Villog az ég; Ha itt vagy; Ősztenger

Villog az ég

Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.
Dúsgazdag őszben éretlen vagyok.
Jöhetnek zúzmarák, derek, fagyok:
nem tudna mit rabolni tőlem egy sem.

Mert elengedtem, ami lehetett,
könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez,
és nem zavart, hogy az idő nem édes
fuvallat, inkább nehéz lehelet,

száraz és szaggatott, szúró erő,
kócol és tör, a bozót borzasabb,
és minden eget tükröző felszínt benő

a gyom, a fű; a moha lábra kap,
tél, tavasz, nyár, ősz: viharterelő –
sárga levélen tobzódik a nap.

Ha itt vagy

Sárga levélen tobzódik a nap.
Ha itt vagy, mintha én volnék az ég,
támasztanának élő venyigék,
és szaggatnának szálló madarak.

Ha itt vagy, mintha fordulna a föld,
és figyelném, ahogy az árnyék moccan.
Mintha semmit sem tarthatnék titokban:
engedném, hogy az ágakat letörd;

nevetnék, hiszen lennék, aki szárnyal,
köröz, zuhan a sok vándormadárral,
és elmarad féltés, hideg, harag –

nevetnék, ágról szakadt őszi ég.
Madár, levél, letördelt venyigék –
szél fúj. Melyik ér földet hamarabb?

Ősztenger

Szél fúj. Melyik ér földet hamarabb?
Törik, reped a csont, játszani jó.
Zajlik az ősztenger, visz a hajó.
Mindig akad egy sajgó égdarab.

Ék alakú, belehasít a szívbe,
és elhiteti, hogy ez csupa tréfa,
hisz ő a mennyek fényes hordaléka.
Meglékelt szívet nincs, ki elveszítne.

Tenger zúg léken át, ez boldogít,
búsuljon az, akinek nincs sebe!
Itt minden szívnek tetsző, játszi rendben,

mindenki örömkönnyet hullat itt,
zúghat, zajonghat őszök tengere.
Mi emel újra, hogy ismét leejtsen?