Küzdőtársunk, a költő

Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapjára

Ellenfelei sem tagadhatják meg Csoóri Sándortól, hogy már az 1957-ben kiadott Ördögpille verseinek társadalmi közérzetjelentései óta folyamatosan harcolt a nemzeti szabadságért, a demokráciáért, az emberi jogokért. A magyar falu küldötteként lett a polgári forradalom elvének, a szabadság–egyenlőség–testvériség képviselője. Különleges történelmi és etikai érzéke révén feloldotta írásaiban történelmünknek azt a több mint kétszáz esztendős ősbűnét, hogy a társadalmi felszabadulás ügyét a nemzeti szabadság ellen fordították – és viszont. Hogy ez Mária Terézia és II. József ügyes manipulációjával kezdődött-e, vagy még korábban, a nemzet képviseletére hivatott, de a kiváltságaihoz ragaszkodó s a jobbágyterheket a végtelenségig csigázó főnemesség politikájával, arra most nem térek ki. Adyval mondva: „régi dal” mindenesetre.

Mindez úgy hangzik, mintha nem költőről, hanem politikusról beszélnék. De mióta is szeretnék úgy írni Csoóriról, hogy verseinek csak a szépségét, esszényelvének csak a művészi fölépítését tanulmányozzam? Harmincöt vagy még több éve? Nem tehetem, mert írásaiban mindig benne rezeg napjaink izgalma, „napjaink gyötrelme” akár, Petőfivel szólva. Megnyugtat azonban, hogy nemcsak Petőfiről, hanem a modern idők költőiről, Adyról vagy József Attiláról is hasonlóan kezdődhetett volna egy születésnapi köszöntő. Egyetértőn idézem Jánosi Zoltánt, aki így summázta a költőről írt tanulmányát: „Csoóri kifinomult esztétikai gondolkodása radikális társadalomfilozófiai fölismerésekkel és követelményekkel párosult.” Illyés Gyula követőjeként a XX. század második felének és az új századfordulónak egyik legfontosabb szellemi embere lett a nemzet, illetve a társadalom létfontosságú dolgaiban.

Örülünk-e annak, hogy végre demokráciában élünk? Örülünk, hogyne, már bele is fáradtunk az örömbe. De mindjárt megszólal bennünk a következő kérdés: elégedettek vagyunk-e ezzel a demokráciával? Csakugyan egybeforrt a magyarul beszélők közösségének szabadságával és testvériségével – államhatároktól, társadalmi csoportérdekektől és a keserű emlékű 2004-es szavazástól függetlenül? Reménytelinek látjuk-e a jövőt?

Válaszunk így hangzik, elkerülhetetlenül: nem, egyáltalán nem vagyunk megelégedve, sem az esély- és jogegyenlőség megteremtésére hivatott demokráciával, sem a népakarat szabadságával, sem a nemzeti kohézióval, sem az államhatárok fölött eminnen ímmel-ámmal kezet kinyújtó testvériséggel. A jövőt pedig – nem is a magunkét: unokáinkét – aggódó szemmel fürkésszük, mert 1989 óta nem a közösen kivívott, hanem egy kevesek által, csalások és hazugságok útján megszerzett és kisajátított demokráciában élünk. Ahogy George Orwell írta: „vannak egyenlők, és vannak még egyenlőbbek.”

Csoóri Sándor ennek a húsz éve létező demokráciának nemcsak egyik leghatékonyabb kiharcolója, hanem első számú kritikusa is – költőként, közíróként egyaránt. Költőként a lét misztériumát kifejezőn, közíróként pedig a társadalmi közérzetet s annak okait is feltárón. A demokrácián konok következetességgel kéri számon a testvériséget. A létező szabadságot is kitartón szembesíti a szabadság eszméjével. Szabad immár nemcsak meglobogtatni a koronás (vagy a nekem, s úgy sejtem, Csoórinak is jobban tetsző, koronátlan) címerrel díszített zászlót – és szabad munkanélküliként kódorogni. Szabad kilakoltatni, hazudni, sikkasztani, lopni, csalni, cilinderből előhúzott, váratlanul légbe foszló, majd nyusziból fehér patkánnyá varázsolt pártokkal manipulálni. Másként mondva: szabad az egyéni hatalmat és a mentelmi jogot átmenteni az egyik pártból a másikba. Szabad a jogot a morál ellen fordítani, pusztán azzal az indoklással, hogy a tisztesség nem jogi, hanem „csak” erkölcsi kérdés, üzletemberi és miniszterelnöki szinten egyaránt. Nem taglalom tovább a létező demokrácia abszurditásait – bár attól nem félek, hogy stílustörést követek el, amikor Csóri Sándor ünneplését közügyekkel kezdem.

A demokrácia csonkaságát Csoóri már kezdetben, a kilencvenes évek elején megtapasztalhatta, amikor feje fölött – s az egész nép feje fölött – paktumot kötött a két „nagy” rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ néhány vezetője. Amikor Csoóri tiltakozott ez ellen, olyan össztűz zúdult rá, főként a neoliberális sajtó részéről, hogy a helyében sokan összeroppantak volna. A mesterkélten eltúlzott és kiélezett vádak a költő eredendő erkölcsi érzékenységét vették célba. Veszélyes sérüléseket okoztak neki, és eszméinek tisztaságát is gyanúba keverték. Nemegyszer idézte a költő József Attilát akkortájt keletkezett írásaiban: „Le vagyok győzve, győzelem ha van, / de nincs, akinek megadjam magam”. A vereség fájdalmát elismerte ezzel – a kőhajításokat nem könnyű elviselni –, de a versidézetben rejlő visszavágás is aligha lehetne keményebb. A József Attila-idézet második sorának – „nincs, akinek megadjam magam” – sugallata azonban jól hallható, mint a kiáltás: az összevissza vagdalkozó ellenfél nincsen.

Rokonságot fedezhetünk föl ezzel a gondolattal Csoóri egyik versében, a Sóvárgás nem létező sárkány után címűben: „Sárkány, ha volnál, / Szent György lehetnék; / magam vitéze, ellenséged / s a halálodba beleszeretnék” – ezt már évtizedekkel ezelőtt, az 1967-es Második születésem című kötetben olvashattuk. Ebben a művében is az ellenfelet hiányolja, sisakrostélyát fölemelve. Nyílt szópárbajt vállaló – s nem agyonhallgatott sorskérdéseink megvitatását eleve megtagadó – ellenfelet szeretett volna látni magával szemben. Ilyennel nem találkozott, csak a sárkányos vers idején arctalan törvényhozókkal és végrehajtókkal, újabban pedig egy rút előítélet ravasz – mert előítéletes – megfordítóival. Csoóri vádja kíméletességében is a legsúlyosabb, amit csak mondhatunk „valakinek”: nem vagy, nem létezel. Ezt támasztja alá néhány évvel későbbi verse, az Üzenet is: „Az ellenfél ma is távolmarad / távol vállgödreinktől, bőrünk szagától, / de a kivilágított erdők mögül üzeni: / le vagyunk győzve, ne felejtsük.” Le voltunk győzve Trianonban, le vagyunk győzve a parlamentben, a hazai és a külföldi sajtóban, az elektronikusban is. Így „üzent” sokszor a helytartósághoz hasonlón viselkedő hatalom, üzenetét nyíltan sohasem kimondva, de gondosan éreztetve mindig. (A „kivilágított erdők” metaforikus hatást kelt, mint a Csoóri-versek képei általában, ám ezúttal közvetlenül jeleníti meg a gondosan kiépített, 1989 előtti műszaki határzárat, főként a nyugati végeken.)

Inkubátorban felejtett demokráciánk kezdetén még nem tudhattuk, amit ma már tudunk: önnön látszatlétezését is alig-alig őrzi már az a két párt, amelyik arról egyezett meg, hogy saját választásáról mondatja le a népet körmönfont ravaszsággal (emlékezzünk a négyigenes szavazásra): egyebek közt mondjon a nép igent arra, hogy nem ő választ magának államfőt. Nos, ezeknek a pártoknak már a látszatuk is alig van meg – legaljuk, mint a leivott must seprője, ki tudja, hányadik másláson megy keresztül. (Van helyettük más, az egykori közös ellenfél utódpártja, most annak mellényzsebéből kandikálnak ki.)

Még 1982-t írtunk, amikor Csoóri Sándor A tizedik este című verseskönyvében megjelent az a mű, amely a lényegre tapintva mondta ki a költő hovatartozását. Így hangzik: „De jó, hogy lent maradtam, / az életem itt nem avulhat el soha.” Így a demokrata beszél, aki csak végszükség esetén vállal vezető szerepet, amikor nincs más a felelős poszt betöltésére, s a benne bízók közfelkiáltással döntik el, hogy ezt megtegye (lásd a költőnek a Magyarok Világszövetségében elvállalt tisztségét). Azután, amikor kell, átadja helyét másnak, és – a szellemi rangra tekintve – nem vissza-, hanem előrelép, a költő és közíró helyére, s a diplomáciával kialkudható, gyakorlati lehetőségek terepét mérföldekkel maga mögött hagyva ismét az igazságért folytatott elvi küzdelemben áll helyt.

Ady módján belefáradván a „csetepatába”, fölmerült a költőben, hogy műveiben is kiszáll a közéletből, s végre maradéktalanul átadja magát az egyszeri létünket kifejező poézisnak – hiszen az is közügy –, ne legyen többé emitt becsapottja, amott golyófogója a politikának. Elődje, Ady Endre is eljutott erre a pontra: „Megállok pihegve, űzetve, / Ugrani nem fogok tüzekbe, / Ugrani már: soha már.” Elképzelni sem könnyű belső feszültséget nagyobbat, mint amikor az örök dolgok igéivel viselős költő, ha nem is a napi politika dolgaival, de a sok évtizede ránk meredő, múlni nem akaró, holnapra már feltörhetetlenül megkövült sorskérdésekkel viaskodik, úgy, ahogy a maga idején Ady, Illyés Gyula vagy A Dunánál és a Hazám költőjeként József Attila. Így hát kétszeres feladatra kényszerül: a lét nagy és maradandó kérdéseit a múlékony veszélyek, feladatok és várakozások izgalmába olvasztva vizsgálja meg. Így tud költőként, nemzetéért felelős gondolkodóként – József Attilával mondva – „helytállni az örök talajon”. Bennünket, majd mindnyájunkat érintő gondjait a szimbólumok szintjére emelve ragyogtatja meg, hogy föl ne híguljon a vers a mindennapi aktualitások cseppfolyós anyagától. Magánügyeiről beszélve is közügyeket görget maga előtt.

Tornai József, Csoóri legrégibb küzdőtársa és legjobb ismerője így látta ezt már 1982-ben, A tizedik este című kötetről írva: „A Csoóri-féle léttapasztalat folyton a köznapiságot, a jelentéktelenséget bizonyítja. Az eszményi lét helyett a bomló, eltorzult, semmitmondó létezés formáit.” (Vesd össze ezt a létező szocializmus és a létező demokrácia formuláival.) Majd Csoóri Várakozás című versére térve így folytatja: „Ebben szenvedi el a legnagyobb vereséget, itt omlik össze mindaz, ami neki a legfontosabb, de egyúttal itt »emelkedik« föl a hiányérzet olyan csúcsára, hol már végképp nem marad semmi vele szemben, csak a dolgokon túli, a történések reménytelensége és követelése utáni létárnyék.” Idézem a verset: „Valami megtörtént már. Valami mégse jött el. / Valami, aminek szállni kéne / a homlokom felé, […] / de csak egy kilúgozott galamb húz el / ferdén az arcom előtt.” A determinációt nem haladhatjuk meg másként, mint hogy a körülmények foglya, azaz önmagunk fölé emelkedünk. Hogy is mondta egyszer Vas István? „Tudatunkkal áttörni a determináción – már egy neme a megváltásnak.” A fölülemelkedésnek ez a képessége megkülönböztetett rangot ad Csoórinak. Ennek birtokában nézhetett szembe – ha kellett, kihívón – a körülményekkel. Zrínyi ezt így mondta: „Provokálom a fátumot.” Ha ez a végzet csakugyan mitikus kiméra, életre kelt mesebeli sárkány, akkor mutassa meg pikkelyes krokodiltestét, félelmetes denevérszárnyát és lángfúvó tudományát.

Ami három-négy évtizeddel ezelőtt így csapódott le a költő akkori küzdelmeiből és pillanatnyi vereségeiből, az ma sem veszett a tündérmesék ködébe. Egy nehéz sorsú, sokszor önvesztésre hajlamos nemzet történelmi életérzését fejezi ki égető időszerűséggel, múlni nem akaró érvénnyel mai verstermésében is. A rágalmazók ezért kiabálnak időszerűtlenné vált nemzeti romantikát, elhanyagolva, hogy a költő a XX. század legmodernebb költőinek iskoláit járta ki Adytól és József Attilától García Lorcáig, Paul Eluard-ig, Alain Ginsbergtől Gregory Corsóig és Zbigniew Herberttől Nagy Lászlóig. Az utópiák világába tekintő Petőfi „Ha majd…”-dal kezdődő sóhajait mi is ismerjük, és szomorún sejtjük, hogy A XIX. század költőiben sóvárgott jövő mindig is utópia marad; Petőfi műve csak a költő önként vállalt emberáldozata árán teljesedhetett be. Ady óta Csoóri az első, aki kész volna lemondani a versről is, hogy álmai megvalósuljanak. „Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról” – jegyezte föl már 1967-ben, A meghasonlás világos háttere című vallomásában. Ez a gondolat így tér vissza egy számomra igen emlékezetes, 2009-es versében: „Élni, élni! – ez volt a szenvedélyem, / ez volt a titkos dacom is” (Élni, élni! – ez volt a szenvedélyem). És van-e teljesebb élet, mint amikor valaki nemcsak a szűken értelmezett művészi érdekét nézi, hanem az élet föltételeit, a közösség életét s érdekét is, mert másként saját szabadsága csonkulna meg?

Hitéről így vall ugyanebben a versben: „Isten helyett többnyire / a költészetben hittem, / amelynek nem a kék mennybolt / volt a hazája, / hanem egy kút, amelybe / ketten néznek egyszerre bele […] egymást erősítő messiási arcok.” A tükröződő messiási arc ismét Adyé, akitől az „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások” gondolata ered. Lehet persze a másik arc bárkié, aki hisz a költészet megváltó szerepében, és Petőfiénél, Adyénál történetesen köznapibb eszközökkel megújítandó feladatot lát benne, de hisz benne mindaddig, amíg politikai vezetők helyett hol diktátoroké, hol konzumembereké s nagyjából közösen használt prostituáltjaiké az ország.

*

Nyolc évtized sok, nagyon sok lehet annak, aki nemcsak a saját sorsát, hanem az egész – nem kirekesztőn, hanem befogadón értelmezett, nem földrajzilag, hanem kulturálisan határolt – nemzetét cipelte életében. De vajon megpihenhet-e az, aki korai férfikorában így méltatlankodott „A nagyöregek délutánjá”-n, amikor némely közügyekben így jellemezhette némelyik tekintélyünket (nyilván nem a közügyekben mindig „ugrani” kész Illyés Gyulára, hanem kényelemszeretőbb kortársaira gondolt): „s a halhatatlan fülekben füldugók”. Akárhol ütöm fel Csoóri verseskönyveit, mindenütt a cselekvő lét, a személyesen megélt és szolgált, egy-egy szerencsés pillanatban alakított hazai történelem képei villannak fel távoli lobbanásokkal, akkor is, ha gyászos tények és emlékek gyújtják lángra őket, mint a „kilakoltatott őrtüzeket” (Másnaposan). Helyzetjelentései pedig – mint már föntebb kerülgettem – sok évtizeddel megírásuk után is megdöbbentők: „világbankok szemetjét söpri a szél / a Dunába (Könnyű zene). Honnan tudta ezt 1973 körül, évekkel az országeladósítás első hulláma előtt? Olyan érzésem van, hogy a költői kép többet tud a valóságról – az évekkel későbben bekövetkezőről is –, mint ami konkrétan tudható: messzire látó sejtelmek, megérzések rejlenek benne. Mintha újabb vádszóhoz jutottunk volna: a váteszséghez. Múltba utalásra, lejáratásra jó ez a szó – csak ne volna oly találó napjainkra is, amit a látóknak ez a modern utóda mond. (A látó lehet a jövendőmondó, de Batsányi és a többi felvilágosító származéka is.) Nem emlékszem arra, hogy ’73-ban a Világbank földkerekséget behálózó hatalmát sokszor emlegették volna. Vonzáskörébe a nyolcvanas évek elején kerültünk, javarészt titokban. Húsz éve halljuk, hogy a Világbankról szóló hírek miként hangosodnak, olykor lávázva, robajlásszerűen. Az Ikertornyok lerombolásán kezünk tördelve aggódtunk, mint mikor az afganisztáni Buddha-óriásszobrokat ágyúzták szét, de a többnyire személytelenül viselkedő Világbank természetéről csak Soros úr angliai tőzsderobbantásai óta sejtünk valamit. Na, végre egy arc… milyen kár, hogy viselőjét mégsem tudjuk szeretni, mióta irodalmunkat lángelméjűen megosztotta. Ő tudja, amit József Attila tudott: „Jogállamban a pénz a fegyver”. Mennyivel jobb lenne, ha nem védekeznünk kellene bölcs és nagylelkű kísértései ellen. Félő, hogy amit adományoz, azt a forint elleni támadásaival téríti meg magának. Persze hogy nem értek hozzá. De ő ért hozzá, nagyon!

Jó néhányan tanúk vagyunk, hogyan tud gyújtogatni szavaival Csoóri, amikor a tűz nem a fölénk boruló háztetőre, nem valamilyen óriástornyokra, hanem kizárólag őrá nézve jelent veszélyt. Sorstársáról énekelt szinte, amikor A tűz bentlakó diákja címmel megírta versét „A cseh Jan Palach emlékére, aki 1968-ban fölgyújtotta magát”, ahogy a mű ajánlásában olvasható. A tűz legjobb költőink kulcsszava – már csak érte is érdemes böngészni költőinket, Petőfit, Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Utassyt; lapozgassuk érte nyugodtan Csoórit is – benne sem csalódunk. Nem pusztít vele, csak világít, csak nem hagyja kialudni.

*

Görömbei András megírta Csoóri költészeténk történetét (úgy a költő hatvanéves koráig) – műértésben, útbaigazító elemzésben nincs tehát hiány. Mégis örömmel tallózok Csoóri verseiben azzal az izgalommal is, hogy a régebbiekben is újabb meglepetések érnek, éppúgy, mint a monográfia megjelenése óta keletkezőkben. Sok mindent nem hoztak felszínre még a hivatott esztéták, mert hiányoztak az áhított eszmecserék, az egészséges, jóízű viták – hiába vártam, reméltem őket. A verseket így nem a markáns és jól megalapozott tagadás szellemével, csak önmagukkal szembesíthetem.

Erről a „képviseleti líra kölönceit cipelő” költészetről alig hallhattam azokon a fórumokon, amelyeknek éppen az lett volna a hivatásuk, hogy a közügyek szintjére emelt művészetet megvitassák – hogyan is? Nem utolsósorban közügyeink esztétikai tükrében.

Nemcsak a posztmodern prózairodalmat szívós zsurnalisztikai munkával népszerűsítő nyolcvanas években, hanem a rendszerváltás utáni esztendőkben is gyakran meghallgattam a szombat délutáni irodalmi műsort, akárcsak a televízió kedd esti kulturális csevegéseit. Vártam, mikor hozzák napvilágra azokat az értékeket, amelyek – Illyés Gyula, Kiss Ferenc, Tornai, Ágh, Bella, Buda, Ratkó, Utassy, Tóth Erzsébet és más, velük rokon eszmeiségű szerzők műveivel együtt – Csoóri verseit és esszéit értékükhöz méltó színvonalon vitatták volna, ha már méltatni alig méltatták őket. Azokra a művekre is gondolok, amelyek a Hitel megjelenését megelőzőn csak egy-két vállalkozó szellemű vidéki folyóirat hasábjain, visszhang nélkül jelentek meg a rendszerváltás előtt. Az Illyés Gyula megvalósult álmaként – bár tízéves késéssel – kivívott, Csoóri irányítása alá került Hitel éppen jó ízlésből nem kezdeményezhetett egy ilyen múltba tekintő, újraértelmező eszmecserét. A művelődéspolitika inkább megszüntette – vagy hagyta elsorvadni – az irodalmi műsorok nagy részét, mintsem hogy teret adjon azoknak a hangoknak, amelyek „új időknek új dalaival” töltötték volna meg az étert, és ezekről valamilyen gondolatokat is közvetítsen. Kommentárokat és mélyenszántó vitákat vártam a Csoóri-versekről és -esszékről – az 1989. október 23-a utáni napokban például a költő tetteiről is. Várhattam a rendszerváltás után is, mindmostanáig – de véletlenül sem említették meg sehol, hogy Csoóri Sándor kiállt a tüntetőket harsogó motorkerékpárral terrorizáló, elgázolással fenyegető rendőrök vezetője elé, s így szólította meg: „Nem erről volt szó, a tüntetést engedélyezték.” A rendőrtiszt fölismerhette a határozott fellépésű költőt (gondolom, csak nem tiltották a rendőröknek, hogy arcképét akár a mellényzsebükben, ha nem is éppen „a szívük fölött” tartogassák – az esetleges azonosítás kedvéért). A karhatalom képviselője ezúttal (a 2006-os tömegoszlatásban közreműködő bajtársait megszégyenítőn) udvariasan válaszolt az ismerős arcú, civilkurázsival megszólaló értelmiséginek (Illyés Gyula vagy Cs. Szabó László alighanem ezt a franciás szót használná). A tévében közvetített jelenetre emlékezve egy röpke sóhaj talán megengedhető: ó, azok a szép régi idők. Amikor még a rendőrattaknak is volt stílusa.

Mégis inkább a versekről beszélnék – ne mondják egynémely tudós férfiak, hogy szabadsághősként méltatom a költőt, ahelyett, hogy a műveiben működő finom anyag éteri rezgéseit fognám befogadói műszereimmel. Gyanús volt a költő, aki tettekre vágyott már vagy negyven éve is. Tettek, tettek… Hamleti módon forgatta fejében, hogy valamit tenni szeretne, ez igaz; érdekes, ennek is mintha volna valami köze az irodalomhoz. Hogy kijét-mijét ölték meg, mint az ifjú Hamletnek, azt 1989. június 16-a óta, remélem, a kisebb iskolás gyerekek is tudják. Csoóri azt is kibeszélte versben-prózában, hogy kémek járnak nyomában, hogy zsarnok bosszúja, gőgös ember dölyfe bántja, hogy hivatalnak packázásait kell tűrnie, s mind a rúgást, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet. Versével néha önmagába mart, fájlalván, hogy az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszánás természetes szinét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből s elveszti tett nevét. Ilyen vén bánatok – s mégis, milyen eleven gondok – bántották Csoórit már fiatalon; s amennyiben Hamlet megbántott lélek volt, kétszeresen az, aki önmagát Hamletnek, az ország halottját pedig az öreg Hamlethez hasonlatosnak véli. De csak nem nyughat a költő, hatvan évvel pályakezdése után sem, amikor már Hamlet apjának apja is lehetne évei száma szerint. Csoórinak még a szerelmes verseiben is van valami furcsa: fontosabbnak tartja mindig a hús-vér nőt, mint a hozzá írt verset: „Miért írjak verset, / ha veled lehetek? / Csak azért, hogy az időt kicifrázzam, / és szaporítsam a szót?” (Ha megérintlek)

Valamit mindig akar a verseivel – akkor is, amikor másra vágyik –, miközben a versért az életét adná. Igaz, ott a versnek az a fránya ürügye, alkalma vagy ihletője, ez a mindennek és mindenkinek az útjában levő ország – ebbe sokszor belebotlanak a kényesebb esztéták. Makacsul ismételgetett motívuma Csoórinak a haza, ez a kapukitámasztásra való kolonc, amelyre érzelmeit pazarolja: „Fölkap a szél egy maroknyi hazát / s kiszámítottan a szemembe vágja, / hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője, / s a pillám gyepűje: országhatára” (Ha nem tudnám). Igaz, sosem idilli viszonylatban használja ezt a motívumot. Mindig csak keserű könnyek, a szemébe fújt por hatására jön elő versében – de előjön. Kísért, mint Hamlet atyjának szelleme. „Ez hát az én országom? / Az én népem? / Ez, ez az ide-oda lökődő / megfakult sokaság?” – kérdezi kétségbeesetten, kísértetiesen ismételt csapdák, vétkek és mulasztások láttán. Másutt „egy fennkölten züllő ország” szemével néz farkasszemet (Hó emléke). A helyezkedő pályatársak közönye is lehangolja: „A divatos költőfiúk / előre tudták, / hogy a hazáról beszélni / röhejes macskazene. / Tudták és mondták, / míg fényekkel kitapétázott / repülők vitték őket / Berlintől Chicagóig” (Az én ostoba Hiszekegyem).

Eszköztára kimeríthetetlen a világot átívelő, mégis kézenfekvő metaforákban, amelyek egyszerre fájnak és hívnak: szenvedjük meg a költővel együtt létét s a magunkét. „Itt van megint a fájdalom, / villámzárjait / rángatja föl-le a gerincemben”, mondja (Estétől reggelig), s rögtön érezzük: nem csupán fiziológiai fájdalom ez, hanem az emberi tartást próbára tevő választási és döntési kényszerek óhatatlan velejárója is. Amikor Jóslást ír a te idődről, akkor közös sorsunk ki tudja, hányadíziglen öröklődő terheit akarja levetni. Kéretlen esztétikai tanácsadóinak – még barátainak is, képzeljük el hát a notórius gáncsvetőket – így válaszol A költészet agglegényeként: „Még a barátaim is azt susogják: / nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, / te szépségkirálynő vagy, / egyszemélyben nagyszűz és kurva.” Búsan és szégyenkezve mondja ezt, de keserűségében is jobban átforrósodik a hangja, mint ha egy boldogabb kor fiaként vallana múzsájának. Öntudata helyrebillen az emlékezet mélyéből fölelevenedő tapasztalatok hatására: „Egy félretaposott élet szégyenével / s dühével gondolok rád, / ha féltékenyen is, mégse vádlón: / kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, / fölhevült combjaidról / silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, / nekem már hársfavirág-suhogásod is elég, / s a levéleres égbolt, mit lélegzeted / arcomba kerget.” A költészet asszonya itt nem allegorikus alak, hanem test és lélek együttes élettapasztalata.

„Összekaszabolt életemet” emlegeti háborúk tanújaként, elbukott és elrontott forradalmak részeseként (Az én ostoba Hiszekegyem). „Csontok és szögek / s akasztófa-szilánkok” csikorognak léptei alatt a „történelmi gazban” (Csontok és szögek – Trianon nyolcvanadik évfordulóján). „Csöndes tériszony” fogja el az elmúlt évtizedekre visszatekintve. Nem nyughat, mert a halál sejtelme „Folyton itt ólálkodik most is körülöttem, / mint egykori besúgóim” (Nem féltem soha semmitől).

*

Ha költészetének bőségtálából egyetlen versét kellene kiemelnem az ünnepi alkalomra, akkor mostani olvasmányélményem sugallatára a Szorongó séta a mezőn címűt, ezt a tíz, politikában eltöltött évéből leszűrt számadását választanám. Személyességében páratlanul merész, előttünk pőrére vetkőző, önmagát kiszolgáltató vers. A társadalmi ember, a cselekvő citoyen szembesül itt gyermeki önmagával, az eredendő, természeti lénnyel. Az emberi sokaság sűrűjében helytállni akaró s ilyenként sebekkel tarkított embert csak a bámulatos májusi természet vidíthatja föl, a harmatos fák és füvek, a röpködő madarak, az alvó giliszták és a sánta bogarak meg a velük együtt gyalogoló szél. Két kezét faggatja a vers alanya: ölelt-e, öklelt-e és írt-e velük, ahogy kellett. Csupa kérdés ez a Csoóri-vers is, mint annyi más. Szeme Jákob fénylétráját keresi, amelyen lélekben magasra juthat. Valami hiányzik a számadásból – végül hát Istenhez fohászkodik, a biztos vereségben is fölemelő reménnyel:

Ha küzdőtársat akar, jöjjön ő
s verjen bele a földbe,
mint a népmesék óriása.

Nyelvérzékem jelzi, hogy a küzdőtárs (mint a küzdőfél) akkor sem ellenség, ha győzelem vagy vereség az esély: együtt küzdenek – egymás ellen is, ha kell, de közös célért… hogy legyen itt ország. Ezeknél a verssoroknál szebbet sem írtak még Az ős Kaján óta. A legjobbak néznek így tükörbe.