×

Júliával az út

regényrészlet

Hász Róbert

2010 // 04
– Imre nagybátyámék házában egy angyalka lakott. Az angyalkának szőke haja volt, és nagy, fekete szeme. Vendégségbe indulni Imre bácsiékhoz számomra azt jelentette, hogy megyünk angyalkát nézni. Miközben jöttem-mentem a házukban, amerre a kíváncsiságom vezetett, vagy ültem az ebédlőben a családi étkezések során, és a levest kanalaztam, akármerre pillantottam, körös-körül, a falakról, a szekrények üvegablakai mögül, a porcelánkutyusok és a kristálypoharak elé állítva, a keretek örökkévalóságába zárva, mindenfelől egy kislány képe nézett vissza rám. Volt ott kicsi keret, nagy keret, vékony, széles, kockás, ovális, világos és sötét, de benne mindig ugyanaz a kislány. Eleinte, ha megkérdeztem, kicsoda ő, azt felelték, egy angyalka. És Klári nénit ilyenkor rendre elfogta a szipogás. Szerettem egyedül bóklászni Imre bátyámék házában. Kerestem az angyalkámat, akinek ott kellett laknia valahol, hiszen kép is készült róla. Még a játékai is ott álltak a polcokon, a rongybabák és az összerakott építőkockák, amikhez nem volt szabad hozzányúlnom, de nem is bántottam volna őket semmi pénzért, hiszen azok a játékok az angyalka játékai voltak. Óvatosan, csendben nyitogattam az ajtókat, nehogy elijesszem, lábujjhegyen jártam szobáról szobára, kukkantottam be izgatottan a hatalmas naftalin- meg levendulaillatú gardróbszekrényekbe. De sosem sikerült a nyomára akadnom. Anyám azt mondta, ez egy olyan angyalka, amelyik csak a képeken létezik, meg a szívünkben, amíg emlékszünk rá. Én onnantól kezdve valamennyi falra akasztott vagy vitrinbe állított kislányarcot szomorúnak láttam: akinek az a sorsa, hogy kizárólag fényképen meg a szívünkben létezzen, és sosem jöhet el megkóstolni a születésnapi tortát, amit Klári néni minden évben rendre elkészít a számára, az nem lehet boldog, hiába mosolyog a képeken. Az angyalkának neve is volt: Mária. Mária, Mária, ismételgettem magamban többször, nem hívhatnak egy angyalkát Máriának, az olyan szenteknek való, nehéz, templomi szobrokhoz illő név, mint amilyen a mi falunk templomában is volt, mindjárt a bejárat mellett, karján kisbabával.

Egyetlenegy szobába nem volt ildomos betenni a lábam, mégpedig Imre bátyám dolgozószobájába. Imre bátyám már akkor írta könyvét, amit sose fejezett be, de én, titokban, ha senki sem figyelt, bekukkantottam oda is. Egy nagy tölgyfa íróasztal állt a szoba közepén, rajta fekete írógép, régi, ódivatú, kerek billentyűkkel. Ezen az írógépen írta Imre bátyám a történelmi könyvét, a „népek országútjáról”, a Vajdaságról, kezdve a római időktől napjainkig. Az íróasztalon már akkor tornyokban álltak a könyvek meg a gépelt oldalak, amikor kicsi koromban belestem a szobába, jóllehet azok a könyvek meg papírhegyek évekkel azután is ugyanúgy álltak.

Anyám egyszer elmesélte az írógép történetét. Bánát német megszállása alatt nagyapámék Nagybecskereken tanítottak, ahol SS-parancsnokság székelt. Egyik napon egy fekete ruhás német tiszt toppant be hozzájuk. Nagyszüleim megrémültek, el sem tudták képzelni, mit akarhat tőlük az SS. Ahogy vendéget illik, pálinkával kínálták, az nem is zavartatta magát, elfogadta, amit nagyapa remegő kézzel kitöltött neki, elbeszélgetett velük, majd fölállt, s megkérdezte, körülnézhet-e a házban. Választ nem várva körbejárta a szobákat, végül megállt a nagy, fekete Bösendorfer zongora mellett. Kibökte, hogy tulajdonképpen a zongoráért jött, a tiszti kaszinóban nincsen zongora, csak zongorista, s hogy ő ezt most elrekvirálná. Minden bizonnyal nem vaktában jött éppen őhozzájuk, valaki megsúghatta, hogy Tölgyessy Mihálynál, a zenetanárnál találnak megfelelő hangszert a kaszinóba. Egy SS-tiszttel nem volt ildomos vitába szállni. Mégis, nagyapa megpróbált hatni rá, tett egy erőtlen kísérletet, eldadogta, hogy neki ez a munkaeszköze, a kenyere, ebből él, ám a német tiszt szívét nem sikerült megpuhítania. Annyit ért el csupán, hogy az megígérte, ha nagyapa aláír egy papírt, melyben kijelenti, hogy önként járult hozzá a hangszer átadásához, cserébe kap egy másik billentyűs szerkentyűt, igaz, valamivel kisebbet a versenyzongoránál. Nagyapa aláírta, gondolván, ha nincs ló, jó lesz a szamár is, megelégszik egy csembalóval, ha azt tudnak cserébe fölkínálni, hát legyen, a frontszolgálatnál mégiscsak jobb, végtére háborús időket éltek, annak is örülni kellett, hogy ennyivel megússzák. Másnap egy közkatona beállított hozzájuk az írógéppel. A tiszt betartotta a szavát. Amit küldött, kicsi is volt, billentyűs is.

Az angyalka képe ott állt abban a szobában is, a terebélyes íróasztalon, bekeretezve; ha fejemet bedugtam az ajtón, éppen rám nézett szomorú szemével a fekete írógép mögül. A kislány a képeken hosszú ideig hozzám hasonló korúnak látszott. Utóbb azonban, ahogy az én éveim szaporodtak, ő egyre fiatalodott a fotókon. Talán mert az angyalkák ideje visszafele fogy, véltem. Imre bátyámék Mária nevű kislányát néhány héttel a hatodik születésnapja előtt vitte el valami gyógyíthatatlan betegség. Kicsi voltam még akkor, nem emlékezhettem az igazi, evilági Máriára. Imre bátyám meg Klári néni évekig éltek egymás mellett úgy, mintha a kicsi Mária még mindig ott járna közöttük. Játékait nem rakták el, szobáját megőrizték olyannak, amilyennek itthagyta, és a születésnapjára minden évben tortát sütöttek.

Hermina nagynéném Károly bácsival, a mérnök úrral meg Zsuzska unokahúgommal szintén megjelentek ezeken az évfordulókon. Zsuzska két évvel fiatalabb volt nálam, és amikor Imre bátyáméknál a nyakamba varrták, hogy játsszak vele, úgy éreztem, egy kisbabát kell pátyolgatnom, aki még azt sem képes felfogni, hogyan kell angyalkát keresni! Örökké hangoskodott, összevissza rohangált, hiába magyaráztam neki, hogy az angyalkák a csöndet szeretik, a lármától elmenekülnek! Ötéves voltam, Zsuzska három, ez abban a korban még nagy különbség. Húztam-vontam magammal; ha meguntam, bedugtam egy szobába, és egyedül indultam tovább az angyalka nyomában.

Akkoriban semmire sem vágytam jobban, mint hogy egyszer nekem is legyen otthon egy ilyen angyalkám. Januárban volt a kicsi Mária születésnapja, hideg volt, amikor nagybátyámékhoz mentünk, és nagy havak estek. Gyerekkorunkban mindig térdig érő havak hulltak, te is így emlékszel?

– Gyerekkorunkban a térdünk is közelebb volt a földhöz – feleltem.

– Na persze. De hidegnek azért hideg volt, annyi szent, folyton fáztam az úton, kocsink nem volt, busszal utaztunk Versecre, jeges volt minden, fagyos, a reggeli sötétben ballagtunk ki a megállóhoz. Anyám és apám karonfogva jöttek velem az utcán, semmi hangos szó, a buszon mögöttem ültek, én külön ülésen, az ablak mellett, homlokomat a jégvirágos üvegnek nyomtam, a fehérbe és szürkébe öltözött téli tájat néztem, a hófoltos szántóföldeket, a ritkás erdőket a távolban. Alig vártam, hogy odaérjünk nagybátyámékhoz, lerúgtam a csizmámat, ledobtam magamról a télikabátot, s nekitámasztottam hátamat a forró cserépkályhának. Teát ittam, citromosat, a konyhából édeskés vaníliaillat áradt. Megilletődött csendesség vett bennünket körül, akárha szenteste lett volna, békés, gyertyafényes szenteste, holott Imre bátyám meg Klári néni szívében ez a gyász napja volt. Én akkor még nem tudtam, hogy a torták és a szülinapok szomorúak is lehetnek. Én boldog voltam. Karácsonynak hittem, áldott, boldog karácsonynak, ráadásnak az igazi után. Minálunk otthon a karácsony olyan volt, mint egy selyemfolt a szakadt ruhán. Klári néniék konyhájában finom ebéd várt ránk, sütemény-, fahéj- és frissenőröltkávé-illat. Ez az idilli időnkívüliség csak addig tartott, amíg Zsuzskáék meg nem érkeztek. Zsuzska hangja már a folyosóról behallatszott, alig léptek be a házba, ő már előreviharzott, belém csimpaszkodott, és játszani akart. Mire szülei, Károly bácsi meg Hermina néni beértek a nappaliba, én már Zsuzska fogságában sínylődtem. Ha nem sikerült leráznom, akkor megfogtam a kezét, jól meg is szorítottam, ha nem akart szót fogadni, és elindultam vele a házban angyalkát keresni. Aztán ebédeltünk, finom húslevest, jól emlékszem a sárga répakarikákra, mert anyám otthon sosem karikázta fel a répát a levesbe, csak úgy, egy darabban belehányta, nem vacakolt ilyesmivel. Különös, nem, hogy korai gyerekkorunkból nem emlékszünk a kimondott szavakra? Mintha ezeket az emlékeinket némafilmrészletekből vágták volna össze. Nem emlékszem, hogy ötévesen mit beszéltek a felnőttek körülöttem. Látogatásainkból csak a képek maradtak meg, a sárgarépa-karikák a levesben, és ahogyan járom a szobákat az angyalka után kutatva…

[…]

– Ezután majd egy hétig nem láttam. Nem szólt előre, hogy nem jön, én meg, akár egy katonafeleség, aki a frontról várja haza az urát, és naponta kijár a pályaudvarra, hátha valamelyik szerelvénnyel megérkezik, minden délután meg este elsétáltam a kapuig. Álltam ott néhány percig, majd visszafordultam, s mint mikor az embernek elfogy a cigarettája, és már sokadszorra kutatja át kabátzsebeit egy gyűrött szál után, holott tudja, nem talál ott semmit, benéztem a kunyhóba. Csak akkor nyugodtam meg, mikor saját szememmel győződtem meg róla, hogy üres.

Gyászba azért nem borultam, délelőttönként eljártam fürödni, süttettem magam a strandon. Lassan telő, forró napok, fülledt, álmatlan éjszakák köszöntöttek rám. Úgy tűnt, mintha valaki szándékosan fogná vissza az idő múlását, egyenként mérve ki a perceit minden órának. Tanulni sem tudtam, tíz perc olvasás után a betűk összefolytak a szemem előtt, és egyfajta álomtalan kábulatba estem, amiből ha felébredtem, hajnalig bámultam a sötét mennyezetet. Végső soron nem volt okom panaszra. Valami hasonlóra számít az ember, ha nyaralásra adja a fejét: andalító semmittevésre. Délelőtt a strandon, délután a házban, behúzódva a szobába, míg a hőség alább nem hagyott, aztán estefelé a kötelező zarándokút a kunyhóhoz, majd még egyszer, sötétedés után, lefekvés előtt. Esténként néha, ha kedvünk támadt, Oszi bácsival kiültünk az olajfa alá, s egy pohár sör vagy bor mellett beszélgettünk mindenféléről. Többnyire rólam, a családomról, a jövőmről. Mintha azonban valami hiányzott volna ezeken az estéken, mintha egy kissé alábbhagyott volna a lelkesedésünk a közös múltunk feltérképezésében, mintha mialatt csevegtünk, kortyolgattuk a sört, és a ciripelő tücsköket hallgattuk, mindketten vártunk volna valamire. Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb hete.

Ennek a végtelenbe folyó hétnek az utolsó napján, talán hogy visszabillentsen a valóságba, Oszi bácsi azzal fogadott a reggelinél, hogy kísérjem el beszerző körútjára. Láttam én mindennap, hogy a reggeli után, gyakran meg sem várva, hogy kikászálódjak az ágyból, s leérjek a konyhába, elindul dolgára, legtöbbször a kocsi berregésére ébredtem, amikor kiállt a garázsból, de sosem firtattam, hova, merre megy. Most kiderült, hogy volt egy kisebb kamionja, amit Marijáék portáján tárolt.

Marijáék újonnan épült, fehérre meszelt háza egyedül állt egy zöld domboldalon. Kerítése nem volt, két tehén és egy póznához kikötött kecske legelészett a közelben. Kötélen száradó ruhákat lobogtatott a szél.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, Marija sietett elénk, dušo, dušo, mondta, s még mielőtt kivédhettem volna, háromszor arcon csókolt.

– Gyertek csak, gyertek – invitált befelé a házba –, mindjárt főzök egy kaficát, egy jó erős kávé nélkül dolgozni sem lehet, igaz-e, jeli? Osika tudja, az én kávémnak nincsen párja!

Majd félrefordult, és a melléképület felé kétszer elkiáltotta a Vujadin nevét.

– A mihaszna, sosincs kéznél!

Oszi bácsi megnyugtatta, hogy most nincs szüksége a Vujadinra, de a kávét szívesen megisszuk. Tágas, modern, szépen berendezett ebédlője volt a háznak, a konyhát és az étkezőt fugázott, piros téglás boltív választotta el egymástól. Habár az elektromos kávéfőző ott állt a konyhapulton, Marija elővett egy sárga rézfindzsát, megtöltötte vízzel, és fölrakta a villanytűzhelyre. Az asztallal szemközti falon egy ikon, Sveti Nikola nézett le ránk megbocsátó, atyai tekintetével, aranyló, napkorongszerű glóriával a feje fölött.

– Üljetek, no, üljetek már le! – terelgetett bennünket az asztalhoz.

Oszi bácsi megkérdezte, hogyan áll a lakodalmi készülődéssel, mire Marija először összecsapta, majd széttárta kezeit, és belekezdett egy befejezetlen mondatokból álló panaszáradatba. Mivel engem is úgy kezelt, mint aki tisztában van a családi viszonyaival, nagyon kellett figyelnem, hogy csapongó, széttartó meséjéből kihámozzam az összefüggéseket.

Kisebbik fia, a Miladin gastarbajterként dolgozott Nyugat-Németországban, Hannoverben, évente háromszor szokott hazajönni, újévkor, húsvétkor meg augusztusban, ezt a házat is ő építtette, apródonként, ahogy hozta vagy küldte haza a pénzt, Vujadin meg szervezte a mestereket, de tavaly a Miladin, ott kint, Hannoverben megismerkedett egy lánnyal, hát nem crnogorka, igaz, ami igaz, muslimka, Marija pravoszláv keresztet vetett, három ujjal, kétszer is gyorsan egymás után, de mit mondjon, aranyos a lány, szorgalmas, az ő családja is odakinn él már évek óta, bosnyákok, bosanci iz Tuzle, egyszer jártak itt mind a hárman, a násza egy jókedvű, vicces ember, a nászasszonya inkább hallgatag, de kedves, mint Merima, a leendő menye, azért nem bánja, Isten bocsássa meg neki, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jut, hogy az ura, az öreg Peki´ – így, vezetéknevén szólította megboldogult urát – nem érte ezt meg, persze más időket élünk, de akkor is, egy muslimka, tudja fene, a rokonok mit szólnak… őszre tervezik az esküvőt, itt, a háznál, össze is vesztek a fiával, mert pópát nem akar, elég lesz a polgári, mondta Miladin, mert ha pópát hívnak, akkor Merimáékkal mi legyen, neki a muftit rendeljék ide? Aztán meg majd összevesznek itt a papok az istenen… Na de ki hallott már ilyet, sopánkodott Marija, esküvő, pap nélkül, Isten őrizz, hát nem vagyunk mi kommunisták, bog nas sayuvaj

Mire megittuk a méregerős kávét, Vujadin is előkerült, zsebre dugott kézzel várt kint a ház előtt, odaköszönt a bajusza alatt, lopva rám pillantott, majd gyorsan megkérdezte Oszi bácsitól, kell-e valami segítség, šefe, vagy mehet vissza a jószághoz? Ma én leszek a kísérője, közölte az vele, végezze csak a dolgát idehaza. Beültünk a furgonba, kitolattunk, majd visszahajtottunk a főútra.

– Körbejárunk néhány gazdaságot – tájékoztatott. – Felszedünk ezt-azt.

S miközben gurultunk a furgonnal, megkérdeztem tőle:

– Sosem fordult meg a fejedben, hogy visszaköltözz Északra?

– De igen, csak már nem lett volna értelme.

Várt, mintha hezitált volna, hogyan folytassa.

– Amikor leszereltem, a nagyapád felajánlotta, hogy vegyük ketten kezelésbe a gazdaságot. Apádra nem számított, ő kijelentette, nem érdekli a föld, inkább elszegődik a Szövetkezethez, beiratkozott esti iskolába, leérettségizett, amíg én katona voltam. Eleinte elfogadtam, hogy ez van, ez a sorsom, ide születtem, nincs más választásom. Traktor akkoriban magángazdaságban még nem létezett, volt két lovunk, a nevükre is emlékszem: a Lisza meg a Vihar. A nap a lovakkal kezdődött, és velük végződött. Reggel itatni, etetni, este, hazaérkezve a határból, kitakarítani az istállókat, újra itatni, szénát hordani nekik. Marháink is voltak, eladásra neveltük őket, borjak meg két tehén, nagyanyád, akit te nem ismerhettél, reggel és este fejte őket, ebből jutott némi aprópénz a konyhára. Csak azután ültünk le enni, miután az állatokat elláttuk. Mert az volt a rend, hogy előbb a jószág, utána az ember. Az ember várhat, szokta mondani nagyapád, neki van magához való esze, de az állatnak nincs. Anyánk otthon maradt, vezette a háztartást, intézte a baromfit, főzött, gondozta a konyhakertet. Napszámosokra akkor még nem telt, ketten végeztünk nagyapáddal mindent. Virradatkor biciklire ültünk, és kikerekeztünk a határba kukoricát kapálni. Öt órakor álltunk be a sorokba, megállás nélkül dolgoztunk tízig, tizenegyig, és mielőtt tetőzött volna a kánikula, hazatértünk. Egyik napon nagyanyád arra lett figyelmes, hogy a lovak cirkuszolnak az istállóban. A Lisza nyugodt állat volt, de a Viharnak olykor keménykedni szottyant kedve, a nevét is innen kapta, raplis lett, bele-belerúgott az istálló falába, harapdálta a másikat. Apám ilyenkor úgy szokta, hogy fogja a kisebbet, a Liszát, kivezeti az istállóból, amíg amaz meg nem nyugszik, nehogy a két ló kárt tegyen egymásban. Ugyanígy akart cselekedni nagyanyád is, eloldozta a Liszát, de ahogy fordult volna vele kifele, a Vihar hátrarúgott, és gerincen találta. Annyi ereje maradt, hogy kivonszolja magát az udvarra, nehogy az állatok összetapossák. Ott találtunk rá, amikor hazaértünk a kapálásból, a hátsó fészer előtt, a baromfik között feküdt. Tudatánál volt, el is mesélte, mi történt. Orvosért rohantunk, majd szóltunk apádnak, és a Szövetkezet autóján bevitettük a verseci kórházba. Többé már nem állt talpra. Két hónapig feküdt a kórházban, naponta látogattuk, felváltva, hol nagyapád, hol én, hol apád, de állapota csak rosszabbodott, utóbb már többnyire eszméleténél sem volt, ha igen, olyankor is csak érthetetlenül motyogott, bámult valahová a fejünk fölé, mintha lenne ott valami más is a fehér mennyezeten kívül. Egyik nap aztán, amikor bementünk, már nem élt.

Közben Oszi bácsival megálltunk egy albán háznál, salátával, paprikával teli rekeszeket pakoltak a furgonba. Fehér főkötős asszonyság rendelkezett, a két fia rakodott, az ura a ház falánál guggolt, cigarettázott. Kávéval kínáltak ott is, de nem fogadtuk el, még az előző íze is ott volt a szánkban. Visszaültünk a furgonba, és továbbindultunk.

– Nekem addigra kezdett nagyon elegem lenni a földműveséletből. Nagyapád még annál is kukacosabb lett, mint amilyen addig volt. Semmi nem volt jó neki, folyton belém kötött, mindent kritizált, mindenben hibát talált. Haragudott apádra, amiért a legidősebb fia nem törődik a birtokkal. A mérgét meg rajtam töltötte ki. Felajánlottam neki, adja be a földjét a Szövetkezetbe, cserébe kap érte némi nyugdíjat, földet ott is művelhet, ha már nem bír meglenni szántás nélkül. Ne tudd meg, mit kaptam tőle! Ezeknek, kérdezte tőlem gyűlölködve, miután leteremtett a sárga földig, ezeknek adjam? Ehhez tudnod kell, hogy negyvenöt előtt nagyapádék középbirtokosok voltak, meg nem mondom neked, mennyi földön gazdálkodtak, de a háború után a hatalom nagy részét elvette, s csak annyit hagyott meg, tizenhét holdat, amennyiben az egyéni földtulajdont maximálta. Nagyapád azonban nem bocsátott meg a rendszernek, nem vigasztalta, hogy a szomszédos Magyarországon irigyelnék azért, amennyije maradt. Inkább beledöglött a munkába egyedül, de a földjét nem adta be a közösbe. Én viszont nem akartam a földbe beledögleni. Éjszakánként a tengerről álmodtam, a hegyoldalak napfényben izzó, fehér szikláiról, a fügefákról, a parti sétány kertvendéglőiből kihallatszó harmonika hangjáról, és lassan érlelődött bennem az elhatározás. Volt itt lenn egy ismerős család, a Pekanovi´ék, akkor barátkoztam össze velük, amikor egy alkalommal tűz ütött ki a Volujicán, égett a bozótos, s mi, bakák négy napig oltottuk, lapátokkal csapkodtuk a parazsat, az ő gyümölcsösét is így sikerült megmentenünk. Hálából amíg itt szolgáltam lenn, többször vendégül láttak engem meg néhány társamat, etettek-itattak, mintha csak a saját fiaik lettünk volna. Titokban írtam nekik, hogy tudnának-e valami munkát szerezni nekem idelenn. Hamarosan válaszoltak, hogy igen. Amennyiben a favágástól nem idegenkedem, és szívesen lakom az erdőben hetekig, távol minden civilizációtól. Több sem kellett nekem! Éppen ez volt az, ami után akkor a leginkább vágytam. Nem a munkától féltem, nem a munka elől menekültem otthonról sem. Hanem az egyhangúság elől. A mindig-mindent-ugyanúgy-mert-csak-úgy-jó élet elől. Féltem bejelenteni nagyapádnak, mire készülök. Tisztában voltam vele, hogy döntésemen nincs mit szépíteni, éppen akkor hagyom cserben, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám. Húztam az időt. Hetekig gyűjtöttem a bátorságot, majd egyik este rászántam magam, és a vacsora közben közöltem vele, hogy elutazom a tengerre dolgozni. Sok mindenre föl voltam készülve, csak arra nem, hogy szó nélkül fogadja a bejelentésemet. Vacsora után kiült a verandára, amíg én elmosogattam – esténként az én dolgom volt a konyhában rendet rakni magunk után, amióta anyánk elment –, odakinn cigarettázott, mert csak este szívta, mikor letette a munkát, napközben soha, megvárta, hogy csatlakozzam hozzá, rágyújtottam én is, és akkor megkérdezte, hogy annyira rossz itthon? Erre a kérdésre nem lehetett őszintén felelni. Ezért azt válaszoltam, nem itthon rossz, hanem odalenn jó. Hogy hiányzik a tenger. Valamit művelt velem, megbabonázott, szüntelen visszahív magához, magyaráztam neki, de az ő szemében ezek nem voltak meggyőző érvek, nem volt vevő a szentimentális ömlengésekre. Marhaság, válaszolta, ha menned kell, hát menj, mindegy, mi okból, csak azt ígérd meg, hogy ha beleuntál a csavargásba, hazajössz. Úgy hitte, múló kalandvágyból vágok neki a világnak. Én meg nem siettem kiábrándítani. Inkább megígértem, amit kért. Mert én olyan könnyen teszek mindig ígéreteket, amiket aztán nem tudok betartani… Apáddal nehezebb volt, amikor vele is tudattam elhatározásomat, mérges lett. Nem is kicsit. Ő árulásnak vette. Mit kezdjek egyedül az öreggel, kérdezte tőlem elkeseredetten. Neki is megígértem, csak kis időt kérek, és nemsokára hazajövök. Addig bírja ki valahogyan. Körülnézek a nagyvilágban, aztán hazatérek. Ebből persze semmi nem lett. Két év favágás után munkát kaptam egy hajón. A világ egyik pillanatról a másikra kitágult… rövidesen már az óceánok foglya lettem.

Lovas szekér állt előttünk az út szélén. Oszi bácsi lehúzódott mellé. A szekérről dinnyét, narancsot, fügét rakott át hozzánk egy szótlan, atlétatrikós fiatalember. Oszi bácsi kérdéseire csak hümmögött vagy bólogatott.

– Apád kísértése után, vagy nem tudom, minek nevezzem azt az élményemet a hajón, mikor elvágtam azokat a gyökereket, a messzeségek, amik korábban vonzottak, a hajók, melyek idegen tájakra vittek, nem jelentettek többé kihívást a számomra. Rájöttem, hogy hiába indulok el akár a Föld legtávolabbi vidékei felé, s teszek meg ezer és ezer mérföldeket, vízen vagy szárazon, akkor sem jutok messzebb, mint ha otthon ülnék egész hátralevő életemben. Azok az utak, amik igazából vezetnek valahová, nem evilági utak. Annak a másik világnak a tükrében, ami a halál küszöbén egy villanásra feltárulkozott előttem, a földkerekség valamennyi egzotikuma jelentéktelenné és haszontalanná kicsinyült. Ma már azt vallom, keress magadnak egy helyet a világban, ahol jól érzed magad, nevezd, aminek akarod, otthonnak, hazának, menedéknek, akárminek, lakd be, gondozd, vigyázd, tisztelt a szomszédjaidat, bárkik legyenek is, bármilyen színűek, vallásúak, bármilyen nyelvet beszéljenek, s amíg ezt a tiszteletet kölcsönösnek érzed, élj te is békében. A ház, a házad, amit neked építettem, ilyen hely. Ahol békére lelsz, ha eljön az ideje. Tartsd mindig eszedben, bárhova is vessen a sorsod, hogy van egy hely a világon, ahol menedékre találsz.

A gyümölcsöket meg a zöldségféléket elszállítottuk a sušicai piacra. Segítettem neki széthordani a rekeszeket meg a dinnyéket, kettőt le is ejtettem, durranva robbantak szét. Akik látták, jót szórakoztak rajtam.

Oszi bácsi vigasztalásul megkérdezte:

– Mit szólsz, ha ma itt ebédelünk?

Elsétáltunk a burekoshoz, vettünk két húsosat zsírpapírba csomagolva, hozzá hideg joghurtot, leültünk a parkoló kerítésláncát tartó kőkockákra, és kézből, ahogy a burekot enni illik, falni kezdtük az omlós tésztát.

– Holnap három napra el kell utaznom Titogradba. Elleszel egyedül?

– Nem vagyok már gyerek.

– Azt tudom. Láttam, ahogy Ágostonnal kerülgetitek egymást. Ha ez segít, szépen összeilletek…

– Oszi bácsi, ne romantikázz!

Majd így folytattam, csak hogy ellenkezzem:

– Az az igazság, hogy kissé nagyképűnek találom a fiút.

– Az önteltség gyakran az önbizalomhiányt leplezi.

– Sajnálnom kellene?

Nem tudom, mi kényszerített arra, hogy Ágoston ellen beszéljek, hacsak az nem, hogy napok óta hiába vártam rá.

– Tehetséges?

Megfontoltam a választ.

– Úgy hiszem, igen. Csak önfejű. Nem is kicsit.

– De nem beképzelt – állította határozottan Oszi bácsi.

– Ha te mondod.

– Képzeld magad a helyébe: egyszerű munkáscsaládból származik, ahol a könyv, pláne valamiféle művészeti foglalatosság hiábavaló, céltalan naplopásnak számít. Ismerem a helyzetet, mert hasonlóban nőttem föl jómagam is. Csakhogy, Ágostonnal ellentétben, nekem nem voltak művészi hajlamaim. Képzelem, mi várt volna rám, ha lettek volna. Egy olyan környezetben, ahol közömbösen, hovatovább lekicsinylő megvetéssel viseltetnek különcséged iránt, vagy megtörsz, és ebben az esetben meghasonulsz önmagaddal, vagy kemény páncélt növesztesz, és cinikussá válsz. Ami nem baj. Sokakkal ellentétben én a cinizmust nem tartom feltétlenül elítélendőnek. A cinikus ember mindig résen van, egyfajta örökös készültségben él, s nem egykönnyen esik bele a balga eszmék csapdájába.

– De az üdvösökébe sem.

– Az a kérdés, vannak-e üdvös eszmék.

– Ha balgák vannak?…

– S ha minden eszme balga?

– Oszi bácsi – ingattam a fejem –, nem éppen te vagy cinikus?

Lassítottam.

– Nézd! – mutattam Júliának. – Pljeskavica. Alig emlékszem az ízére. Nem vagy éhes?

Balkáni gyorsétterem állt az út mentén. Pljeskavica, cseváp, rostélyos.

– Mint a farkas – bólintott Júlia. – És szomjas, egy pohár hideg sörre.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben