×

Szabad madár; Látogató; Toldalék; Lefordíthatatlan

kisnovellák

Pósfai György

2010 // 04
Szabad madár

Megszökött a hatvankilós kongói óriáspapagájom.

Kisétált a nyitott kalitkaajtón, ki a teraszra, aztán nekifutott, nehézkesen elrugaszkodott, és a villanyvezetéket súrolva eltűnt a ház mögött. Én nem voltam otthon, de a szomszéd mindent látott.

Sok a dolgom, utazgatnom kell a munkám miatt, elfoglalt ember vagyok.

Ez nem egy bravúros szökés, zárnyitás, kiosonás volt. Igazából mindig nyitva volt a kalitka ajtaja, a madár bármikor kisétálhatott. Tulajdonképpen nem is nagyon használta a kalitkát, csak a vitaminjai miatt ment be néha, azokat ugyanis mindig oda szórtam a tálkába. Többnyire a sezlonon hevert, szemben a tévével.

Mint mondtam, elfoglalt ember vagyok. Rengeteg a munkám, ha éppen nem utazgatok, folyton a számítógép előtt ülök, nem is nagyon lenne időm tévézni.

A madár üzenetet nem hagyott, csak néhány sárga toll maradt utána.

A szomszéd azt mondja, törődni kell egy ilyen érzékeny trópusi madárral.

Becsületes embernek tartom magam. Egyszer, még iskolás koromban, találtam egy biciklit a Gyöngyös-patakban. Valaki bedobhatta a hídról a vízbe. Éppen az én méretem volt, de bevittem a rendőrségre, és leadtam a talált tárgyak osztályán. Büszke voltam magamra, és másoknak is megemlítettem az esetet, ha alkalom kínálkozott rá. Pár hónap múlva jött az értesítés, hogy a tulajdonos nem jelentkezett, megkapom a kerékpárt. Hazatoltam, mert tekerni nem lehetett rendesen; nem volt teljesen üzemképes, kicsit rozsdásodott is már. Egy darabig tisztítgattam, szerelgettem, de nem sokra jutottam, úgyhogy kidobtam. A hídról a Gyöngyös-patakba.

A madárról mindig gondoskodtam. Ha el is utaztam hazulról – és az utóbbi időben ez mind gyakrabban megesett –, mindig tettem ki az ajánlott papagájeleségből neki. Aztán amikor megjöttem, ott álltak a zsákok bontatlanul. De a hűtő is fel volt töltve: annyi téliszalámi, büdös sajt meg ruszli volt benne, hogy amikor hazaértem, a fele még mindig megvolt.

Sokáig élhet egy ilyen madár, talán még engem is túlélne. Amikor megvettem a bazárban, még csak egy nyeszlett szerencsétlen flótás volt; úgy vittem haza a vállamon, mint egy kalóz, gondoltam, imponálok majd vele a lányoknak. Aztán persze ez később lehetetlenné vált.

Leporszívóztam a sezlont, végigheveredtem rajta, kezem ügyében egy hideg sörrel, és magamhoz vettem a távirányítót.

Most éppen kevesebb dolgom akadt, a következő két napban sokat szunyókáltam. Az időjárás is álmosítóra fordult, beköszöntött az ősz – tipikus szürke, hideg, szeles idővel.

A madár tollazata nem volt éppen hibátlan, itt-ott kopaszodott, hiányzott neki a szabad természet cserző ereje, meg aztán valójában nem is erre a klímára szelektálódott.

A harmadik napon, egy ebéd utáni ejtőzés után felriadtam a csendre. Korábban az ilyen szunyókálások alatt mindig folyamatosan duruzsolt a fülembe, csőrével meg a hajamat kurkászta.

Tulajdonképpen mit akart még tőlem ez a büdös madár? Vettem volna feleségül? Nyilvánvaló jogi nonszensz, meg élettanilag is abszurdum. Most jut eszembe – és ez így utólag is elég kényelmetlen –, hogy még azt sem tudom, nőstény volt-e vagy hím. Ezeknél nehéz eldönteni, a bazárban sem tudták megmondani, később meg nem firtattam. Szerencsére a kérdés okafogyottá vált, a fonák helyzettel, kényelmetlen érzéssel már nem kellett számolnom.

Felhívtam egy régi hölgyismerősömet, másnap estére színházba invitáltam.

Reggel azonban már úton voltam. Hátizsákomban száraztészta és ecetes uborka, GPS, machete, esőköpeny és madárhatározó. A szomszédot megbíztam, hogy adja el a részvényeimet, és öntözze a virágokat.

Eléggé nyilvánvaló volt, merre indulhatott. A város felé nem vehette az irányt a feltűnő termete meg a színe miatt, de nem is szerette a nagy forgalmat. Kifelé viszont csak egy ugrás a város széle, és ott is kínálja magát az útvonal: ritkás fasor húzódott egyenest nyugat felé. Nem tudott ugyanis jól repülni, de fáról fára lendülve biztonságosan haladhatott. Találtam is egy-két tollat, letört ágat, ami jelezte, hogy jófelé keresgélek. Úgy számítottam, még mielőtt besötétedik, utolérem.

Estére viszont egy régi iskolatársba botlottam, beültünk egy panzióba egy sörre, vacsora lett belőle borozgatással, vidám történetek felidézgetésével. Jól telt a vacsora, azt hiszem, régen nevettem már ilyen hosszan és hangosan.

Reggel kicsit fejfájósan ébredtem, de egy friss zuhany után újra felvettem a nyomot. Csakhamar azonban válaszúthoz érkeztem: minden irányban ligetes erdők kínáltak egérutat. Vajon merre mehetett? Ahogy a profi nyomkeresők teszik, próbáltam beleélni magam a helyzetébe. Kézenfekvő lenne délnek venni az irányt, vissza az őshazába. Viszont éppen a kézenfekvősége miatt egy ilyen jó eszű madár nem hinném, hogy ezt választaná. Ráadásul lehet, hogy az az Afrika nem is olyan jó hely. Megeszik ott az ilyen húsos vadat, levadásszák a bennszülöttek, és ezt nem is lehet felróni nekik, hiszen a családjuk betevő falatja a tét. Kelet felé se nagyon indulhatott, Kínában is megeszik – ott nem szorulnak annyira rá, de mindenre rámozdulnak, ami mozog. Nyugat felé pedig azért nem mehetett, mert nem szereti azt az életformát – ismertem jól a természetét.

Maradt hát az észak. Nyakunkon volt ugyan a tél, és a hideg semmi jóval sem kecsegtette, mégis biztos voltam benne, hogy erre vette az irányt. Makacs dacot éreztem ebben az elhatározásban, szenvedésével engem akart büntetni. Rosszul is éreztem magam, és kettőzött éberséggel indultam Norvégia felé.

Két évig kutattam a fjordokat, érdeklődtem kis halászfalukban, távcsöveztem a sarkkörön túli tájat, és semmit sem találtam.

Átvert az a büdös madár. Volt annyira ravasz, hogy mégis a kínálkozó utat választotta, átkelt a Földközi-tengeren valami kereskedelmi hajón megbújva, és már régen otthon táncol a törzsbeliekkel, s teleharsogja az őserdőt. Tulajdonképpen nem is nagyon kell félnie, akkora csőre van, egy kókuszdiót is kettéroppantana.

Jól van, lúzer vagyok, megérdemlem, hogy ennyit fagyoskodtam, de legalább a lelkiismeretem tiszta.

Egy nyári estén értem haza, s messziről látom, hogy behúzva a függöny, de átlátszik rajta a tévéképernyő villódzása. Nem mentem közelebb, a szomszédhoz csöngettem be.

Hát igen, alighogy kitettem a lábam, másik úton hazajött az óriáspapagáj, esze ágában sem volt Afrikába költözni, valószínűleg ő már itt született valami keltetőben. A szomszéd szerint van valakije, néha dupla rikoltozást hall a házból.

A szomszéd felajánlotta, hogy töltsem nála az éjszakát, de én megköszöntem, csak egy teát fogyasztottam, és még az éjjel visszaindultam Norvégiába. Valami sarkkörön túli kis halászfaluba.

Látogató

Persze éppen egy ilyen esős délelőttön kellett eljönnie. Legyek itthon hétfőtől szombatig – milyen eljárás ez, még ha nincs is semmi dolgom –, aztán kivárja ezt a szürke, vizes délelőttöt. Számítottam rá.

Arra azonban nem, hogy hatvancentis lesz. A csöngetésre kinyitottam az ajtót, és ott állt zöld kalapban, régimódi ballonkabátban, a maga hatvancentis magasságával.

Ez mindjárt új megvilágításba helyezte a dolgokat. Nagydarab, robusztus rezignátort vártam, aki disztingválatlan, dirigálós hangon lerendezi az iratokat, hadarva elmondja a tájékoztatást, esetleges kérdéseimet látszólag meg sem hallja. Vagy alternatívaként elképzeltem egy törékeny hivatalnokot, aki folyton szabadkozik, mentegetőzik, de azért szívósan végzi a munkáját. Akár így, akár úgy, mindenképpen akadékoskodni akartam.

A törpe termet azonban belém fojtotta a szót. Hogyan viszonyuljak egy ilyen testi fogyatékos emberhez? Semleges és várakozó álláspontra taszított a váratlan helyzet.

Kínáljam hellyel, amikor fel sem éri a széket? A rezignátor viszont habozás nélkül benyomult a nappaliba, és félig a kanapénak támasztva a fenekét csatos aktatáskájából fóliába csúsztatott iratokat kezdett kipakolni az alacsony dohányzóasztalra. A kabátját, kalapját le sem vette. A kissé ázott ballonkabát gyerekkori szagokat idézett.

– Egy kávét? – kérdeztem bizonytalanul.

– Köszönöm, nem – vágta el a beszélgetés vékonyan induló fonalát sípoló hangján.

Határozottan, pattogósan rákérdezett egy-két személyes adatra, kipipált néhány rubrikát, közben bele-belepislantott határidőnaplójába. Rövid ujjaival ügyesen lapozgatott.

Felemelte aránytalanul nagy fejét, most először nézhettem a szemébe. Nagy, sötét szemek, de kifejezéstelenek, színük megállapíthatatlan, tekintete semmit sem mond.

Pillanatig elgondolkodott, aztán az asztalon álló családi képekre bökött.

– Ennyi? – kérdezte.

Pontosan nem értettem, mire céloz, de bólintottam.

Ismét a papírjai fölé hajolt, és a rubrikákba írogatott, elég hosszasan. Aztán letette a tollat.

– Ha megengedi, kicsit körülnézek – jelentette ki. Kissé dülöngélő léptekkel, karján a csatos irattartóval, körbesétált a szobában, felnézett a képekre, aztán odament a könyvespolchoz, és mutatóujját végighúzta a könyvek gerincén. Már amelyiket elérte. Vajon nem porosak? – gondoltam. Mikor is vettem le valamelyiket utoljára?

– Ennyi? – kérdezte megint.

– Ennyi – válaszoltam kissé ingerülten.

Ismét hosszasan jegyzetelgetett. Szerettem volna tudni, mit, egyáltalán, mi az egésznek a célja, de ha ő ilyen, én nem erőltetem a beszélgetést. Csináljon, amit akar.

Most kisétált a konyhába, végigfuttatta tekintetét a hűtőmágneseken, aztán kinyitotta a hűtőszekrényt, szemügyre vette a maradékokat. Nem tudtam, hogy csodálkozzak-e vagy felháborodjak.

Jegyzetelés után a fürdőszoba jött. Ki kellett volna takarítanom, gondoltam. Vajon mikor mostam fel utoljára? Utánamentem, mit csinál, hát a hajszálakat nézegette a fésűben.

– A vécét nem akarja megnézni? – kérdeztem.

– De – válaszolta, és csakugyan bement a vécébe. Még jó, hogy nemrég kivittem a garázsba az újságkötegeket, meg volt még vécépapír. Lehúzta a vécét, és megvárta, amíg a tartály ismét megtelik. Talán azt várta, folyat-e?

– Arra van a padlás, meg akarja nézni? – mutattam a meredek lépcsőre, mely fölött dobolt a tetőablakon az eső.

– Köszönöm, nincs rá szükség – válaszolta közömbösen, lepergetve magáról kérdésemet.

El is szégyelltem magam, hiszen nyilván nem tudna felkapaszkodni azon a meredek lépcsőn. Csak teszi a dolgát, semmi személyeskedés nincs abban, ahogy itt kutakodik, hadd mászkáljon.

Visszament az asztalhoz, nekitámaszkodott a kanapénak, elővett egy újabb irattömböt, abban lapozgatott tömpe ujjaival, itt-ott bekarikázott néhány számot.

Vártam, mire jutunk, de mielőtt elfogott volna a türelmetlenség – innék valamit –, letette a tollat, belenyúlt az aktatáskába, és különféle színű cetlikötegeket vett elő. Leszámolt bizonyos mennyiséget, letépte, és az asztalra terítette.

– Tessék, ez az öné – mutatott a színes kuponokra. – A maga életkorában, élethelyzetében ezt biztosítjuk önnek. – Elég soványnak tűnt a köteg.

– Beszámította, amit eddig megkerestem? – kérdeztem reménykedve, hátha kihagyott valamit, de hamar lehűtött.

– Természetesen – bólintott, éreztetve, hogy akadékoskodásnak helye nincs, de ehhez nem is volt már kedvem. Ennyi és nem több. Kissé hátrabökte a kalapját.

– Ha megengedi – hajolt felém, már amennyire a teste engedte, most először némi bizalmaskodást megengedve –, tanácsolnám, hogy ossza jól be. Bár talán nem is kell mondanom önnek, nem olyan, mint aki mindent rögtön felél. Mindenesetre meg kell gondolni, mire költi őket. Elaprózza, vagy nagyobb dolgokra tartalékolja?

– Ez – emelt fel egy élménykupont – mondjuk egy győztes focimeccs, egy koncert utáni katarzis, így pedig – összefogott nyolcat-tízet – egy csodával határos gyógyulás. Befekteti-e mindet – emelte fel hangját – egy késői szerelembe, vagy netán fontosabb az egészség? Vannak, akik a szabadságukat akarják végre elnyerni, mások az unokaáldásba forgatják, vagy a vagyoni sikereket gyarapítják.

Mindjobban belelendült, és sorolta volna tovább, de most én zártam rövidre:

– Köszönöm, majd meggondolom – mondtam hűvösen, s fölálltam.

Erre rögtön visszafogta magát, bepakolta az iratokat a táskájába, majd még felemelt jelentőségteljesen egy kék kupont – bónusz! –, s az asztalra dobta.

Kikísértem, de nem fogtam vele kezet – sutaság lett volna az egész helyzet, lehajolni egy törpéhez, meg a rezignátori feladatához sem illett. Talán köszönjem meg neki? Vagy rugdossam ki az esőbe? Nem várta autó, esernyője sem volt, csak összerántotta ballonkabátját, zöld kalapja fölé emelte aktatáskáját.

Az ajtóból visszapillantottam, nem hagyott-e az előszobában valamit, és mire újra az utca felé fordultam, már el is tűnt. Üres volt az utca, a kockakövek között vékony erek csordogáltak, dobolt az eső az ereszen.

Toldalék

Van itt néhány betontömb, téglarakás, maradt egy kis faanyagom is, mit szólnál, ha építenék a kert felé egy teraszt, nagy ablakokkal, hátsó lépcsővel – szólt apám anyámhoz.

És kezdetét vette a kopácsolás, fúrás-faragás, a betonkeverő hersegése, s az egész egy állandó alapzajjá szokásosodott.

Nekem pont jó lesz az a terasz. Nyári éjeken ott alszom majd, nyitott ablaknál, hallgatom a tücskök ciripelését, az őrjáratot tartó kutya lihegését.

Apám nyughatatlan ember volt, mindig ügyködött valamin, s mindig volt valami fel nem használt szögvasköteg, kimaradt pévécépadló s persze a sok deszka, levágott palló, itt-ott görbülő gerenda. Nézegette innen, nézegette onnan, aztán kialakult a terv, s lett kerti bódé, lugas a szőlőnek, magasított kerítés a szomszédnak.

Most azonban szemlátomást valami nagyobb elhatározás foglalkoztatta. Bele is telt két hónap, de aztán ott állt a remekbe szabott terasz, levehető, szúnyoghálós ablakokkal, hátsó kijárattal. Csodájára járt mindenki.

Apám vérszemet kapott. Építkezés közben vett ezt-azt, és megint maradt egy csomó felhasználatlan anyag. Mi lenne – szólt anyámhoz –, ha hátrafelé kibővíteném egy kis helyiséggel, amibe betehetnénk egy jacuzzit, meg kiteregethetnéd ott a ruhákat.

Újabb két hónap kopácsolás, és készen állt a kis toldalék, nagyon barátságos volt, gondoltam egyet, és be is költöztem. (Jacuzzira ugyanis nem volt pénzünk, anyám meg maradt a fürdőszobai teregetés mellett.) Ez lett az én kis legénylakásom, meg is szálltak időnként csapatostul a haverjaim.

Persze most már nővéremnek is szúrni kezdte az oldalát, hogy neki is kellene egy kis hátsó lak, hiszen maholnap férjhez megy, vagy legalábbis közeleg az idő, hogy az udvarlók sorban álljanak.

Na, apámat sem kellett sokáig kérlelni, rögtön nekifogott nővérem lakrészének, s nyár végére rittyentett a túlsó oldalra egy csinos kis apartmant mosdóval, kis konyhával.

Télre persze megint összehúzódtunk, takarékoskodni kellett a fűtéssel, de ez már nem volt az igazi. Hiába, könnyű hozzászokni a függetlenséghez, a szabadsághoz. Alig vártuk a tavaszt.

Márciusban apám újult erővel látott neki a bővítésnek. Épített egy hosszú folyosót (amely egyben tekepályaként is szolgált), annak végéből kiindulva egy átriumot, hozzákapcsolt egy helyiséget, amit füstölőnek rendezett be (télen mindig töltöttünk kolbászt), ettől persze elég távol kellett lenni az újabb folyosóval összekötött galambólnak (nagyon piszkítanak), és volt még hely egy csarnokszerű épületnek, amibe később uszodát tervezett installálni.

Itt kezdtük elveszíteni a fonalat. A füstölő és a galamból felé ritkán volt dolgom, inkább a kerülő folyosót használtam a szomszéd utca felé, így nemigen értesültem róla, mit épít éppen apám arrafelé. Nővérem is egy távolabbi toldalékba költözött, mert zavarta a tekegolyók hangja, meg onnan jobb volt a közlekedés az egyetemre.

Anyám kénytelen volt felszereltetni egy harangot az átriumba, vasárnapi ebéd előtt azt kongatta. Így is sokszor kihűlt a leves, amire odaértem, s a többiek már a másodikat fogyasztották.

Úgy a harmadik-negyedik télen már össze sem költöztünk, túl nagy hercehurca lett volna. Inkább rácsatlakoztam a szomszéd utcai gázra, azzal fűtöttem.

Nővérem lakodalmára apám épített egy könnyűszerkezetes pavilont valahol a birodalom közepén, nagy murit csaptunk, kár, hogy a rokonság fele nem talált meg bennünket.

Aztán kialakult az a szokás, hogy csak születés- és névnapokra jöttünk össze, illetve anyám ragaszkodott még a húsvéti és a karácsonyi ünnepekhez is. A vasárnapi ebédek túl fárasztóak lettek volna már, annyi időnk sem volt. Az ünnepeket sem harangszóval jelezte anyám – olyan messze voltunk, nem hallottuk volna –, hanem nagy, tűzijátékos rakétákat lőtt fel figyelmeztetésképpen.

Egyszer aztán hallottam, hogy nővéremnek gyereke született. Felkerekedtem, hogy meglátogassam őket. Vittem egy bögre festéket, azzal festettem útjelzőket magamnak, hogy visszataláljak. Ez jó ötletnek bizonyult.

Ettől kezdve akárhová mentem, turistajeleket festettem. Az anyámhoz vezető útra kis piros szíveket (gondoltam, tetszik majd neki), az uszodához hullámos kék vonalat, az erdőszéli leskunyhóhoz (mert ilyen is volt) pálcikaszarvast, nővéremékhez kaktuszt (hát igen, gyerekkorunkban sokat veszekedtünk).

Ez egy időre megdobta az interakciót. Szokásunkká vált a hétvégi kirándulás, családlátogatás; aprósüteményt ettünk, régi fényképalbumokat nézegettünk, felidézgettük a régi élményeket, jó volt újra együtt lenni. Néha unokatestvérek is felfedeztek maguknak bennünket, sőt, egyszer apámat is elindultunk felkeresni, a fűrészporos nyomait meg is találtuk. Hogy a programokat könnyebben egyeztessük, mindenkinek postagalambot ajándékoztam (lám, mégiscsak jól jött az a galamból!).

Aztán valahogy ez a nekibuzdulás is kifulladt. Mindenkinek saját családja, külön gondjai vannak, más a baráti kör is, nyáron szanaszét vagyunk, nehéz egyeztetni. A folytonos költözködések miatt a postagalambokat is mindig újra kellett volna trenírozni, erre meg nem volt időm.

Nekem egyébként jó helyem van – legutóbb addig bolyongtam, amíg egy kedves kis virágos rétre néző zugot találtam. Innen egy alagúton rövid gyaloglással pont egy buszvégállomásnál bukkanok ki a hegyoldalból, jó tehát a közlekedés a munkahelyemre, ugyanakkor maga a toldalék csendes, eldugott helyen fekszik. Jó időben röpködnek a pillangók az ablakom előtt, éjszaka ciripelnek a tücskök.

Hallottam, hogy anyám emeltetett egy tornyot, olyan magasat, hogy a tengerig is ellátni. (Persze szakemberrel csináltatta, apám ki tudja, merre kopácsol már.) Úgy hallom, időnként felmászik, és egy távcsővel figyeli, valamelyikünk nem bukkan-e fel valahol a labirintusban.

Hétvégeken néha felmászom a tetőmre, és integetek anyámnak, csak úgy vaktában, hátha éppen figyel.

Lefordíthatatlan

– A kisunyom főkajár a szövetkezetben – szólt az egyik fekete kendős öregasszony a másikhoz a buszmegállóban, és Tull úr kicsit közelebb húzódott, mert mintha valamit nem jól értett volna.

– Etyekem a szívét, hát az a csatka kis potyond már ennyire vitte?

– Ó, hol van az már! Páskumra már meg is lesz a lakodalma.

– Ez ám a legénd! Csak nem azt a kis ricse illocskát veszi el?

– Dehogy, az csak szajol, nem rávágy. Van viszont neki egy pápoc kis görömböly kisbálványosa, azzal dörgicsél. Nem olyan varbóc már az a kis kakasd.

– Hát így van, a kisvaszar kölykök megnőnek, egy kis encsencs-piricse, aztán már rá is kerül a panyola, de csak türje!

– És ki lesz a vámosatya? Véménd, hogy azt a nagyherkály osztopánt kérik föl.

– Nemti, ne! Mindenki berzence tőle, olyan szajla már az öreg! Maga a püski pátroha vállalta, hejce ez így vácdukál!

– És az a pitricsom egreskáta talált már valakit?

– Hogyne, összejött vele a hivatali dejtár.

– Az a biharnagybajom ember?

– Az, az, de rendes, szorgalmatos ember, másodállásban végardó, látástul vakoláig dolgozik, nem kölcse semmire, este meg otthon együtt paloznak. Ellendenek ezek szépen, s meglásd, bőséges hencse és szakadát vigántpetend lesz a jutalmuk!

– Majs elfelejtem: összefutottam a Maglóca komádijával. Szomoróc, de folyton esiszik, az arca tiszta fony, és bizony az esze is lassi már. Sormásan azt mondhatnám: a lulla vége vadna baja…

– Sitke, macska! – kiáltott fel hirtelen az egyik öregasszony. – A lábod alatt kódorog egy fekete cica – tette hozzá magyarázatképpen.

Tull úr eddig csak csendben figyelt, de most közelebb hajolt, és bizalmasan közbeszólt:

– Nem garabonc ez, csak egy kisnyék hejőpapi kellene neki.

A két öregasszony furcsálkodva nézett Tull úrra.

– Mit mondott? – fordultak egymáshoz.

– Nem tudom, nincs semmi értelme.

Tull úr zavartan a másik lábára állt, de szerencsére jött a busz, és a két öregasszony felszállt.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben