„Akinek füle van, hallja meg!”
(Mt 13,43)
2009-ben jelent meg a Magyar Napló gondozásában Nagy Gábor második regénye, a
Ki a konkolyt vetette. A könyv az ötvenes évekbeli számos gyanús papgyilkosság emlékezete. Egy kicsiny nyugat-magyarországi falu, Vadaskend az ördög játszóterévé válik. A falu papja, Ferencz atya brutális gyilkosság áldozata lesz. E gyilkosság tükrében kapnak hiteles kontúrt a hatalom birtokosai, a falu lakói és bennük az egész társadalom. Nem pillanatképről van szó. Nagy Gábor regényében a múlt nem marad csak a múlt emberéé. Bereki doktort, a pap egykori disszidens barátját épp a jelenben éri el, amikor átveszi Baloghtól, a falu volt rendőrétől a nyomozás jegyzeteit, s ezzel kezdetét veszi a kutatás a saját múlt, azon keresztül egy új, rendszerváltás utáni identitás felé, mindeközben a gyilkosság egyre több, egyre
zavaróbb részlete tárul elénk, s az eredmény – mondhatom – nem egészen lesz olyan, amilyet várnánk.
A Szentírás szavait idézni kihívás. Egyetlen példabeszédből (ahogy a regény címadójából is [Mt 13,24–30]) a szimbólumok és kijelentések számtalan „életképes”
rendszerét lehet kikövetkeztetni. Azt azonban, hogy ezek közül melyik az „igaz”, már csak azok látják, akiknek e fejtegetés önvizsgálat is. Ezzel a regénnyel szintén ez a helyzet. Feltesz egy látszólag egyszerű kérdést: „Konkoly voltál e rendszerváltás előtti
szisztémában, avagy búza?” Az ehhez hasonló provokatív kérdésekkel (pontosabban azokkal a lehetséges válaszokkal, amik a két kategorikus között vannak) szoktak az írók komoly bajba kerülni. Csak néhány kivételes mű, mint Sánta Ferenc
Ötödik pecsétje (amivel a
Ki a konkolyt vetette feltűnő rokonságban van) lesz képes arra, hogy átgázoljon az erkölcs ambivalenciáin, a történtekből kivonja a
botrányt, a választásból a morált, működésbe hozva a karakterek lelkét, az
emberi lelket magát, valami általános és tárgyilagos kegyelmet.
Nagy Gábor regénye is mintha ezzel kísérletezne: felidézni a múltból egy történetet a szereplőivel, a körülményeivel, különválasztani a konkolyt és a búzát, e kettő különböző árnyalatait. „Felidézni” – Nagy Gábor éppen erre fektet különös hangsúlyt, rámutatva a diktatúrák egy kései szövődményére, hogy ami akkor
történt, az nem történt meg, legalábbis nem úgy. Ezt a manővert már jól ismerjük. Elég, ha ’56-ra gondolunk, hogyan volt „ellenforradalom”, majd „sajnálatos ’56-os események”. Maga az emlékezés válik itt fontossá, ahogy a főszereplő Bereki doktor megpróbálja visszajátszani a történteket, összeállítani egy képet, ami aztán nem tud mozdulatlanná válni, mert a részletek egésze sose látszik, csak a színe vagy a fonákja, és fonákja van még az emlékezésnek is. A Ferencz-gyilkosságtól egy ellentétes irányú mozgás indul el. A nyomozók megjelenésétől (ahogy azt a bűnügyi sztorikból megszokhattuk) a történtek felderítését várnánk, ezzel szemben a szöveg előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a karhatalom célja épp a ködösítés, egy olyan kép létrehozása a múltról (ez esetben a gyilkosságról), ami nem igaz, de elfogadható, s ha már elfogadtuk, idővel el is felejthetjük azt a másik verziót, ami túlságosan is terhes ahhoz, hogy igaz
lehessen. Az
emlékezés–felej(te)tés eme problematikáját, hogy mit is jelent „felidézni”, és miért válik idővel egyre lehetetlenebbé, leginkább úgy érthetjük meg, ha a regény olvasása közben követjük annak szerkezetét, a múlt idő síkjait, ahogy egymásra rétegeződnek. Ahonnan kiindulunk, az a
jelen, egy néma kis falu, Vadaskend jelene, sorvadó házai sorvadó lakóival. Valaha, a
régmúltban fiatal lányok remegtek itt esküvőjük előtt, öregasszonyok adtak nekik százféle, egymásnak ellentmondó jó tanácsot, a Zöld Ászban a parasztemberek pálinkával nyugtatták a vőlegényt, kibeszélték a falut, megvolt a maguk papja és boszorkánya, ugyanúgy, mint másutt, ugyanúgy, mint száz éve, egészen a gyilkosságig. Ezt a gyilkosságot próbálja majd Bereki kevéssel a rendszerváltás utáni
közelmúltból felderíteni. A harmadik múlt, amit a naplórészletek idéznek meg, visszanyúlik egészen a káplán gyerekkoráig. Itt fogalmazódnak meg azok az okok és körülmények, amik azután közvetve vagy közvetlenül a pap halálát eredményezik. Ekkor nagyjából a szöveg felénél járunk, s indulunk vissza rétegről rétegre ugorva, mindeközben Bereki emlékeiben egyre szaporodnak a vakfoltok, a hátrahagyott kérdések, míg végül az epilógus utolsó bekezdésével visszaérkezünk a jelenbe. Szerzőnk ugyanilyen körültekintően oldotta meg a mesélő szerepének kérdését is. Van egy titokzatos alak, aki félig
kilóg a regényből. Csak a 3. és a legutolsó fejezetben találkozunk vele. Ő a „feljegyzések megtalálója”, aki joggal pályázhatna a narrátor tisztére. Ehelyett úgy tesz, mintha abban a pillanatban, amint az első oldalt olvasni kezdjük, kezünkbe nyomná a kéziratot, azután pedig kihátrálna a szobából, a történetből is. Mindezt olyan finom áttűnéssel, hogy talán észre sem vesszük (ez az apróság később nagyon fontossá lesz), közben már Berekire figyelünk, aki mostanra maga mesélheti el emlékeit. Nagy Gábor észrevett valamit, egy paradoxont, ami aztán lehetőséget ad egy kis házi filozofálgatásra: harminc év elteltével ugyanazon ember mégsem ugyanaz. Ezzel persze nem mondtunk újat. Érdekes lehet viszont, ahogy Bereki találkozik vele. A
közelmúlt (ez az emlékezés ideje) a 2. fejezetben olyan statikus intervallumnak mutatja magát, ahova a
régmúlt (a gyilkosság ideje) nem juthat el
. Bereki ekkori „Én”-je már a feledés terméke, mintha a
régmúltat, akár egy beteg lábat, csonkolta volna az a harminc év. Ez az „Én” azután, egybeesve a doktor szemszögével, olyan pontot alkot, ahonnan Bereki nem láthatja önmagát. Ezt a lebegést szakítja meg Balogh törzsőrmesternek, a falu egykori rendőrének megjelenése az itáliai kisvárosban. Bereki kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy nem lehet egyszerűen húzni egy vonalat, mondván: „az ott a múlt, egy
másik ország, ez itt pedig már Én vagyok”. Maga az „Én”, a feledéssel csonkolt valóság kérdőjeleződik meg, s a doktor, ha újra
magánál szeretne lenni, nem tehet mást, mint felidézni, megítélni a maga szerepét ebben a
gyilkosságban. Végig a regény folyamán ott az önvizsgálat, a doktor kísérlete, hogy akkori énjével kiegészítse, sőt felülírja önmagát. Éppen ezért Berekit kívülről látjuk a
régmúlt jeleneteiben, hiszen aki emlékezik, az egy
másik ember. Eltelt harminc év, s a felej(te)tés ezalatt kifejtette hatását. Az emlékek (persze emlékezni is csak arra lehet, amit látni engedtek) azóta eltompultak. A Balogh által átadott nyomozati anyag ki tudja, mennyire hiteles. Márpedig a doktor, ha tényszerű igazságra vágyik, ezekre kell támaszkodjon. A változatokra, a
féligazságokra, amikből sosem lesz újra összeálló egész – és Nagy Gábor szerint nemcsak ez lehetetleníti el, hanem egy látens hatalom, a „Láthatatlanok Kollégiuma” is, ami igaz, még a Kádár-érában indult, de saját tömegénél fogva máig működik.
Ebben a regényben hangnemek és műfajok egész garmadája keveredik: misztikumtól a jegyzőkönyvig, krimitől a
mártírtörténetig (ami lehetőséget ad néhány izgalmas „találkozásra”), de valahogy egyik sem teljesedik ki, egyik sem lesz megélhetővé, a gyakran indokolatlan stílusváltások miatt inkább olyan hatást keltenek, mintha egyszerűen a változatosság kedvéért lennének egymás mellé rakva. Sokszor mintha képzavarok csúfítanák a szöveget („úgy aludtam, mint aki a kútba esett”), súlyos szentenciák, amikkel gyakran nem is tudunk mit kezdeni („A szieszta ellenszegülés a civilizáció munkakényszerének, munkaőrületének, munkarabságának, nemcsak a hőség előtti főhajtás, de az emberi méltóság csöndes elismerése is”). A legveszélyesebb, legdurvább hibát a 13. fejezet utolsó bekezdésében látom. „Egyetlen befejezést tudok csak elképzelni: hosszú, végtelenül hosszú, monoton névsorolvasást. Az áldozatok: a hitükért, kötelességük teljesítéséért megszégyenített, meghurcolt, megcsonkított vagy meggyilkolt papok, Krisztus szolgáinak megidézését. Képzelt fejfákon nevek, nevek és nevek. Az utolsó evilági szavak, amelyek hordozhatják egykor-volt embertársaink testi-szellemi valóját. A gyilkosok? Köpök a gyilkosokra. Nincs nevük, mert nincs emberi arcuk. Nevük mindörökre kitörölve. Mégis lesz ítélőszék, mely elé szólítandnak.” Ez a bekezdés magában hordozza a veszélyét annak, hogy olyan képet közöljön a történelem profánabb valóságáról, amiben nem férnek meg, csak a hóhérok és a szentek, félelmetesen megkönnyítve az ítéletalkotást, olyan képet, amihez idővel nem lehet kötődni, mert szélsőségeivel épp azt az „élő” nemzedéket nem képviseli, amelyhez szólni kíván.
A sietősebb olvasót, aki szereti magát mindjárt az első oldalon meggyőzetni, e könyv tökéletlensége arra késztetheti, hogy letegye. Szerintem hibát követ el, mert könnyen lehet, hogy figyelmen kívül hagy egy igen fontos kérdést: „Mit tudok kezdeni – vagy sokkal inkább: mit tud kezdeni velem ez a könyv?” Ha némi türelemmel hajlandó lenne beszédbe elegyedni, perlekedni vagy egyetérteni, felfedezhetné azt a termékeny etikai szálat, ami a regény alapvető kérdéséhez vezet: „Konkoly voltál e rendszerváltás előtti
szisztémában, avagy búza?” Lényegében az
Ötödik pecsét dilemmájának, a „Tomóceuszkakatiti vagy Gyugyu” retrospektív változata. A
Ki a konkolyt vetette – mint már mondottam – számos pontján rokonítható Sánta Ferenc regényével, a 4. fejezet például az
Ötödik pecsét kocsmai jeleneteivel. Egy asztalnál négy férfi ül, iszogatnak, és beszélgetnek a hatalomról, politikáról, magukfajta kisemberekről. Beszélgetésük aztán (akárcsak az
Ötödik pecsétben) komoly etikai vitává mélyül. Itt fogalmazódnak meg azok az alaptételek, amelyekre majd a regény folyamán kifejtett gondolatmenet építkezik. „az ember… a maga tehetetlen tömegénél fogva válik egy falsul működő struktúra bűnrészesévé. A struktúra uralja, foglyává teszi az isteni természetű szabad akaratot… mit sem ér a búza átválogatása szemről szemre. A struktúrát kell felszámolni, teljesen és végérvényesen.” Itt azonban karaktereink letisztult (ki tudja, hányszor átgondolt) beszéde megtorpan. Szembetalálkozván a mozdíthatatlan hogyannal, kénytelen lesz a
varázshegyről alászállni, s egyszeriben prózai legyintéssé változik: „az egyes ember, egyes emberek erőfeszítése sem elegendő… Egyszóval mi is feleslegesen jártatjuk itt a szánkat.” Ettől fogva a téma súlypontja a kisember „tehetetlen tömegére” helyeződik. A strukturális bűn fogalmából kiindulva végig a
régmúlt nyomozást tárgyaló fejezeteiben, a káplán naplórészleteiben azt vizsgálja, hogyan lesz az egyes ember – akarva vagy akarata ellenére – hallgatólagos beleegyezéssel, de mindenképpen a szisztéma
részesévé. Nagy Gábor regényében ez az út a kisember lelkiismeretének elaltatásával indul. Ehhez olyan nyelvhasználat létrejötte szükségeltetik, ami a hatalom kezében a felej(te)tés eszközévé lehet („Akinek volt valamije… az nem rohant felforgatni, ahogy mondták – fintorgott gúnyosan –, új alapra helyezni az életét”), olyan nyelvhasználat, amely elvonatkoztatja a tettet a jelentésétől: „estére, a helybeliek megrökönyödésére, beköltöztek a paplakba. Erre is találtak azonban magyarázatot… Tudni vélték, hogy a nyomozás sikeréért kell ilyen bizarr fogáshoz nyúlniuk a szerveknek… és napirendre tértek afölött, amit az előbb még szentségtörésnek tartottak.” E hangnem legfélelmetesebb „előnye” azonban, hogy elidegenítve az Embert természetének szellemi-transzcendens oldalától, olyan bűnök elkövetéséhez kínál felmentést, amiket másképp a lelkiismeret gátján nem lehetne keresztülvinni. Ha van olyan pont, amin egy diktatúra sikere vagy bukása múlhat, hát ez az: a lelkiismeret, mert erre építkezik az önérzet – hogy képesek vagyunk eldönteni, mi méltó hozzánk és mi nem. Éppen ezért a
Ki a konkolyt vetette szisztémája minden lehetségest elkövet, hogy az egyént rávegye lelkiismeretének leküzdésére, hogy az immár „önérzettől ment” ember a kollektív bűn részesévé váljék: „a bűn intézményesült… emberek, akiket jóravalónak ismertünk, fordulnak ki önmagukból, nem a báránybőrt vedlik le, mint inkább – ki tudja, milyen megfontolásból, külső vagy belső kényszerből – nyíltan magukra öltik a farkasbőrt.” Ehhez a hatalom saját kényszerítő erejénél fogva maga is felmentést ad: az egyes ember rendszerhez való viszonyát élet vagy halál kérdésévé téve az „élni muszáj” legfőbb parancsáért vállalt cinkosság elfogadhatóvá válik, másrészt értelmetlenné tesz (látszólag!) minden ellenállást, mert bármilyen tettet, életet és halált a saját szolgálatára képes
fordítani. Ferencz atya meggyilkolása végül is jó ürügy, hogy „fény derüljön” a „klerikálisok romlottságára”, a mihamarabb előteremtett gyanúsított: a templomba járó Kovács Misi indítéka a szerelemféltés lett volna, Bereki doktor pedig emigrációja után lesz beszervezetté. Ezek után már könnyen jön a gondolat: talán mindegy is, mit cselekszünk. Ferencz atya azonban (akárcsak az
Ötödik pecsét asztaltársasága) nagyon is jól tudja, hogy a cinkossággal nyert élet, az önérzettől, a választás igényétől megfosztott élet már a szisztémáé; hogy épp azt a vele született jogot, „isteni természetű szabad akaratot” áldozzuk fel, amivel az
élni többet jelent a
lenninél; s hogy ennek az elvetemedett rendszernek idővel el kell múlnia, mert idegen az Ember természetétől. Ahogy azt Ferencz atya a
Szentbeszédben kimondja: egyáltalán nem mindegy a választásunk, hogy a bűn hallgatólagos részesévé válunk, vagy felvállalva annak következményeit nemet mondunk, mert „a strukturális bűn gyökere a személyes bűn”, a gátlástalan hatalom vágya, a bosszúvágy.
Itt az idő, hogy előhozakodjam a regény elejétől fogva égető kérdéssel: ki ölte meg a papot? Erre mindjárt kétféle választ is kapunk, egy hiteltelen hivatalost és egy kikövetkeztetettet, de az olyan tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott eredmény, amilyet az erős krimijelleg után várnánk, ami egy konkrét személyben
nevezné meg az elkövetőt, nos, ez elmarad. A
feljegyzések névtelen megtalálója inkább mintha azt akarná
, hogy emlékezzünk az útmutatóként kezünkbe nyomott kézirattal, hogy felismerjük a hallgatólagos cinkosságot, mert „sokakat kísért a múltja, de szembenézni nem akarózik senkinek”; hogy feltegyük és megválaszoljuk magunknak ezt a kérdést: „Konkoly voltál, avagy búza?” Ugyanezzel a kérdéssel a szerző olyan csapdát állít, amibe aztán szépen bele is sétál: „ártatlan vagyok-e én? Érintetlen maradhat-e, aki hátát a bálterem falának támasztva csak nézelődik, amikor a Sátán húzza a talpalávalót… mert… igenis jelen akartam lenni – írja a rendszerváltáskor tizennyolc éves fiatalember. – Hogy tanúságot tehessek? Kinek? A gyerekeimnek?” E gondolat szerint lenne Gyurica úr gyáva, és azok, akik hajlandóak voltak az életükért a lelkiismeretüket adni, akik igyekeztek a
lehető legjobban belesimulni az elvárásba, mert a felelősségük nem csak a saját életükre vonatkozott… A kegyelem gesztusát többnyire nélkülöző regényben őket talán csak a
Szentbeszéd képviseli. Persze lehet vitatkozni: bűnösök-e vagy sem, de hát éppen ettől, a buktatóitól és a zsákutcáitól lesz ez a téma érdekes, a kérdésektől, melyek addig gyötrik az olvasót, mígnem a válaszért az önvizsgálat útjára nem lép.
A rendszerváltás óta eltelt húsz év, felnőtt egy generáció, amelynek a Kádár-érából csak az államadósság maradt, meg hogy a polgármesteri hivatalt gyakran tanácsnak nevezik. Az lesz a kérdés, hogy nekik mit mondhat ez a könyv. A
Ki a konkolyt vetette egyik legnagyobb érdeme, hogy láthatóvá és átláthatóvá teszi a „puha diktatúra” működését. Minden hibája ellenére kiváló útmutató azoknak is, akik nem
személyesen érintettek. Van aktualitása, most, amikor újra időszerűvé lesz az önvizsgálat, húszévnyi változás után.
(Magyar Napló, 2009)
