×

Az író és az írás erkölcse, erkölcstelensége

Ortutay Gyula: Napló 1. (1938–1954)

Rónay László

2010 // 03
Egy olyan kérdéssel kell szembenéznünk, amely végigkíséri az olvasás műveletét, és ez a megértés. Egyáltalán lehetséges-e az adott szöveg történeti megértése? Hiszen ki-ki saját nyelvi világában él, ami azt is jelenti, hogy a megértésre törekedve előzetes szempontjaink vannak. Bizonyos – belénk nevelt, tanulással szerzett, tekintélyek által szavatolt – erkölcsi alapelvek is befolyásolják.

Itt azonban szembetalálkozunk egy másik kérdéssel: érvényesülnek-e napjainkban ilyen erkölcsi normák? Ha pesszimista volnék, s a választ átpolitizált „morális” igazságok alapján adnám meg, egyértelmű a felelet: Nem! Akár a Tízparancsolat némelyik tiltását is felhozhatnánk ennek bizonyítékául. „Ne lopj!”; „Ne hazudj!”; „Felebarátod házastársát ne kívánd!” Nyugodtan állíthatjuk: hazugságokkal vagyunk bekerítve. Bármelyik párt érdekeit kifejező médium közleményeivel, akár politikusok megnyilatkozásaival szembesülünk, ez rögtön nyilvánvaló. Ha a családok állapotával, a válások számával foglalkozó elemzéseket vizsgáljuk, hasonló következtetésekre juthatunk.

Ráadásul korábban az erkölcs fogalmához bizonyos stiláris emelkedettséget társítottunk. Elegendő a romantika nagyjainak hagyományára utalnunk, aminek nyomai is kivesztek. A publicisztikában manapság az minősül érdekesnek, hogy milyen bárdolatlan, undorító jelzőkkel mocskolják be a világnézeti ellenfeleket, a másként gondolkodókat, a másvallásúakat, a mienktől eltérő bőrszínűeket.

Azt várhatnánk, hogy ebben a helyzetben küldetésének megfelelő határozottsággal felemeli szavát az egyház, és elmondja például: „Jaj nektek, farizeusok!”; „Ha szereteted nincsen, semmi vagy!” Az egyház(ak) azonban hallgat(nak). Roszszabb esetben a szeretet igéi helyett a gyűlölet mondatait dörgik el képviselőik.

Ebben a reménytelennek mutatkozó helyzetben – ismerve az ítéletalkotás és a megértés nehézségeit – talán mégsem terméketlen vállalkozás egy jelentős egyéniség bizalmas gondolataival, naplójával szembesülnünk, elfogadva, hogy véleménye sok esetben eltér a mai közvélekedéstől. Már csak azért is hasznos és tanulságos ez a szembesítés, mert Ortutay Gyula most közzétett, 1938-tól 1954-ig terjedő naplójából a korszak történelme is kirajzolódik, s szereplői közül jó néhánnyal megismerkedhettünk. Nem ítélhetjük el a naplóírót, ha a mi meggyőződésünkkel ellentétesen ítélkezik pályatársairól, és néha szélsőséges megfogalmazással él vélt vagy valós gyengeségeik miatt. A naplóíró őszintén fogalmaz, egyértelműsítve, hogy ki rokonszenves és ki ellenszenves számára. Véleményének erkölcsi megítélésekor óvatosan kell eljárunk, bár olykor kételkedünk őszinteségében, máskor pedig nem fogadhatjuk el álláspontját, hiszen a történelmi kutatások által igazolt s a közvélemény kialakította véleményre támaszkodva bírálhatjuk állásfoglalásait.

Hiányoznak a naplóból a kisgazdapárt erőszakos szétverésének évei, nem szól minisztersége időszakairól sem, egy-egy visszautalása sejteti mégis, hogy tevékenységének súlyos negatívumai voltak, s ezeket az „öreg” – Rákosit többször is ezzel az elnevezéssel illeti, ami ugyancsak sejtet egyet-mást politikai álláspontjáról – kívánságára és jóváhagyásával tette, majd amikor eltakarította a szerzetesi iskolákat, beteljesítette „küldetését”. A hatalom csábításától azonban nem szabadult. Bár állandóan arról ír, milyen jó volna a szakmájával foglalkozni, ismételten elpanaszolja azt is, hogy „kifúrták”, ellenségei befeketítették Rákosi előtt, s még arra is hajlandó volt, hogy 1954-ben (!) kihallgatást kérjen tőle, s rábírja, engedje a párt zászlaja alá. Ha szembesülünk azzal, hogy Keresztury Dezsőt váltotta a minisztériumi székben, s megtette, amit elődje sosem tett volna, egyértelmű következtetésekre juthatunk politikai erkölcsei tekintetében.

Egy temetésen futott össze a Szegedi Fiatalok mentorával, Sík Sándorral, s rosszallóan jegyezte föl: három éve nem volt szavuk sem egymáshoz. Aligha a piaristák tartományfőnökének hibája miatt. Mit mondhatott volna hajdani kedves tanítványának, aki államosította a rend iskoláit? Aki szemrebbenés nélkül szemlélte a szerzetesek elhurcolását? Aki szellemi előkészítője volt az álságos tárgyalásoknak egyház és állam között? Aki a papokat „rohadt” jelzővel illeti naplójában? Szegény Síknak csalódnia kellett némelyik tanítványában, holott egyikük-másikuk (például épp Ortutay) előmeneteléért megtette, amit tehetett. Tolnai Gábor és Ortutay Gyula dicstelenül cserbenhagyták, s ezen az sem változtat, hogy Ortutay a Fényes, tiszta árnyakban elismerően méltatta. (Baróti Dezső ebben is kivétel volt.) Ortutay szereplése – legalábbis politikai állásfoglalásai és tettei – Claude Lévi-Strauss egyik strukturalista mítoszmagyarázatára rímel. A falusi lány a jaguár felesége lesz. Sült húst kap az állattól, s élelemmel látja el rokonait. Közben azonban megváltozik: foltos lesz a bőre, fogai nőnek. Ortutay a kommunistákhoz csatlakozott. Koncot kapott, megosztotta baloldali (áruló) társaival, s közben hasonult Rákosihoz, Révaihoz és Gerőhöz. („Áruló társa” volt „Pista bácsi”, azaz Dobi István, Sanyi, azaz Barcs Sándor és még néhányan.)

Röviden érintettem a „megértés” problémáját, ami erkölcsi véleményünk kialakításában is szerepet játszik. Vannak a naplónak olyan kitételei, amelyeket a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet értelmezni, még kevésbé megérteni. Egy vitathatatlanul nagy tudású, éles eszű tudós gyűjtőutakon járja a vidéket, s nem látja a parasztok kiszolgáltatottságát, elnyomorítását, kifosztását. Nem látta, nem tapasztalta, netán nem akarta meglátni? Erkölcsi szempontból majdnem mindegy. Ezek után nem csodálható, ha az 1953-as elmozdulást gyanakodva, Nagy Imrét ellenszenvvel figyelte. De nem erkölcsi fiaskó-e, ha valaki Rákosi pártját fogja Nagy Imre ellenében? Vagy hogy nem érti az „öreg” működése iránt táplált kollektív ellenszenvet? Vagy nem látja át, miért tekintette „isteni csapásnak” Baróti, hogy a szegedi egyetemen tagjelölt lett? (Baróti az 1956-os forradalom után börtönbe, kiszabadulása után a PIM-be került. Mindvégig Sík Sándor hűségében élt, Gödöllőn részt vett a rehabilitációját jelképező ülésszakon – ez volt az utolsó nyilvános szereplése, amit akár jelképesnek is tekinthetünk. Megszerezte az irodalomtudomány doktora fokozatot. Baróti szeretetének köszönhettem, hogy több mint harmincöt éven át jelentek meg írásaim a Népszavában. Az akkori rovatvezető, Szalontay Mihály tanítványa volt Szegeden.)

Jó néhány, pillanat sugallta véleményét cáfolta a kutatás. Csornokyról így írt 1946-ban: „…hol erre a tétre játszik apósa és tekintélye mögül, hol az ellenkezőre, mint igazi politikai hamiskártyás. Undorító, de eszes figura.” 1948 novemberéből való feljegyzése: „Több mint két éve nem írtam egy sort se. Egy és háromnegyed éve múlt, hogy miniszter vagyok, államosítottam (no, nem egyedül) az iskolákat, ami Eötvös Józsefnek nem sikerült, a Kisgazda-jobboldal párszor majd’ megbuktatott, letűnt már külföldre szökve Nagy Ferenc és klikkje, lemondott Csornoky gazságai miatt – a napokban ítélték halálra – Tildy, az ország képe alakul át, épülünk a szocializmusba, épül a világban a szocializmus s birkózik a háború és béke lehetősége évek óta már.”

Most ne elemezzük e megfogalmazás szánalmas, brosúraízű kitételeit a fordulat évéről. Meglehet, Ortutay valóban még Eötvöst is felül akarta múlni az iskolák államosításával – erről már tanulmányok sorát írták. De a Csornokyról és a kivégzéséről írtak embertelen torzításai a valóságnak. Tildyéknek megígérték, ha békében félreáll, szabadon engedik vejét, akinek perét már jól előkészítették, s ebben a műveletben részt vett egy ma még fungáló akadémikusunk is. Mit tehetett Tildy? Hát félreállt. Mit tettek Csornokyval? Kivégezték. Közben az úgynevezett Kisgazda-baloldal egyetértése jeléül hallgatott. Ekkor érezte fontosnak a naplóíró elmondani: „a politikát is megszerettem, alkotás ez a javából, s néha már vigyáznom kell, hogy a hatalom rossz tulajdonságai: gőg, féltékenység, emberietlenség, egyéni esetek iránti közöny el ne butítson, vadítson.”

1950. március: „Február végén Rákosinak lemondtam, miután már előbb két ízben kértem a Párttól és Tőle lemondásom elfogadását… Az öreg nagyon rendes volt, szidni is úgy szidott, hogy rámutatott: jó anyagból vagy, tehetséges stb., nem szabad lett volna így elhagyni magad. Igaza van teljesen, nem is mentegetődztem; olyan soványak és ostobák ilyenkor a különböző mentő magyarázatok. Egyetemi tanár leszek, s az öreg és Révai kívánságára választottam egy tudományszervezői munkát is: a Múzeumi és Műemléki Központ elnökségét.”

„A mór megtette kötelességét, a mór mehet.” Megkapja végkielégítését is, s közben mintha gyónás hallgatói lennénk: „Sok minden változott körülöttem is, bennem is tán sikerül egy sor hibát, polgári bizonytalanságot, nyegleséget, felületességet leküzdenem…” („Erősen fogadom, hogy nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm…”)

Némelyik bejegyzést olvasva olyan sejtésünk támadhat, hogy a napló írója esetleges házkutatástól vagy attól tartva, hogy bizalmas közlései illetéktelenek kezébe kerülhetnek, kellően felvértezte magát. Máskülönben nehezen hihető, hogy ilyen s ehhez hasonló gondolatokat fogalmaz meg: „Épp egy cikken töröm a fejem, a gyarmati néprajz két állásfoglalásáról, a szovjet és az angolszász imperialista néprajz elvi különbségéről akarok írni. Korea népének két részre szakadása. Észak fejlődése, Dél-Korea feudalizmusa, az amerikai támadás stb., stb. Mind föltámasztotta ezeket a kérdéseket, s ezeken keresztül a mi igazunkat.

Amerika és ügynökei (a napokban meséli Oltványi, megint támadtak engem az amerikai rádiókban) ezt a mi világunkat már nem fordíthatják vissza. Dimitrov lipcsei, Rákosi pesti szavai a perekben milyen reménytelen körülmények közepette hirdették a jövő erős hitét. Mennyivel könnyebb a mi dolgunk: szemünk láttára fordul a világ a jobb felé, felszabaduló népek fölemelkedése felé. Milyen másként nézem most a világot, mint a második világháború kitörése előtt s a világháború évei alatt.

Mennyi polgári bizonytalanság, egyéni hiúság, zavaros eszmék, együtt dolgoztam illegális kommunistákkal, s közben mennyi tétovaság, félelem, zavar volt bennem. Ez a napló világos bizonysága annak a zűrzavarnak, értelmiségünk, baloldali értelmiségünk harmadikutas káoszának.”

Ebben az önkritikus, a kor közhelyeit visszahangzó vallomásban, amely pártiskolai emléket idéz, az a döbbenetes, hogy az 1945 előtti följegyzések lényegesen közelebb állnak a valósághoz, mint a Sztálin bölcs előrelátását magasztaló részletek vagy az alábbi önjellemzés: „A marxi elmélet s a bolsevik taktika oly egyszerűnek és vitathatatlannak tűnik már számomra, mint a gyerekkori kiskáté.” Kacskaringós út vezetett Sík Sándortól Marxig, miközben legkedvesebb barátja, Radnóti épp ellenkező irányba haladt.

A napló bizonyosságot ad jellemének és meggyőződésének átalakulásáról. Önmagának írta volna? Kételkedem. Talán védekezésül az illetéktelen olvasó előtt? Nem lehetetlen ez sem.

Nagyon jellemzőek szubjektív indulatai. A néprajzosok belharcainak megítéléséhez nincs szavam, de igazságtalannak és túlzottnak érzem, amit riválisáról, Bálint Sándorról, mellesleg a magyar vallásos néprajz egyik legnagyobbjáról ír. Vetélytársról nem feltétlenül pozitívan ír és nyilatkozik az ember. De hogy Bálint Sándor tehetségtelen lett volna… Hogy „árja feleségű hülyének” lehet-e nevezni, s jellemhibás fúrnokként őrzi-e a nevét a néprajztudomány, abban kételkedem.

Ugyanakkor tiszteletet érdemel, ahogy „az évekkel megszentelt barátság” jegyében mindent megtett zsidó származású barátaiért. Radnóti ügyében a következőket nyerte meg a munkaszolgálat alóli mentesítését sürgető kérvény aláírásához (páratlanul érdekes névsor): Bajcsy-Zsilinszky Endre, gróf Bethlen Margit, Benedek Marcell, Csathó Kálmán, Eckhardt Sándor, Fitz József, Herczeg Ferenc, Illés Endre, Illyés Gyula, Ignácz Rózsa, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Kozocsa Sándor, Pátzay Pál, Possonyi László, Pünkösdi Andor, gróf Révay József, Sík Sándor, Schöpflin Aladár, Szekfű Gyula, Trócsányi Zoltán és Zilahy Lajos. Közülük többen aláírták Hont Ferenc mentesítésének kérvényét is.

Ezt a baráti kört szétzilálta a háború. Radnóti és Reitzer áldozatai lettek a zsidóüldözésnek, Buday György jókor távozott Angliába, Hont Ferencet folyvást kikezdték ellenfelei; csak hárman maradtak: Baróti, Ortutay és Tolnai Gábor. Összetartásuk továbbra is példamutatónak nevezhető, s a maguk módján őrizték Radnóti emlékezetét, jóllehet életének némelyik részletét elrajzolták, másokról hallgattak. (Megkeresztelkedésének időpontjáról Tolnai igazította helyre Komlós Aladárt, holott tudta, hogy erre 1943 tavaszán került sor, a szertartást Sík Sándor végezte, s a keresztapaságot vállaló Zolnai Bélát Ortutay helyettesítette.) A napló egyik legmegrendítőbb részében Radnóti újratemetéséről ír. A szertartásra 1946. augusztus 14-én került sor. „Alig tudtam belekezdeni beszédembe, szinte fuldokoltam. Én tudtam, mi van abban a koporsóban, a harmadikban immár halála után, szegény Miklósunknak. Néhány véres gönc, szétfoszló pamutnadrág, durva kapcák, egy fakuló vörös pulóver, oszlóban lévő belső részek, csontok.” Győrből hozták Pestre a koporsót. Útközben megfürödtek a Dunában. „Még nevetni is tudtunk, mentegetődző, félénk s mindjobban nekimelegedő nevetéssel ismét a régieknek éreztük magunkat gyászunkban, ismét a szegedi filozopterek voltunk, akiket a másfél év a felszabadulás után inkább elválasztott, mint összehozott. Elválasztott, nem a barátságban, hanem a lerongyolódó, minden időnket, idegeinket lefoglaló munka miatt.”

Ilyen szép, etikus vallomásokat a családjáról, Zsuzsáról, a feleségéről, Marianne-ról, Tamásról és Zsuzsiról olvashatunk. Menedéke, erőforrása volt e kis közösség, amelyben levetette a közéleti férfiú álarcát, nem kellett szerepeket játszania, törekednie, hanem szerető férj és apa lehetett. Másik, hitelesebb ember. Ezek a részletek azt bizonyítják, hogy senkit sem szabad egyoldalúan szemlélni és megítélni.

Valljuk meg, a naplóíró sem volt mentes az egyoldalúságtól. Véleményalkotását áthatotta indulata – sajnos, pártállása is. Bár néhány baloldali nemzedéktársáról is epés megjegyzéseket írt. Trencsényi Waldapfel Imrét – Baróti nyomán – „héber Tartuffe-nek”, „gennyes” és „hazug fickónak” nevezte. A kommunista kultúrpolitika gauleitere, Horváth Márton sem a legrokonszenvesebb színben tűnik fel, hasonlóképp Veres Péter, „a haza új bölcse, a mi paraszti-népi demokratikus Deák Ferencünk”, aki 1954-ben vitát indított a Művelt Népben, „hogyan mulat a dolgozó, s főként hogyan is kéne mulatnia”, amihez aztán tüstént hozzászólt Ortutay másik kedvence, Szabó Pál. Még rúgott is egyet a napló írójába, „ádáz néprajzos siserehadba” sorolva őt és iskolája tagjait. (Szabó Pálról valóságos karikatúrát rajzolt egy írószövetségi összejövetelen tanúsított szolgai magatartása miatt.) Szabó Pállal már 1941-ben egyetértett a „nyilas vagy félnyilas” Barsi Dénes és „nyilas önéletrajzi regényében” Sinka István is. Az irodalomba visszaédesgetett Erdélyi Józsefről és lelkes köszöntőiről is lesújtóan írt, állítólag Rákosi szép kommunista verseket remélt tőle, mert ezeket hiába várta Illyéstől, aki úgy ír, hogy „jobb kezével mindig a bal fülét vakarja, nem őszinte, nem áll egyenesen a párt mellé”.

Újra meg újra felbukkan Németh László, Ortutay szándéka szerint nem olyan naplót akart írni, mint a sérelmeket és pletykákat „hisztériás módszerrel” előadó „Németh Laci” (1938. XII. 23.). Szomorkásan jegyezte meg, hogy Németh „elpolitizálódott”, és prófétai attitűdöt vett fel (1939. IX. 24.). Korunk legzseniálisabb prózaírójának vélte Illyés mellett, aki „sorra igyekszik cáfolni mindegyre gyengébb regényeivel ezt a hitemet”. Szekfű Gyuláról írt könyvét ekképp jellemezte (1940. VI. 29.): „No de ne búsuljunk a hon állapotján, ezt különben is nemzedékek helyett elvégzi Németh Laci, akinek Szekfűről írt pamfletjét éppen most olvasom. Ennyi okos észrevétel és lényeges szempont mellett kevés munkában láttam olyan mérhetetlen rosszhiszemű hamisítást és gyűlölködést.” Meg is védelmezte A száműzött Rákóczit Némethtel szemben (1940. VII. 21.). Aggodalmasan figyelte magát, nehogy Németh László „emlékiratainak tónusára emlékeztető hangon” írjon (1940. VIII. 22.). Szekfű és Németh kollíziója máskor is foglalkoztatta (1940. IX. 28.): „Németh László minden mély magyarsága ellenére igaz magyarságot, kuruc vérmérsékletet, elszántságot Szekfű műveiből tanultam, a keresztény-germán kultúrkörről szóló elmélet ellenére is.” 1941. IV. 29-én a Nyugat asztalánál Féja Gézáról folytatott vitát idézte vissza, és Németh Illyésről alkotott véleményével („füst-természet”) egyetértve kedvtelenül és kiábrándultan írta az addig nagyra becsült költőről, hogy „hitványságokat védelmezett” európaiság látszatával. „Egy időre elment a kedvem, hogy ugyanegy asztalhoz üljünk.” „Ha követni nem is tudja az ember, de megérti Németh László romantikus-patetikus (és sokszor aljas) secessióit, fogadkozását és »szigeti« magatartását.” (1942. III. 17.) 1942-ben Németh László is pályázott a debreceni irodalomtörténeti tanszékre. Az ifjúság lelkesen tüntetett mellette. „Nincs, igazán nincs semminemű ressentiment bennem – írta Ortutay (1942. XII. 16.). – Németh Laci tehetséges, tán a zsenialitás is lobogott benne, de nem egyetemre való, a tipikus ifjúságmérgező, félrevezető, s tán hibáján kívül. Az egyetemnek nem az a feladata, hogy rosszul készült mániákusok neveljenek…”

Ennyiből is nyilvánvaló (lehetne folytatni az idézeteket), hogy Ortutay mély ellenszenvet érzett a népi írók – köztük Darvas József – iránt. Nem egyedül. Erdélyi József, Féja Géza, Sinka István, Sértő Kálmán és még néhányan nem maradtak érintetlenek a jobboldali – olykor nyilas – eszméktől. S a szerepük iránt tanúsított ellenszenv korántsem a népi–urbánus ellentét következménye volt.

1941-ig Ortutay számára is Babits volt a mérték. Joggal rótta meg azokat az írókat (köztük az általa kedvelt Cs. Szabó Lászlót, aki nem szakította meg egy napra balatoni nyaralását), akik nem vettek részt a mester temetésén. Jellemzőnek érezte, hogy sem Németh László, sem Féja, sem Darvas, sem Kovács Imre nem adták meg a „legnagyobb magyar írónak” a végtisztességet, de ugyanígy tett a kormány is, míg Gachot beszélt és koszorúzott a franciák nevében. Később Ortutay már bizonyára Babitsot is az eltévelyedett polgárok közé sorolta, bár dicséretére szóljon, hogy minőségérzékét politikai „megvilágosulása” sem homályosította el: pontosan tudta, milyen „értéket” képvisel Kuczka Péter vagy Kónya Lajos.

Érdekesek, tanulságosak a naplónak azon részei, amelyek a Rádióban töltött éveiről tájékoztatnak. (Ezt az időszakot akkori főnöke, Cs. Szabó László Hűlő árnyékban című kötetének emlékezéséből ugyancsak megismerhetjük.) Olyan közösségben tevékenykedett, amely határozottan német- és háborúellenes volt. A naplóíró – akkor – itt és az ehhez hasonló társaságokban érezte otthonosan magát, későbbi emlékezése, amelyben arról írt, hogy illegális kommunistákat „segített”, kicsit megbízhatatlan, tudjuk, nem túlságosan sokan tartoztak az illegális párthoz. Ortutay inkább az „úri” nemzetmentőkkel és ellenállókkal rokonszenvezett. Olyanokkal, amilyen például Bajcsy-Zsilinszky volt. Érthető, miért becsülte nagyra a Rádió akkori igazgatóját, Kozma Miklóst, aki mellesleg Horthy Miklós hívének nevezhető. Nem helyeselte, hogy főnökük „félig tréfásan, félig kegyetlenül” bevezettette a „numerus nullust”, amelynek értelmében a szereplőknek csak tizenkét százaléka lehetett zsidó származású. Ez az intézkedése azonban nem csökkentette iránta érzett nagyrabecsülését, szeretetét. Úgy ítélte, hogy Teleki öngyilkosságát követően Kozma lenne a legalkalmasabb miniszterelnök. (Telekiről is jó véleménye volt, hiszen egyik első intézkedésével feloszlatta a nyilasok több szervezetét; igaz, ezzel nem sikerült meggátolnia titkos újraszerveződésüket.) Okos politikusnak írta le; szerinte a németek felé „legbarátságosabb arcunkat kell mutatnunk”, „csak akkor változtathatunk frontot, ha a németek részéről valami konkrét támadás vagy kormányzati pimaszság mutatkoznék” (1939. III. 19.). Kozma Dénesnek, Miklós fiának Ortutay nevelője volt, e kapcsolat segítette a Rádióba. A fiú váratlan halálakor, 1939 augusztusában ezt írta: „…ahogy apja kinőtt a huszáros világból, s szerintem országunk egyik legjelentősebb embere, úgy fia is jó matéria volt.” Kozma interveniált Telekinél, segítette Ortutayt a kolozsvári egyetem néprajzi tanszékére professzornak – hiába. Megbízásából Bonháló Sándorral etnikai kutatásokat végeztek Kárpátalján.

Nem meglepő, hogy az 1945 előtti napló egyik legszebb része Kozma halálakor (1941. XII. 7.) íródott.

Ma délután kettő tájt meghalt Kozma Miklós. Trombózisa volt a szívének, rohamot roham után állt ki, már az utóbbi napokban bizakodtunk is, hogy győzni fog betegsége fölött, s ha nem is lehet többé olyan aktív, mint eddigi éveiben volt, ha a miniszterelnöki s egyéb politikai lehetőségek s feladatok immár lehetetlenek számára, a vállalatait mégis vezetheti, s élete csendje legalább megmarad. Béna a kéz, nincs mit írjak. Életem legnagyobb gyásza. Minden érdektől függetlenül, pedig életem minden érdekét érinti halála, a személyest éppúgy, mint a tudományost, a Rádió-állást, néprajzi hanglemezeket, magyarságtudományt, mondom, mindettől függetlenül is legnagyobb gyászom. Valóban személyiségét szerettem meg, ezt a színes, bátor, férfias, sokszor gyermeki emberséget, ezt a kifogyhatatlan energiát, őt magát. Oly sokat köszönhettem a vele való megismerkedésnek: egész egyéniségem, karakterem módosult a vele való kapcsolat révén. Nem tudom most felmérni fájdalmam s veszteségem, akár apámat sirathatnám benne. Tudom, ő is szeretett. Tán utolsó napjaiban nevettettem meg egyik levelemmel. Tudtuk, mi fenyegeti, mégsem mertük elfogadni a tényeket. Csak az ijesztett meg, hogy állítólag fáradt, nincs kedve már küzdeni betegségével. Bár trombózissal amúgy sem lehet „küzdeni”, mégis félelmes volt letargiája. Betegségében én már nem láttam, nagyrészt magánkívül volt, súlyos lázzal, Cs. Szabó is csak egyszer mehetett ki hozzá. Hát még inkább magunkra maradtunk. Sűrűsödik a halál körülöttünk, a férfikor, a felváltás azzal kezdődik, hogy mestereink, apáink meghalnak, s magunkra hagynak.

A magam ügyeiről majd később, máskor.

Bizonyos, a naplóíró erkölcsi változására utaló következtetésre alkalmat adhat az a tény, hogy 1942 szilveszterén az előző év utolsó napjára emlékezve arról számolt be, hogy Kozma Miklós halála miatt „búsongott”, s tervezetet készített egy felállítandó Kozma Miklós Rádió Múzeumra, hiszen – ezek az ő szavai – „nemzetünk egyik nagy értékét” alkotta meg, 1945 után azonban a nevét sem írta le. Kozma szerepét Rákosi vette át a naplóban, ő lett az éles szemű, megértő támogató paradigmája.

Lehangolóan nyilatkozott Márairól, kinek pálfordulását (a fajelmélet állítólagos támogatását) többször is keményen bírálta. Hasonlóképp a jobboldali népiesekről, kiknek fája 1954-ben úgy kivirágzott, hogy „a Máraihoz intézett szerelmes levél” meg se nagyon látszik lombjai, virágai közt. (Tamási Áron Máraihoz intézett válaszára utalt; ez a Halotti Beszédet követően jelent meg.)

Mivel néha-néha felülkerekedett benne hajdani énje, illúziók nélkül tájékozódott – no nem a politika, hanem – az irodalom közegében. 1954 májusából származik ez a följegyzése: „Választhatok: Szabó Pál-é a jobb, vagy Horváth Márton, Kocogh Ákos vagy Király István, és folytathatnám a sort. Hiszen már Illyés erkölcsi, politikai bakugrásait, különböző szemérmetlenségeit is nehéz tudomásul vennem és lenyelnem. Úgy érzem, mintha valami vén és konok erkölcsi makaccsá váltam volna ebben az erkölcs nélküli hazában. Emigráns idehaza. Így volt ez a negyvenes évek első felében is. Legjobb lenne a teljes és tökéletes visszahúzódás, csakhogy ezért nem fizetnek egy vasat se, s annyira már én is erkölcstelen vagyok, hogy három gyerekkel (magamról nem is szólva) kell némi pénz. Teljesen ingyen mégsem adják. Hát vissza, amennyire lehet! No, de azért péntek este meghallgatom az én Horváth Marcikám beszámolóját, kiváló Írószövetségünkben, a politikai helyzetről.”

Hosszan lehetne kommentálni ezt a pár mondatot. Mutatja írójának erkölcsi eltompulását. Mit szóljunk ahhoz, hogy az erkölcs magaslatáról ítélkezik Illyés Gyula fölött? Eszébe sem jut, mennyi kitűnő író maradt egyetlen fillér nélkül elvtársai jóvoltából. Erkölcs nélküli világról ír, de e különben találó helyzetértékelése nem vonatkozott Rákosira, Gerőre, Révaira, legfeljebb Nagy Imrére. Nem szabadulhatunk attól az érzésünktől, hogy Ortutay cinikusan tekintett korára, pontosabban azokra, akikre így nézhetett.

Mintha két, merőben különböző ember naplóját olvasnánk. Az egyik, az első személyes elfogultságaitól eltekintve világosan látott és ítélkezett, megbízható minőségérzékkel szemlélve korát. A másikat megrontotta a hatalomvágy, elhomályosította éleslátását, szolgalelkűvé tette, s annak kiszolgálásával kora ellenszenves, kártékony szereplője lett. Kodály Zoltánról – kinek erkölcsi ereje példaadó volt – írt sorai jól példázzák nézőpontjának tragikus megváltozását, amelynek jellemzője, hogy mindent a párt szemszögéből értékelt, holott minőségérzékét ekkor sem tagadhatta meg. Pontosan tudta, mit jelent Kodály, a zeneszerző, zenetudós, gyűjtő és nevelő a magyarság számára, mégsem tudott azonosulni vele – elsősorban éppen kikezdhetetlen magatartása miatt:

Budapest, 1952. XII. 21.

Tegnapelőtt este 7 órakor tartottuk ünnepi ülésünket (Néprajzi Társaság) Kodály 70-ik születésnapjának tiszteletére. Amennyire szeretem Kodály zenéjét, s amennyire nagyra tartom tudományos munkáját, majdhogynem annyira nem szeretem őt magát. Hideg, hiú, mogorva embernek tartom, sok rossz emlékem van vele kapcsolatban a néprajzi hanglemez-felvételek idejéből, későbbről is. Sohasem melegedtünk össze, enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy a viszony közöttünk mindig is hűvös volt. A felszabadulás után sem változott. Pedig én igyekeztem a kedvében járni. A Rádiónál is, miniszterségem idején is nagy összegeket adtam a népzenekötetek előkészítésére, Révaiék ezt az összeget folyósították tovább; igyekeztem akadémiai elnök korában rávenni a kormánnyal, párttal való együttműködésre. Hiába, nem lettünk jóban, sőt inkább mindkettőnk részéről valami indokolatlan, tényekkel alátámaszthatatlan hidegség, akár azt is mondhatnám, ellenszenv volt az uralkodó érzés. Őt valószínűen általam kevéssé becsült tanítványai hergelték, engem meg általában a magatartása bőszített. Pedig félek, a magányosság érzésében, a hiúság s mogorvaság sajátos tartásában s tán több másban is van rokonság közöttünk. Ilyen vegyes érzésekkel írtam meg róla szóló cikkemet, beszédemet, amit ráadásul politikailag is meg kellett támogatnom. Persze írás közben nem tudtam ellenállni nagyságának, hatalmas hetven év ez! S az ünnepi ülés váratlanul forró, emlékezetes társasági üléssé változott. Kodályt az első perctől kezdve nagy szeretettel ünnepelték. Úgy látszik, előadásom befejezése őt magát is meghatotta, mert felugrott, s felsietett az elnöki asztalhoz, hosszan rázta a kezem, s váratlanul beszélni kezdett. (Előzően kijelentette Vargyasnak, hogy eljön ugyan, de nem kíván szólani.) Röviden, de megrendítően szépen beszélt. Sajnos, gyorsírónk nem volt, magam kezdtem jegyzetelni, ha nem is teljesen, de lehető híven lejegyeztem legfőbb mondatait. Szép, megható, emberi megnyilatkozás volt ez, s volt néhány mindig is idéző mondata. Mindnyájan igen meghatottak voltunk.

Nem volt kedvező véleménye Bartókról, az emberről sem. Róla alkotott képét is kettősség jellemzi: nagy zeneszerző, de „ez a hatalmas zseni… kicsinyes, hiú, gonosz ember”, s ismerni vélte „mindkettejük erkölcsi ferdeségeit”. Bartók „irigy, féltékeny volt, sok gyarlósága van neki is… de a végső elvei, egész magatartása, erkölcsi, szociális és szellemi érték szempontjai előtt én is mindig meghajoltam” (1942. II. 25.).

Az írók erkölcsi megítélésében kisebb a személyes rokon- és ellenszenveiknek súlya, kivált, ha azt naplójukban fejtegetik. De bizonyos tendenciák azért megállapíthatók. Ortutaynál e tekintetben is megfigyelhető a változás: belejátszik az illető pártállása és a párthoz fűződő viszonya. Szívesen hallgatja pletykáikat, de ítéletein ez mit sem változtat. Érdekes és elgondolkodtató, hogy az 1945 utáni beszélgetőtársaival ritkán boncolgatnak néprajzi vagy irodalmi kérdéseket, a politikai események foglalkoztatják azután is, hogy lemondott a miniszterségről. Mint tudjuk, a napi politikában általában nem az erkölcsök, sokkal inkább az érdekek uralkodnak, ami a politizálást romlékonnyá teszi, a politikus jellemét pedig aláássa. Ez a folyamat a napi politikán kívül rekedt, de oda mindenképp visszatérni szándékozó naplóíró mindennapjaiban és kommentárjai hangnemében ugyancsak megmutatkozott. Örömmel adott számot arról, hogy dolgozik, munkái befejezéshez közelítenek; megvette s gyermeki örömmel helyezte el polcán a jubiláris százkötetes Jókait, ám öt nappal később ezek az élményei már nem foglalkoztatják; Boldizsár Ivánnal már a pártkongresszuson választott új Központi Vezetőség névsorából vonnak le következtetéseket, hogy Révai – akit éji órán keresett föl néhány hónapja a pártközpontban, ahol már csak egyedül ő tevékenykedett – háttérbe szorult, s „Horváth Marci (!) sincs a politikai bizottságban”, minek következtében a nemrég alázatos Szabó Pál is bírálni merte, Ortutay pedig így jellemzi a visszaszorulóban lévő irodalmi nagyhatalmat, kettőn ütve egy mondatával: „Horváth szamárságánál csak Illyés kaján perfidiája a nagyobb. Megérti-e ez a szerencsétlen, dagadt képű fickó, hogy mennyire semmibe veszik, lenézik ezek az írók, még a legengedelmesebbek is, mint Szabó Pál, csak alig várják, hogy fizethessenek neki annyi megalázásért. Hisz jogosan azt is megalázónak tarthatják, hogy prelegált nekik, nemhogy még ítélkezzék is fölöttük. Pedig ítélkezett, s Petőfi nevében, a nép nevében.”

Ezt írja arról az irodalompolitikusról, kinek írószövetségi „prelegálására” érdekből elment. S még egy nagyon jellemző történetet is elmond: „…1948 őszén Horváth Marci még azért is megtámadott, hogyan is mertem Baróti Dezsőt magammal vinni az új tankönyvek bemutatójára Rákosihoz. Rákosi elvtársunknak kezet kellett fognia egy ilyen konok jobboldalival! – sopánkodott. (Akkoriban Méreiék már fúrták Dezsőt Révainál, Horváthnál.) Hát, úgy látszik, a kézfogás Dezsőnek nem ártott meg.” (1954. III. 31.)

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a politika és a politikusok közelségében a legtöbben elveszítették önbecsülésüket, önérzetüket, s olyan bakugrásokat produkáltak, amilyeneket Ortutay Gyula Illyésnek tulajdonított. Hadd hivatkozzam például az általa megrovóan említett Mérei Ferencre, aki ugyancsak zegzugos pályát futott be: megbélyegezték, állásából eltávolították mint pedológust, s Ortutay azért veri mellét, mert miközben lelkesen igyekezett megvalósítani a párt elképzeléseit, beleesett Szávai Nándor és Mérei „csapdájába”.

Tragikus, ahogy a parasztság elnyomorítását kommentálja. Ez a naplójegyzete arról árulkodik, mennyire elveszítette józan ítélőképességét, amikor megszűnt „én” lenni, s a párthoz alkalmazkodva ő is „mi” lett.

A riport vezetője, Baross Péter nevű ifjú, aki már azt se tudta, hogy én valaha is voltam a Rádiónál. Nagyon megbarátkoztunk: értelmes, bátor gondolkodású. Elmondotta, hogy mennyire lenézik a magyar rádiót, egy szavát se hiszik, nyíltan megmondják, ha közvetítéseket készítenek, hogy nem hallgatják, mert hazudnak. Teljesen hitelünket vesztettük azokkal a sablonos, hazug, kincstári szövegekkel, amiket bármilyen témával kapcsolatban „bemondunk”. Elmondja, milyen harcokat kell vívniok néhányadmaguknak, hogy egy-egy igaz szó elhangozzék, de ha nem is valami kemény igazság, legalább valami önálló, egyénibb jellegű állásfoglalás. A fiú párttag, bízik is a pártban, hisz a jövőben, néhány holdas egyéni paraszt az apja. Jövet-menet náluk ebédeltünk, szívesen láttak. No, ez a család aztán elmondotta, ami a szívén feküdt. Eljött Baross Péter keresztanyja is, aki férjével együtt frissiben lépett ki a szövetkezetből, ugyan az egész szövetkezet egészében feloszlott. Ez volt itt, Kerecsenden a jobbik, a szorgalmas szövetkezet. Az asszony halálos gyűlölettel beszélt az egy évről, amit tavaly ősz óta a szövetkezetben töltött. Kifosztottak mindenünkből, s most a nagy adót róják ki ránk, meg akarnak ölni, az egyéniek meg nevetnek: szép termésük volt, most kedveznek nekik, s csúfolnak bennünket: ugye, érdemes volt belépni. Irigység, szégyen, düh rázza – sírva fakad, előttünk, idegenek előtt ez a száraz, merev asszony. Ó, az az elnök! Átkozza a tanácselnököt, aki tavaly őszön fenyegetésével (majd’ háromszoros adót fizettek jövőre!) becsalta őket is a szövetkezetbe. Száradt volna el a lábunk, amikor a szövetkezetbe léptünk, s átkozódása, panasza annál félelmetesebb, mert nem hullámzik, nem csap fel: egyforma, kemény, keserű – és megingathatatlan. Elmondja ő is, a fiú nagyanyja is, a többiek helyeslése mellett, hogy soha ilyen robotban nem élt a parasztság, mint a szövetkezetben. Még tisztálni sincs időnk, koszban, piszokban élünk, a lakást se tartjuk rendben, olyan sok a föld, nem bírjuk, hajtanak a munkára. A másik szövetkezetről, amelyik megmaradt, meg elmondják, hogy abban aztán nem folyik a munka, de ott panamáznak, csalnak. Ebben a faluban, úgy mondják, nincs egy híve sem a rendszernek, csak hát hallgat mindenki, és vár. Mire várnak ezek a szerencsétlenek, besüppedt, égett szemmel a jövőre meredve. Mert a régit is utálják, nem kívánják vissza az egri uradalmat se. Azért a nagymama csak elmondta: az is rossz volt, de (elfeledtem a nevit, ki) X. bácsi csak elmondta, hogy voltam én libapásztor, kisbéres, béres, napszámos, egész életemben urak cselédje, de olyan robot nem volt a dolgom, mint itt volt nálatok, a tsz-be, hát ezért lépek ki. Elég volt a szolgaságból. Felébredt volna a parasztság? Nem akar úgy élni, mint eddig? Minden válság ellenére hatalmas eredményünk lenne ez, ha ez az eredmény egyelőre ellenünk is fordul. Milyen jó is lenne, ha szabad, öntudatos és bátor néppé válhatna a mi népünk, ez a szegény, megalázott, kicsi magyarság. Ez a halovány remény volt akkor a vigasztalóm.

Minden tiszteletem Ortutay Tamásé, hogy közzétette édesapja naplójának első részét. Egy személyiség rajzolja meg benne a kor képét, amely kórképpé változott, s magához hasonította a gyengéket és hatalomra vágyókat. Vannak még, akik Ortutayhoz hasonlóan gondolkodnak, s magukban idilli benyomásukat őrzik az 50-es évekről. Ők bizonyára nem érzik magatartása erkölcsi romlását, a többség azonban másként gondolja, s Ortutay Gyulát – naplója nyomán – hasonulni vágyó, a rombolást elfogadó, sőt abban részt vevő személyiségnek látja. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a napló rendkívül érdekes, tanulságos olvasmány, tragikus évtizedek hű lenyomata. (Alexandra Könyvkiadó, 2009)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben