×
Tovább a kapcsolódó galériához

Nexus

Kelle Antal a művészet, a tudomány és az utópia határán

Novotny Tihamér

2010 // 03

Kelle Antal formatervezőt, konstruktőrt, játékkészítőt és -fejlesztőt s nem mellesleg (feleségével, Majercsik Krisztinával együtt) játéktervezőt és -gyűjtőt s e területen kutatót, újraalkotót és profi játéküzlet-üzemeltetőt (ugyanakkor gépészmérnök vállalkozót), feltalálóművészt és ArtFormert körülbelül hat-hét éve ismerem, s megvallom, kreatív szelleme, pozitív kisugárzása mindig megérintette lelkemet, felvillanyozta szellememet, és meglódította fantáziámat.

Legutóbb törökbálinti otthonában, többfunkciós családi házában jöttünk öszsze – műveit, alkotásait részletesebben megbeszélendő, megemésztendő. A nagy leleménnyel átalakított régi parasztpolgári épületben többek között kis előadó- és vetítőterem, sőt egy mini-játékmúzeum is található. A tükörfallal illuzórikusan megnagyobbított munkaszobába stílszerűen (!) úgy juthatni be, ahogy azt az egykor volt alkimistának szegődött papok, polgárok, szerzetesek vagy főurak cselekedték: rejtekajtón keresztül.

De hogy tovább tágítsam e megközelítés sugarát, el kell mondjam, hogy majdnem legutóbb, tehát 2009 őszén, a Törökbálinti Falumúzeum kisgalériájában Kellének egy világítóan steril munkájával, egy printelt táblaképével találkoztam a helyi illetőségű Első Köralkotóművész-csoport kiállításán. Az éteri fehér alapon lilásvörös „kondenzcsíkokat” húzva gravitáltak át bizonyos borosdugóknak látszó tárgyak. E művével Kelle Antal (1953) artformer Kelle Sándor (1913–2003) festő nagybátyjára kívánt emlékezni, aki hajdani bohém kedvében egy sajátos festőtechnikát „honosított” meg baranyai környezetében: tudniillik vörösborral hígította-oldotta fel akvarellgombjait. Az eljárását igen szellemesen „vinorellnek” keresztelte el. Kelle Antal tehát egy egész kis minimalista s nem kevésbe szinesztéziás illúziót keltő ciklust szentelt e festőtechnika és háttérhangulat érzékeltetésének, amelyet számítógép (!) segítségével diagramszerű költőiséggel imitált (!) és virtualizált (!).

Ez a gesztus is sok mindent elárul róla. Egyrészt azt, hogy nála a mámor annál tisztább és mélyebb, minél erősebbek a szellemi, konceptuális gyökerei. Másrészt azt, hogy az érzéki tapasztalat annál inkább szublimálható, minél áttételesebb és átlényegítettebb a róla kialakítható kép, s hogy az annál inkább elfogadható, minél egyszerűbbek, gondolatébresztőbbek és logikailag kifejezőbbek helyettesítő eszközei.

De ki is, és mit is akar valójában ez a szeretnivalón megszállott, eltökélt szellemű és alapvetően kételkedő természetű, ám játékos kedvű – és itt most muszáj leírnom a szóösszetételt – alighanem-zseni? Az a szenzációhajhászás nélküli, leállíthatatlanul nyugtalan koponya, aki valójában pénzre válthatatlan, látszólag haszontalan dolgok, kreatív ötletek, fantáziafejlesztő gyakorlatok és életszerű (olykor filozófiai élű és bölcseleti természetű) megfigyelések és végkövetkeztetések, feladványok és megoldások tökéletes kimunkálásával és modellezésével, mondhatni, gondolat-, logika-, személyiség-, kommunikáció- és szabadságfejlesztéssel, valamint szokatlanul újszerű kérdésfeltevésekkel és paradigmatikus tárgyakba foglalt válaszadásokkal tölti az idejét.

Önéletírásában olvashatjuk, hogy gépészmérnökké válása közben (Budapesti Műszaki Egyetem, 1972–78) a Magyar Iparművészeti Főiskola vendéghallgatója volt (1973–76), de 1980-ban még formatervezői tanulmányokat is folytatott ugyanitt, majd 1983-ban a dessaui Bauhaus tervezői továbbképzésén is részt vett. A tanulás, a továbbképzés penzuma tehát körülbelül tíz éven át tartott. Nála azonban a felkészülési időszaknak (az állandó önfejlesztésnek és kísérletezésnek) egyik természetes folyománya a tanítás lett. 1986-tól a mai napig hosszabb-rövidebb időközökben a legkülönfélébb helyeken, országokban, városokban, oktatási intézményekben tartott és tart kreatív formatervezői és művészeti tervezői kurzusokat, Budapesttől Londonon át Halléig, Bangkoktól Sopronig, Jerevántól Indiáig.

Első formatervezési díját 2001-ben, Németországban kapta a Kreabau elnevezésű kreatív építőjátékáért (innen a németes szójáték ötlete!), amelyért 2003-ban  Az Év Játéka díját is elnyerte Magyarországon. Ez az egyszerre egyensúlyérzéket és térlátást fejlesztő alakváltoztató építőjáték összesen három alapelemből áll: speciális kockákból, hengerből és gömbből. A mértani testek felületéből azonban kimetszéssel egy-egy darab hiányzik, ezért a megszokottól teljesen eltérő módon lehet összerakni őket.

Ez az az időszak, amikor Kellénél a játékról alkotott véleményében, játékai kialakításában változás állt be. Tudniillik azon túl, hogy tárgyai egyik csoportjával a nagy alkotói teljesítmények (Eiffel, Gaudí, Rubik, Thonet) és az emberi, etikai értékek előtt tiszteleg, művei másik részével (pl. meditációs játékok) a kreativitás, az újítás és a gondolat szabadságában megmutatkozó teljes esztétikai autonómiát és az egyéni-közösségi élethelyzeteket és magatartásformákat modellező interaktív műtárgyszerűséget célozza meg.

Talán az előzményekből érthető, hogy önálló kiállítással csak későn, 2005-ben jelentkezett. Akkor viszont egymás után kettővel is! Mindkettő egy-egy tisztán megkomponált és felépített, világosan összefűzhető gondolati egységet képviselt, s egy-egy szellemes hívószó köré szerveződött. Az Iparművészeti Múzeumban megrendezett VARI.ART című tárlatán a kézbe fogható, kézzel mozgatható, beállítható, variálható, alakváltoztató, interaktív művészeti tárgyait és plasztikáit állította ki (egy kivételével, amely egy felfüggesztett, elmetszett illeszkedései mentén távirányítással vezérelt, mozgatható, ellipszis alapú hengerhasáb volt). A MIE Ponton Galériában pedig a Nézőpontok című kiállításának opusait tette közszemlére, ahol a térben körüljárható, aspektusokként más és más jelentéssel és formával telítődő, zömében statikus műveivel ismerkedhettek meg az érdeklődők.

A VARI.ART című tárlat egyik sorozata például a Geometriai Panteon I–XII. névre hallgatott. A tizenkét apostollal, a tizenkét hónappal s a kétszer tizenkét órával is képzettársítható (stb.) műegyüttes tulajdonképpen kitűnően, pontosan és szépen megmunkált, ferde síkok mentén elmetszett és forgatható módon összeillesztett, színezetlen keményfából készült szabályos mértani testekből és elnevezés nélküli, speciális geometriai térformákból állt. Kelle tehát olyan kézbe vehető, kézi mozgatású szobrokat alkotott, amelyeket a nézők tetszés szerint tekergetve állíthattak be. Ily módon a nyugalmi állapotukhoz képest többállapotú, variálható plasztikák keletkezhettek a résztvevők szándéka, kedve, tehetsége és képzelőereje szerint. Ezek a végtelenül egyszerű, letisztult és kecses formák nem a megszokott módon épültek fel, ezért ösztönös kíváncsiságot váltottak ki a publikumból. Vagyis olyan nyitott művekként működtek, amelyek cselekvésre, beavatkozásra késztették a nézőket. A vari.art-sorozat emberi kommunikációs helyzeteket, viselkedéseket és jellemeket is (!) leutánzó elvont darabjai (lásd még a Modern népmese-sorozatnak egy azonos kúpos alapformából kialakítható sakkfiguráit, azaz teljes sakk-készletét [!]) mintegy az előképét jelentették a rendkívüli technikai intelligenciával megalkotott 2009-es NEXUS című, felfüggeszthető, mozgatható, azaz több helyszínről vezérelhető gigantikus szoborpárjának, amelyre mint egyik főművére később újra visszatérünk.

A Nézőpontok című tárlatával kapcsolatban viszont már-már matematikai, kommunikáció-, káosz- és fraktálelméleti, filozófiai, bölcseleti, szociálpszichológiai és viselkedés-lélektani alapvetésekről kellene beszélnünk. Kelle ugyanis mintha ilyesféle, a sajátságos emberi természetünkből fakadó gondolkodásbeli és érzékelési problémáinkat kívánta volna modellezni, megjeleníteni ragyogóan ötletes és kellően absztrakt műveivel!

Érdemes idéznünk a saját maga által szerkesztett és írt katalógusának előszavából néhány fontos mondatot: „van-e tényleges jelentősége azon kijelentésünknek, hogy »a saját szememmel láttam«? Becsaphatjuk-e vele önmagunkat és másokat? […] Személyekbe, tárgyakba és eszmékbe olyasmit látunk bele, ami nem vagy nem kizárólagosan létezik, más meglévő dolgokat pedig gyakran nem veszünk észre. E felületességünk szerencsétlen esetben manipulálhatósághoz vezet; legjobb, ha beismerjük, gyakran még a saját szemünknek sem hihetünk. Lehet-e egy tárgy egyszerre gömb és kocka, szeretetteljes és visszataszító? Kiolvashatunk-e belőle többféle jelképet?”

Kelle tehát az általa kitalált és megformált speciális tárgyakkal bizonyító erejű kívánt lenni a tekintetben, hogy igenis ne higgyünk a saját szemünknek! Hogy ne engedelmeskedjünk automatikusan a beskatulyázásnak, a beszűkülésnek és a felületességnek. Hogy igenis vizsgáljuk meg, járjuk körül több nézőpontból az elénk kerülő dolgokat és jelenségeket, hogy tárgyilagos véleményt és ítéletet tudjunk kialakítani az érzékszerveink elé került jelenségekről. Hogy merjük felülvizsgálni előítéleteinket, az aktuálisnak gondolt lokális ismereteinket és posztulátumainkat egy új, egy általánosabb érvényű törvényszerűségen vagy törvényeken alapuló axiómarendszer érdekében.

Kelle a tárgyak egyik csoportjával létrehozott egy osztódásra, növekedésre, szaporodásra, építkezésre alkalmas absztrahált héjfelületet, egy egyszerre organikusnak és mértaninak mutatkozó, háromszögre emlékeztető héjidomot, egy „sosem volt” alapsejtet, amelybe három egymásnak ellentmondó tulajdonságot integrált: „az Igent szimbolizáló domború kiteljesedést, a Nemet sejtető homorú visszahúzódást és a Semlegességet biztosító egyenest”. A kockába vagy a tér három síkjába helyezett, egymás végpontjaiban egyesülő-bezáródó három speciális vonal által szegélyezett leemelt térfelületet elnevezte INS-nek. Az INShéj- vagytérfelületekből fraktálszerűen kialakított („szentháromságos”) tárgyai – úgymint tetraéder, kocka és gömb – bizonyos nézőpontból szabályos körnek, máshonnan négyzetnek vagy éppen csillagnak látszanak. Az Átlényegülések I–XII. elnevezésű bronz kisplasztikáiban pedig olyan enigmatikus tértesteket alkotott meg az INS-felületek többszörös átalakításai, kivetítései és kimetszései által, amelyeknek formavilága azért hat olyan titokzatosnak, rejtélyesnek és tökéletesnek, mert már nem értjük, csak érezzük a kiinduló- és a végpont közötti szerves, logikai összefüggést.

A tárgyak egy másik csoportjának tekerőkarokkal közvetetten mozgatható, szelvényszerű metszeteik által többszörösen ízesülő, kúpos figuráival pedig megint csak arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy vigyázzunk, mert a látszat gyakran csal, s az előítéleteink könnyen becsaphatnak bennünket. Az Egyenruhások és a Rokonlelkek című plasztikáinak filozófiai gondolata tehát az, hogy a (statisztikai) „átlag” fogalma a valóságban tulajdonképpen nem létezik. Nem létezik, mert például a megtévesztően egyforma mundérba öltöztetett emberek nagyon is eltérő módon tudnak reagálni azonos helyzetekben, a teljesen különböző karakterű személyek pedig meghökkentően azonos módon képesek válaszolni a külső kihívásokra és ingerekre.

Kelle Antal a Nézőpontok című kiállítás harmadik típusú tárgyaival viszont már olyan ékszerszerűen kicsiny miniobjektumokat, térbeli körüljárást igénylő aprócska plasztikai monumentumokat hozott létre, amelyekben „egyszerre vannak jelen első pillanatban egymásnak ellentmondani látszó vagy éppen egymást kiteljesítő szimbólumok”.

A Végtelen történet című műparány például egy emelkedett, magvas gondolatot tárgyiasít hármas jelképrendszerével. Itt ugyanis két olyan gyűrű kapcsolódik derékszöget alkotóan egymáshoz – lásd matematikai végtelen jel! –, amelynek egyike egy bizonyos nézőpontból tekintve a biológiából jól ismert kör+kereszt női, míg egy másik aspektusból szemlélve a kör+nyíl férfi princípiumot, egy harmadikból vizsgálva pedig a szívformát jelöli és szimbolizálja.

Hovatovább a Szentföld, a Vágy és a Káosz című miniplasztikákat vizsgálva az embernek az első pillanatban az az érzése, hogy értelmezhetetlen, kaotikus formarendszereket, absztrakt-geometrikus negatív vagy pozitív tér- és vázszerkezeteket, illetve véletlenszerűen megdermedt, ugyancsak elvontan mértani csillaghalmazokat lát. A kiállított tárgyak azonban egy-egy alaposabb körüljárás után meglepő válaszokat adnak. A Szentföld tömbszerűen kiöntött, mégis szabályos hiátusokkal áttört kockájában egyik oldalról a keresztény kultúra keresztje, a másikról a mohamedánok félholdja és csillaga, a harmadikról a zsidók hatszögű emblematikus jelképe rajzolódik ki a negatív formákból. A Vágy című alkotás sarló alakú formáiból a körüljárás során egyszer az ősi szvasztika szimbóluma, másszor a náci horogkereszt, harmadjára pedig az új keletű békejel formálódik ki az ember szeme láttára. A Káosz című áttetsző plexikockába pedig mintha széttört, szétrobbantott építőelemeket látnánk beledermedve lebegni, szerteszállni. A tüzetesebb megvizsgálás során azonban a laza konglomerátumból, egy-egy jól eltalált pozícióból mindig összeáll egy-egy kiolvasható betűkép: az ÉN, a MI és az ŐK egymásra vonatkoztatható életparancsa.

Kelle Antal számára 2007-ben lehetőség nyílott, hogy vendégtanárként kurzusokat vezessen az Indiai Iparművészeti Egyetemen, Ahmedabad, Delhi és Bangalore városokban. Szereplése olyannyira jól sikerült, hogy megbízást kapott egy huszonöt méternél magasabb köztéri szobor ötletének kidolgozására. Ekkor készítette el az iszlám és a hindu templomok, illetve a több mint ezerhatszáz éves delhi vastorony és a saját Geometriai Panteonjának formavilágából levezetett, a látogatók interaktivitására épülő, mozgásában és fényjátékában programozható és vezérelhető absztrakt-kinetikus acélobeliszkjének a tervét (amelynek megvalósulása 2011-re várható).

Ez a lehetőség részben új irányba terelte érdeklődését és művészetét. A képzőművészet és a közönség kapcsolata a nagyvárosokban kutatási címmel másfél éves ösztöndíjat nyert a Charles Eames Alapítványnál 2008-ban, majd ezt követően valósította meg a nemcsak nagy technikai bravúrnak, találmánynak, de kiváló ötletnek és igényesen szellemes kivitelezésnek is tekinthető és minősíthető NEXUS (azaz) Interaktív kapcsolatok ismeretlen személyekkel és mozgatható szobrokkal című programját és tekintélyes méretű műegyüttesét, amelyet a 2009-es Design Hétre időzített, és a Szépművészeti Múzeum Reneszánsz Csarnokában állított ki, jobban mondva helyezte üzembe október 3–9. között.

Az egyenként közel hat méter hosszúságú, a tér egészét használó, felfüggesztett, két-két körszelet mentén elmetszett, így három-három részből álló, távolról mozgatható-vezérelhető, ellipszoid alapú, kúpszerű, fekete és fehér absztrakt szoborpárt az interaktivitás szintjét és a grandiózus kivitelezés technikai és informatikai szervezettségét tekintve valószínűleg rendhagyó kezdeményezésként kell majd bejegyeznünk a magyar művészettörténetbe. A múzeum látogatói egy központi irányítópult segítségével közvetlenül alakíthatták a két rendkívül kecses, a férfi és a női princípiumot tökéletesen megtestesítő, átlelkesített, látszólagosan geometrikus, ám torzításai révén besorolhatatlanul egyedi, humanoid szoborpárforma egymásnak szóló vagy egymásnak hátat fordító, incselkedő vagy utánzó, netán egymás iránt közömbös, egy balettkettőshöz hasonlatos gesztusait. Míg mások két távoli helyszínről – az Iparművészeti Múzeumból és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről – figyelhették a szoborkettős kommunikációs „táncát”, és egy-egy terminál segítségével felváltva beleavatkozhattak hol az egyik, hol a másik tértest mozgásába-mozgatásába. De hogy a dolog közel se legyen ilyen egyszerű, egy központi szerver közbeiktatásával a mű önálló programozás szerint is képes volt működni. Ebben az anonimitásban tehát senki sem tudhatta, hogy éppen ki van a „vonalban”, hogy személy szerint ki a partnere. Így a szobrok gesztusaiban megmutatkozó, különböző indíttatású indirekt viselkedések és reakciók leginkább ösztönös és önös játékba, máskor meg együttműködő elfogadásba vagy éppen elutasításba torkollottak. Természetesen az egy hétig tartó attrakciót az erre az alkalomra működtetett weblapon (www.designet.hu) – mint „objektív” helyszíni közvetítést – minden érdeklődő figyelemmel kísérhette.

Mihály Mária, dr. Baán László főigazgató helyettese a megnyitón jó érzékkel világított rá arra, hogy a mobilitás a XX–XXI. századi szobrászat új művészi kifejezőeszköze lett, szemben a hagyományos szobrászattal, amelynek több nyelvben még az elnevezése is a latin eredetű statua, azaz a mozdulatlan, merev, statikus kifejezéshez köthető.

Anélkül, hogy hosszan belebonyolódnék abba, Kelle NEXUS című műve a mobilszobrászat mely törekvéseivel és személyeivel hozható összefüggésbe, s melyekkel, illetve kikkel nem, inkább a szóban forgó szoborpár formai szépségének, technikai, mechanikai és gépészeti kivitelezettségének, valamint informatikai kidolgozottságának perfektségére és minden bizonnyal újszerűségére, sőt a választott és megkapott „helyspecifikus” tér különlegességére s mindezen tulajdonságok és adottságok meglepő és nagyszerű együtthatására szeretném felhívni a figyelmet.

A két mozgó absztrakt térplasztika ugyanis úgy hatott a Szépművészeti Múzeum impozáns Reneszánsz Csarnokában, mintha maga a high-techbe bújtatott középkori formavilág esszenciális konkrétuma jelent volna meg Verocchio (egykor volt) kolosszális lovasszobor-másolatának, a Colleoninak a helyén. Gondoljunk csak a lovagkor hegyes fej- és hajdíszeire, a páncélok és öklelőkopják tölcséres térformáinak szúrós végződéseire! Kelle két, kúpos térformája azonban csak látszólagosan volt szabályosan geometrikus. Valójában mindkettő némi különbözőséggel egy-egy olyan ellipszis alapú, elkeskenyedő csúcsban végződő, szabálytalanul szabályos, elnevezés és hasznosság nélküli, rafinált téridomot foglalt magában, amelyeknek jól elhelyezett ferde metszetei mindig egy-egy körszeletet adtak ki. A két kúpos palást tehát a térben rögzített két-két körhöz idomítva-idomulva formálódott-csiszolódott olyanná, amilyenné, amelyeknek természetbeli párhuzamát például egy ökörszarv alakjában találhatnánk meg. A két hiányérzet nélküli, anyagában és formájában tökéletesen letisztult monumentális absztrakt térelem másik érdekességét abban találhattuk meg, hogy a működő-működtető tecnikai szerkezetet sehol sem fedezhettük fel a műben, mert az alkotó ügyes leleménnyel lényegében elrejtette azt.

Talán éppen ez, a mérnöki gondolkodást gondosan eltüntető művészi gesztus tette olyan széppé, tökéletessé és titokzatossá a NEXUS című mobil szoborpár elegáns pas de deux-jét. A műhöz (mind a saját, mind mások nevében) csak gratulálni tudok (tudunk). Ahogy mondani szokás: nagy és szép és elegáns dobás volt: luminózus ötlet!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben