×

Realitás, imagináció és elbeszélői nyelv Ottlik regényében

Még egyszer a Trieszti öbölről

Horváth Kornélia

2010 // 04
Az Iskola a határon egyik leghíresebb és leggyakrabban hivatkozott passzusa az Első rész 7. fejezete, melyet röviden csak a „Trieszti öbölként” szoktunk emlegetni. A trieszti öböl mint Medve különös, végső soron referencializálhatatlan látomása („minthogy Triesztben nem járt soha, és ennek a városkának is az volt talán a legdöntőbb jellegzetessége, hogy számára teljesen ismeretlen”) sokunk számára az Iskola a határon „esszenciáját”, öntükröző emblémáját1 jelenti. Jelen tanulmány a „Trieszti öböl”-fejezetnek a befogadókra gyakorolt hatására, emblematikus jellegére poétikai aspektusból, a kompozíció és a költői nyelv vizsgálata felől kíván egyfajta magyarázatot nyújtani.

A regény elbeszélői szerkezetét tekintve kétségtelennek látszik a fejezet kitüntetett pozíciója, ugyanis ez az első szöveghely, ahol a két elbeszélő közötti – az addig Bébé cáfolataiban és korrekcióiban igencsak erősen jelzett – elkülönülés felszámolódik, és a két narrátor s ezzel együtt a két elbeszélői nézőpont összeolvadása határozottan jelenik meg:

Olyan szórakozott lettem, hogy nem is nagyon láttam, mi történik körülöttem. De Medve Gábor ágya, a fal melletti soron, amúgy is közelebb volt a sűrű szemöldökű Formes Attiláéhoz, tehát mindenképpen megbízhatóbb, ha az ő leírásához folyamodom.2

Bébé fejezetkezdő mondatai világossá teszik, hogy ezt követően az olvasó Medve nézőpontjából értesül a történtekről. A nézőpontváltás az első eseményt, a Formes bakancsa körül támadt problémát és Merényi felszólítását tekintve referenciálisan teljességgel alátámasztott, hiszen Medve nyilvánvalóan jobban láthatta a jelenet összetevőit és kibontakozását, mint Bébé. Ugyanakkor ez a látszólagos referencializálás elvonhatja az olvasó figyelmét arról a tényről, hogy bár az elbeszélői nézőpont átadatott a másik narrátornak, azonban megszűntek a Medve elbeszélését szövegi és narrációs szempontból jellemző elkülönítő jegyek: eltűnik az idézőjel, s Medve már nem „M.”-ként van jelölve, mint saját kéziratában, hanem „Medve”-ként, ahogy eddig a másik elbeszélő, Bébé nevezte. A Medve regényére jellemző harmadik személyű elbeszélésmód ugyan megmarad, ám az olvasó a fent idézett fejezetkezdő mondat folytán az események elmondójaként, illetve közvetítőjeként mégis Bébét kell hogy azonosítsa. Ez utóbbi vonatkozásban tehát azt állapíthatjuk meg, hogy az Iskola a határon elbeszélésében megjelenik – s itt először – az a sajátos elbeszélőmód, amelyet (sok változatával együtt) Bahtyin a nem-tulajdonképpeni vagy közvetített egyenes beszéd, Lorck nyomán Jauß az átélt beszéd, míg Ricoeur a style indirect libre, illetve Dorrit Cohn nyomán a narratív monológ fogalmával nevez meg.3

Ez a későbbiekben gyakran visszatérő elbeszéléstechnikai megoldás abban is tetten érhető, hogy Bébé, aki formálisan a fejezet elbeszélője, a Formes-epizódtól eltekintve csupa olyan „eseményről” tudósít, amelyek Medve visszaemlékezésében játszódnak/játszódtak le: a trieszti öböl és a tengerparti piactér „ábrándképéről”, a Dégenfeld-ügy emlékéről, a „németkisasszonnyal” kapcsolatos ijesztő emlékről és a balatoni fürdőhely emlékéről. Egy-egy nyelvi fordulatban ugyanakkor nagy valószínűséggel nem Medve, hanem az eseményeket rekonstruálni igyekvő elbeszélő Bébé hangját ismerhetjük fel (pl. „Érthető tehát, hogy Medve barátai Dégenfeld táskáját kinyitották a hátán, s belekandikáltak. Érthető az is, hogy Medve a kezében szorongatott két hógolyót gondosan belegyömöszölte Dégenfeld táskájába”, kiem. tőlem – H. K.)

Másfelől a fejezet fentebb idézett kezdőmondatai a két narrátor közötti funkcionális különbséget is felfedik: Bébé számára a láthatóság, a közvetlen érzéki tapasztalat az elsődleges (Medve ágya közelebb volt, jobban láthatta az eseményeket, következésképp a leírása is „megbízhatóbb”), s fel sem vetődik a látottak írásbeli „közvetítésének” problémája. Bébé idézett szavai a beszélő azon meggyőződéséről árulkodnak, mely szerint aki jobb helyről látja a történéseket, annak a róluk szóló beszámolója is megbízhatóbb lesz. Medve ezzel szemben a realitást a katonaiskolában kezdettől fogva brutálisan ellenséges közegként tapasztalja meg, amely érzékszervei közül elsőként a látás megbízhatóságába vetett hitét számolja fel:

Az imént is megzavarták egy kis időre létezése természetes rendjét, mikor egy félszemű, zöldesszürke nyomorék berúgta az ajtót szörnyű és érthetetlen „Hejnakker!” üvöltéssel. Bár a jelenség négy-öt perc alatt szerencsésen lezajlott, M.-et olyan undok félelem fogta el utána, hogy dupla rács ereszkedett a szemére, és hiába könyökölt vissza az ablakba, jó ideig nem látta, amit néz. Vagy egy negyedóráig nem érezte a messzeséget, a távlat összeszűkült, egyszerűen nem látta se a hegyeket, se a parkot, se a levegőeget, vagyis mindazt, ami ott volt előtte. Ahogy az érzékei lassan-lassan mégis ocsúdtak, először a gyakorló kürtöst kezdte hallani újra […] gondolatai gépiesen átvették a trombitaszó ütemét […] a hegyek közé leszálló alkonyatot lassacskán megint látni kezdte, s még nem tudta, hogy soha többé, legalábbis ezzel a mai szemével soha többé nem fogja látni. (Első rész, 2. fejezet, 26–27., kiemelések tőlem – H. K.)4

S ennek az itt félig implicit módon jelzett különbségnek, mint tudjuk, a regény egészében is megvan a funkciója, hiszen Bébé mint festő elsősorban a reprezentációhoz kapcsolja a művészi ábrázolást. A látás elsődlegessége nála a referenciába és a referencia közvetíthetőségébe vetett reflektálatlan hitet jelenti, s éppen ebből adódnak az elbeszéléssel kapcsolatos bajai („Én azonban nem vagyok regényíró, hanem festő…” 29.), az ábrázolás „hitelességének” fontosságára vonatkozó kritikai megjegyzései az Első rész első fejezeteiben („de hát így volt…”, 39.). Innen nézve még nagyobb jelentőséget nyer a tény, hogy a vizsgált 7. fejezetben a kétféle narrátor sajátos összeolvadása megy végbe.

Bébé látásra orientált világszemléletét jelzi, hogy az ő elbeszélése minden alkalommal nagy gondot fordít az ábrázolt szereplők külsejének, különösen arcuknak a leírására. (Például: „Egy másik társunk, egy sűrű szemöldökű, széles szájú fiú odafutott az üveges ajtóhoz […] Aztán odalépett a lányos képű újonchoz”, 24.). Ezek a rövid szereplőleírások a továbbiakban mintegy kondenzált formában, állandó (kvázi eposzi) jelzőként térnek vissza rendre Bébé elbeszélésében („a sűrű szemöldökű Formes Attila”, „a lányos képű Tóth Tibor”). Az eljárás Merényi esetében a legjellemzőbb, akinek bemutatására az elemzendő 7. fejezetben kerül sor. Az egész bekezdésnyi, hétsoros arcleírás5 alapozza meg és motiválja a fejezet során hat alkalommal visszatérő „álmos szemű” kitételt, amely négyszer valódi epithetonként, két alkalommal azonban egyenesen főnevesült formában („álmosszemű”) ismétlődik meg a fejezet szövegében. A megszokottnál is intenzívebb ismétlésrendszer azonban azt is jelezheti, hogy a szó itt a Bébére jellemző narratív megoldásnál (az alakleírás epitheton ornansszá alakítása és rendszeres alkalmazása) több vagy más jelentőséggel is bír.

Valóban, véleményünk szerint a Medve látomásait, illetve visszaemlékezésit bevezető tropologikus ismétlődés az „álmosszemű” jelzőt, illetve főnevet metaforikus kapcsolatba lépteti Medve ezután bemutatott mentális aktivitásával, az ábrándozással és álmodozással, melynek eredményeként a trieszti öböl képe kirajzolódik a hős, az elbeszélő(k) és az olvasó előtt:

Már délután, sőt még tegnap alkonyatkor felmerült gondolatai közt egy képféle, ahogy elábrándozott az ablakba könyökölve. (Kiemelés tőlem – H. K., 47.)

Azt, hogy a „trieszti öböl” itt nem reális térbeli képződményként, azaz nem referenciális értelemben, hanem egy imaginatív tevékenység eredményeként létrejött „képként” szerepel („egy képféle”), a szöveg explicit módon megerősíti, világossá téve, hogy az „álmosszemű” ismétlődése az álmodozás (l. 48.) és az annak következményeként létrejött imaginatív képződmény6 (a trieszti öböl) témáját készíti elő nyelvileg:

Persze nem a trieszti öbölről volt szó okvetlenül, csupán ezzel a névvel jelölte meg magának, jobb híján, minthogy Triesztben sem járt soha, és ennek a városkának is az volt talán a legdöntőbb jellegzetessége, hogy számára teljesen ismeretlen. (47.)

Így tehát az „álmosszemű” mint trópus és a trieszti látomás mint „kép” egyszerre kötődik Bébéhez annak képi látásmódja okán és Medvéhez mint a látomás alanyához. A következőkben a látomásba három további emlék – nem pedig kettő, mint az identitásában rögzíthetetlen narrátor állítja7 – ékelődik be: egy gyermekkori eset, egy „nagyon régen” szerzett tapasztalat (49.) és a balatoni fürdőhely „régebbi” emléke (50.). Az első „emlék az emlékben” a Dégenfeld-epizód, amely megelőlegezi a regény Második részének felszabadító, „megváltó” hatású hó-motívumát,8 miközben Dégenfeld nevének előtagja révén metaforikus kapcsolatot teremt egyfelől az epizódot közvetlenül megelőző, keretet adó trieszti látomással (a Degen mint ’kard’ a középkori városka lovas–lovag témájához illeszkedik szemantikailag), másfelől, német név lévén, a második beágyazott emlékkel, a „rossz magyarsággal” beszélő „németkisasszony” támadásának esetével.

A „németkisasszonyos” epizód tehát a nyelv kérdését exponálja, s ez a téma távolról sem látszik esetlegesnek az elbeszélői magyarázat fényében:

Ez a németkisasszony addig mindig nyájasan, negédesen mosolygott rá. Most egyszerre lefoszlott róla az álarc, s a gonosz és erőszakos szavak mögül egy gonosz és erőszakos világ ocsmány lehelete csapott Medve felé. (49.)

Ez a tapasztalat döntő szerepet játszik Medve világhoz való viszonyulását és látásmódját illetően, mivel föltárja az arc megbízhatatlanságát, álarcszerűségét (nem lehet véletlen az Ottlik által legjobban tisztelt irodalmi előd, Kosztolányi kedvenc témájának, az arc–álarc problematikának a megjelenése) és ezzel együtt a szó, a nyelv torzító voltát. Ismert, hogy a regényben később Medvének éppen a szavak elégtelensége, hiteltelensége lesz a legfőbb visszatérő problémája. S fontos, hogy az idézett mondatban nyilvánvaló a probléma súlypontjának eltolódása az arc (arckép) felől a nyelv, a szavak felé: mindez megalapozza a Bébé és Medve mint narrátorok közötti alapvető világ- és nyelvszemléleti eltérést, s előkészíti Medve íróvá válásának és írói hivatásának a témáját.

A fenti mondat egyszersmind Medve hitének megrendülését is jelzi a referenciális jelölés, a jelölő és jelölt közötti problémamentes megfelelés, a szó és jelentése közötti közvetlen és evidens kapcsolat lehetőségében, vagyis a (művészi) ábrázolás azon naiv előfeltevésében, amely Bébének sajátja. E megrendülés viszont Medvét a nyelv másféle, újfajta érzékeléséhez (és később felfogásához) vezetheti el, hiszen csak így lehet belőle majd az iskolai évek után író. S Medve eme „megszerzett”, kivívott hivatásának jelentőségére és „profizmusára” közvetve az a tény is utal, hogy Medve a regényszöveg és Bébé elbeszélésének kezdetén már halott, vagyis életpályája, írói életműve és hivatása immár befejezettnek minősül.

A valóság problematikussága és az elbeszélés megalkotását tekintve inadekvát mivolta egy oldallal később a Dégenfeld-történethez való rövid elbeszélői visszakanyarodásban is tetten érhető. Itt ugyanis kiderül, hogy Dégenfeld apja Medve korábbi meggyőződésével szemben nem szegény szabómester, hanem sokkal rangosabb társadalmi pozíciót tölt be (kúriai tanácselnök), s maga Dégenfeld sem az az ártatlan jó fiú, ahogyan a hős azt korábban feltételezte,9 hiszen „rideg bizalmatlansággal, sután, szinte sértő fölénnyel fogadta Medve közeledését. Medve hamar […] eldöntötte magában, hogy ez a Dégenfeld mégiscsak egy gyáva mamlasz, sőt ráadásul elég kellemetlen alak.” (51.) Vagyis a történetnek éppen arról a két pontjáról világlik ki, hogy nem felel meg a Medve által hitt „valóságnak”, amelyeken Medve egész félelme és gyötrődése alapult. Nem véletlen, hogy az azonosíthatatlan elbeszélő a referencia és az imagináció e kettős játékát a „szemfényvesztés” gyanújával illeti (51.).

A nyelv másféle működését, új oldalának empirikus megtapasztalását sejteti a harmadik beékelt emléket képviselő, az unalmas kis balatoni fürdőhelyről szóló rész két aspektusból is. Egyfelől a nyelv hangzó oldalának felértékelésében, a szövegrész hangsúlyozott fonikus szerveződésében:

Emlékezett a sarkantyúvirágok szerény szagára. Az étterem nagy terasza mellett cukrászda volt; odébb, külön bejárattal a kurszalon; néhány üzletecske, aztán a nagy bazár, ajtajában újságos állvány, tarka vásznú fekszékek, gumiállatok. A sétány itt térséggé szélesedett, melynek közepén kerek, fedett emelvény várt a zenészekre minden délben és minden délután ugyanabban az órában. […] Az abrosz közepén mustártartó állt, só- és paprikatartó, fogpiszkálók, ecetes-olajos ikerüvegecskék. A pincér kis tulaezüst tálakat, csészéket rakott le, külön a hurka, kolbász, diszkaraj, külön a burgonya, külön a vörös káposzta mindegyiküknek. (50., kiemelések tőlem – H. K.)10

Az idézet utolsó mondata, úgy tetszik, már nemcsak a szöveg szokatlan akusztikai organizációját, a hangoknak már-már a líra nyelvére jellemző intenzitását prezentálja, de egyben önmaga működésének metatextusát is adja az egyes apró részletek elkülönítésének és megismétlésének hangsúlyozásában. A szöveg fokozott hangzósságát a rendre ismétlődő anaforikus szerkezetek (pl. „minden délben és minden délután”, „külön… külön… külön…”, „kibicelt a zenének, kibicelt apjáék bridzspartijának”, „Lógott a strandon, lógott az állomás körül”) és kicsinyítőképzős szóalakok („üzletecske”, „ikerüvegecskék”) még tovább erősítik. Másfelől a részlet nyíltan tematizálja saját nyelvi működésének eme hangzásbeli orientációját, amennyiben a zsongás, a zene, a dallam témáját folyamatosan ismétli, míg végül a visszaemlékezés mozgatórugójaként azonosítja:

A teraszon nevetés, fecsegés, evőeszközök csilingelése zsongott, a cigány keringőt játszott. Medve megtanulta a dallamát, mert naponta ott ült a zenekari pavilon szélén, és nézte a cimbalmost, a klarinétost, a nagybőgőst, nem tudván jobbat csinálni. […] Összebarátkozott a muzsikusokkal, és kibicelt a zenének […] dünnyögte magában a tavaly előtti nyár keringőjét […] napokig, hetekig hordozta magával […] a vágy emlékét, amelyet a régi keringő dúdolgatásával bármikor fel tudott idézni. (Kiemelés tőlem – H. K.)

A szöveg tehát explicit módon a hangzásban, a dallamban jelöli ki az emlékezés mint mentális tevékenység elindítóját. Amennyiben pedig ezen a ponton reflektálunk arra, hogy az Iskola a határon olyan retrospektív elbeszélés, amely a visszaemlékezés és a felidézett események történetté formálását (és a történetképzés akadályait) explicit témájává teszi, akkor a fenti megállapítást az itt összeolvadó kettős narrátorra úgy vonatkoztathatjuk, mint az elbeszélőnek a nyelv hangzó, „költői” oldalára való ráhagyatkozását, s nem mint a referenciális jelentés iránti, az eseményekhez való „hűségben” megmutatkozó elkötelezettségét.

Mindez az emlékezés- és látomássorozat utolsó mozzanatában, a trieszti öböl témájához mint – a narrátor szava szerint – ezek „megoldásához” való visszatéréskor éri el tetőpontját, ahol a szöveg fonikus organizációja olyannyira erőteljessé és sűrűvé válik, hogy határozottan ritmizálni kezdi a szöveget.

Négyszögletű tér, árkádsoros barokk paloták, szobortalapzatok, kőkorlát, tenger; faburkolatos, mozaikparkettás termek, francia ablakok, földig érő brokátfüggönyök; egy lovas üget a hegyeken át, a hágókon át, aztán lovat vált egy fogadónál, s meg nem pihen, sőt hosszú vágtába csap a csillagos homlokú, pihent kancán, s valaki várja, valaki füleli, mikor hangzik fel a szűk utcácska kövein a ló patája, a patkók csattogása; mert a futár titkos, nehéz parancsot hoz. (51–52.)

Jól érzékelhető, hogy az itt kiemelt, az egész hosszú mondatot átszövő hangismétlődések mellett egy-egy részletben újabb, alliteratív vagy szóbelseji ismétlődésszerkezetek is megjelennek, s kifejezetten a hangzás felől szervezik a szöveget. A legmarkánsabb ezek közül az első három sor szinte minden szavában visszaköszönő r hangok sorozata: „Négyszögletű tér, árkádsoros barokk paloták, szobortalapzatok, kőkorlát, tenger; faburkolatos, mozaikparkettás termek, francia ablakok, földig érő brokátfüggönyök.” De további példákat is lehet sorolni: „francia ablakok, földig érő brokátfüggönyök”, „a hegyeken át, a hágókon át […] s meg nem pihen, sőt hosszú vágtába csap a csillagos homlokú pihent kancán […] mikor hangzik fel”, „s valaki várja, valaki füleli”, „a ló patája, a patkók csattogása”.

A hangminőségi nyomatékon alapuló hangmegfeleléses ritmuselv érvényesülése egyfelől a szótagmérő elv (időmérték) részleges megjelenésével kapcsolódik össze (emelkedő, jambikus-anapesztikus ritmust érvényesítő szavakban, pl. „árkádsoros barokk paloták”, „szobortalapzatok”, „faburkolatos”, „titkos, nehéz parancsot”), másfelől az újabb anaforikus struktúrák, továbbá a rímek megjelenésével egy formálódó szólamnyomatékos elv (ütemhangsúlyos ritmus) szövegképző működésével társul („a hegyeken át, a hágókon át”, „s valaki várja, valaki füleli, mikor hangzik fel a szűk utcácska kövein a ló patája, a patkók csattogása”). A háromféle versritmus határozottan a szintaktikai rend fölébe kerekedik, s szinte fölszámolja a mondatokat is: a predikatív szerkezeteket nominálisakkal váltja föl, s a tagmondatok közötti bonyolult viszonyt megszüntetve az összetett mondatstruktúrát sajátos felsorolássá teszi, amelyben a tagok közötti viszony sokkal inkább metaforikus, mint metonimikus alapon működik.

Úgy tűnik tehát, itt formálódik meg a reprezentációs ábrázolás igényét felfüggesztő (hiszen az elbeszélés tárgya a narrátor számára „teljesen ismeretlen”), az imagináció tevékenységét és eredményét felmutató új elbeszélői nyelv, melynek legfőbb sajátossága a versnyelv működési elveinek érvényesítése a prózai szövegben. Minden bizonnyal ez az a hangismétlődéseken és sokféle (verses) ritmuson keresztül kiépülő elbeszélői prózanyelv, amely Nádas Pétert is megihlette az Egy családregény végében. S az itt megszólaló költői nyelvnek a jelentőségét a regény egésze felől nézve is könnyen beláthatjuk, hiszen a trieszti öböl eme látomásos lovasa újra megjelenik majd a szövegben. Először Medve szökése alatt, a senki földjén, még csak lódobogás „formájában”,11 majd néhány nappal később, Medve harmadik fogdai tartózkodásakor, ahol a képzeletbeli lovas immáron átadja a hősnek a Trieszti öböl fejezetében még titokban maradó parancsot: „Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. Csak az a lovas! Az a Trieszt felé ügető lovas. Utolérte őt a hágón, és nehéz parancsot hozott. Egyetlen szóból állt: Élj!” (Harmadik rész, 2. fejezet, 235.) Medve számára pedig az élet lehetőségét a szavakkal való folytonos birkózás, vagyis az írói hivatás fogja jelenteni. A trieszti öböl történet- és regénybeli „beteljesülése”, Medve szabadságának kiküzdése ezért olyan poétikai elem, amelyet nem kizárólag ontológiai síkon, hanem az imagináció, a költői nyelv és az elbeszélés terében végbemenő önmegtalálásként is szükséges értenünk.

Jegyzetek

1 Az öntükrözést mint az Iskola a határon egyik meghatározó poétikai jellegzetességét Szegedy-Maszák Mihály emelte ki monográfiájában, ahol az eljárást az Ottlik-regényben jelentős szövegértelmező szerepet játszó képek, elsősorban Velázquez Las Meninasa kapcsán tanulmányozta. Vö. Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Pozsony, Kalligram, 1994, 122–132. A Trieszti öbölről l. Poszler György: Isten óvja a Trieszti-öblöt. In Ottlik. (Emlékkönyv), szerk. Kelecsényi László, Bp., Pesti Szalon, 1996, 187–191.

2 Ottlik Géza: Iskola a határon, Bp., Magvető, 1992, 46. (A továbbiakban a főszövegben jelölt oldalszámok erre a kiadásra utalnak.)

3 Bahtyin, Mihail: Marxizmus és nyelvfilozófia (ford. Orosz István). In Uő: A beszéd és a valóság, Bp., Gondolat, 1986, 193–350, különösen: 290–350, Bahtyin, Mihail: A prózai szó típusai. A szó Dosztojevszkijnél (ford. HorváthGéza). In Uő: Dosztojevszkij poétikájának problémái, Bp., Gond/Cura-Osiris, 2001, 224–254, Jauß, Hans-Robert: Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja (ford. Bernáth Csilla). In Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. Kulcsár-SzabóZoltán, Bp., Osiris, 1997, 36–85, különösen 80–83, Ricoeur, Paul: A narratív azonosság (ford. Seregi Tamás). In Narratív pszichológia. [Narratívák 5.], szerk. Thomka Beáta, László János, Bp., Kijárat, 2001, 15–26, különösen 21–22.

4 Nem véletlen, hogy a trieszti öböl és a lovas témája is ebben a fejezetben tűnik fel először: „M. távoli, magányos lovasokra gondolt, a trieszti öbölre…” (26.)

5 „Magasabb volt Formesnél, s ha nem mosolygott, akkor is látszott a szája szögletében két árkocska. Pedig nagyon ritkán mosolygott; támadó, kemény arcát ez a két finom árkocska mégis meglágyította, vagy inkább csak megszépítette. Fekete szeme tele volt csillogással, de sűrű pilláit egészen leeresztette, s mindig készen állt, hogy még jobban leeressze, elrejteni áruló tekintetét: ezért látszott örökké álmosnak.” (46.)

6 A kép és képzelet szavunk nyelvi-szemantikai összefüggésére a szöveg többször is felhívja a figyelmet: „egy képféle” (47.), „Medve nem tudta pontosan leírni a képszerűvé összeálló gondolatait és érzéseit”, „ahogyan minden tíz-tizenegy éves gyereknek el-elkalandozik a képzelete”, „a hangulat azonban, amelyből az egész kép létrejönni igyekezett” (48., kiemelések tőlem – H. K.)

7 „…a hangulat azonban, amelyből az egész kép létrejönni igyekezett, két saját emlékével, illetve egy kettős emlékével volt összefüggésben.” (48.)

8 A hó szimbolikájáról Ottliknál l. Balassa ismert írását: Balassa Péter: Ottlik és a hó. In Ottlik (Emlékkönyv), i. m., 162–174.

9 Vö. „Ez a szegény mafla, jámbor Dégenfeld soha nem ártott egyiküknek sem. Persze rossz tornász volt, és elég rossz tanuló is, akárhogy igyekezett. De azért jólelkű, ártatlan gyerek. Aranyszívű, gondolta Medve gyötrődve. Ők pedig hitvány, durva lelkű, garázda semmirekellők.” (49–50.)

10 Csak néhányat emeltem ki az intenzív hangismétlődések s kizárólag a mássalhangzók közül (az s és sz hangzók visszatérését egyaránt félkövér betűtípussal jelzem).

11 „Hirtelen egy fa mögé húzódott. Mintha kocsizörgést hallott volna a völgy felől vagy inkább lódobogást”, „Pedig most már úgy rémlett neki, hogy tisztán hallotta az imént a lódobogást. Két ország közt, a senki földjén járt…” (Második rész, 18. fejezet, 206., 207.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben