×

„A kardalokból csak a kard maradt…”

Baán Tibor: Után

G. Komoróczy Emőke

2010 // 02
Baán Tibor „poéta doctus”-nak nevezhető: latinos műveltsége, az egész humán kultúrában való jártassága kiemeli őt jelenkorunk „átlagos” költői közül. Az antikvitásban éppoly otthonosan mozog, mint a modernitásban; a magyar mondavilág őskincsét éppoly jól ismeri, mint a mítoszi világörökséget. Az ismert kulturális toposzok mögé rejtőzve szabadabban tudja kifejezni mindazt, amit korunkról gondol.

Új kötetének első versében (Tóba esett csillagok) a végpusztulás előtti s utáni állapotot jeleníti meg mitológiai köntösben, nyilvánvaló utalásokkal a korunkban zajló apokalipszisra. Az „áthallások” a múltból a jelenbe egyértelművé teszik, hogy a lírai alany jelenkori létproblémáinkon töpreng, jóllehet a mottókat a törzsi költészetből, kínai-indiai dalokból emeli át. Nagy ívű kompozíciókban idézi meg az ősidők, a regék csodavilágát, égi származásunk titkát kutatva. Ősisten – mint roppant varázsló, mágus – egykoron előhívta a Semmiből a Napot, a Holdat, csillagokat, állatokat, majd az egész Természetet, végül az embert; aztán elnyugodott, s hagyta beteljesülni a Teremtést. Hisz tudta: „Jól folyik a folyó. Minden hulláma tudja helyét. […] A fény kedvét leli / Abban, hogy kiszínezi / A hegyeket, a völgyeket.” Azt is tudta, hogy az új s újabb nemzedékek mindig elindulnak majd a maguk útján, bizonyos értelemben „hűtlenné” válnak az elődökhöz; de ezt sem bánta: „elindulnak magasodva. / Elmennek és nem jönnek vissza. / De mindenki őket várja. / Várja. Várja. Várja” (Vadászkaland). Mert ez a világ rendje. A Mondaűző kifejezetten a magyarság eredetmondáját idézi; mottója Arany Csodaszarvasára utal. A szarvast űző vadász fölött turulmadár lebeg: „Nemzetségéből származunk, / Magas röptén gondolkodunk, / Mint Emese álmodozunk, / Álmunkban mi is szárnyalunk.” Egy „nyűtt arcú és szakállas kőszobrász” vésővel faragja ki hatalmas kőtömbből a múltat, álmainkat: a szárnyas szarvast s az őt űző, állatbőrbe öltözött vadászt. „Háttal holdnak, szembe napnak, / Áttörve bokron, erdőségen / A magasságot ostromolják. / Forrásvíz mellett megállnak, / Intenek a nagy madárnak, / Látni, ahogy fénnyé válnak.”

Álmaiba, múltjába temetkező, csodaváró nép a mienk – sugallja a költő. Ahogy Ady írta, aki poétáink közül talán legmélyebben élte át a ránk nehezedő fátumot: „Ez a regéknek ősi népe / S hősi népe, túl minden hősön. / Rosszkor jőve és rossz helyre téve / Átugrik sorsot, jelent, voltat” (Nótázó vén bakák). S mégis megmaradt itt ezer éven át a „fátum és dal népe” – talán mert hitt ősi mondái erejében. Ma is a pusztulás fenyegeti – int bennünket Baán Tibor: „Rossz idő készül: kőgörgeteges / Rettentő órák: birkacsontok / Hívnak egy haragos csillagzatot.” De „a Délibáb úrnője” vigyázza álmát, s a sámán varázsszava bűvöli („Éneket a földtől tanulj / Éneket a víztől tanulj / Éneket a légtől tanulj / Éneket a tűztől tanulj”); s talán a vajúdó Idő megszüli az új Hajnalt. Hiszen „a világ kereke, / mohos kereke nem áll meg”; a dal elűzi a rettenetet (Viharos órák). Bár „még süt a nap”, de már érezni az elkerülhetetlenül közelgő vihart: „az ég megdörren”, „a villám lecsap” – s a henye, fényűző életet élőket, a „méznapok” élvezőit elsöpri könyörtelenül…

Az Árnyjáték című hosszúverset a költő apja emlékének szenteli, akit a Trianon utáni évtizedekben, majd a ’45-öt követő időszakban a gondok és a megpróbáltatások felmorzsoltak: „összement, mint az ország / árvasága belülre hullt / a benső űrbe / az istenkép mellé”. Az ötvenes évek – „bőrkabát-recsegés, házkutatás”, kitelepítés – „a sötétség zuhogása volt”; amit a felnövekvő fiú számára csak „az antikváriumok oázisa” tett elviselhetővé. Az ifjú az ókor – mint a gyermekkor metaforája – igézetében nőtt fel, a könyvek segítségével emelkedett a riasztó valóság fölé („könyvtárak alján / holt súly a szellem / valamit beszél / át… keresztül…”). S ő megtanult figyelni a szavára: „a költészet kapcsolási rajz / az üdvösség Jákob-létrája / sötétkamrából kimentett / mozdulatok a napsütésben / szippantás a szabad levegőből”. A vers volt számára „a teljes bizonyosság” a bizonytalanságban; választ kínált azokra a kérdésekre, amelyeket nem kérdezhetett meg a felnőttektől („mit keresnek erre az egyenruhás tegnapok? / mért lyukasak a zászlók?”). A lírai alany – maga is idősödvén – merengve gondol vissza apjára, akit egyre inkább megért, sőt, akivel most már lélekben azonosul: „elmélkedve ülök székeden / lassan özönlő árnyak / kibontott zászlók / hullámain / ringatva visz / egyre beljebb / a szörnyeteg idő // tavaszt képzeltél / a város bűzös tégelyébe […] s csak a parkok oázisa maradt / sárga fényírás / egy rózsán / s az árnyak fejedelmi bevonulása: / hirtelen halál”. A fiúra végtelen magány szállt, ami csak most kezd oldódni, amikor már ő is közel(ebb) érzi magát a naplementéhez: „mintha hallanám / szalagról letörölt / szavait – / félbehagyott élet // a szél fekete öregasszonyokat fúj az utakra // […] első-utolsó előadás / in memoriam történik minden…” Aztán „az árnyjátéknak vége […] a por függönyén át / minden szereplő / esendőn / utoljára még / meghajol / kondul egy toronyóra / s a teljes messzeségben valahol / teljes súlyával a vízre / ránehezül a vashajó…”. A halálhajó mindnyájunkért megérkezik egyszer .

A Folyondár című ciklus nyolcvankilenc apró vers-mozaikból áll (talán szimbolikus értelme is van e számnak: 1989-cel zárul le az a történelmi folyamat, amelyet töredékesen megjelenít a költő; ezután új korszak kezdődik, ahonnan visszatekintve megkapja magasabb értelmét 1956). Formai tekintetben is „folyondár” ez a rész: a mozaikok mint növényi indák egymásba fonódnak, összekapaszkodnak – sehol mondatvég, sehol nagy kezdőbetű. Csak a végére áll össze a „lugas”, s derül ki, hogy a szaggatott sorokba, rövid lélegzetű egységekbe egész eposzra való anyag sűrűsödik: 1956 története (átszűrve a költői szubjektumon). Az emlékképek filmfolyamként peregnek, itt-ott éles snitt – a töredezett élmény-kövekből végül bennünk, olvasókban felépül a nemzeti történelem egyik legfontosabb eseményének emlékoszlopa.

A versfolyam mintegy harmada a gyász megidézése, a letaglózottság fájdalmának megjelenítése. A gyermekkor önfeledt életérzését egyszer s mindenkorra elsodorta ’56 mindent felforgató szele: „10 éves voltál akkor / ez a leszállóhely a kereszttel / bibliai időket idéz […] ez után már csak ezután jön / az idő méhéből elő / és egyetlen ezelőtt se”. Nyomában gyász és feketeség maradt; „a történelem: / hordágyra fektetett / igazság”; „svájcisapkás, lódenkabátos menekülők […] leszállóhely, / kidöntött bádogkereszt / ércesülnek késsé álmok / kést esznek a messiások / sötétek az ablakok / múltunk előhívásra váró fénykép // […] koponyánkba mérjük / az időt / végül senki se emlékszik / pontosan / hogy volt / mi történt” (1–36.). Aztán megelevenednek a történésfoszlányok, amelyeket a gyermeki emlékezet megőrzött; a heroikus küzdelem végzetes atmoszférája, ami a tudat alatti régiókból máig fel-feltör: „az utcákon fekete fák / az égen akasztott nap / lövések hangzanak / száraz volt a kenyér // füstbekékült csillagok remegtek / nem beszéltek csak remegtek / így üzentek a köveknek / nyugatnak és keletnek” (40–41.). A költő – fél évszázad távlatából – keresi a választ: mi volt ’56 lényege? Mi mozgósította az emberek ezreit? Mi késztette őket a heroikus küzdelemre? Nem a nemek, hanem az igenek – véli; „csak az igen vezette őket / csak az igen! / mely csupa nem // igen – az élet kiáltványa // […] ez az igen / tartja a nemzedékek tablóját / ebből a sokadalomból / vájta ki / pengével arcukat / az idő // […] hiszen a képek mögül / sorra kibújtak / hogy felkínálják testüket / a golyóknak” (45–49.). A szabadság igézete s „a visszaperelt ország” álma táplálta ezt az igent. Küzdelmüket Zrínyi Szigeti veszedelmének „angyali légiója” kísérte, így – bár látszatra vereséggel végződött, az egykorihoz hasonlóan – mégis a valódi győzelem forrása lett (így maradhatott meg az emberi szívekben örök mementóként). Aztán a véres megtorlás képei következnek. E tekintetben központi jelentőségű az 56. mozaik: „zöld lombok közt / az elkékült nyakú / utca / félbevágott történelem”. Biblikus párhuzam erősíti fel a költői „üzenetet”: a virágvasárnapot nagypéntek követi; „lemegy a nap / fölkel a tört hold / nézi Pilátus / jeleket lát benne / az ítélet végrehajtatott… // „Éloi! Éloi! Lamma sabaktáni” // ez után már csak ezután / jön az Idő méhéből elő // a piros fény / egyre pirosabb / hirtelen kilobban / a gyászfa ágait / belepi a hó” (57–64.).

A 65. mozaik egyfajta összegzés: milyen dátumok, történelmi események határozták meg a XX. század arculatát? Felsorolás helyett puszta évszámokat találunk, amelyek azonban mindnyájunknak sokat mondanak: „A házszámok behúzódnak / a téglákba 19 – 20 – 39 – 44 – 56 – 58 – 68 – 89 // az ablakból kinéz a múlt: / a sárkány mindegyik feje”. Siratóénekkel, „leégett gyertyák viaszcsonkjaival” s „nem nyugvó lelkiismerettel” gyászolja a költő ezt a századot: „a kardalokból csak a kard maradt / markolatig / beledöfve a földbe / de meghalt-e a Föld? // […] zúgást hallok / fákat fakísérteteket / emlékzúgását / kivágott tavaszoknak / a láthatatlan lombok közt / kanyarog a láthatatlan ösvény // híradófilm az emlékezet”. Az ember – akár a „bal”, akár a „jobb lator” szerepkörében – mindig ott van a kereszt két oldalán; a Fény (Krisztus szellemfénye) mindig megosztja az emberiséget (71–79.). De bármi történt, történik is, az Élet megy tovább; minden halálból van feltámadás: „életük tavaszát / sóhajtják felénk a fák / érezni nemcsak az eső utáni föld szagát / hanem a fémfényű csillagok / ózon illatát / kerítéseken kihajló / lila és fehér orgonák”. Így „harcol az elmúlás az elmúlással”. Az Idő alápereg, mint malmok garatján „tengernyi őrölnivaló”; csak a kiemelkedő mozaikkövek maradnak meg a történelmi emlékezetben (88–89.).

Voltaképpen a Folyondár lezárásának tekinthetjük a rendszerváltás utáni időszakot megörökítő kötetzáró kompozíciót (Korszakváltó – Kassák Lajos emlékének). Természetesen most sem az történt, amit vártunk – ’89 eufóriáját is kudarcélmények sora követte. Ez a csalódottság az évek folyamán fásultságba, országos méretű depresszióba torkollt; nagy történelmi leverettetéseinkhez fogható csupán, amit azóta átéltünk, átélünk. A korai Kassák nagyszabású eposza, a Máglyák énekelnek triptichonszerű szerkezetére, expresszionista hevületére és plasztikus képeire emlékeztet e dinamikus hosszúvers megformálása a felhorgadó vágyaktól a kudarcig, majd a bizonytalan „mégis”-reményig. A központozás nélkül, megszakítatlanul hömpölygő versfolyam – mint megáradt folyó – hordalékában viszi-sodorja értékeinket, kincseinket, egész életünket, a nemzet megalázottságának szégyenét.

A meglódult Idő nagy változásokat ígért: „a piros fehér zöld énekkarba dunsztolt / áriák akkor felnyitották szemük / áradjatok ki! – mondták az anyák / és felrepültek a vörös kakasok” – a tűznyelvek. Csakhogy ennek nem mindenki örült: „tüzeket oltottak a rendszerváltás / hőálló ruhákba bújt botcsinálta politikusai”. Kezdettől fogva „gőzerővel folyt az átváltozás / új név új bajusz új hit új zseb / az eladott és eladósított ország újabb kifosztása // […] a rosszul elásott múlt felköhögött / újratemetések irdatlan koszorúi névsorolvasás / miközben szent és még szentebb angyalok / repülték át az égbolt köpenyébe törölt miazmákat”. Vajon mit szólt volna mindehhez Kassák? Ő, aki a demokratikus szocializmus, a másokért élő személyiség szabadságeszményének megvalósulásáért, a társadalom alulra szorítottjainak emberi jogaiért, életlehetőségéért küzdött egész életében, bizony sem a „demokratizmus”, sem a szocialista eszmeiség halvány jeleit sem fedezte volna fel a kialakult viszonyokban. Mint mindig, most is kemény vitára kényszerült volna eszményei meggyalázóival! Így hát az új évszázadba is kitagadottan, rágalomözönben lépett volna át; semmit sem tehetett volna a „rendszerváltó” pártok hatalom- és pénzéhségével szemben. A megvalósítandó „jogállamiság” eszméje valójában már a változás első pillanataiban eltorzult: „A Kerekasztal mekegett […] jöttek a becsüsök / sanda érvei: / Privatizálás… / El kell adni… / és eladták / múltunkat szőröstül-bőröstül a kufároknak / eladták az egész vircsaftot a fejünk felől / miközben fuvolahangon énekeltek / folyt a csapból a Győzelmi jelentés / lila ködképben / Európa közeledett”. A tisztánlátók már ekkor sejtették, hogy „a Történelem legnagyobb átverése zajlik / Világszínház! Világcirkusz! / a szemfényvesztés kora!” A különböző érdekcsoportok – a húsosfazékhoz jutván – csak azon jártatták eszüket, hogy minél nagyobb darabot emelhessenek ki belőle a maguk számára. Az ország, mint annyiszor a történelemben, ebek harmincadjára jutott. Ki felel a „nagy átverés” cirkuszi trükkjéért, az utcára került százezrekért? „Az ország belép a nagymosodába / hol a fékezett habzású mosószerekkel / kimosható a történelem”. Az „istenadta nép” pedig észre sem veszi, hogy mindenéből kifosztják, „örül a porcukornak / csodálkozik ha eső esik / Orwell nevet az egészen / megmondtam előre / a Szeretet mint megvert kutya / ódalog ki a történetből”. Baán Tibor – mint egykor Kassák – beemeli a költészetbe a leghétköznapibb életszinteket éppúgy, mint a magasztosabb régiókat; a biblikus elemek beépítésével nem annyira azokat profanizálja, mint inkább felerősíti a kontraszthatást a két szint között: „A feketegazdaságon keresztül / szép csöndben elvérzik az ország / közel az Utolsó Vacsora ideje / füstöl a felgyújtott szemétdomb / a titkos aktákkal a szív baltáival”. És a jobbérzésűek, a nemzet sorsáért felelősséget érzők tehetetlenek. „ÁLL A GYÖTRÖTT ISTEN ANYJA” – és nem tud segíteni… „A jövő kifordult sarkaiból / mindent elöntött a hazugság […] napkelték plakátját ragasztják a házfalakra / szavazzon ön is a napkeltére / gyűjtik a cédulákat és aláírásokat”; s eközben eladják a napkeltét és a napnyugtát, a falevelet, a mezőt, a városokat. „Sírni kellene de a sírás / csak az igazak adománya lehet / a bűnbánóé ki felismeri Isten angyalát a ködben”; csakhogy hol vannak itt a bűnbánók és az igazak? „A korszak hazug miazmás levegője” megfullaszt minden őszinte, jobbító szándékot, a nemzet megmentésére irányuló minden törekvést. Mire felocsúdunk kábulatunkból, már se ország, se nép…

Ennyire sűrítetten, esszenciális tömörséggel, a konkrét részletek aprólékos (és versbe nem illő) elhagyásával talán még senki sem örökítette meg mind ez idáig a rendszerváltás szomorú történetét. Baán Tibor – Kassákon „iskolázódva” és Madách szemléletével azonosulva – mélyen ismeri/érti a történelem mozgásának belső logikáját: minden koreszme – megvalósítása közben – beszennyeződik, kudarcba fullad, önnön visszájára fordul. A történelem színpadán minden felvonás az ember vereségével végződik. A Tragédiát mégsem Lucifer zárja le, hanem Isten: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!” Kassák eposza is reménnyel zárul: „Hitek máglyáznak. Máglyák énekelnek. […] Valahonnan elindult az igazságos ember. / S a szegények karjaiban újra felébredt a könyörtelen erő. Ó, megtalált fiatal testvéreim!”

Van-e hát, lesz-e hát most is remény? E kérdésre a szerző nem felel; ránk bízza a választ…

Baán Tibor kivételes formakultúrája, történetfilozófiai iskolázottsága, mitologikus látásmódja, a köznapi értelemben vett politikumtól, „pártviszályoktól” való szellemi függetlensége különleges helyet jelöl ki neki költészetünk széles palettáján. Aki érteni és megérteni akarja korunkat, sokat meríthet az ő költészetéből, s megtanulhatja „magasabb szempontból” mérlegelni a köröttünk zajló történéseket… (Hét Krajcár, 2009)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben