×

Fater, muter

Falvai Mátyás

2010 // 04



1

Hans Annára nézett, mindkettejük szemében megszeppenés. Hogy a kiterjedt, műveletlen birtok mérete miatt, amekkoráról álmodni sem mertek odahaza, vagy csupán a kezdettől, az újrakezdéstől való félelem volt az oka, igazából nem tudható. Hans tétován lépkedte körül a földet, méricskélte, becsülgette, mozdulatai nem voltak helyénvalók. Nem volt még otthon, noha lélekben már felszántotta, bekapálta, bevetette, teleültette, parcellázta, és le is aratta gyümölcsét. Anna mosolya megelőlegezett fáradtságot sugárzott. Hans marhabőr csizmájára zsíros vendégtalpat ragasztott a nedves föld, a fekete föld, amely immár kettejüké, a föld, amely növényszagot lehelt a ködös őszi sápadtságba. Hans alakja elveszett a ködben; ha néhány lépést távolodott, elhalványult alakja: a széles váll, az erős nyak, az izmos combok és a hízékony derék. Talán hangosan szólva, talán magában mordulva csupán Hans kihúzta magát, megacélozta tekintetét, biztató melegséggel igyekezve megtölteni nézését Annára pillantott, ugyanúgy simította hátra fakóbarna, hullámos haját, mint én, és elhagyta a száját az első, még német nyelven formált mondat: Akkor lássunk neki a munkának!

2

Fater haja ugyanúgy őszül, mint öregapámé, két félholdban ritkulva, ugyanúgy veri ki a verejték a haj és a bőr találkozásánál. De ebben nem merült ki a hasonlóság. Leül az utcára hordott bútorhalomra, jellegzetes mozdulattal simítja hátra fakóbarna, hullámos haját, szétmorzsolja a verejtéket smirglis tenyerei között, durva kezeibe bámul: Tisztára, mint a fater kezei. Mármint az ő faterjáé. Nézzük a Gyepű utcai házat, felmérjük, becsüljük, mennyi munka még, mire kitisztítunk belőle egy teljes életet. Fater felugrik, súlyához képest fürgén, odaveti nekem: Ne üljünk le, mert úgy maradunk!

3

Végérvényesen odaveszett a lehetősége annak, hogy megismerjem ezeket az embereket. A faterom faterját, meg annak a faterját, meg a muterok hosszas láncolatát. Minden, amit a szemétből kiturkálok, néhány tucat csipkés szélű, barnás fotó csupán, százévnyi képeslap, óvatosan tartózkodó férfiúi vallomásokkal, kimérten modoros női viszontválaszokkal, néhány hivatalos papír, amelyek rég elveszítették önmagukon túlmutató hatalmukat, no meg egy kézzel rajzolt, három nemzedéket felölelő családfa. És a többi? – kérdem fatert. A parasztoknak nem szokásuk a múlton töprengeni.

4

Bánánd és az erőművi telep ugyanolyan, mint gyermekkoromban. Csak kicsit összement. A fák viszont megnőttek. Úgy látszik, ők gyorsabban nőnek. A kontraszt, amit az erőmű pusztuló géprengetege a szelíd telepi fasorral és a szépen gondozott kertekkel képez, még ma is szembeötlő. A nagymuter kertje is virágzik, őszirózsák bújnak ki a lehullott platánlevelek közül. Amott temettük el Mozartot, a macskát, miután elütötte egy autó. Amott a másik Mozartot, mert minden macskát Mozartnak hívtunk. Ezt a Mozartot és a Mozartok további nemzedékeit már valószínűleg a dölyfös szomszéd mérgezte meg. Ki sejtené, hogy a kertnek ez a kis szöglete macskatetemekkel van aláaknázva? Az erőmű tetejéről jó régen lekerült már a vörös csillag. Én szerettem kiskoromban, főleg este, amikor világított. Szép volt, igazán. Mondom a faternak, hogy nekem hiányzik onnan. Erre ő: Hát nekem kurvára nem.

5

Ez meg kicsoda? – kérdezem, rábökve a férfira a képen. Tisztára mint a fater, de nagyobb darab, mint mi vagyunk. A zakója lehetett vagy három számmal kisebb. Ez a muter testvére, a Miki bácsi. Egy csapásra ugranak be a gyermekkoromban hallott sztorik. Miki bácsi, az izomkolosszus. Tizennégy évesen azt hazudta, hogy tizenhat, hogy elmehessen a bányába dolgozni. Soha életében nem volt télikabátja. Nem azért, mert csóró volt, persze csóró is volt, ki nem volt az, hanem mert nem fázott. Egy zakóban járt télen-nyáron. Orvosnál se volt soha. A szeretője úgy talált rá, hogy már egy hete halott volt. Megszámlálhatatlan szeszesüveg között oszladozott. Miért nem ismertem én ezeket az embereket? – kérdem. Fater hallgat egy darabig. Nem nagyon dívott nálunk a rokonokkal bandázni.

6

A nagymuter faterja is csak tizenkettő volt, amikor beállt a bányába. Nem a megélhetés miatt. Volt két szőlejük, egy rétjük, két szántójuk meg egy hatalmas veteményesük. Csakhogy szükség volt készpénzre is, mert önellátók voltak, hát ezért kellett a bánya. Hatra járt be dolgozni, a föld alatt lehúzott nyolc órát, hazagyalogolt, az is majd négy-öt kilométer, aztán irány a földekre dolgozni, este kilencig. Az egész ember volt vagy egy-hatvan. Másnap reggel ötkor kelés, négy-öt kilométer gyaloglás, a tárnákban nyolc óra robot, és az időről időre felhangzó kiáltások: Jó szerencsét!

7

Az öreg ház felöklendezte végül néhány emlékemet. A magyarkártya-csomagot, amivel nagymuterral játszottunk, az ördög bibliájával, ahogy mindig hozzátette, mintha valami édes bűnt követnénk el cinkosan. Előkerült a megtépázott, hiányos Rodolfo-bűvésztáska. Egy percig sem játszhattunk vele, pedig a miénk volt, nagyfater egyből kisajátította. Aztán napról napra, estéről estére aratta le álmélkodó rajongásunkat minden trükk után. Máskor nem láttuk mosolyogni, így megbékéltünk a méltánytalan rekvirálással. Ugyanolyan idétlen tudott lenni, mint én, és ez jó, hogy eszembe jutott. Fater röhögve fűzi hozzá: Azért irgalmatlan nagy hülye volt az öreg.

8

Szorgalmas népség voltak, az egyszer ziher. Nagymuter a háború alatt például azért mulasztott el emigrálni a zsidó családdal, Singerékkel, mert nem lett volna ki segítsen a földeken. Singerék, akiknél nagymuter házvezető volt, egyre könyörögtek: Mariska, ne csinálja ezt, jöjjön velünk, itt fog elpusztulni, de a nagymuter nem hallotta meg. Nem mehetett el, itt volt a föld. A föld volt az úr. Nagymuter faterját később, Rákosi alatt három hónapra elítélték. Nagymuter muterja vonult be helyette a börtönbe, leülni a három hónapot. Akkoriban lehetett ilyet. Ha az öreget zárták volna be, ki dolgozik a földeken? A dédi meg szépen elkötögetett a hűvösön. Mi tagadás, munkamániás egy galeri volt, na.

9

Az egyik kedvencem a lomok között talált képeslapok közül az, amelyik egy fiatal párt ábrázol. Fekete-fehér fénykép, beteg színekkel, ügyetlenül átszínezve. Szűzies, de nem zárkózott leányzó fölé hajol jávorpálosan egy talpig öltönyben feszítő úriember. A mozdulat gyöngédségéhez nem fér kétség. Nyilvánvaló frivolitás lehetett ilyen képeslapot küldeni egy nőnek, amit nem is tudom eldönteni, hogy ellenpontoz vagy kiemel-e a hátuljára rótt szikár szöveg. Annyi legalább biztosan kiderül, hogy nagyapám nem volt egy trubadúr: Kedves Mariska! Nagyon sokat gondolok rád. A te szerető Toncsid. Az érzelmesség olyan foka volt ez, amelynek még csak nyomait sem tapasztaltuk közöttük gyerekként. Vajon mikor és hogyan veszett ki életükből ilyen végérvényesen a gyöngédség?

10

A ruszkik már minden élelmiszert felpakoltak, amikor a nagymuter faterja dacosan eléjük állt, és az éppen induló teherautó platójáról még lerántott magához egy vindő zsírt, hogy ezt nem! Csak pár másodpercig nézett farkasszemet az arcába tolt gépfegyverrel, míg végül legyintett a muszka. Ez a pillanat azonban elegendő bölcsességgel ruházta fel, hogy egy életre leküzdjön tekintetével minden ellentmondást. Fater is megértette kisgyerekként, hogy nincs apelláta, ha egyszer az öreg évtizedeknek tűnő hallgatás után szólásra nyitja száját, és megtiltja neki, hogy a tüzes kályhába nyúljon a parázsló szénért, mondván: te nem! Pedig csak az öreget akarta utánozni, nem tudván, hogy az nyugodtan meggyújthatta a pipáját az izzó parázzsal, melyet sietség nélkül és puszta kézzel emelt ki a kályhából, mivel ujjain olyan vastagra edzette a bőrt a csákány, hogy akár félig mélyeszthetett volna belé bárki egy késpengét, húst akkor sem ért volna. A vindő zsírhoz csak még annyit, hogy nem attól a zsírtól függött életben maradásuk. A ház mögött elásva, másfél méter mélyen, gondosan darabolva, kifüstölve és csomagolva várta a resurrectiót két teljes disznó, szoros közelségben az alkatrészenként elhantolt motorbicikli mellett.

11

A kiguberált fényképen nagyfater nyakában ugyanúgy lóg a szaxofonzsinór, mint apáméban vagy az enyémben. Spicces, bárgyú mosolya is a miénk. Vajon ugyanolyan esetlenül, a félszegség és a gavalléria érzékeny férfiakra jellemző keverékével udvarolt? Trükközött ő is, hogy vonzóbb legyen? Felmerült-e benne valaha is, hogy nem elég jó? Hogy nem elég jó magának, nem elég jó annak, akit kiválasztott? Vagy az ilyen férfiatlan kétségeket már csak én gyártom magamnak szorgalmasan? Elképzelem, ahogy sörök beláthatatlan tengere után hunyorítva mosolyog rá bratyójára, maga előtt is szégyenlősen ismerve csak be örömét, egy újabb koccintásra ürügyet adva: A Mariska lesz az. Bregyó lány. Nagyon jó leány.

12

Nagyfater már iparos volt, géplakatos. A szőlőt könyvből tanulta meg művelni. Páratlan következetességgel tanult bele. Hobbi kellett. Nagyanyámnak a föld lételeme volt. Neki a hobbi a hímzés volt. A hímzett párnáktól szinte skanzenné vált az összes szoba. Nagymuter még olvasott is. Nagyfater a szőlészeti könyveken kívül szinte soha. Inkább a garázsban matatott, ezermester volt és feltaláló. Feltalált egy sor alkalmatosságot, amelynek haszna igencsak megkérdőjelezhető. De ez nem számított. A foglalatoskodás volt a lényeg. A szavakkal soha be nem határolható, végtelenné terpeszkedő unalom elűzése.

13

Kilencszáztíztől negyvenötig nagymuter faterja után a bánya nem fizette a nyugdíjbiztosítást. Amikor megkapta első nyugdíját, olyan kétségbeejtően nevetséges összeg jött ki, hogy mérgében ez az egy-hatvanas ember szétrombolta a ház összes törhető berendezési tárgyát. Hosszasan zokogott a romhalmazon. Fel sem tételezte, hogy kibabrálnak vele. Ez volt az egyetlen alkalom, meséli apám, hogy bizonyságát adta annak, hogy egyáltalán képes bármilyen érzelemre. Fater már csak öregemberként ismerte őt. Fogatlan volt, két szemfogát leszámítva, de protézisét nem volt hajlandó használni. Ínye már annyira megkeményedett, hogy a szalonnát is könnyedén elrágta vele. Hogy a kamrában tárolt rumos szilvabefőttek is azért penészedtek meg egytől egyig, mert a nagymuter faterja leszlopálta róluk a rumot, az is csak onnan derült ki, hogy a befőtteket záró sztaniolok mindegyikén ugyanaz a két szemfognyi lyuk éktelenkedett.

14

A háború végén a nagymuter igencsak vonzó, telivér tót leány volt. Pikáns tekintet, izmos alak, felvágott nyelv. Ráaggattak hát mindenféle öreg rongyot, és bemocskolták szép arcát, hogy torz öregasszonynak higgyék a felkorbácsolt ruszki katonák, és ne akarózzon nekik csúfságot tenni rajta. Lám, én csak öregasszonyként ismertem, és most, innen az utcáról visszanézve a kibelezett házra és a még éppen rendezettnek tűnő, de minden bizonnyal pusztulásra ítélt, hallatlan becsben tartott kertre, látom sertepertélni az öreglányt, zsörtölődve magával és a világgal, levegősen fütyörészve dallamokat, amelyek talán napokkal ezelőtt fészkelték be magukat fülébe makacsul, magában beszélve, legfőképpen méltatlankodva, egyre csak ismételgetve, hogy Bozse moj!

15

Hát eladják a házat? – kérdezi tőlem az ismeretlen férfi, aki babakocsit tol. Sosem szerettem a bizalmaskodást, hát bólintottam, és pakoltam tovább nagymuter valahai tárgyait. Hadd mutatkozzam be – és már nyújtja is a kezét, úgyhogy megadom magam, és én mutatkozom be először: Fuchs Márton. A férfi felnevet, és a babakocsiba mutat: Ő is Fuchs Márton. Jómagam pedig Fuchs László. Csak ekkor veszem észre, hogy egymagasak vagyunk. Vállunk széles, nyakunk erős, combunk izmos, derekunk hízékony. Szóval te vagy a Laci bácsi. Összenevetünk, csevegünk kicsit, de nem visszük túlzásba, hiszen nincs mit megvitatnunk igazából, végül továbbgurítja a nevemmel visszaélő csecsemőt. Meg akarom kérdezni a fatert, hogy hányan lakunk még a környéken, de a munka hevében valahogy elsikkad az ügy.

16

Nagymuter bozsemojozna rendesen, ha tudná, hogy egész élete, az összes bútora, tárgya, mindene kikerült az utcára. Mindaz, ami most a lomtalanítók teherautójára vár, valaha az élet kereteit jelentette. Egyszersmind a magánszféra színpadi kellékeit. Kipakolni az efféle magánügyeket olyan, mint kiaggatni a nászéjszakán összevérzett lepedőt. Ízléstelen. De hát mit csináljon vele az ember. Próbálunk megmenteni ezt-azt. Erőtlenül győzködjük magunkat és egymást, hogy ez még erre talán jó lesz, az meg amarra, de igazából tudjuk, hogy amit innen elviszünk, azt is szemétre vetjük előbb-utóbb. Ehhez már nincs közünk. Felszámolódott. Kellemetlen belegondolni, hogy minden, ami számunkra az életünk tárgyi vonatkoztatási rendszerét jelenti, egyszer majd, egyetlen jól elkülöníthető pillanat alatt, halálunk pillanatában szemétté lényegül át. Fater és én beülünk a kocsiba. Egy utolsó pillantás a telepi házra. Ennek vége. Indít, egyes, gáz, irány haza.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben