×

Zalán Tibor: Szín-hang-báb

Hanti Krisztina

2010 // 02
Zalán Tibor könyvhétre megjelent legfrissebb kötete három, előadásra szánt, dramatikus mesét foglal magába, és már a címével játékra hívja az olvasókat. Hogy pontosan mely korosztályt, azt nem lehet mindig behatárolni, s így nem lehet általános következtetést sem levonni arra nézve, hogy Zalán Tibor kinek is írja a meséit. Az biztos, hogy könnyen megoldható a címbeli szórejtvény, vagyis hogy a szín-, hang-, báb- szavak melyik közös szóval egészíthetők ki. (Megoldás: játék.) Ezt kitalálni hat és kilencvenkilenc év között nem okozhat nehézséget, feldolgozni az olvasottakat, megfelelően befogadni a szöveget viszont sokkal problematikusabb. Neves szakemberek lehetnek a megmondhatói annak, hogy a felnőttek közül is csak a kifinomultabb ízlésűek, a gyerekek közül pedig valószínűleg szinte senki sem tudja értékelni az abszurdot. Az eladott színházjegyek számából viszont arra lehet következtetni, hogy „valakik” időről időre mégis megtöltik a nézőteret. Nem lehet, hogy arról van szó, hogy Zalán Tibor abszurd szövegei roppant szívósak, nem adják fel könnyen, és képesek a befogadás pillanatában a befogadó értelmi képességének, életkorának megfelelően önmagukat konvertálni?

Egy valóságtól elrugaszkodott történet (lásd: mese) befogadásánál a különböző olvasói nézőpontok hatalmas szerepet kapnak. Ha lerántjuk a felnőtteknek ajánlott abszurd köntöst, megmarad a mesefigurákkal és csodalényekkel átszőtt mesés (de hihető!) történet – (többnyire) a gyerekek örömére. (A felnőtteknek meg ott a dilemma: vagy önként „visszamennek gyerekbe”, vagy végigszenvedik a két felvonást! Az utóbbiak a „visszagyerekesítő” folyamatoknak ellenálló felnőttek, a későbbiekben róluk is szólok.) Ha Zalán történeteit így, az apróságok szemével nézzük, az Angyalok a tetőn-ben nem okoz zavart, hogy az egyik ismert mese szereplője vendégművészként a másik történetbe csöppen, hogy egymással beszélget a rendíthetetlen Ólomkatona és Piroska, hogy Hamupipőke helyett Csipkerózsika akarja mindig fölpróbálni mások cipőcskéjét. Még az is könynyen földolgozható lelkileg, ami a sztori tanulságaként szolgál a kis lurkóknak, hogy „A sorsod elől nem futhatsz el, / hiába vagy hős vagy ember”. A cselekmény szerint a klasszikus mesefigurák ugyanis új mesét keresnek maguknak, tekintettel arra, hogy valamilyen csoda folytán megismerik életük menetét, és már előre elegük lesz belőle. Csipkerózsika például így nem akar száz évet aludni, nincs ugyanis kedve hozzá. Piroska meg egyszerűen fittyet hányva a nagymamára – aki várja őt az ebéddel – felkerekedik, mert azt olvasta a mesekönyvben, hogy a farkas majd jól bekapja. Az öntudatos kis hősök több megoldást is elképzelhetőnek tartanak: új mesét keresnek maguknak, esetleg szó szerint maguk írják a saját sorsukat, vagy „statisztálni mennek a Micimackóba”, mert a jövőnél még az is jobb. Elképzelem a veszprémi előadáson a teljes átéléssel, önfeledten szórakozó gyerekeket, akik nem csodálkoznak semmin, természetesnek veszik az imént leírtakat, sőt megértik a modern technikától kölcsönzött, adott esetben futurisztikus kifejezéseket is, például amikor a Balfácán angyalnak „lemerül az energiája”. Csak a hülye („ellenálló”) felnőtt ütközik meg azon, hogy mi a csudát keres Gomulka (a valóságban lengyel politikus) házmesterszerepben az angyalok és a jóravaló mesehősök között. Mert Gomulka bácsi igenis jelen van, legalább két hatásos színre lépése megerősíti a nézőben a már korábban kialakult vélekedést, hogy ő itt a legnegatívabb figura. Sőt, egyszerre komikus, kisszerű és hatalommániás. Csak az „ellenálló” felnőtt gondolja úgy, hogy a gyerekek túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék a darabban rejlő nyelvi humort, az esetleges szóvicceket („ajándék angyaloknak ne nézd a fogát”), vagy hogy mit jelent az ördögűzéshez használt kereszt, s milyen jelképrendszer tapad hozzá. A fordulatos cselekmény átlendít minden értelmezésbeli nehézségen. A végső írói szándékból lehet következtetni, hogy Zalán a megfelelő korosztálynak alkotott, mivel – szokásától eltérően – pozitív befejezést írt, pozitív végkicsengést adott mindhárom szóban forgó darabjának. Nyoma sincs a depressziós világképnek; ha gyerekeknek ír, ezt nem engedheti meg magának. Egyedül a hangjáték (amit még a „Nagyon zene”-korszak előtt jegyez a Rádió Fodor Tamás rendezésében), a Kaland a nagy Családerdőben idéz borús hangulatot, a főszereplő kisfiú gondolatai révén. Dani ugyanis azt képzeli, hogy felnőttként is intézetis marad, és az anyukája soha nem fogja meglátogatni őt. Az itteni csodás tulajdonságokkal fölruházott alakok (Holdherceg, manók, Tündér, Sajtár Bence, a kutya) is néha versben beszélnek, s olvasás közben az az érzése támad az embernek, hogy „élesben” a versekhez egy-egy zenei betét kívánkozik (az Új Színházban és a veszprémi előadáson például Huzella Péteré). Annyira zeneiek ugyanis a verses szövegek (leginkább monológok), hogy szinte dalra emlékeztetnek, és önmaguktól kínálják föl az énekelhetőséget. „Szállok, holdsugáron szállok, / szállok, anyukámhoz szállok, / végre én is hazaérek, / mindjárt testvéremhez bújok”; „Nevem Sajtáros Bence, / kinek folyton rossz a kedve, / kit elhagyott a szerencse, / ezért mindig nagyon morc, / státusa szerint törzskönyvezetlen korcs”; „Azért élek, hogy jót tegyek, / családokat eggyé kössek, / szétesettet összerakjak, / minden kart más karba fonjak…”. Nemcsak a boldog egymásra borulásban végződő befejezések erősítik a mesék meseszerűségét. Megtalálhatók olyan – a mese műfaj által megkövetelt – ismérvek, mint a jó és rossz szereplők párviadala, csodás szereplők vagy eszközök segítségnyújtása, és hogy az abszolút hős végül küzdelmes próbatételek árán győz, s nyeri el a királykisasszony kezét. A klasszikus mese fogalmát leginkább a legutolsó történet, a jelenlegi formájában bábjátéknak szánt Mirkó királyfi meríti ki, amely Benedek Elek nyomán íródott, bemutatója pedig Egerben és Marosvásárhelyen volt. (Lengyel Pál rendezésében elnyerte a darab a kolozsvári bábfesztivál legjobb előadása díját.) Az egyik mesénél sem éreztem, hogy ennyi fordulat, ennyi csavar lenne a cselekményben. „Ellenálló” felnőtt szemével nézve (a kritikus sajnos az „ellenálló” felnőtt elkorcsosult változata): amikor már úgy fest, hogy Mirkó királyfi végre eléri célját, legyőzi a Fekete király ellenségeit, és nagy boldogan indulhatna is haza az apjához, kiderül, hogy a pokolban lévő banya újraszövi az ellenséges katonákat, vagyis még őt is le kell győzni ahhoz, hogy a királylányhoz mehessen, akit szintén meg kell menteni a Kutyafejűtől, hogy boldogok lehessenek, amíg élnek. Zalán Tibor, úgy tetszik, a neveléslélektannak is jó ismerője. De jól is van így! Tanulják csak meg a gyerekek, hogy semmit sem adnak ingyen az életben, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, főleg ezekben a válságos időkben! És különben is, tele van a világ terveket szövögető banyákkal meg Kutyafejűekkel, az egyszer biztos!

Ezeknek a meséknek az írója lehetőséget ad, hogy elhiggyük, a jó elnyeri jutalmát, az értelmetlen létezés értelmet nyer, a pusztulásra ítélt világ ismét kivirágzik, és hogy az abszurdnak is van létjogosultsága, csak a célközönséget kell tudni jól megválasztani. Ha például a gyermekemnek mesélem, hogy a Zalán Tibi bácsi szerint a vasorrú bába a Jancsi és Juliskából megfogadta, hogy mostantól jó útra tér, és nem sütöget meg senkit a kemencéjében, inkább pékséget nyit, és a szegényeknek osztogatja a megsült kenyeret és a „cukrozott brióst” – elhiszi. Ha ostoba felnőtteknek, csak legyintenek: ebben az abszurd világunkban már semmin sem lehet csodálkozni, másképp nem is történhetnék. Így válik az abszurd több nézőpontból is élhetővé Zalán drámaiatlan meséiben.

(Kortárs Könyvkiadó, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben