×

„Egyedül a magasság…”

Csoóri Sándor: Futás a ködben; Harangok zúgnak bennem

Görömbei András

2010 // 02
A kilencvenes évek Csoóri Sándor „második pokoljárásának” az ideje. Évtizedeken keresztül küzdött a személyiség és a közösség szabadságáért. A szabadság azonban csalódást okozott neki, mert azt kellett tapasztalnia, hogy a szabaddá lett nemzet felelőtlenül eltékozolja és megcsúfolja legszebb eszméit és törekvéseit. Hangját a csalódásélmény formálja elégikussá vagy szarkasztikussá. Keserűen veszi számba a nemzeti karakter szétesettségét és hiányát. A szerelem és a természet jelent ellenpontot és erőforrást, de nemzeti közössége elintézetlen ügyeit a szerelem és a természet varázsa, valamint a létezés sűrű pillanatait megidéző emlékezés sem kapcsolja ki a személyiségből. A lehetséges és az elmulasztott létértékek szembesítése folytán „valamiféle lírai döbbenet szövi át Csoóri kései elégiáit” (Keresztesi József).

Verseiben sokszor valóságos létdráma tanúi vagyunk, mert a személyiség szabadságvágya, teljességvágya és közösségi elkötelezettségének a parancsa ütközik.

Jánosi Zoltán okkal tekinti Csoóri Sándort a magyarországi hermeneutikai szemlélet jelentős megújítójának. A nyelvi megértésnek, a lét megértésének valóban új lehetőségeit nyitotta meg a folklórt és a modernséget egy új egyetemességeszme révén összekapcsoló költészetével.

A nyolcadik évtizedében járó költő léttapasztalata egyetemes érvénnyel ad számot az idő múlásával járó emberi veszteségekről, de ezeknél is mélyebb élménye az egyéni és közösségi létnek, magának az emberi létnek a sérülése és meggyalázása. Az egyetemes érvényre számot tartó törvények semmibevevése.

A Nagypénteki aggodalom a Futás a ködben kötet nyitó verse. Mindössze nyolc sor, mégis összetett és mély vallomás és látomás a világról:

Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.
Keresztfa, létra, minden a helyén.
A háttér isteni! A golgotás dombon
virágzik épp a som és a kökény.

Lehet, hogy edzett vértanúként régi
sebeinkbe csak ma halunk bele?
Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven –
de harmadnapon vajon föltámadunk-e?

Az első két sor rövid zárt mondatai a kivégzés tökéletes előkészítettségét, megtervezettségét érzékeltetik. Úgy kopognak a szavak, mintha Krisztus keresztre feszítését idéznék fel. Azonban már itt azt is jelzi egyetlen szó, az „újra”, hogy nem Krisztus megfeszítésének fölidézésére, hanem megismétlésére készültek föl valakik. Az előkészület tökéletes, minden a helyén van. Szokatlan, különleges nézőpont ez. A hóhér vagy a kivégzést szórakozásként élvező szemlélet megnyilatkozása. A kivégzést majd végző vagy azt látványosságként élvező emberé. De lehet az új áldozaté is, aki tehetetlenségében mond szarkasztikus véleményt. Mindezek a nézőpont-lehetőségek egyszerre hatnak.

A második strófa első kérdése többes szám első személyben szól egy olyan közösség tagjaként, akiket vértanúságra ítéltek, de „edzett vértanúkká” lettek. Ez az abszurd kifejezés a helyzetük képtelenségét érzékelteti. Csoóri Sándor költészetének különlegessége, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is erőforrásokat tud megnyitni. Azt sugallja, hogy a régi sebekbe sem szabad ma belehalni. Bár hallja, hogy a kivégzéshez rituális kellékekkel nagyon felkészültek az ellenségek. Az utolsó sorban mintegy a történendők ellenvetéseként megszólal a kétely: a kivégzés nagyon szakszerűen készül, mondhatnánk: egészen biblikus. De az utolsó sor a lényegre kérdez, s azt sugallja, hogy az életet nem szabad föladni még a Golgotán sem. A vers utolsó sora annyira nyitott kérdés, hogy tagadásnak minősül, s akként szól az élet védelme mellett. Nyomatékosítja ezt a cím is, hiszen a feltámadáson kívül minden kellék „rendben van”.

Ács Margit hívta fel a figyelmemet arra, hogy Csoóri Sándor költői szemléletében a magasrendű humornak is fontos szerepe van. Ez valóban jellegzetes esztétikai minősége sok versének. Összetett látásmódjának pedig nagy belső erőről tanúskodó vonása a bensőséges vagy szarkasztikus humor.

Csoóri költői képzetkincsében együtt van az archaikum és a modernség sok-sok eleme. A régi gályarabok, a szibériai hadifoglyok, az elgazosodott katonasírok és a szárnyas rakéták, hétpróbás nyerészkedők. Emlékezete ma is elevenen őrzi a falusi gyermekkort éppúgy, mint a nagy szerelmeket.

Ha nyugalmat keresve képzeletben félrehúzódik a világból, akkor is rögtön megszállják az emlékek és az emberi létezés sérülésének eleven képei. Ez a képzeletvilág rendkívül gazdag. Benne sokszor élnek a holtak is, megelevenednek távoli tájak, emlékek. A versek ihletője intenzív létélmény, melyben ellentétes elemek, erők, vonzások ütköznek:

Bokámnál fű leng, szikla fénylik
és azt súgja a föld: énekeljek.
De hogyan, mikor szárnyas rakéták
suhogását hallom megint
s menekülő kocsik zörgését úttalan utakon?

(Emlékek osztódása)

A számadás igényével szemléli a világot. Azért nevez meg mindent, hogy ismerőssé, otthonossá tegye. Ha egy kéményből füst száll magasba, akkor abban gyermekkori emlékére ismer. A füst „vitte, vitte az égre nyugtalan tekintetemet”. A közvetlen élmény így kap létértelmező távlatot. A fölfelé szálló füst létszemléleti lehetőséget nyit, égre emeli a tekintetet (Utca-keresztelő). Ez az életelvű, magasságigényű akarat szólal meg sok versében.

Az emlékeiben elevenen élő szülőföldet keresi otthon, de semmit sem talál belőle. A hiány leltárát készítheti csak a tekintete. Meg az átváltozott, megfakult világét. De a hiányleltár, veszteséglista talál egy természetes ellenpontot:

Egyedül a magasság ismerős,
ahol bolondul cigánykerekeznek most is
a szőlőhegyi seregélyek
és megvénült sasok,
mint a nyár komor evangélistái,
véres csontokat csókolgatnak.

A természet ugyanúgy éli a maga életét, mint korábban. A költő a történelmi változást a „magasság” nézőpontjából tudomásul veszi és elfogadja. Úgy keresi az emlékeiben élő szülőföld világát, hogy érzékelteti annak nehézségét is. A „magasság” nézőpontjából szükségszerű volt a változás is:

Forgok jobbra, balra és csak találgatom:
ki fújta el erről a tájról is
a gondterhelt gyökérpipák füstjét?
És milyen szél
a marhavérben kikeményített, fekete kalapokat?

A történelmi változás szükségszerű volt, hiszen „gondterhelt” világ tűnt el, melynek egykori korszerűsége fölött is eljárt az idő.

A Válasz gyerekkori társaimnak ellenpontozás nélkül mutatja meg szülőföldje „elgazosodott édenkertté” válását. Felidézi gyermekkorának szép élményeit, melyek megismételhetetlenek már. A hazatérés csak a veszteségek számbavétele lehetne, s annak a tudatosítása, hogy „voltunk mi is s már nem vagyunk”. A személyes lét elmúlásánál is tragikusabb a közösség elpusztulása, amit bizonyára azért kell titkolni, hogy a veszteségtudat ne növelje azt. A helyzetrajzban az elsüllyedés és az állva maradás szembeállítása is a pusztulás teljességét nyomatékosítja:

A hazák s az otthonok mind sorban süllyednek el
s a veszteséget titkolni kell.
A tájban már csak a kikorhadt fokú létrák
maradtak állva,
nekitámasztva fáknak és a Holdnak.

A veszteségtudat nagyon sok vers ihlető forrása. „Áll a szobor. De hol a szobrász?” – kezdődik a Somogyi József emlékére írt A szobrász és modelljei, melyben a mester „Halánték-fényét néha látják, / ha vörös éggel jön a reggel”. De ez csak pillanatnyi képzet, utána a semmi következik.

Egy-egy év elmúlása az élet fogyását, az öregedést, a pusztulást tudatosítja. Fogy a világ. Minden kisebbedik, a végjátszma közeledik. A jelen állapota ellentétes az egykori kamaszidő dinamikus élményeivel. Bokor-szavak és lomb-szavak érzékeltetik, hogy susogásukban ott van az Isten „az ágtestekben keringélő nedvben / s a szétáradó zöld-zöld irgalomban”.

Érzékletes emlékidézések ellensúlyozzák az eliramlott éveket, az életidő megállíthatatlan múlását (Jön a barátom le a hegyről, Kinek hódolhatnék még?). A Szokolay Sándornak ajánlott Alig maradtunk egynéhányan is jellegzetes hiányleltár: megnevezi mindazt, ami már csak emlék a kifordított, modern létben.

Csoóri Sándor költészetének régóta sajátos jellegzetessége az, hogy a létlehetőségek sokaságát szembesíti. A megtörténtet számba veszi, de bejárja a (kényszerűen) elmulasztott utakat is. Művészete mindenkor tiltakozás volt az emberhez nem méltó korlátozások, megkötöttségek ellen. Most is sokféle világot szembesít: a megéltet és a lehetségest egyaránt bemutatja. Úgy érzi, hogy akik vele egy korban éltek, azok „vesztesek voltak valamennyien”. Szobája tele van a régi küzdelmek és tehetetlenségek emlékeivel, „pedig most jöhetne, most, most az élet, / akár egy duhaj körmenet” (Most jöhetne). Az új világban is a régi ellenségei veszik körül, és gúnyolják. Minden megtörténik, ami hihetetlen, elképzelhetetlen volna már (A házam körül újra).

Létélményének sűrűségét, összetettségét tanúsítja a „vad júliushoz” írt szerelmes verse, a Gyönyörű táncosnőm. A szerelem és a természet áhítata együtt szólal meg ebben a különleges versben. Olyan csoda szemlélője a költő, hogy kiszabadítja magát életkorából is:

Semmi kedvem sincs ilyenkor haldokolni,
pedig maholnap már ez lesz a munkám.

A „tetőtlen, zsongó nyaraira” gondol inkább. Ifjúsága szerelemben és barátságban gazdag idejét idézi vissza, majd gyönyörködéssel követi táncosnőjének hódító vonulását.

A vereség Csoóri Sándor költészetében sohasem jelenti az emberi sorsot jóra fordító eszmék és szándékok föladását. „Lázas vívódásai inkább Adyhoz, morális rendíthetetlensége Nagy Lászlóhoz közelítik” (Nagy Gábor). A Sinka István emlékére ajánlott versében a morális magatartás sorslegyőző példáját láttatja:

A néped szikár és árva nép volt.
Tücskök és kaszakövek népe,
sáré, halálé.
De a homlokod kőtábla ma is,
minden sors fölött ragyog!

A jegenyék levelére
ezzel a ragyogással térsz vissza mindig.

Költői világának különleges belső tágassága van. Természetes gesztussal kapcsolja össze az egymástól látszólag távoli motívumokat. Közvetlen természetesség és látomásos érzékeltetés társítása ragad meg verseiben.

A magyarság pusztulásába és szétszórt állapotába Csoóri nem tud belenyugodni. Esszéinek és verseinek gyakori témája a magyar nemzeti sors és tudat állapota. Az Írások a falra ciklus darabjai a magyarság pusztulását, kiszolgáltatottságát veszik számba. A kényszerű üresség és a pusztulás képzetei kapcsolódnak össze. Az Egy elpusztított falu Erdélyben a végállapot érzékletes bemutatása:

Házak, házak. Üresek, mint az ólak.
Jön a hegyi szél s néha megalszik bennük.
Sehol egy macska, sehol egy hírvivő galamb.

Ki láthatott itt embert utoljára?
Kutyát és fejszét a rühes favágítón?
A torony magányosan áll, akár egy sírkő.

A Bennem is élt egy ország a magyar országvesztés abszurditását fejezi ki. Az egykori magyar városok és falvak már csak az emlékezetben élnek. A veszteséget erős képek érzékeltetik:
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények
a falakon, amerre járok
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.

A mai zsibongó, mámoros élet mindent elsodor, ami volt, és mindent, ami lehetett volna:

Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyárvégi ökörnyál.

A királyi palást szálakra bomlása és az ökörnyállal való párhuzamba állítása az értékek pusztulásának látomása és szemléletes megjelenítése egyszerre. A nemzeti azonosságtudatunk és nemzeti önismeretünk alapkérdését veti föl:

Miféle ország az,
amelyikben ott él egy másik ország is?

Ennek a kérdésnek a súlyosságát azzal is érzékelteti a vers, hogy ez a másik ország „kísértetként kitagadva” él, mégis ott van a tájban és az emberekben. Ott bujkál „a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken”. Ezt a bennünk élő másik országot érzékelteti a vers, de azt is kifejezi, hogy a magyar történelmi tudatban és a mai magyar nemzeti önismeretben olyan hiányok, torzulások vannak, amelyek tiltják a valóság néven nevezését. A feltételes módban szóló záró rész annak a katartikus felülemelkedésnek a megnyilatkozása, amelyik akkor következne be, ha kimondhatná a költő a nevét ennek a bennünk élő másik országnak. Ez a néven nevezés azt jelentené, hogy szabadon vállalhatjuk történelmi értékeinket és jelenkori érzéseinket. A nyilvánvaló történelmi igazságtalanságot képtelen elfogadni. Ezért rajzolja meg gazdagon azt a virtuális örömet, változást, amely az igazság megnevezése és érvényesítése folytán jönne létre. Az otthonosság érzését szeretné megélni azon a magyar tájon, melyet élve temetett maga alá a történelem. Ez a másik ország arra várt csak, hogy „valaki megszólítsa”. Ez a megszólítás a történelmi igazságtevés. A valóság néven nevezése, az igazság érvényesítése. A feltételes mód a lehetőség mai elmulasztását és hiányát is érzékelteti. Az erdélyi táj rajza („a hegyi rét! a zöld barlang, a havasi gyopár!”) a bensőséges összetartozás vallomása is. Trianonban a magyarsággal olyan képtelen igazságtalanság történt, amit az európai változások nem hagyhatnak figyelmen kívül. A Látomás, fényes nappal ennek a problémakörnek bensőségesen mély értelmezése.

A mai Magyarország képtelen nemzet módjára viselkedni, képtelen az önmagáért való felelősségre is. „Elkártyázott köpeny / az egész ország, krisztusi gönc”. A „hétpróbás nyerészkedők” élik világukat, „kísérteteink halhatatlanok” (Elkártyázott köpeny, A házam körül újra).

Csoóri Sándor visszatekintve életére „összekaszaboltnak” látja azt. Azt érzi, hogy egyre inkább csak emlékezetében él a közéleti küzdelmekben erejét megsokszorozó küzdő személyiség (Egy-egy szélroham jelöltje). A lefokozott élet fájdalma szólal meg sok versben. Hiányzik már a világból a teremtő erő és akarat. Semminek sincs jelentősége, súlya (Közeleg húsvét). „Mi lesz veled, országom, hazám?” – kérdezi, látva, hogy a történelemalakító, történelemformáló cselekvés helyét a közöny és nemtörődömség veszi át. Érzi a történelmi változás szükségét és közeledtét, de nem bizonyos abban, hogy a nemzet helyt tud-e állni az új történelmi helyzetben (Járok föl-alá a házban). Ha visszatekint egy-egy elmúlt évre, leginkább a természet szépsége fogja meg:

De néha, amikor a Nagykevély mögül
megkondul egy-egy sóvárgó harang,
szemünk láttára
székesegyházak bújnak elő a földből,
foszforeszkáló szarvaikkal,
mint titáni csigák.

A dinamikus cselekvést, a teremtő erőt pártfogolja a világban, de szándékát egyre többször ellenpontozza a „halottkísérők éneke” (Ha minden így marad). Az életért a végső pusztulással is dacoló költő jelenik meg a versekben, de egyre többször próbál képzeletben legalább megbékélni az elmúlással, belesimulni a természetbe (Ami maradt):

Élek, könnyülök, fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.

Ez a megbékélés semmiféle etikai engedékenységgel nem társul. A fáradtság és öregedés, elkedvetlenedés tényeit tudomásul veszi, elégiákban ad számot róluk, de számára a a személyiség etikai helytállása a legfontosabb. Nem a külvilág, hanem önnön belső rendje szerint. A Galilei fejszéje a személyiséget körülvevő szövevényből magát a saját törvényei szerint kiváltó embert emeli példává:

A dühös lángész magasba dobta fejszéjét,
s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.

Önnön törvényeit sok tapasztalat alapján alkotta meg. Látta, milyen hitványságokra képes az ember. Ez alakította ki „sebzett fölényét”, és ettől lett „leválthatatlan ember”, aki mindenkor szemben áll az eszmények nélkül vegetáló és önző világgal (Háttal állok, Háttal állok már).

Értékrendjében kitüntetett helye van a különlegesnek, a kihívónak, a váratlannak, a merésznek, rendkívülinek. Éltető erőforrása a természet és a szerelem.

Azért szólítja a tavaszt, hogy az élet folytatásának lehetőségét kérje tőle a halál kísértése helyett (Ne vígy engem, Tavasz, a kísértésbe).

A tücsköket biztató versének helyszíne a „berendezett szép nyári éjszaka”, de a Fiastyúk, a Göncöl és a Hold mellett az „el-elbóbiskoló Halál” is jelen van. A tízezer tücsök óriási sziklát fordít ki a földből. Ők a költő „bujtogató mesterei”. Őrültek, amilyen a költő szeretett volna lenni mindig. A tücskök csodatevése az, hogy hangot adnak mindennek, ami „csönd volt vagy néma fájdalom”. Zengő cirpelésük a világot tartja életben. Ezért biztatja és ünnepli őket a költő (Hajrá, tücskök, tücskeim).

A szerelem motívuma is különleges egyéni színekkel gazdagodott Csoóri költészetében. „Ha nem vagy itthon, én se vagyok itthon” – kezdi az egyik legszebb szerelmi vallomását. A tárgyak és a hangok is úgy idézik fel a távol lévő kedvest, hogy általuk állandóan jelen van akkor is, amikor messze jár (Ha nem vagy itthon). Ez a vallomás az eszmei, lelki, gondolati kötődés tartalmaival is telítődik. A mély összetartozás-tudat és -érzés a létbizodalom forrása:

Menekült voltál s lettél menedékem,
elcserélt fejek és elcserélt hazák
örököse, ki virradatot s estét

sokat kapott a sorstól s viszi-hozza
utánam mindenhová, mintha tiszta
ágyneműt vagy újszülött reményt hozna.

Az Alig várom már belső terét az tágítja szinte végtelenné, hogy a költő beül társa szobájába, hogy az ne legyen üres, s a messze távol járó asszony útjának helyszíneit járja be képzeletben. A belső utazás az itthoni táj sugallatával telítődik, és vallomássá változik:

Kinézek az ablakodon: kertünkbe most gurul be
egy tonnányi nyár a Nagykevélyről.
Ledobom magamról az inget,
s alig várom már, hogy gyorsan hazaérj!

Csoóri Sándor költészetének régóta erős vonulatát képezik az elődöket és társakat szólító versek. Költői szemléletének tágassága és a távoli elemeket váratlanul, de mindig motiváltan összekapcsoló módszere portréverseinek is jellegzetes egyéni karaktert ad. A Sáros a szívünk motiváló lírai szituációja a Kárpátaljáról indult jó barát, Kiss Ferenc irodalomtörténész temetése. A barátot megszólító vallomásának az ideje az a néhány perc, amikor Kiss Ferenc fia derékig a sírban állva hegedül az apjának utoljára. Majd a „vitézlő” baráttól oly idegen temetői környezetet mutatja be a vers. Minden mozdulatlan, élettelen, „sok az összeillesztett sarkú csontváz”. Ebből az állóképből vált át a dikció az innen hiányzó, de Kiss Ferenc és Csoóri Sándor világában bensőségesen élő paraszti emlékekre:

de sehol egy gémeskút,
egy nyikorgó, horpadt bádogvödör,
amelyből meghajszolt lovainkkal
együtt ihattunk volna legényesen.

Ez lehetett volna az ő hajnali részegségük, vallja a költő. Nem indokolatlan ez a nagy ívű képzetkapcsolás, hiszen Kosztolányinak kitüntetett helye van a monográfus és a költő szemléletében egyaránt. Érte még egy háborúba is elmentek volna mind a ketten:

vőfélybotokkal, nagy ágyútűzben,
hogy Szabadkára
minden szivárvány visszatérjen,
minden szivárvány, amelyet ismerünk.

Kosztolányi szülővárosa a délvidéki háború és a kisebbségi lét gondját egyaránt természetesen kapcsolja be a versbe, hiszen Kiss Ferenc és Csoóri Sándor a kisebbségi magyarság emberi méltóságáért és jogáért is együtt küzdöttek évtizedeken keresztül. A szivárvány a remény jelképe. Kiss Ferenc temetésén Csoóri nem véletlenül jut el gondolataiban a kisebbségi lét reménytelibbé változtatásának igényéig.

A Harangok zúgnak bennem kötetzáró verse (Hogy megvan-e még?) is a magyarság legfontosabb sorsproblémáját világítja meg különleges költői erővel. Az „elveszett hazákból” azért kell gyorsan hazasietnie a költőnek, hogy megbizonyosodjon arról, „megvan-e még a boldogtalan bűnök hazája? Hogy megvan-e még?” Az „elveszett hazákból”, a jelenlegi határon túli magyar országrészekből azért kell hazarohannia, mert kilátástalannak látja azok magyar életét:

Haza, haza, gyorsan haza
az elveszett hazákból,
ahol az alkonyat
mint kettétört kocsitengely
fekszik a gazban.

A kisebbségi lét kilátástalanságát tanúsítja annak az „örökös menekülőnek” a sorsa, aki „otthont a templomokban / s anyaországot a vadsóskák között” keres. Ahová innen hazasiethet a költő, az a haza a „boldogtalan bűnök hazája”, melyről az sem bizonyos, hogy „megvan-e még”. Kényszerű és kétségbeesett otthonkereső hazamenekülés a költő útja.

Csoóri Sándor költészete a XXI. században is kitüntető értéke irodalmunknak. Öröm, hogy napjainkban is értékes új művek sorával segíti létünk hiteles megértését és alakítását. (Nap Kiadó, 2005; 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben