×

Mielőtt a semmibe hullunk

Ferdinandy György

2010 // 02
Köszöntjük a 75 éves írót.

Valaha én is az olvasmányaimból éltem. Az ám, csakhogy közben elmúltak az évek. Hajósládám a tengerbe veszett, könyveim megsárgultak, aztán foltosodni kezdtek, végül összeragadtak a trópuson. Ma már nem is merem felütni őket, nehogy valami sárga por peregjen ki a borítóból gyönyörű betűk és illatos szavak helyett.

Nagyobb baj, hogy a fejem is megpimpósodott. Fél évszázad hosszú idő. Por pereg a papírra, ha megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nagyzolok most is: saját gondolataim már régen nincsenek. Lám, most is csak idézeteket keresek. Mert azt azért tudom, hogy mit kellene mondanom.

Néha felrémlik valami, mint ez is, hogy mik voltunk, mit akartunk, mielőtt a semmibe hulltunk. Vas István írta volna? Jól látom, ül a Bajza utcai kis palotában, és néz rám, szelíden, komolyan. Vagy ez a másik: tanártársam, Ciro Alegría vén indiánja, akinek mióta csak útnak indult, minden lépése hazafelé vezetett.

Ha tudnám, hol keressem őket, ezzel a két idézettel indítanám az itt következő dolgozatot. Szóval hetvenöt éve születtem, és fél évszázada jelent meg első kötetem. Ez az, amit itt most mondani akarok.

*

Mert igen, mióta csak kinyílt előttem a nagyvilág, én azt kutattam, hogy mi ebben az új helyzetben a tennivaló. Hogy egy úgynevezett ötvenhatos fiatal számára mi most és itt a feladat.

A választ az első időkben könnyen megtaláltam. Tanúskodnom kellett, hogy mi történt odaát, Napkeleten. Hogy miről szólt a budapesti forradalom. A francia közvélemény azt tartotta, hogy a felkelés a keleti zsarnokság ellen, tehát a nyugati életforma mellett szavazott. Ez kényelmes magyarázat, és ehhez szállítottuk mi is, akarva-akaratlan, az adalékokat.

Mert ami a hozzám hasonló fiatalokat illeti, mi – be kell vallani – nem tudtuk, hogy pontosan mit is akarunk. Az ábrándjainknak mindenféle neveket adtunk. Emberközpontúnak és emberarcúnak képzeltük el az új világot, amit majd felépítünk, miután puszta kézzel kivertük Budapestről a páncélosokat.

Volt itt tehát magyaráznivaló. Elemi dolgok, például az, hogy nem akartuk elfoglalni a magyarlakta, szomszédos országokat. Meg hát bonyolultabbak, olyasmik, hogy munkástanácsokat képzeltünk a gyárak élére kapitalisták helyett.

Ami engem illet, nekem erről szólt a forradalom. Ezt kellett valahogyan megírnom, mivel Párizsban éltem, franciául. És én ezt variáltam hosszú éveken át, kitartóan és hűségesen. Még ma, fél évszázad után is minden októberben a magyar rádiók ’56-os adásait hallgatom, és még ma is kicsordul a könny a szememből, amikor Nagy Imre rádiószózata elhal a recsegő-ropogó Kossuthon.

*

Menet közben apránként, lépésről lépésre felfedeztem, ami körülvett. Új világomat, a Vadnyugatot.

Mit mondjak? Nem voltam elragadtatva tőle. Tudnom kellett volna, hogy sehol sem fenékig tejfel az élet, de én azt képzeltem, hogy itt igen. És hogy, mint amolyan hős fiúnak, itt mindenféle jár nekem.

A szabadság előnyei nem szembeszökőek: kiabálhattam ugyan, mert senki sem értett, de nem volt se szavazati jogom, sem útlevelem. A hátrányai annál inkább: itt nem lehettem sem éhes, sem beteg.

Pedig szerencsém volt: francia környezetbe kerültem, elvettem feleségül a kis gimnazista lányt, aki kijavította az újságcikkeimet. Bekerültem a tojásba, mint Félicien Marceau mondaná. Belülről ismerhettem meg a monstrumot, ezek meg José Marti szavai. Lassacskán, lám, minden eszembe jut.

De a tandíjat megfizettem: háromszor vettem feleségül a lányt, aki akkor már régen nem fordítgatott nekem.

Így formálódott a soron következő feladat. Elmagyarázni, hogy anyám, én nem ilyen lovat… Öt évvel a francia után, 1965-ben megjelent első magyar prózakötetem.

Hogy mi volt benne? Tucatnyi látlelet. A Szomorú film tanárnője sztriptízbárban dolgozik, a tengert fal veszi körül. A kiöregedett bokszolóból bohócot csinálnak, nem lesz többé a példaképe senkinek. „Kutya világ ez! – mondja Z., akinek még neve sincs. – Nem azoknak találták ki a gondolkodást, akiknek évente csak egy napjuk van rá.” „Ért maga engem?” – sír fel a Futószalagon című novellám Ocsmándija. „Mert én csak hajszolom, kínozom magam.”

A diagnózist enyhítette, hogy volt az írások között néhány otthoni. Versesfüzeteimről azonban már nem lehet ezt elmondani. „Becstelen világban nem érti, miért kell / szembefordulni a becstelenséggel.” (Licsnij cselovjek)

Másutt „éhes gyermekei lerágják / a kenyérkereső bomba bal lába szárát megeszik gyógyíthatatlan ínszakadását…”. De sebaj! „Szeretetcsomagot küld a Karitász apukának féllábúnak való speciális nadrágot szellemi útmutatót is féláron fizetik elő a lelkitükörre.”

Kallódó sorstársaim végül. Az ő arcképcsarnokukon ma is dolgozom. Az éhen halt költők, a szénné égett barátok emlékei kifogyhatatlanok.

*

A két út közül tehát számomra egyik sem volt járható. A fantazmagóriákhoz pedig nincs érzékem. Kell lenni más megoldásnak is, ezt mindmáig így gondolom. Sokat olvastam, sok mindenbe belevágtam, de a világmegváltó eszmék – úgy láttam – sosem reálisak.

Milyen jó lenne, ha feltaláltam volna a spanyolviaszkot! De én nem találtam fel semmit. Emberközpontúnak és emberarcúnak képzeltem most is szép, új világomat, csakúgy, mint ’56 zaklatott hónapjaiban.

Trópusi tanodámban ráadásként megismertem a gyarmatvilág nyomorát, felfedeztem, hogy a fejlett országok gazdagsága honnan származik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Új írásaim a spanyol diktatúráról szólnak, a franciák ellenében az arabok mellett teszik le a garast. Kár, hogy az Ahogy Lehet párizsi szerkesztője, Rezek Román csupa jóindulatból elégette ezeket a kéziratokat.

1956-ot újra meg újra megírtam. Még húsz évvel a forradalom után is Nagy Imre szózatát idéztem. Azt, hogy „a kormány a helyén van”. A sírban.

Mindezt azokban az évtizedekben, amikor meg szokta csinálni az életét az ember. Amikor házat, családot alapít, barátok veszik körül, asszonyok, gyerekek.

„Harminckét éves vagyok. Ősz van” – töpreng Nemezió González egyetemi tanár, akinek az a legnagyobb felismerése, hogy nincsen rá szüksége a világnak. „Mélyen tisztelt állatok, hölgyeim és uraim!” – kiáltja a Duna forrásánál, és kalapjába fogja a vizet. „Valahogyan így ejtettük mi is ámulatba a világot! Mert hát fogtuk volna be a Vaskapunál, nem igaz?!”

Innen, a reménytelenségnek ebből a pokolbugyrából kellett volna megtalálnom a kiutat.

*

A hatvanas évek elejére 1956 diákjai befejezték a tanulmányaikat. Azok, akik hűek maradtak az elhagyott hazához, egyesületeket alapítottak. Már nem volt szükségünk a világháborús emigráció pókhálós fórumaira. Párizsban a Magyar Műhely köre, „a fiúk” indítottak irodalmi folyóiratot.

Hozzájuk csapódtam én is, ez volt az egyik út. Járható annak, aki írónak készült.

Valahol olvastam, hogy a szép az igaznak az a formája, ami az igazságot keresők előtt rejtve marad. Egy másik idézet, amit megint csak körülbelül tudok. Ezen az úton, pontosan, szépen kerestem én is tovább az igazságomat.

Olvasói ugyan nem voltak az úgynevezett nyugati magyar irodalomnak, de nekem így is megjelent, minden öt évben, egy-egy kötetem. Most, hogy újraolvasom őket, gyanítom, hogy ezek az én legjobb írásaim. Ezek az itthon teljesen ismeretlen formakereső, félig-meddig avantgárd szövegek.

Történetek itt már nincsenek. A Helyzetjelentés trópusi csavargója előtt megáll egy kölyöklány, és megkérdezi, hogy merre van a Váci utca. Semerre: „a fedélzeten tátognak, hánykolódnak a halak. Egyik-másik összeszedi minden erejét, a levegőbe dobja magát. Kimered a szeme, látja a vizet.”

„Ó, nem ördögűzés ez! – mondja a hazalátogató Harold Bergestam. – Csak amolyan leltár, mérleg. Kényszerű rossz. A maguk helyére tesszük a dolgokat, nyugodtan, tárgyilagosan. Négy szót írok a táblára: ez mondat. Kimondom, van. Megyek, szótlanul, komolyan.”

Ami eddig történt, rövid, gyors események egymásutánja. Akárhogyan is vesszük, alig egy évtized. Dolgozni csak most kezdtem el. Most, hogy nem maradt több – mint mondtuk: irodalmon kívüli – feladat.

Minden valamirevaló atlétának előbb-utóbb el kell jutni arra a szintre, hogy jól érezze magát, ha futhat. Kezdtem én is jól érezni magam.

*

Rendet próbáltam tenni a fejemben: hozzáfogtam megírni az életemet. Verset többé nem is írtam. Úgy látszik, hogy annak idején a zűrzavarból merítettem az ihletet.

Ez lett a penzumom, hosszú éveken át, az önéletírás. Hogy megérte-e? Időt nyertem vele. Megtanultam – ezt Orbán Ottó mondta nekem – az anyanyelvemet. Az egyes szám első személy – ezt is ő írta le – különben sem a nyelvtan egyes szám első személye, hanem a közvetlen és halálos kockázaté.

A másik kiút közismert: másokkal foglalkozni. Felfedeztem én is a többieket. Először kisfiamról írtam novellafüzért, 1980 után pedig sorra kerültek, egyik a másik után, a trópusokon haldokló öreg magyarok.

„Keleten – írtam – a szocialista, Nyugaton a kapitalista realizmus tünteti el nyomtalanul az Embert… Mit tehet az író, ha megutálja saját lelkiállapotait? S ha ráadásul – idegenben – az anyanyelvvel együtt megszakad a valósággal is a kapcsolat? Egyszemélyes szociográfiába kezd, a körülötte kallódó életekből teremt dokumentumokat.”

Sorra vettem a tönkrement, az elpusztult barátokat is. Azokat, akiknek nem sikerült: a hősi halottakat és az öngyilkosokat. „Nem voltak se jobbak, se roszszabbak, mint a többiek – ezt, ha jól emlékszem, Márai mondta –, csak vittek magukkal valamit, amitől nyugtalanabb lett körülöttük a levegő.”

Megírtam tucatnyi szociográfiát. A trópusi Juliska nénit, Axel grófot, Létai urat. Sorra kerültek a lányok: Chica, Claudine és Cali. Az ő életük bestseller lett a Szajna partján. Jött azután Don Julio, a hű barát és Uncle Sam, a festői rokon. Őket követték a hazatérő öreg magyarok, megannyi kisregény. Ezt a műfajt mindmáig következetesen folytatom.

„Bordáim kosarában féltett arcokat őrzök.” Papp Tibortól, a párizsi költőtől kölcsönzöm az idekívánkozó szavakat.

*

Arról, hogy hasznos legyek, soha nem tettem le egészen. A nyolcvanas években a szociográfiák mellett belekezdtem valamibe, amit később úgy hívtam: ablaknyitogatás. Helyzeti előnyöm, az, hogy nyelveket beszélek, és más irodalmakba is beledolgoztam magam, úgy éreztem: kötelez. Elkezdtem franciára, majd spanyolra fordítani otthoni írótársaimat. Tucatnyi kortárs költőt adtam ki egyetemi füzetekben. Néhányan (Kukorelly Endre, Parancs János, Zalán Tibor) ki is jutottak hozzám, a Szigetre, mint mondtuk: „meghívta őket az egyetem”. Deák Lászlónak pedig kétnyelvű verseskötetet adott ki dominikai kiadóm.

Az ezredfordulón két antológiánk is megjelent. Huszonöt pályatárs kilencvenkilenc verse és a tíz fiatalt bemutató 2006-os Lesz majd egy helikopterem. A spanyol költőket munkáik magyarra fordításával honoráltam. De ezen kívül magyarra keveset fordítottam. Talán csak Barsy Kálmán, az argentin-magyar író egy kisregényét és Chica, a trópusi lány történetét. Elvétve, itt-ott, verseket.

A klasszikusok közül csak Remenyik Zsigmond került átültetésre, franciául jelentettem meg az indián élettárssal foglalkozó, számomra olyan kedves elbeszéléseket. És hát a Szabad Európa Rádióban elhangzott félezer könyvismertetésem is ehhez a kétirányú ablaknyitogatáshoz tartozik.

A szigetvilágban nagyon magányos tud lenni az ember. Ahhoz, hogy olvasóm legyen, le kellett fordítanom a dolgaimat. De másról is szó volt itt, nemcsak az olvasókról. A spanyol – és főleg a francia – verzió volt a kontrollom. Fordításban a hibák kiugranak.

Életem utolsó évtizedében az Isla Negra Kiadó három kötetben kiadta portorikói tárgyú elbeszéléseimet. Azóta „karibi-magyar írónak” is tartom magam.

*

Ezen a ponton a tanításról is szót kell ejtenem. Végül is harminchét éven át tanítottam. Délután, mert a reggeli penzumomba nem köpött bele az egyetem. Ezért is maradtam ott – így szoktam mondani. Vagyishogy az oktatás másodrangú foglalkozás az életemben. Most, harminchét év után írom le először, hogy ez így nem igaz. Nem volt itt másodrangú, csak a környezet. A diákjaimat szerettem, ma is jól emlékszem az arcokra, nevekre, azokra, akik ott jegyzeteltek velem szemben ezek alatt az évek alatt.

Sok mindenre megtanítottam őket. Leginkább önbizalomra, ez volt itt a gyarmatvilágban a legfontosabb. A fejekbe verni, hogy a nagy népek kórusában a legkisebb, légypiszoknyi szigetnek is helye van.

Tulajdonképpen két részre oszlik ez a tanári pálya. Az első évtizedekben a maró gúny jellemezte. Meg voltam győződve róla, hogy minden hiába. Hogy a gyarmatosítás módszerei – az elidegenítés és a beolvasztás – ellen az úgynevezett európai humanisták – a nácik – megalázó környezetében egy magányos ember semmit se tehet.

Azután megismertem egy kubai tanárnőt, akitől ellestem az apró lépések módszerét. Azt, hogy például a logikához az út a grammatikán keresztül vezet. Neki köszönhetem, hogy izgalmas kalanddá változott pályafutásom második fele.

Prófétaságom! Némi öniróniával így szoktam mondani, ha a Ninivére panaszkodó és a bálna gyomrában évről évre hazautazó Jónáshoz hasonlítom magam.

*

Volt egy másik, ennél keményebb alternatíva is. Előbb-utóbb el kellett döntenem, hogy hazatelepülök, vagy itt, a trópuson fejezem be az életemet.

Az idegen – hiába fekteti, mint mondani szoktam, két vállra az ember – hoszszú távon kikezdi a szervezetet. A nyelvérzék talán nem inog meg, de azt, hogy hol is van, és hogy kinek szövegel, egyre kevésbé tudja az, aki az anyanyelvén dolgozik. Termékeny tudathasadás! – mondogattam eleinte. Fiatal korában mindenfélét kitalál magának az ember. Azután, amint múlnak az évek, a kétlakiság egyre nehezebb.

A hazatéréssel megpróbálkoztam én is. Először még a francia családdal, tizenegy év után. Ebből a kalandból született A francia vőlegény. Akkor, tizenegy év után, Budapesten még semmi sem változott. A rendőrségre lépten-nyomon beidézték az embert, az eszpresszókban a régi zongoristák, a házak falán a háborús géppuskasorozat. Nagy megkönnyebbülés volt visszajutni a francia panellakásba, ahol azokban az években körmöltem a tézisemet.

Ismét elmúlt tizenegy év. Egyre sürgetőbb lett, hogy hazavigyem a madárlátta kenyeret. De 1978-ban már a hatóságok akadályozták meg a hazatelepülésemet. 1988-ban pedig a körülmények: ki kellett várnom, hogy nyugdíjazzanak.

Akkor már kubai feleségem volt, száműzött ő is, mint jómagam. Mégsem vállalta az újrakezdést odaát, Napkeleten. Az íráshoz nyugalom kelletik. Többé-kevésbé kiegyensúlyozott lelkiállapot. Ezért a békességért hoztam meg a mértéktelen áldozatot: életfogytig tartó számkivetésre ítéltem magam.

1995-ben, négy évtized után, települtem haza végleg. Akkor is – egyedül. Ezt a hazatérést írja le az 1999-es Régi placc.

„Sokáig azt hittem, hogy életem legnagyobb elhatározása volt, amikor felkerekedtem, és nekivágtam a világnak. Hogy bármit tartogat is még számomra az élet, ennél fontosabb nem történhet velem.”

„Ma már tudom: elmenni nem nehéz. Időről időre mindenki felszámolja a régi dolgokat. Az igazi nagy elhatározás a hazatérés. Erre már igen kevesen szánják el magukat.”

*

Az, hogy végleg hazatelepültem, persze csak félig igaz. Mert az életeim színhelyére – mint minden öngyilkos – évről évre visszajártam. Több világom lett, és több életem. Otthon maradni? Talán ha át tudtam volna adni valamit! De az óhazát nem érdekelte, mit tudok: gyanakodva fogadták minden javaslatomat. Nem vettek körül új barátok. A kíváncsiság és a türelem nem jellemezte az otthoniakat.

Azután meghalt apám és anyám. Egyik a másik után, elszakadoztak a gyökerek. De engem, fáradt bolygót, már nem lehetett a pályáról letéríteni. Akár a vándormadarak, minden évben hazatelepültem, amint kitavaszodott. Néha eszembe jut: miért kapaszkodom ezen a homokzátonyon? Talán mert elviselhetőbb, ha az ember idegenek között idegen.

Így néz ki utánam a világ – állapítom meg évről évre. Lám, én nemcsak a múltat: a jövőt is tudom.

Végül pedig itt van ez a hívatlan vendég: a betegség. A teljes igazsághoz ez is hozzátartozik. Az ember oda megy, ahová küldik az orvosok. Írtam erről egy novellafüzért: kinevettem a vastüdővel sóhajtozó szerelmes matuzsálemeket.

„– Megváltoztál! – mondja a feleségem.

Az öregség lenne?

– Ez valami más – sóhajtja. – Hogy mi? Nem tudom. De ez, érted, ez már nem te vagy.”

Ülök a székemben, és nézem a tévét. Ugrálok a csatornák között, nyomogatom a gombokat. Nem tudok figyelni. Még a meccsekből is teljes félidők kimaradnak. Sosem tudom, ki vezet, és hogy merre hajt a csapat.

…Mindegy. Ez itt egy élethelyzet. Szoktatgatom magam. Amíg dolgozom, én tartom kezemben a sorsomat.

*

Apám maga köré gyűjtötte a családot: nővéreit, öcsémet, húgomat. Karácsonykor már kora délután sötét este van. Elbúcsúzott tőlük, mindenkihez volt egy szava. Amikor elmúlt a morfium hatása, és kiosont a kórteremből a család, mindenki sírt. De valahogyan mégis mindenki megnyugodott.

Rólam nem ejtett egy szót sem apám. Nekem már feladatott egy képeslapot. Boldog ünnepeket! Ennyi, ezt érdemeltem. Nem voltam jelen, és jelen lenni az egyetlen kötelesség. Az egyetlen feladat.

Anyámhoz is telefonon beszéltem. A füléhez fektették a kagylót, hallhatta a hangomat. Hozzá is későn érkeztem. Nem fogtam a kezét, nem tudom, akart-e még valami fontosat.

Így múlt el az élet. Engem mindig csak értesítettek. Mindig volt előttem valami fontosnak képzelt nagy feladat. Sovány vigasz, hogy megírtam őket. „Ne közösködjön olyannal…” – mondta az arányérzékről Déry Tibor. Valahol a Vidám temetés elbeszéléseiben.

Hogy mik voltunk, mit akartunk? Ki tudja. Porszemek. Ha még reménykedem valamiben, akkor nem abban, hogy – vak tyúk is – kimondtam valami fontosat. Inkább csak abban, hogy itt-ott pontosan fejeztem ki magam. Félszáz kötetemből ennyi talán megmarad.

Farkasaivá lesznek… így mondta Déry Tibor. Farkas lett belőlem is itt, a trópuson.

2010-ben két könyvem jelenik meg, Székelyföldön és a Dominikai Köztársaságban. Valamikor, fiatalon, mindent akartam. Ma, öregen, itt a periférián is az útpadkára szorult életek, a perifériák krónikása vagyok.

A helye nem hűl ki senkinek. Talán lesz, akinek néha eszébe jutok.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben