A finn nemzeti himnusz

A nemzeti közösségek kialakulásával, fejlődésével foglalkozó történészek többsége különleges jelentőséget tulajdonít a 19. századnak, amikor a megváltozott gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok között a nemzetfogalom is átalakult, új tartalmat nyert. Akár a nyugati típusú, úgynevezett politikai, illetve államnemzetre gondolunk, akár a Közép-Európában dominánssá váló nyelvi, illetve kultúrnemzet-felfogásra, egyaránt nagy szerephez jutottak azok a politikai-kulturális elitcsoportok, amelyek a nacionalista ideológiák kidolgozásával és széles körű népszerűsítésével újfajta közösségi tudatot teremtettek. A modern kori nemzeti identitás, közösségi mítoszok kialakításában politikai jelszavak, valamint a „nemzeti tudományok” és különböző művészeti ágak nagyszerű eredményei mellett fontos funkciója volt azoknak a szimbólumoknak is, amelyek az új típusú közösségek egységét, önálló entitását fejezték ki. Nem véletlen, hogy a legtöbb európai himnusz, lobogó és országcímer a 19. század során nyerte el kanonizált státusát, vagy elhúzódó vitákkal járó hosszabb folyamat végeredményeként, vagy egy jelentős történelmi fordulópont által legitimálva.

A nemzeti entitást kifejező szimbólumok különösen fontos szerepet kaptak olyan nacionalista mozgalmak esetében, amelyek önálló államisággal nem rendelkező és/vagy úgynevezett csonka társadalmat alkotó közösségeket kívántak nemzetként tételezni. A 19. századi finn nemzeti ébredés szintén ebbe a típusba sorolható, hiszen a Finn-félszigeten megtelepedett pogány törzsek a 12–13. századtól a Svéd Királyság keretei közt tagolódtak be a keresztény-feudális Európába, így a svéd közvetítéssel érkező kulturális hatásoknak és az anyaországból származó felsőbb társadalmi rétegeknek a középkortól kezdve meghatározó szerepük volt a finn nyelvű népesség életében.¹ A 17–18. század a svéd nyelv és kultúra további térnyerését hozta: ekkorra már szinte csak a partvidéktől távolabb eső, elmaradottabb „Belső-Finnország” paraszti népessége és papsága használta a finn nyelvet, míg a vezető rétegek és a városi lakosság az emancipációt jelentő svéd kultúrához asszimilálódtak. Miután az 1808–1809-es svéd–orosz háborúban I. Sándor cár (1801–1825) megszerezte, és bizonyos autonómiát, különleges státust élvező Finn Nagyhercegségként birodalmához csatolta a területet, a korábbi anyaországától elszakított társadalmi-kulturális elitnek újra kellett gondolnia helyzetét. A dilemmát jól szemlélteti a finn nemzeti ébredés két kezdeményezőjének, A. I. Arwidssonnak (1791–1858) és J. V. Snellmannak (1806–1881) tulajdonított szállóige: „Svédek már nem vagyunk, oroszok nem leszünk, legyünk hát finnek!” Bár arról, hogy mit jelent finnek lenni, igen eltérően vélekedtek a különböző korabeli európai mintákra tekintő és különféle nemzetépítési stratégiákat hirdető irányzatok, e különbségek ismertetése helyett ezúttal csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az egymással vetélkedő politikai erők egyformán fontosnak tartották a finn nemzet egységét kifejező szimbólumok kialakítását. Akárcsak azok az írók, képzőművészek és zeneszerzők, akik majd minden művészeti ágban áttörést hoztak újfajta nemzeti tematika és formavilág magas színvonalú megalkotásával.

A nemzeti himnuszok többsége tartalmi szempontból négy csoportba sorolható. Az első típus esetében a közösség tagjai az uralkodót éltetik, iránta való hűségüket nyilvánítják ki, a második és harmadik típusnál a himnusz előadói a hazával, illetve a nemzettel azonosulnak, míg a negyedik esetben valamely forradalmi megmozdulás jelszavaival, céljaival. Érdemes megjegyezni, hogy a finnek számára mindegyik verzióban készültek himnusznak szánt megzenésített költemények, és sokáig nem dőlt el, hogy ezek közül melyik fogja elnyerni a hivatalos nemzeti himnusz rangját. Elsőként a legarchaikusabbnak tekinthető, uralkodóhoz, illetve uralkodóházhoz kötődő himnuszok születtek. III. Gusztáv (1771–1792) egyformán lelkesedett a hatásos politikai gesztusok és a művészetek iránt, így nem csoda, hogy gondosan előkészített államcsínyéhez egy fülbemászó dallamú, lelkesítő indulót is rendelt, amit rögvest be is tanítottak a királyhoz csatlakozó katonai egységeknek. A szakirodalom ezt a művet tekinti az első svéd–finn himnusznak. A Napóleon-ellenes koalíció idején a szövetséges Anglia himnuszának parafrázisaként, a God Save the King dallamára megszületett a svéd Vasa-dinasztiát dicsőítő második állami himnusz, aminek finn nyelvű és finn tematikával kiegészített változatát a korszak egyik legjelentősebb svéd nyelvű költője, F. M. Franzén (1772–1847) készítette el. 1809-ben – mielőtt az oroszok által elfoglalt Finn Nagyhercegségből áttelepült volna Svédországba – Franzén még megalkotta az orosz cárra, azaz az új finn nagyhercegre aktualizált verziót is, ez azonban nem vált népszerűvé. Helyette egy jelentős finn nyelvű költőnek, J. Juteininek (1781–1855) a parafrázisát volt szokás előadni a hivatalos állami ünnepeken. Az 1813-ban napvilágot látott költemény beszédes címe Laulu Suurelle Ruhtinaalle (Dal a Nagyherceghez). Érdekességként említhető, hogy Juteini írt egy olyan nemzeti himnusznak szánt költeményt is, melyben az egyszerű finn népet jeleníti meg (Laulu Suomessa, Finn dal), ám a felemelő ideálokat kereső nacionalisták ekkor még nem igazán tudtak azonosulni a faragatlan parasztokról rajzolt képpel, így e dal csak az alsóbb rétegek körében vált népszerűvé. Az uralkodó iránti lojalitást zengő művek mellett természetesen a korszak legnagyobb hatású forradalmi indulójának, a Marseillaise-nek is születtek finn–svéd parafrázisai, ezek közül a nemzeti ébredésben később fontos szerepet játszó Z. Topelius (1818–1898) egyik fiatalkori költeménye vált a legkedveltebbé. A forradalmi hangvételű dal népszerűségét jelzi, hogy a hatóságok – egyéb retorziók mellett – kifejezetten emiatt tartották szükségesnek felújítani az egyetemisták utcai éneklését tiltó régebbi rendeletet.

E néhány példa is illusztrálja, hogy a tárgyalt korszakban a magasztos eszmék nevében lelkesítő költemények és dalok reneszánszukat élték a Finn Nagyhercegségben, különösen az egyetemi ifjúság és a korszerű európai törekvések meghonosításán fáradozó tudósok, művészek körében. Ilyen körülmények között született meg a finn nemzeti ébredés legjelentősebb svéd nyelvű költőjének, J. L. Runebergnek (1804–1877) Vĺrt land (Hazánk) című műve, amely később Finnország hivatalos nemzeti himnuszává vált.² A költemény – amint címe is jelzi – a hazára irányítja a figyelmet, felsorakoztatva mindazokat a motívumokat, melyek egy adott területet úgynevezett szakralizált tájjá, a nemzet megszentelt földjévé tehetnek. Runeberg egyfelől a haza szépségét dicséri, részben az antik irodalom óta ismert természeti képek felelevenítésével (üde völgyek és dombok, kedves tavak, zúgó folyók), részben konkrétabb arktikus jelenségek említésével (nyári fehér éjszakák, pusztító fagyok). Másfelől többszörösen összekapcsolja a haza és a nemzet sorsát: ez az a föld, ahol „apáink” éltek, küzdöttek, szenvedtek és örvendtek, ez az a föld, amelyet az idegenek lenéznek, ám nekünk a legkedvesebb, ez az a föld, mely egykor majd a nemzet szeretetéből fog virágba borulni. A tartalmi jegyeket tekintve érthető, hogy a költemény a 19. század második felében sikerrel pályázott a nemzeti himnusz rangjára más típusba sorolható művekkel szemben: a nagyhercegség lakosainak viszonyulása az orosz uralkodókhoz – és az általuk megtestesített orosz kormányzathoz – mind ellentmondásosabbá vált, a kiéleződő nyelvi viták idején sem a svéd, sem a finn nyelv előtérbe állításával nem lehetett meggyőzően ábrázolni a nemzeti egységet, a rendi különbségek nem kedveztek a „tipikus” paraszt, polgár vagy nemes sztereotip nemzeti alakká formálásának, valamint nem volt olyan történelmi fordulópont sem, amit a finn nemzet megszületésének pillanataként lehetett volna magasztalni. Ehhez képest a Runeberg által preferált haza nemzetegyesítő funkciója jóval kevésbé problematikus, egyrészt a szülőfölddel való érzelmi azonosulás, patriotizmus ösztönös, „premodern” jellegéből adódóan, másrészt az orosz birodalmon belüli, területi alapon konkretizálódó elkülönülés jelentősége miatt, amit a kortársak a Finn Nagyhercegség, tehát a haza autonómiájaként fogtak fel.

Bár Runeberg költeménye tartalmi és esztétikai szempontból kiválóan megfelelt a nemzeti himnusszal szemben támasztható kívánalmaknak, ez önmagában nem feltétlenül lett volna elegendő, hiszen – amint már utaltunk rá – más korabeli művek is rendelkeztek hasonló erényekkel. A Vĺrt land szimbolikus jelentőségét azonban több más körülmény is növelte a kortársak, majd az utókor szemében. Egyrészt Runeberget az 1840-es évektől már a legkiválóbb hazafias költőként ünnepelték, így természetes, hogy műveit megkülönböztetett figyelemmel és lelkesedéssel fogadták. A „nemzet költőjétől” számos alkalmi verset is rendeltek ünnepi eseményekre, a Vĺrt land például eredetileg Porvoo városának 500 éves jubileumi ünnepségén hangzott el a műkedvelő zeneszerzőként is ismert költő szerzette dallammal. Az utókor azonban nem ezt az első nyilvános előadást tartotta számon a nemzeti himnusz születésének pillanataként, hanem egy két évvel későbbi eseményt. A költemény ugyanis 1848. május 13-án, a helsinki egyetem diákjainak Flóra-napi ünnepségén csendült fel először F. Pacius (1809–1891) megzenésítésében. Az esemény jelentőségét egyrészt a népek tavaszának lelkesítő szimbolikája adta, másrészt az a körülmény, hogy az egyetem oktatói és hallgatói vezető szerepet vállaltak a nemzeti ébredésben, így az egyetemisták minden nagyobb szabású megmozdulását a nemzet akaratnyilvánításaként volt szokás értelmezni. Az ünnepélyes külsőségek között megrendezett Flóra-napi előadás fontosságát jelzi többek között, hogy bár az egyetemi kórus karnagyától rendelt, sebtiben készült dallamot később sokan méltatlannak és elhibázottnak érezték – s ennek megfelelően a költeménynek több mint húsz megzenésítése ismert –, az 1848 tavasza által legitimált dallam mégis kikezdhetetlenül összeforrt Runeberg költeményével.

Persze egy költemény és egy zenei motívum ritkán válik egy csapásra nemzeti himnusszá, a megszületés, első nyilvános előadás után általában még hosszabb időnek kell eltelnie, mire egy nemzeti közösség a sajátjának kezdi érezni a művet. A Runeberg és Pacius által jegyzett dalt évtizedekig csupán az egyetemisták egyik kedvelt énekeként tartották számon, jóllehet idővel a szélesebb közönség is megismerhette részben az egyetemi kórus koncertjei révén, részben Runeberg nagy népszerűségnek örvendő történelmi elbeszélő költeményének bevezető énekeként. A kétkötetnyi terjedelmű Fänrik Stĺls sägner (Stĺl zászlós regéi) az 1808–1809-es háború történetét dolgozta fel, első finn fordítását P. Cajander (1846–1913) készítette el 1867-ben.³ Ismét jellemző a nemzeti himnuszok kanonizálódási folyamatára, hogy bár Cajander Maamme (Hazánk) című fordítása sem az eredeti szöveg jambikus versmértékét nem követi, sem Pacius dallamához nem illeszkedik tökéletesen, a későbbi – sikerültebbnek tekintett – fordítások mégsem tudták kiszorítani az időközben közismertté, a közvélemény szemében autentikussá vált szövegváltozatot.

Mindemellett Runeberg költeménye kapcsán jelentős viták is zajlottak, különösen az 1880-as és 1920-as években. Mivel a finn kulturális, illetve politikai nacionalizmus kidolgozói, e mozgalom támogatói kezdetben svéd anyanyelvűek voltak, számukra nem jelentett problémát a svéd nyelvű hazafias költészettel való azonosulás. Amikor azonban a német romantika és Herder nemzetfelfogását magáévá tévő úgynevezett fennomán irányzat radikálisabb képviselői az egészséges nemzeti fejlődés nevében támadásba lendültek a svéd nyelv és a svéd hagyományokra épülő magaskultúra vezető szerepe ellen, szükségszerűen megkérdőjeleződött a Vĺrt land értéke is. A mű gyorsan növekvő népszerűségét egyfelől jól jelzi, hogy az 1870-es évek népiskoláiban a svéd és finn nyelvű változat már messze a legkedveltebb dalnak számított, másfelől viszont az egyetemi rendezvényeken történő előadás ismételten botrányba fulladt, mert némelyek kizárólag svédül, mások csakis finnül voltak hajlandóak énekelni a költeményt. Ekkoriban ismét többen megpróbálkoztak autentikus finn nyelvű nemzeti himnusz írásával. Ezek közül csupán a legsikerültebbeket említve: a finn irodalmi nyelv megújítója, A. Kivi (1834–1872) Runeberg szövegét alapul véve írta meg méltán híres Suomenmaa (Finnország) című költeményét, A. Jännes (1848–1915) Herää Suomi! (Ébredj, Finnország!) című versét pedig a radikális ifjú fennománok igyekeztek a nemzeti himnusz rangjára emelni. A lassan első számú nemzeti szimbólummá emelkedő mű körüli viták – jellemző módon – a századfordulón csitultak el, amikor a pétervári kormányzat oroszosító-centralizáló politikája a korábbi évtizedek nyelvi-kultúrpolitikai vitáiban még egymással hadakozó svékomán és fennomán irányzatot ellentéteik háttérbe szorítására és az orosz politikával szembeni egységes ellenállásra kényszerítette.

Az állami szuverenitás 1917-es kikiáltását követő polgárháború idején a polgári oldal egyértelműen Runeberg költeményét tekintette a nemzeti himnusznak, mint ahogy a fehér hadsereg indulójául is a Fänrik Stĺls sägner második kötetének bevezető énekét választották. Az 1920-as években a svédellenes nacionalisták, az úgynevezett igazfinn mozgalom hívei még egyszer támadást indítottak a Vĺrt land ellen, a nemzet szégyenének nevezve, hogy egy német dallamra énekelt svéd költeményt kellene himnusznak tekinteniük. Alternatívaként többek között a finnesítési mozgalom célkitűzéseivel szimpatizáló népszerű írónak, V. A. Koskennieminek (1885–1962) Isänmaan kasvot (A haza arcai) című versét javasolták, amit a frissen alapított Turkui Finn Egyetem hallgatói támogattak a legelszántabban. Miután az igazfinn mozgalom az 1930-as évek második felére kifulladt, és a világháború éveiben a Runeberg–Cajander–Pacius nevéhez kötődő mű jelképezte az élethalálharcot vívó finn társadalom egységét, a nemzeti himnusz körüli viták végleg lekerültek a napirendről. Ezt a nemzeti egyetértést szimbolizálta az az 1948. május 13-án megrendezett nagyszabású állami ünnepség is, melynek legfontosabb eseménye a nemzeti himnusz emlékművének leleplezése volt az egyetemisták száz évvel korábbi Flóra-napi ünnepségének helyszínén.

Jegyzetek

¹ A novgorodi, majd orosz fennhatóság alá került és ezáltal az ortodox kultúrkörhöz tartozó kelet-karjalaiak (karélok) nemzeti problematikájával e rövid áttekintésben nem foglalkozhatunk.

² Magyarul Bán Aladár és Szopori Nagy Lajos fordításában is olvasható a költemény, lásd Északi csillagok: Finn rokonaink költészete, szerk. KODOLÁNYI János, KÉPES Géza, h. n., é. n. (Nemzeti Könyvtár 6.), 32–33.; SZOPORI N. Lajos, J. L. Runeberg és a finn hazafias líra első szakasza (Három költemény összehasonlító vizsgálata), NyK, 1977, 271–272.

³ Filológiai és művelődéstörténeti érdekességként említést érdemel, hogy a Vĺrt land kapcsán többen vizsgálták Vörösmarty Szózatának hatását. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy Runebergismerte Vörösmarty művének 1845-ben és 1846-ban megjelent svéd fordítását, valamint hogy vannak formai és tartalmi hasonlóságok a két költemény között. Ami az utóbbi párhuzamokat illeti, megjegyzendő, hogy a leggyakrabban hivatkozott versszakok, melyek a finn történelem viszontagságait ecsetelik, csak 1848 májusa után keletkeztek, amikor Runeberg említett történelmi elbeszélő költeményének tematikájához igazította a bevezető énekül választott Vĺrt landot. Ekkor alakult ki a költemény végleges, 11 verszakos változata. Amennyiben elfogadjuk a Szózat és a Vĺrt landközötti hatástörténeti kapcsolatot, úgy még egy himnusz esetében meg kell emlékezni Vörösmarty költeményéről. Az észt nemzeti ébredés egyik vezéralakja, J. W. Jannsen ugyanis az 1869-ben megrendezett első észt dalosünnepalkalmából átdolgozta a Runeberg–Pacius-művet, és a függetlenség 1918-as kikiáltásakor ez a Mu isamaa (Hazám) című költemény lett a hivatalos észt nemzeti himnusz.