×

Perújrafelvétel

Nyirő József: A csillagig érő emberek

Czegő Zoltán

2010 // 04
Annak a pernek nem szakadt vége Nyirő Józsefnek Spanyolországban, 1953-ban bekövetkezett halálával. Tulajdonképpen Nyirő első írásaival megindult már ez a per az erdélyi magyar s abban a székely élettér visszaperlése okán, per a küsebbségi sors képtelensége ellen, ugyanakkor elindult okoskán okoskodó irodalmárocskák padjaiból a per a székelykedő Nyirő ellen is. Így leve a vádló íróból vádlott is egyben, s állja életműve a sarat mindmáig.

Igazán nem jellemző mostani abszurd napjainkra, hogy éppen Budapesten áll a tárgyalás, és Medvigy Endre irodalomtörténész és -kutató emeli a vádat a Nagy Elásók ellen Nyirő műveinek kiadásával, de helyesebb azt mondanom: azok újbóli fölmutatásával véteti föl újólag a pert az író életének, életművének és egykori, mai igazának védelmében.

Nyirő már első megszólalásától helyét s a magáét kapta meg korában s az akkori magyar, illetve erdélyi irodalmi életben. Székely volt, másként nem tehetett – azaz tehetett volna, mint ahogy mások is tettek népük ellen s a maguk érdekében, például hallgattak s kushadtak önérdekből, máig; nem tehetett másként, mint hogy népe sorsáról írta könyveit, vádiratait. Konzervatívnak betonozták be már a szocializmus első napjaiban, csak azt nem döntötte el senki azóta sem, hogy az-e a haladás, ami kezdődött a nagy szovjet árnyékban, az-e, ami 1990-ben, s ha igen, mi haszna, s mért nem lett szemernyi haszna sem mindabból a kisebbségbe belényomorított s otthagyott magyarságnak, s abban a székelységnek?

Medvigy Endre minap tette asztalunkra legújabban szerkesztett könyvét, A csillagig érő emberek című elbeszélésgyűjteményt: a könyv tartalmazza Nyirő József száztíz elbeszélését.

Ezt így (itt és most) könnyű kimondani, kiadni sokkal nehezebb volt, mert alig vagy alig sincs pénz, s egyre kevesebb van s lesz mostanság hasonló cselekedetekre a magyarországi magyar irodalomban. Inkább arról kellene beszélnem érte és miatta, micsoda hatalmas munka volt összeszedni ezeket az írásokat az avarból, s mint elvetett tárgyat megtisztítani, fölemelni, magunk okulására és a legnemesebb nemzeti leltár kedvéért.

Különöset mondani a legkönnyebb manapság, kivált az irodalomban, hiszen ma mindenki azt ír és mond és ad ki, amit akar, ha van pénze hozzá. Nekem pénzem ugyan nincs, most mégis azt mondom: Nyirőnek ezt a könyvét nem nekem, írónak kellene bemutatnom, hanem valamelyik tanárnak, esetleg egy olvasott és igazat kimondó munkásnak, esetleg egy negyedéves egyetemistának… Vajon hogyan szólna ő, szólna az, akinek felfedezést jelent(ene) ez az elbeszéléskönyv? De szívesen hallgatnám őt álló nap s éjjel!

Legkivált akkor, amikor életmű nélküli akadémikusok fordulnak egyik oldalukról a másikra, míg feljönnek a fájdalomban leledzett magyari csillagok az igazság innenső oldalán!

Nincs szüksége Nyirőnek arra, hogy aládúcoljuk mostani divatos és valóban nagyok fegyvertényeivel. Mégis, kapcsolatba hozom könnyedén éppen e gyűjtemény hasonlósága kedvéért García Márquez Macondóban hull az eső című elbeszéléskötetével. Mindkét könyv esetében megtalálni a későbbi regények, nagyobb elbeszélések csíráit, gyökereit. Nyirő ugyanúgy nagyra növesztve megélteti például az Uz Bence című regényében a korábbi elbeszéléseket és azoknak alakjait, ahogyan később Márquez, mondjuk, a Száz év magányban.

Medvigy Endre nagy munkát végzett, amikor visszatapogatódzott a sötétben, félhomályban a csírákig, a fogantatás pillanatáig. Mert A sibói bölény kezdeteit is itt találjuk egy történelmi elbeszélés erejéig, s felvillannak más művek első csillagsziporkái is, hogy a lelegyintett Nyirő-féle szóvirágok egyikével éljek emitt. Nem székely Macondóról van szó, de egy néprész vesszőfutásának kisebb-nagyobb tragédiáiról. Mert ezekben az elbeszélésekben mindenütt a nagyszerű nyomor történik meg az emberekkel, gyermekekkel, a nagy nemzeti éhség és kilátástalanság – nos, kinek szólnak ma ezek a konzervatívnak megtitulált elbeszélések? Az RMDSZ-nek – tisztesség ne essék szólván – s a többinek, amik s akik vagyunk, hallgatva vagy sikongva a pusztulás látványától?

Hol pártoskodás van, ott megszaporodik a nemzeti sírásók dolga.

Nyirő Józsefet ma sem felfedezni kell, hanem birtokba venni. Mondom ezt akkor, amikor még értik a menasági, a recsenyédi, kénosi magyar nyelvet, s jobban értik ott, a Szigetközben, Menaságon, Csekefalván, mint a mostani elriasztó, se beszédre, se írásra nem alkalmas budapesti nyelvet. Szóvirágai, ősi szavai, megcsinált szóképei nem öncélúak, nem ragyogni akar Nyirő általuk, hanem megvilágítani egy másik, egy eleven népi világot, amely a miénk, gyámolításra szorulva a rettentő hazai – mert a román Erdély is haza – idegenségben.

A román-magyar író és költő Gelu Pateanu a múlt század hatvanas éveiben úgy fordította le Mikes Kelemen törökországi leveleit a 18. századból, hogy ahhoz alkotott egy nem létező, ám tökéletesen érthető román nyelvet. A mai állapotába juttatott budapesti magyar nyelv távolabb áll a tiszta magyar nyelvtől, mint a húszas–harmincas években használt nyirői. Nyirő József nem metanyelvet, nem különlegességet alkalmaz, hanem a meglévőt élteti.

Ki meri azt bizonyítani, hogy akkor, Trianon után s Erdélyben ezt kedvére s kedvéért teszi?! Az önkínzó ember a hit kedvéért tisztulni akar fájdalmában, Nyirő azonban a kín megmutatásával menteni akar a hitben.

Valamelyes örömmel és elégtétellel olvasom-hallgatom, ahogy az író meggyőződéssel és természetes módon beszél az itt megélt tizenöt évszázadról nem is egyszer, miközben ma életmű nélküli akadémikus még azt is tagadja, hogy valami közünk lenne 896 előtti önmagunkhoz.

Nyirő nem megélhetési író volt, volt ő pap, volt országgyűlési behívott képviselő, amikor a Székelyföld még egy kicsinyég magyar világot élt, Nyirő népének ügyvédje, papja, apostola s szenvedő-senyvedő alakja volt.

Hadd idézzek a 102. oldalról! „Így kezdi a székely a népmesét: Mikor a nap még dereng a világ szélén és az apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…” Semjén Bandi, az egyik székely diák azt magyarázza éppen Jucikának s a többinek, hogy ezt nem a székely, a mostani találta ki ám, hanem hozta valahonnan, őrizte, mondta tovább…

Sok papköltőt ismertem, ismerek, majdnem mindeniknél ott van – tehetség mellett vagy annak híján s azt pótolandó – a szószéki pátosz. Nyirő csak veszi és visszaadja a mítoszt, mintha elölről kezdené népe teremtését valahol az asszíroknál, médeknél, tán suméroknál.

Mi azonban gondoljuk csak el: ilyen is volt az a transzilván élet, ilyen is.

Békében is tömegsírban című írásában kolozsvári pusztító járványban vagyunk, „a Házsongárdi temető tetején a szántóföldek szomszédságában nyugszanak az ingyen halottak… Ez az élet mindössze arra való, hogy Gorkij Éjjeli menedékhelyet írjon róla…Végül meghalnak. Ennél okosabbat úgysem tehetnek.”

A nyomorúságban mindenütt ott a halál. Hát itt van ezekben az írásokban is, a helyén egy helytelen világban. Sok a halál. Mennyi is volt az átlagéletkor Erdélyben, a húszas években? Alacsonyabb néhol, mint a szakadatlan háborús középkorban.

A történelmi regények majdani írója jelentkezik témabeszélyekkel már itt, jön a rettenetes – az idősebb – Wesselényi, jön Habsburg József, a kalapos király, s mindenütt az éhség mint történelmi ismertetőjelünk. Na, nemcsak nekünk és nálunk. Ám nálunk mindig nemzetet is érintett minden halál: a gyarmatosító akarta halálunk.

Nem tűnik hát írói nyitolásnak, ha Dsida Jenőt idézem; így mondta: Aki még nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom. És akkor jöjjön Ady a maga megfogalmazásával: Aki egyszer a magyarba rúgott, szinte kedve támad újabb rúgásra.

Nos, aki nem volt székely 1920-ban s annak utána, aki nem a második világháború után sem, nem a kommunista rémuralom román idején sem, az nem tudja, mi a nemzeti éhség s az éhes gyermek szeme homálya. Ezt én mondom éppen így, de rettenetesen mondja bele a székely lélek tisztaságába Nyirő.

Van-e meghallója? Lesz. Van. Az éhség ugyan nem magyar kiváltság, de nekünk már szinte sajátos jellemzőnk.

Ismétlődő téma Nyirőnél az önkéntes halál. Nem az öngyilkolás, nem. Hanem az elmenés, lábon, bottal, a jelentkezés Istennél, megspórolván így a családnak a temetkezési költséget, mindent. Itt el kell olvasni az öreg kántor haldoklását, elmenését. El a kénes barlanghoz kiballagó öregember történetét, aki otthon azzal csukja be maga után a kaput, hogy reggel bizonyosan utánamennek, hogy a holttestét hazavigyék, lánya, veje, megígérték.

Mikor is? 1932-ben. Mikor is? A kollektivizálás idején nemegyszer a Székelyföldön, 1950 s ’60 között.

A mai olvasó, még ha ismerte is eddig Nyirőt – magam is –, megdöbbenve fedez fel különleges, mert elmúlott érzelmeket, melyek voltak, s a nagy sodrásban elmúltak, elkallódtak. Még vannak Kénoson, Recsenyéden, a Hargita ölében, hajlataiban.

Az interneten nem hallani, csak Nyirő olvasásakor, ahogy rí a beteg medvebocs a rengetegben az öreg székely ölében, az csicsijgatja, sírva maga is, aztán ordít a halott bocs fölött a rettenetes télben a rettenetesen s végleg egyedül maradt vénség, és üvölt a hegyekben szerte a jóság s a fájdalom.

Medvigy Endre elszánt kutató és szerkesztő, elénk szerkeszti azt, ami veszendőbe nem mehet. S még mennyi dolga van! És mennyire egyedül van! Akár az emberek a havasokon.

A magunkéért perelünk, magunkért s az eljövendő magyarok kincseiért. Azért, amik voltunk, s azért, hogy tán lennénk továbbra is, és ne népek s világ, világunk szégyenére. (Kairosz Kiadó, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben