×

Kropotkin

Báró László

2010 // 02
Az ötvenkettesen zötyögtem a Villanytelep felé. Ha ugyan nem valami máson, más irányba, mivel éjfél után feküdtem le, és most alig múlt öt. Mindenesetre ötvenhatos nem lehet. Az ki van zárva. Igaz, este végül is rögtön elaludtam, de most átkoztam magamat a gyengeségemért, amiért a film után, amit együtt néztünk vadonatúj Favorit tévénken a Zolival, nem feküdtem le azonnal. Az az igazság, hogy feldobott a film. De főleg a technika bűvölt el, ami beröpítette a világot a cselédszobámba. Meg persze a fiatalság, a hormonok! Dumálni kezdtünk, és mivel késő volt már, gondoltam, hazakísérem a barátomat. Mert addig is beszélgethetünk. A Bacsó Béla utca a Bakáts tértől gyalog kábé fél óra. De legalább ötször tettük meg oda-vissza, úgyhogy most csak időnként láttam ki a fejemből.

Néha a hideg üveghez ért az arcom, ilyenkor az undortól felébredtem. A villamosok ablakai koszosak, büdösek az emberek leheletétől, gyomorszagától. Meg az üveg és a keret közé nyomkodott csikkektől, almacsutkáktól, ügyesen kilőtt orrváladékoktól. Fantasztikus, hogyan képes valaki egyik orrlukát befogva olyan pontosan célozni, hogy a sárga zselé pont az üveg és a lakkozott faráma közé repüljön! Ez igazi tehetségre, képzelőerőre, valamint iróniára vall. Az illetőnek volt gyerekszobája.

Gyorsan átültem egy másik ablakhoz. Tehettem, mert összvissz ketten hagytuk magunkat vonszoltatni valahová a becsület és dicsőség mezejére. Akkoriban nálunk így csúfolták a melót. Érdekes, hogy ezek a tájak, mint a mezők általában, milyen messzire esnek a Belvárostól. Mintha undorodnának az elpuhult civilizációtól, a semmittevéstől, amelyben annyira otthon éreztem magam mindig. Valahogyan össze kéne tolni ezeket a helyeket. Egy nagy szövetségbe, ami akkora, mint a munkások ölelése a parasztokkal. Vagy ha ezt nem szabad, vagy nem lehetséges, akkor minek kötik össze őket villamosvágányok? Halványan gyanítottam, hogy vagy ott nincsen igazán becsület és dicsőség, ahova megyek, vagy a Belváros is sokkal menőbb, mint ahogyan látszik.

Az éjjel régen elhagytuk már a filmet, és irodalmi kérdésekről szavaltunk. Azok bugyborékoltak bennünk, mint a napelemmel forralt víz, amíg az éjszaka le nem szívja az égre néző, koromfekete amorfszilícium lapok minden csepp áramát, és el nem enyészik a sötétben összes energiája. Részegen a felismeréstől, hogy olyanokat nyilatkoztam, amiket magam sem sejtettem eddig, lelkesen fejtegettem eszményi világlátásomat: a bohózatos tragédiát és annak méltó befejezését, a süket és értelmetlen csöndet. Ami – ha nem volna képzavar – szürke lenne. A szürke csöndet. Az abbahagyást. Mint amikor a prédikáló pap szájából kiesik a protézis, és ő nyammogva keresi az oltár lábánál a folytatás lehetőségét.

A Körút kihalt volt, akár most hajnalban az Üllői. Csak a Rákóczi tér sarkán élénkült fel egy kissé az élet, ahol befordultunk a Bacsó felé. Pár koszlott kurva próbálkozott volna velünk, de amikor a Zolit felismerték, ellankadtak, és ernyedten legyintettek.

Akkor még nem ismertem e hely múltba ágazó, valódi jelentését. Nem tudtam, hogy Rákóczi Párizsban lányokat futtatott, és hogy Szabó Dezsőt itt a téren hantolták el stílszerűen egy üres konyhai kredencben, mivel éhen halt. Nekem akkor a tér még patinás volt, láttam magam előtt Rákóczi vállra omló, hullámos, barna fürtjeit, a fültől fülig érő glóriát: Pro Libertate, és azt hittem, az én látásom új, és habár cinikus, friss, mint a tavaszi szél. Azt hittem, hogy a Zoli anyja, aki megszámolta, hogy egy utcalány átlag tizenhat palit visz be délelőttönként az alagsori, romos mosókonyhába, meg a csarnoki mészárosok, akik esténként ötvenezer forintos tétekben kártyáztak a lopott hús árából a Rákóczi téri csarnokban zárás után, valami valóságosabb, igazabb világról tanúskodnak, mint a fejedelem, akit mély katolicizmusa sem akadályozott a szexipar serény kiaknázásában. Azt hittem, felvilágosult és nagyvilági vagyok.

Egyik pillám alól kisandítottam a térdemre. Zöld vászonkötésben ott billegett tenyerem alatt az áldott Kropotkin. Olyan jóízű a neve, mint a tiszta hóropogás télen a talpam alatt. Kicsit zavart, hogy inre végződik a neve. Az Állam és forradalom, az Empiriokriticizmus óta allergiás vagyok az ilyen nevekre. Már az íreket, angolokat is megutáltam, mert ott is vannak Birkin, Bunyan, Atkin nevek. Lehet, hogy az oroszok bekebelezték már a zöld szigeteket is?

Régóta vágytam valami hiteles forrásra, amiből megtudhatok valamit az anarchiáról, erről az engem is feszegető, ismeretlen betegségről valami közelebbit, aminek a kiütéseit olyan büszkén viseltem, mint dandártábornok a rendjeleit. Akár a bárányhimlőmet vagy a rubeolát tízéves koromban. Azokról sem tudtam semmit, mégis megkaptam őket. De az anarchia nem viszket. Nem mondom, hogy kellemes következményei vannak, viszont láz jár vele, amitől virgonc vagyok általában, ha beljebb járunk a napban.

Kropotkin az anarchia Mohamedje, és külsőre úgy festett, mint a Csillagok háborújában Yoda. Annak a bőre is zöld, mint ennek a könyvnek a borítója. Pöttöm kis herceg, aki a rosszul megértett Darwinból levezette a kölcsönös segítség törvényét, amely feleslegessé teszi az államot, a cárokat és a hercegeket is. Yoda csinos kis művét a Misitől kaptam meg, egy korán elhalt erzsébeti kazánkovács fiától, aki alkatilag, mondhatnám, zsigerileg anarchista volt. És egyben becsvágyó karrierlovag, ami eléggé zavaró ellentmondás. De mit tegyünk: zöld az élet aranyfája, nyilatkozta a mester, aki nyilván színvaknak született. Misi érezte, hogy a kazánkovácskurzus hullámain beszörfözheti magát oda, ahonnan erzsébeti származása más körülmények között eleve kizárta volna. Kitűnően tanult tehát az egyetemen, de ugyanakkor ő lehetett az egyetlen Pesten, aki megkísérelte eltéríteni a kettes villamost. Irigyeltem érte. Én csak magamat voltam képes eltéríteni.

Hát igen, mit tagadjam, kirúgtak az első szigorlataimon. Négy közül háromból megbuktam. Ennek iszom a levét most hajnalban. De mit tehettem volna? A középkorjegyzet azzal kezdődött, hogy „A barbárok úgy megdöntötték a Római Birodalmat, hogy csak úgy ropogott! – állapította meg Sztálin elvtárs.” És ezt a bárgyúságot még lábjegyzetelték is: lásd Sztálin összes művei, 12 kötet, Az orosz vasutasok XXII. Kongresszusa, 342. oldal. Ettől a beszédtől fogva nyilván másképp pöfögtek a mozdonyok a hófúvásban. Kihúzták magukat a hidegben, mert Odoaker, a hun – Koba szerint – nagyot rúgott a birodalom korhadt trónjába. Ennyi túl sok volt nekem, és kidobtam a könyvet az ablakon.

Én író akartam lenni, ezért mentem egyetemre. A történelmet csak azért vettem fel, mert kötelező volt. Még a gimnáziumban olvastam Thomas Mannt, Pa­pini Gógját, Thibault-t, az Ivan Gyenyiszovics egy napját. Valami ilyesmit vártam a magyar irodalom tudós magisztereitől is. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tanítanak az egyetemen. Nem számítottam a Feheru varu reamene hodu utu rea meg az Ómagyar Mária-siralom-féle falvédőszövegekre. Az utóbbi ráadásul fordítás. Vagy: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. Ysa pur es chomuv uogmuc. Hát azért ez nem a Varázshegy vagy a Bűn, ugyi?! Még ha ma is érvényes. Főleg az isa fájt, mert azt hittem, hogy az valami lélekféle, ami elégett kékesen lobogó lánggal, mint a német brikett a kályhánkban. Hamulett, az amulett! Mintha száraz fűrészport nyelettek volna velem madártej helyett. Meg a chrestomatiák, amiket először ortodox keresztény káromkodások gyűjteményének véltem. Mindez olyan messze volt a Belvárostól, a citromhiánytól, a cselédszobámtól, a kártológépektől, az ötvenhatos belövésektől, általában mindentől, ami körülvett, hogy azt hittem, megfulladok. Dupla gyalázatnak éreztem a chrestomatiát, mert az enyémet ötven körül oroszból fordították a jámborok, vagyis valószínűleg szolgai alázatból meghagyták az eredeti kifejezést, nehogy megsértsék a Nagy Testvért. És nyilván belesegített ebbe a pöffeszkedő tudálékosság, az akadémikus sznobizmus is, mert milyen snassz is volna az, hogy: Olvasókönyv. Napközibe való az olvasókönyv, alsó tagozatba, nem a leánynevén Pázmány Péter Tudományegyetem tanrendjébe.

Ráadásul valamikor az utolsó ősz elején kivágtak egy nagy darabot a seggemből: az ikertestvéremet, aki egy cisztában csücsült mostanáig a gerincem végén. Készülődött bennem. Gyakorta véreztem miatta, és nagyanyám, aki a gatyáimat mosta, azt hitte, menstruálok. Ami megélhetési csodává nőhette volna ki magát egy ügyes impresszárió közbenjárásával, tekintve, hogy férfi vagyok. Az operáció után a seb nem gyógyult be egy évig sem, mert túl lelkes volt a sebész. Vagy túl éles a szike: egész a farokcsontig kanyarított belém. Csak a puszta csont maradt, és nem volt, ami sarjadzani kezdjen. Úgyhogy se előadásokra nem jártam, se könyvtárba, mert „nem tudtam ülni”. Azt hiszem, öntudatlanul felfogtam, hogy betegségem felment, legalábbis átmenetileg, a „tudás” nyögvenyelős zabálása alól.

Egyszerre csak felriadtam, mert a sínek kifutottak az aszfaltborítás alól, és most a villamos a szabadon fekvő talpfákon robogott, a kavicságy felett. Csattogtak a kocsik, mintha egy óriás picsipacsit játszott volna velük. Erőszakosan élénk lett a villamos futása. Nekem meg fájt a szívem, ahogyan egyre közelebb értünk a Kispesti Textilgyárhoz, ahol a kártolóüzemben építettem átmenetileg a szocializmust. Minden méterrel távolabb kerültem áhított életemtől, habár alig tudtam elképzelni a körvonalait is annak, amit akarhatnék. Csak a testetlen vágy fájt. A nosztalgia az én saját helyem után. Mostanra már voltam vagonrakó, segéd­radiológus épületröntgenezésen, rézbrikettkészítő, a sínek közötti gyomot irtó idénymunkás, fatelepi őr, meg mit tudom én, micsoda. Sehol sem éreztem, hogy otthon lennék. Irigyeltem a Zolit, mert ő hibának tartotta, hogy egyetemre ment. Azt mondta, fröccsöntő betanított munkásként többet tudott meg a világról, az irodalomról, mint az egyetem első két éve alatt. Csupa deklasszált mukival dolgozott együtt: eltiltott ügyvédekkel, katonatisztekkel, akik megjárták a Don-kanyart, sőt, volt egy viszonylag jó nevű operaénekes is közöttük, akit kiskorú megrontásáért bekaszliztak, és máshol nem kapott munkát.

Viszolyogva hallgattam. Még nem apadt ki bennem teljesen a várakozás, hogy tanulhatok valamit az írásról. És persze a diploma presztízse! Hogy a senkinél több leszek: a papírtól többnek látszom egy fokkal. Még őszintén hittem, hogy meggyőzőbb lesz a társadalmon kívül élnem, ha egyszer már hitelesen belül kerültem abba. És nem is akármilyen, hanem egyetemi szinten! Nem mondhatom magamnak, hogy csak azért lázadok, mert nem ütöm meg a mértéket, átbújok a léc alatt.

És talán egyszer véget ér a régi magyar irodalom, és a Talpra magyar-tól átverekedhetem magam Krúdy, Németh, Pilinszky szakmailag derültebb tájaira. Vagy ha nem, átkérem magam filozófiára. Mondanom sem kell, hogy kábé Jókai és Csokonai magasságában véget ért az elmélyült oktatás. A modernek közül leginkább Darvas Józsefre vetült némi megszépítő és a valóságot több számmal megnövesztő rivaldafény. Aki a Részeg esőben hite szerint emészthetőre kérődzte ötvenhatot. Mintha valaki gyönyörködhetne a rák burjánzásában.

Ettől végleg elkeseredve beadtam a kérvényemet. Persze a hivatalos nyelvezet alatt szinte fülsiketítően morajlott a röhögés, ahogyan kérvényemet brutális rövidséggel elutasították. Így utólag még nekem is érthetetlen, hogy miképpen gondolhattam, hogy egy all round bukott tanulót majd éppen a bölcselők közelébe engednek. Belejátszott az elképzelésembe az is, hogy egy filozófusnak nem kell feltétlenül beszélnie hivatása gyakorlása közben. Én ugyanis keményen dadogok. Az föl sem merült bennem, hogy miből élhetnék meg filozófusként. Unger tanár, akinél másodszor buktam meg a tanácsköztársasági villámtréfa tudnivalóiból, kíméletlenül világított rá, hogy milyen ostoba dolog tanárnak készülnöm.

– Hogyan fog ilyen görcsös nyelvvel kiállni a katedrára? Az első pillanatban kiröhögik a kölykök! Tudja, milyen kegyetlenek tudnak lenni?

Magamban tökéletesen igazat adtam neki. Fájt ugyan, hogy beleverte a fejemet a tényekbe, amiket nem tagadhattam, de valami érthetetlen gőg dagasztott belülről. Ha tűrhető, és tenyészhet az a sok silány hülyeség, amit lenyomtak a torkunkon ezer oldal számra, ha szükség van arra, hogy udmurt medveénekeket silabizáljunk hajnalok hajnalán, akkor egy kis dadogás ezen már nem ronthat sokat. Apám is nagyon ragaszkodott hozzá, hogy diplomám legyen. Akkor még mesteremnek és lelki példaképemnek tartottam. Szinte Izsákként engedelmeskedtem neki, amikor a vizsgák áldozati kövére hajtottam – legalább hatvanszor – dadogó fejemet.

Azt hiszem, a létezés tréfája vagyok. Egy ontológiai vakbél. Maga a fölöslegesség, valami egykor helyes terv torz megvalósulása, ami nől, egyre csak nől. De csak arra jó, hogy gondot okozzon, és tanulmányozni lehessen, mint az öcsém haját, fogait, korcs csontocskáit, amit kioperáltak a seggemből. Diplomás remete akartam lenni. Egy otthonülő szakadár, aki szemlélődik az értelmetlen világ folyásán, és heti bérlete van a lázadásra.

Ezt a munkát is anyám szerezte számomra, nem én. Nem is a társadalom, amely heroldot küldött volna fanfárokkal, hogy álljak ki a gátra, és mentsem meg az emberiséget. Anyukám még ezerkilencszáznegyvenkettőben lett a Kistext anyagbeszerzésének rabszolgája, és a szép Babicsné még akkor is nagyon népszerű volt a gyárban, amikor már fél oldalára bénán feküdt odahaza. Benyomott valami napi hatórás segédmunkára. Nemigen volt ott rám szükség, főleg hat órában nem. Eleinte udvaros voltam, vagyis reggel hattól söpörtem a betont, lapátoltam a havat. Később nőtt a bizalom irántam, és előléptettek: a csévésládákat szállítottuk lovas kocsin. Esőben, fagyban. Egyetlen vigaszom Bözsi volt, a csálé. Egy muraközi kanca, akinek a fara mögött ültem a bakon a kocsissal. A Bözsi ébresztett először férfiúi gerjedelmet bennem. Ugyanis az ő bélműködése is a mozgástól gyorsult fel, akár az embereké. Általában félúton voltunk a raktár felé, ami pár utcára volt az üzemtől, amikor a Bözsi illedelmesen összecsücsörített anusa elkezdett vajúdni: egyre nagyobb és nagyobb lett. Valahogyan úgy, mint az izlandi gejzírek, amiknek szunnyadó felszíne a gőznyomástól először feldomborodik, boltozatos lesz, akár egy bazilika, majd kitör. A Bözsi anusa is csak nőtt, nőtt, fekete bőrkarimája kitágult, kifordult az érzéki vérvörös bél is, akár Marilyn Monroe fekete ceruzával kontúrozott eperajkai, és végül apránként megjelent egy akkora keményre préselt, zöldessárga lógombóc, mint a fejem. Szinte tapintható volt az állat kielégülése. Úgy rázta tökéletes, gogo-görl farát, mint ma egy igazi plázatyúk. Eleinte láttam, hogy a kocsis szégyenlősen somolyog, és lesütött szeme alól lesi, hogyan reagálok. Több illedelem és tapintat volt benne, mint egy bankigazgatóban. Később már nem rá figyeltem, hanem vártam a jelenséget. A jelenést. Nem tagadom: merevedésem támadt, jóllehet elhanyagolható adottságaim voltak Bözsi méreteihez képest. Ettől fogva neki adtam a tízóraimat, és ha megálltunk kicsinyég, vakargattam a felső ajkát, amitől kéjesen röhögött, sörényét dobálva villogtatta sárga lapátfogait, majd öröme tetőpontja után bizalmasan nekem dőlt, mintha kifáradt volna a boldogságtól. Istenem! Az a meleg zabparfüm, amit árasztott! A bordái alól sugárzó emberi, asszonyi melegség! Talán sohasem kaptam ennyi odaadást egyetlen nőtől sem.

Felocsúdtam. Kint az utca mélysötétjében tompaság hevert a vackán. Csak onnan látszott, hogy mozgunk, hogy ötvenméterenként egy-egy magányos utcai lámpa meredt maga elé a kövezetre, és tűrte rezzenéstelenül, hogy a villamos lemesse éles kerekeivel kis világa széléről a kilógó árnyakat. Olyanok voltak a lehajló, csüggedt lámpák, akár a nagykabátnyi magányban álldogáló részegek, akik nem találnak haza a kocsmából. Sokszor nem tudtam azokban a hónapokban, hogy mit is keresek ott, ahová gyakorta lélekszakadva siettem. Vagy éppen odavonszolt a kötelesség, mint az ilyen hajnalokon. Minden, még egy szemétgyűjtő kosár is lehetetlennek tűnt a szememben, és állandóan azt éreztem, hogy miattam vesztette el valóságát. Sokszor gondoltam úgy, hogy Rómából szám­űztek Tomiba, és ez annál is nevetségesebbnek tetszett, mivel egy sort sem olvastam még Ovidiustól. De nem is írtam hasonlót. Semmit sem írtam tulajdonképpen, csak rossz szabad verseket, amikbe itt-ott belerikoltott egy-egy Adytól kölcsönzött manírtrombita. Anélkül űztek el örökre, hogy a legcsekélyebb okot adtam volna rá.

Keresztül-kasul züllött voltam, amennyire csak egy absztinens szűztől kitelik. Emlékszem, a kártolóüzemben dolgozott velem valami gyári áru, egy ribanc, akinek minden reggel csókolomot köszöntem. Ez turbózhatta fel annyira, hogy kijött hozzám az udvarra, elém állt, szinte súrolt. Fölnézett az arcomba, és sokatmondóan sütötte el a viccet:

– Akarsz kertész lenni?

Bután néztem rá, és igyekeztem gőzölgő testének párájából félreállni. De ő be akarta fejezni, ha törik, ha szakad:

– Egyik melegágyból az én meleg ágyamba bújni?

Nem bírtam durva lenni hozzá. Mínusz tíz fokban jött ki hozzám, hogy rajtam üssön szegény. Ujjatlan, egyenzöld köpenyében hasas volt már, és fiatalon öreg. Egészségtelenül sápadt arcára a munka vetélője rászőtte a koravénség hosszú, piszkos szálait, az egylapú életnaptárt, és meztelen felsőkarján már integetett a bőrlebernyeg, mint egy nagy, korai levél az útilapun.

– Hehe – mondtam elmésen, és eloldalogtam, pedig akkor sem volt semmi dolgom.

Sokat ténferegtem az udvaron, mert a söpréssel legalább kilencre mindig végeztem. De az üzemekbe rühelltem bemenni, mert a csarnokokat olyan párás, fullasztó meleg töltötte ki, amelyet a gépek fülsiketítő zaja még elviselhetetlenebbé köpült. Mohó, piciny, birkaszagú, gépolajjal átitatott pihék úszkáltak a levegőben, úgyhogy előbb-utóbb beszívtad őket, és telement az orrod, a tüdőd velük. Szorongtam is kissé, mert a futballpályányi termekben alig volt valaki a toporzékoló, magukban hadonászó gépeken kívül. Pár szövőnő ténfergett csak közöttük látszólag könnyedén, mint kedves nővérek az ágytállal. Mert a százötven közül valamelyik gép mindig eltépte a szálat. A nyolc óra szinte minden percében.

A másik lehetőségnek az udvar végi szűkös melegedő kínálkozott, a segédmunkások zártkörű klubja. Éppen elfért benne egy kecskelábú asztal, hosszában két paddal, úgyhogy a hátunkat kényelmesen a falnak vethettük, ha nem törődtünk a mésszel. Én eleinte még betértem. Miközben beszéltek – hol a vályogkészítés forszáról, totóról, lottószámokról, hol olyan távoli, elérhetetlen dolgokról, mint a vékányi csöcsök, amelyek peckes bimbójuknál összefogva kényelmesen megkefélhetők –, én a kockás viaszkosvásznat bámultam, amelyen söpretlenül álltak a morzsák és a kihullott pirospaprika-magok. Meg némi elpazarolt só. Befőttesüveg-tetőben a csikkek, gondosan és nyálasan elnyomva, mivel textilgyárban a tűz amúgy is olyan mindennapos, mint kutyában a bolha. Egymásba ért a leheletünk, a fémmel burkolt rossz fogak nevettek, a tekintetek hol a mesélőre villantak, hol egy belső képernyőre, amin vidéki pornó futott a gyakorlatlan képzelettől meg-megszakítva.

Néztem mereven magam előtt a söpretlen söpredéket, és szégyenkeztem. Nem a szüzességem és nem is a vályog miatt. A csöcsökkel még el is bíbelődtem volna. A nyilvánvaló szegénység bántott, ahogy idősödő, felnőtt férfiak, családapák – beszorulva egy kuckónyi karanténba – robotban eltékozolt életüket negyedórányira feljavítják valami harmadosztályú nyomdatermék felböfögésével. A sorsuk a vályognál is porhanyóbbnak, kietlenebbnek tűnt a szememben. Nem bírtam tovább, és kimentem.

Később már be sem. Szórakoztam inkább az udvaron a magam módján. Láttam egyszer, hogy a főnököm – az öreg főudvarnok – úgy bizonyosodik meg a behordott ládák tartalmáról, hogy puszta ököllel ráver a deszkákra. Azok engedelmesen betörtek, és ő megnézhette, hogy milyen színű orsókat rejteget a láda. (Ahelyett persze, hogy valaki a raktárban cédulát vagy krétajelet tett volna rájuk.) Nagyon tetszett a mutatvány. Egyszerre azon kaptam magam egy késő délelőtt, hogy sorra tördelem a ládákat. Eleinte megfájdult a kezem, de csak azért, mert puhány voltam. A korhadt, vékony deszkákat egy anyai pofon is összezúzta volna, nem egy olyan kihízott, kilencvenkilós ártány, mint amilyen én voltam akkor. Talán szilánkokra zúzok minden deszkát, ha nem szólnak rám.

Most Kropotkin után nyúltam, hogy pezsegjen az idő. A villamosutat olvasásra szántam azokban a hónapokban. Persze ez csak amolyan kékharisnya-ábrándnak bizonyult, általában képtelen voltam betartani a tervemet. Olyanok voltak nekem a könyvek reggelente, mint a kurafi nyakában a kereszt: kellett valami kézzelfogható bizonyíték az illékony, párolgó eszme létezésére. Én értelmiségi leszek, akárki meglássa, gondoltam szavak nélkül, amikor valami szellemi táplálékot cipeltem magammal. De nem bírtam olvasni. Olyan ártatlannak és szenvelgőnek tűnt az öreg Yoda lázadása a lőrinci és ferencvárosi rögvalósághoz képest, mint Felix Salten Bambija lehetne egy vágóhídon.

Az én hazám a Bakáts tér volt. Ott születtem a háború alatt, és mivel akkor még nem reagáltam a bombázásokra, az ostromra, a sors tizenkét év múlva visszatapsolta az oroszokat a reprízre. Láttam, ahogyan a Gellért-hegyről egyetlen jól célzott lövéssel lerombolták a templomunk tornyát. Az aranyozott bádogkereszt úgy zuhant le a kövezetre, akár a Sátán a mennyekből. Ment utána a faácsolat szilánkokban, a palatető lapjai riadt galambokként repkedtek szerteszét. Micsoda csalódás! Én nem is rézkeresztre, hanem tömör aranyra számítottam. Isten tömör aranyára! A futtatott bádog helyett, ami ugyanolyan anyagból készült, mint a vödrünk. A hitem, gondolom, attól fogva kezdett kórosan soványodni. Már maga a tény, hogy Isten nem tudta eltéríteni az orosz ágyúgolyót a háza­tájáról, pedig mi az neki, ugyebár, aki ennél sokkal szebb napokat is látott már. A kétkedés férgét fúrta belém. Meg aztán az öreg hívő! Aki valószínűleg túl jóhiszemű lehetett, mert egy reggel úgy lépett ki a templom főkapuján, hogy a friss vekni kenyeret és a botját oly módon szorította magához, bőrkabátos törzséhez, a korlátba kapaszkodván, hogy egy beszart orosz dobtáras gitárnak nézhette messziről. Le is terítette az öreget egyetlen rövidsorozattal. Napokig feküdt ott, mert a sok magyar hős közül senkinek sem volt elég mersze félrevonszolni és elásni. És erre az sem vigasz, hogy most bronzba öntve fekszik ugyanott évek óta. És ha nem fotózom le, ahogy lepisálják a kutyák, és ügyes gyerekek biciklivel egyensúlyoznak a sírján, akkor talán ma is úgy feküdne, bekerítetlenül.

Éjjelenként baráti tankok csörömpöltek végig a Ráday utcán a Borárostól a Kálvin térig, föl-le, úgyhogy zörögtek a poharak és a tányérok a konyhában. A kölcsönös segítség! Persze! Még kibiceltek is a barátok: a lakásba, ahol most élek, tankágyúval lőttek be egyik éjjel, mert a lázadók fenyegetően römiztek a kivilágított nappaliban, és a járőr – biztos, ami biztos – beszólt nekik. Négyen haltak meg ott, egy egész család. Még akkor is a parkettben feküdtek a gránátszilánkok, amikor tíz éve beköltöztünk. Szikrát hányt rajtuk a padlócsiszoló korong. Én tudtam, hogy mik azok, de a vállalkozónak csak káromkodásra adtak okot. Én még láttam az ásító sírt, ami az ablak helyett tátongott hónapokig a belövés nyomán.

Valamikor ötvennyolcban lecsóért mentem a sarki közértbe, amikor látom, hogy a téri sírokat körbeállják, és valakik hányják kifelé a földet az áldozatokról. Közegészségügyileg exhumáltak. Talán politikailag és büntetőjogilag is. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy hánytam. Nem bírtam enni a lecsóból, pedig imádom, és akkoriban ritkaságszámba ment télen.

A kölcsönös segítség! Talán nincs is szükség az anarchiára. Megy az magától, európai módra. Hol németek, hol oroszok, hol magyarok. Mindig van valaki, aki beleszarik a ventilátorba.

Lassan elértük a villanytelepet. Lekászálódtam a párás, sötét hidegbe. Még volt negyedórás sétám az üzemig. Még pár édes percig én lehetek én. Lehajtott fejemnél fogva vezetett a járda szürke aszfaltcsíkja. Gurultam esendőn a kötelesség lejtőjén. Lőrinc akkor még vidék volt. Földszintes házak kuporogtak az út két oldalán: a termelés sivatagában megpihenő nomádok szegényes sátrai. Közöttük kisnövésű gyümölcsfák. Mind-mind visszanyesett, korcs leánykaálmok. Alattuk gyöp. Alig gondozottabb és vidámabb, mint egy birkalegelő. Végre elértem a főkapuhoz. Az öltözők felé vezető járda egyik oldalán üzemépületek magasodtak, de a másik oldalon, a drótkerítés mögött beláthatott az ember a nomádok magánéletébe, a zsebkendőnyi latifundiumok titkaiba. Először csak az tűnt fel, hogy sötét az egész gyár. Éjszaka az éberség fényében úszott minden, hogy ne lopjanak a szocialista emberek, és a tűzoltóautók a legkisebb késedelem és akadály nélkül eljuthassanak bárhova. De most minden koromsötét. A drótkerítést is csak azért vettem ki, mert a fekete kert mögött a távoli házakban már itt-ott égtek a villanyok, és a távoli utcák lámpái idelátszottak. Annyira messze voltak, hogy a kerítés drótjai ütemesen le-letakarhattak egyet-egyet, amint fejemet a távoli horizont felé fordítva haladtam az öltöző felé. Az út most emelkedett kissé, úgyhogy tulajdonképpen lassan átemelhettem a tekintetem a drótakadályon, és mintegy felülről láttam a gyümölcsfákat. De a kert is sötét volt, valamiért nem kölcsönöztek neki a gyári fényszórók a bőséges éberség fényéből. Különös áramszünet. Egyszerre csak megtorpantam. Az egyik gyümölcsfa megmozdult! Libbent! Pedig a nedves köd állt köröttem, mint egy laposan szétterülő köpés. Most megint! És forgott is kicsit a nagy, sötét fa. Nem értettem. Kiléptem a töltés szélére, ameddig csak bírtam, és belefúrtam tekintetemet az árnyakba. Ahogy a szemem kezdett jobban alkalmazkodni a fényhiányhoz, megláttam, hogy a fának végtagjai vannak, fölül pedig valami tökszerű billeg jobbra-balra, mintha a fa neheztelve csóválná a fejét. Akasztott ember lesz ez, döbbent belém, és a második érzésem már az volt, hogy élményem van! Történik velem végre valami irodalmilag értékelhető. De mégsem. Hogyan lehet, hogy senki sem látta meg az érkezők közül? Vakuzó rendőröknek kéne itt nyüzsögniük, ha az volna, amire gondolok. Elbizonytalanodtam. Talán csak egy kint felejtett, száradó lepedő. Habár az nem tárja szét a kezeit, mintha azt mondaná törzsét könnyedén forgatva: nem tehetek róla, ez van. És miért állnának el a kezei? Le kellett volna hajlaniuk a test mellé. És a lábak miért vannak terpeszben? Nem inkább egy segítséget kérő ejtőernyős ez, aki fönnakadt hősies küldetése ellenére egy almafán?

Nem álldigálhattam azonban rejtvényt fejtegetve, mert hatra felöltözve az istállóban kellett lennem, munkára, harcra készen. MHK! - ha szabad így mondanom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben