Jámborné Balog Tünde: Utazások a labirintusban

Az emlékek ott szunnyadnak valahol lelkünk mélyén eltemetve, mígnem egy jelre váratlan dinamizmussal törnek át a tudat régióiba. Egy íz, egy szín, egy illat, esetleg néhány bevésődött szó felidézése meglepő dolgokra ragadtathatja az embert. Idős festőművész ismerősöm, a Balassagyarmaton élő Réti Zoltán mesélte egy interjúban, hogy a második világháború után hadifogságban sínylődve egy alkalommal, mikor megérezte a föld és az olvadó hó szagát, az ismerős illat oly erővel és intenzitással hozta elő benne a szülőföld emlékét, hogy dacolva a halálos veszéllyel, a több ezer kilométerrel, gondolkodás nélkül indult el a távoli hazába. Szerencsére sok viszontagság után meg is érkezett.

Ilyen szagok, ízek, illatok, rég hallott, bűvös szavak motiválják Jámborné Balog Tünde írásait is, aki újabb és korábbi pátriája (Makó és Erdély) egykori lakóinak emlékét idézi fel novellásköteteiben, szám szerint immár a negyedikben. Ezek a családtagok, rokonok, ismerősök – dédapák, nagynénik, nagymamák és az ő köreik – egyúttal azt is példázzák a mának, hogyan lehet méltósággal élni és méltó módon kikopni az életből. A hiányos, foszladozó emlékek sokszor mintegy a szemünk láttára szövődnek össze egységes történetté. Az apa, az anya, a nagymama élete, amelyeknek kiskorunkban tanúi vagyunk, az idők folyamán, felnőtté válásunk során új dimenziókkal bővül. Általában a felnőtt rakja össze a gyerekkorban megkezdett puzzle-t. Ez történik a Vakvágányon című novella esetében is, ahol a haldokló nagymama utolsó szavai – „Varrd össze lelkem, varrd össze erősen” – arra indítják a lányát, majd az unokát, vagyis a szerző Balog Tündét, hogy kiderítsék: milyen szakadás ütött olyan sebet a nagymama ruháján és lelkén, hogy utolsó kívánságként ennek összefércelését hagyta az utódokra. A novella jól példázza a szerző írói metódusát: mire a szakadás mibenlétére fény derül, lassan, fokozatosan a nagymama életének kirakós játéka is egységes képpé, történetté szövődik. A családi sorsmese ezúttal és minden esetben abszurdba hajló kordokumentumot is képez. Az írás elején az idős asszony lelke már az egykori hazában, Erdélyben kószál határoktól nem zavartatva, ahonnan ötven éve egy tehervonaton jöttek át a mostani kis hazába. „Igen nehezen indultak el, de muszáj volt, nagyapa nem bírt fölesküdni az új államra, pedig megpróbálta, ám amikor odaállt a bizottság elé, nem jött ki hang a torkán, akárhogy erőlködött, holott beszélte azt a nyelvet, és az elhatározás is megvolt benne; hét nap, hét éjjel tusakodott magában, mire döntött, mégse sikerült megszólalnia.”

A falunyi népet szállító vonatot időnként kitolták egy vakvágányra, ahol hetekig álldogált, majd újra nekiindult. Hogy pontosan hogyan is történt az utazás, az csak évekkel a nagymama halála után derült ki. Váratlanul belépett a képbe Sárika, az anyai barátnő, akinek emlékezései kitöltötték a fehér foltokat, a titokzatos szakadásra is fényt derítettek. Az anya nem, ellenben Sárika kislányként az egykori tehervagonban utazott. Így emlékszik az útra: „A vonat többet állt, mint ment, hetekbe tellett, talán hónapokba is, mire elértük a határt, fű zöldellt a kocsi tetején, a mozdonyt benőtte a folyondár, egyik kocsiban születtek, a másikban haltak, és a szerelvény végén lakó púpos asztalos megállás nélkül ácsolta a bölcsőket és a koporsókat.” Nos, ilyen- fajta szürreális képekre leginkább talán a dél-amerikai prózairodalomban bukkanunk, az úgynevezett mágikus realizmus vidékein. (A témába vág Mesterházi Lajosnak egy rövid írása, amelyben Massimo Bontempellit, a nálunk kevéssé ismert olasz írót mutatja be, s azt mondja, hogy Bontempellit „A harmincas években általában a szürrealistákhoz számították. Ő maga nem fogadta el ezt a besorolást, »mágikus realizmusnak« nevezte az irányzatát.” Nem könnyű kideríteni tehát az irányzatok forrásvidékét.) A szakadás, mint kiderül Sárika elbeszéléséből, a következőképpen esett meg: a nagymama a határon zajló ellenőrzés után vissza akart szállni a vagonba, ám „az a szép, fekete ripszselyem szoknya beleakadt egy kiálló szögbe, és végighasadt alsószoknyástól, a hegyekről lezúduló szélroham belekapott, lobogtatni kezdte, mint egy zászlót, és nagymama ott állt csórén, csipkés szélű bugyogóban, a katonák meg hangosan röhögtek, és a combjukat csapdosták örömükben. Apám és a többi férfi alig tudta visszatartani nagyapádat, emlékezett Sárika, puszta kézzel nekik akart menni, nagyanyád pedig ott, a vagonajtóban állva megesküdött, összevarrja ő még ezt a szakadást, és ebben a szoknyában jön majd vissza, mert nincs igazság a földön, ha neki idegenben kell meghalnia.”

Azóta nyilvánvalóvá vált: nincs igazság a földön. Az Isten igazságos (bár nem ver bottal, és a malmai lassan őrölnek), de a világ nem az. Szétszakadt a szoknya, a család, az élet, az ország. A nagymama „idegenben” (itthon) halt meg, Sárika háromszor lett földönfutó (sokakkal együtt), és mind a háromszor a saját hazájában. Történt sok furcsaság az egykori utazás után is. Balog Tünde prózájára nagyon jellemző, hogy páratlan érzékkel elegyíti a szürreális látomást a korszak gyakorlati abszurdjával. Az olvasó néha el is bizonytalanodik: vajon egy szür- és irreális vagy éppenséggel teljesen abszurd kép milyen arányban művészi látomás, és mennyire az úgynevezett valóságban gyökerezik? Annyi biztos: mifelénk egy művésznek nem kell túlerőltetni a fantáziáját ezen a téren. A szellem napvilága, a morális erő nem annyira hatékony, hogy kivédje és kezelje a folyamatosan támadó káoszt és entrópiát.

A novella végén – mintegy slusszpoénként – megismerjük Sárika itteni házának történetét is, mely a szocialista érában ért véget: „vadszőlővel befuttatott, Úri utcai házukat kisajájította a Város. Szép nagy ház volt, manzárdtetős, magasföldszintes. Kőfallal körülvett kertjében ritka, mediterrán cserjék virultak, és már másnap elkezdték bontani, hogy Sárikáék kiköltöztek belőle, de a helyét azóta sem építették be. Gazzal benőve csúfoskodik harminc esztendeje, kóbor kutyák, vendégmunkások találnak rajta szállást és vándor mutatványosok.” Abszurditásában gyönyörű szimbolikus történet ez is, mintha csak az örök magyar helyzetet írná le: hol ez, hol az a hatalom sajátít ki és rombol le valamit vaktában, a tervezés, a stratégia, a jövőkép leghalványabb jele nélkül. Lerombolja a múltat anélkül, hogy sejtése lenne a jövőről: arról, mit építhetne a helyére. Vagy éppen vaktában épít valamit jó nagy pénzen, hogy a következő hatalomnak legyen mit lerombolnia.

A sok jól sikerült, drámai feszültséget és poézist, aprólékosan precíz, realista leírást és misztikumot együtt felvonultató novella mellett természetesen akadnak gyengébb darabok is a kötetben. Az igazán szuggesztíív írások azok, amelyek valós személyekhez köthetők, valós sorsokat mutatnak meg. Ezeket olvasva – ilyen például a Nelkó néni fazeka, a Nagyanyám útjai, a Dédapám bora – az ember szinte zsigereiben érzi a Sors hátborzongató vagy éppen mulatságos játékait, s érzi az erőt és méltóságot is, amellyel ezek a régi emberek állták a sarat. Még hibáikkal együtt is szinte mesebeli héroszoknak tűnnek föl a mából nézve. Néhány novella esetében azonban az olvasónak az az érzése, hogy ezek bizony erősen fejben készült, túlságosan kiagyalt alkotások: a posztmodern meséknek azon halvány és vérszegény változatai, amelyeket sokkal inkább valamely intellektuális, absztrakt idea, ilyen-olyan filozófia ihletett, mint maga az Élet. A Japán levelek című munkát például a kevésbé sikerültek közé sorolom. Az Ez út végéhez érve című kötetzáró írás sem a legjobbak közül való. Ez utóbbi egy misztikus utazással indul, sejtelmes leírásokkal, majd átlendül a dolog egy szociografikus helyzetismertetésbe, hogy azután újra átvegye az uralmat a borzongás és a sejtelem. Mintha két rész misztikum közé egy szociokrimit illesztett volna – szendvics gyanánt – a szerző.

A gyengébb írások jelenléte azonban nem kérdőjelezi meg Jámborné Balog Tünde írói kvalitásait: kivételesen jó megfigyelőképességét, atmoszférateremtő erejét és látásmódjának bölcsességét. Írásaiban nagyon hangsúlyos ez a maitól erősen elütő világszemlélet. Talán azért is tanulságosak a mának, mert legjobban megrajzolt nőalakjai felmutatják azokat a hagyományosan női értékeket, amelyeket már alig-alig képvisel valaki. S ezek nélkül – hordozzák őket akár nők, akár férfiak – a világ sivárrá, kietlenné, vad és értelmetlen csatározások terepévé változott.

(Liget Könyvek, 2009)