×

Vád és emlékezet

Lezáratlan eljárások Szabó Lőrinc ügyében, 2. rész

Horányi Károly

2010 // 01
3.

A második igazolási eljárásának idején tovább folytatódtak a sajtótámadások Szabó Lőrinc személye ellen. Az első, az írói működését vizsgáló tárgyalást még maga Szabó Lőrinc kezdeményezte Fodor József útján.57 Az eljárás ítélet nélkül félbeszakadt. Az esetet az igazolási bizottság egyik résztvevője, Boross Elemér így kommentálta: „…ez a mindenfajta igazolást dezavuáló, felülről kilőtt golyó gellert kapva éppen azt találta fejbe, akit ki akart vonni a Canossa-járásból, magát a költőt.”58 Valóban, az írói igazolási eljárások megszüntetése a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt megegyezésének volt köszönhető. Elsősorban Szabó Lőrinc védelme érdekében jött létre, Illyés Gyula kezdeményezésére.59 Igaza volt Borossnak, amikor azt nyilatkozta: „Így lett az, ami lett – és amit, ha sejtett volna, mellőzött volna az oktalan és elhirtelenkedett mentőakció – a költő igazolatlan maradt. Holott ha csak másnap még együtt van a társaság, az eredmény, a döntés – és nem ítélet – valami szilencium, amire akkor a kiégett, kifosztott, papírhiányos világban szilenciumok nélkül is kényszerülnek az írók, és a költő jóval előbb bekerül a nagy áramkörbe, mint így visszautalva őt oda, ahonnan szabadulni akart: a világ szájára.”60 Ez az első, írói igazolási eljárás Szabó Lőrinc újságírói tevékenységét is vizsgálta, és éppen újságírói-hírlapszerkesztői tevékenysége miatt marasztalta volna el a bizottság, a döntés értelmében pedig fél évig nem publikálhatott volna.61 Mivel az eljárás félbeszakadt, szeptemberben megkezdődött a Magyar Újságírók Szövetségének tárgyalássorozata. Szabó Lőrinc Canossa-járása folytatódott: az eljárást megelőző időszakban, de a tárgyalások idején is sorozatosan érték nyilvános támadások. Az a cikk, mely az első és a második tárgyalás között, szeptember 16-án jelent meg a Világ hasábjain Knut Hamsun és magyar társai címmel, különösen kétségbe ejtette. Szerzője Bodó Béla, aki kollégája volt egy ideig Az Est-lapoknál. Az írás és annak utóélete némileg érzékelteti az igazolási eljárások körülményeinek légkörét, azt a túlhevülő hangulatot, melyben az átélt borzalmak utáni kétségbeeséssel értelmezték a múltat. Az emlékezések egyben vádbeszédek is lettek.

Bodó cikke első felében Knut Hamsun kapcsán arról szólt, vajon miképpen vetődik fel az írói felelősség kérdése, és hogy mi előrébb való, a kisemberek sorsa vagy egy nagy alkotó személyes és morális tragédiája. Hamsun sorsa akkor előtérbe került. A róla szóló hírek bejárták a világot, többek közt az is, hogy a norvég írót hazája kiközösítette. Sorsa kiindulópontja lett néhány, az író vészkorszakbeli felelősségét körbejáró gondolatmenetnek. Korábban Kassák Lajos jelentetett meg egy Hamsun-cikket a megváltozott Új Idők háború utáni első számában,62 melyről Szabó Lőrinc is említést tett Naplójában, megjegyezve, hogy túl keveset tudni az esetéről az ítélkezéshez.63 Bodó elmarasztalt egyes amerikai lapokat, mivel azok Hamsun tettét azzal próbálják értelmezni, hogy aggkori elmegyöngeségben szenvedett az író, amikor a német gengszterizmust dicsőítette. Véleménye szerint ez nem lehet magyarázat a tettére, mert azt egyszerűen lehetetlen megmagyarázni. Aki megérteni próbálja Hamsun magatartását, az voltaképp nem tesz mást, mint hogy egy mérlegre teszi Hamsun jelentőségét meg sok tízezernyi kisembernek a szenvedését, az előbbi pedig nem lehet olyan értékes, mint az utóbbi, vagyis a mérlegelésnek nincs helye. „Én elfelejtettem a nevét és műveit…” – mondja a Nobel-díjas íróról, vagyis szemében Hamsun saját életművét szüntette meg a nácik melletti kiállásával.

Majd Hamsun sorsának magyar vonatkozású tanulságairól szólt, és rögtön rátért a meg nem nevezett költő múltbeli tevékenységének taglalására. Az irodalmi életben kicsit is tájékozottak rögtön ráismerhettek az anonim költőben Szabó Lőrincre. Felháborítónak tartotta, hogy a „kulisszák mögött zajlik a szerecsenmosdatás” annak érdekében, hogy a költő, akárcsak Knut Hamsun, nem beszámítható, vagyis nem felelős mindazokért a nyilatkozatokért, melyekben a náci rendszert és Hitlert dicsőítette. Hogy konkrétan kire vagy kikre célozhatott Bodó Béla, az nem következtethető ki a soraiból. Feltehetőleg az első írói igazolási tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokra utalt. Illyés Gyula ez alkalommal – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – azt nyilatkozta: „…Szabó Lőrincet nem szabad komolyan venni, ő olyan, mint egy gyerek, mint egy tizennégy éves kisgyerek, és ennek a gyereknek a csodálatával majszol bele minden csokoládéba, mert megkóstolja ezt a csokoládét és azt is. Így kóstolt bele a német csokoládéba is.”64 A védelem nevében megidézett Zilahy Lajos is többek között olyan motívumokra – gyerekkori traumákra és apakomplexusból eredő németimádatra – hivatkozott Szabó Lőrinc védelmében, melyek megkérdőjelezik a németek iránti odaadás komolyságát.65

Ezt követően Bodó Béla felsorolta a költő bűneit, hogy mi mindenről kellene nem tudomást venni, ha visszafogadná Szabó Lőrincet az írótársadalom. „Felejtsük el, hogy a mélyen tisztelt költő kiutazott Berlinbe Hitlerhez, és tarsolyában egy cikksorozatnyi Hitler-apotheozist hozott magával” – folytatta. „Felejtsük el, hogy ezt a Hitlert az égig magasztaló, imádattól csöpögő cikksorozatot az akkor baloldalinak számító Pesti Naplóban azért kellett kiadni, mert a cikkek megjelenését a költő elintézte a budapesti német követség útján! Felejtsük el, hogy úgy a költő, mint a szóban forgó néhány írótársa minden jobboldali sajtómegmozdulásban részt vett, hogy nyilatkoztak nem jobbra, balra, hanem mindig szélsőjobbra! Hogy a költő – nevét és cikkeit egyelőre nem közlöm – milyen hévvel magyarázta többek közt e sorok írójának is, hogy »egyénileg bárhogy is sajnálom, de benneteket ki fogunk irtani«. Közlöm ezúttal, hogy a kiirtás majdnem sikerült is. És nem a költőn múlt, hogy nem sikerült. Ez azonban líra, magánügy. A költő ügye nem az!” Majd kérdéseket intézett a költőhöz: 1. Még mindig istennek tartja-e Hitlert? 2. A húszmillió ember gyilkosa, a náci rezsim még mindig a legtökéletesebb rezsim-e a számára? 3. Ki kell-e irtani a baloldali elemeket? És egy úgynevezett költői kérdéssel zárta le kérdéseinek a sorát, hogy mi nyitotta fel az igazságra a költő szemét. És a választ is megelőlegezte: „Talán csak nem az, hogy »akkor« mint Hitler-követő kereste az érvényesülést, míg most az opportunitás más utakat diktál?” Cikke zárlatában Bodó Béla megjegyezte, hogy amikor az egyszerű, iskolázatlan embereket felelősségre vonják nyilas párttagságuk miatt, akkor a költőt, aki felelős azért, hogy ezek a kisemberek megtévedtek, miért nem számoltatják el. „…a szóban forgó íróktól tanulták meg, hogy éljen Hitler, az isten, a dicsőséges és alkotása: a nácizmus!” – fejezte be Bodó Béla emlékezését és Szabó Lőrinccel szembeni vádbeszédét.

A Világ szeptember 16-i száma rögtön Szabó Lőrinc kezébe került. A cikk feletti kétségbeeséséről Naplója tudósít: „Reggel felmentem a Rózsadombra. Gyuszi mutatta a legrémesebb eddigi támadást, a Világ tegnapi cikkét Bodó Bélától, »Hitler: isten!« »Sajnállak egyénenkint, de ki fogunk irtani benneteket!« – Ilyesmiket ad a számba, s rám fogja, hogy a Hitler-istenítő cikkeket én kényszerítettem rá a német követség útján a Pesti Naplóra!! A valóság az, hogy én egyetlen német követet nem ismertem személyesen, s egész életem során még csak egyetlenegyszer sem láttam azt a nevezetes német sajtófőnököt – a neve se jut eszembe –, akit annyit emlegettek, mint az itteni német dolgok fő-fő irányítóját! – S mi az, hogy »isten«? Olyan vallásos ember vagyok én? Micsoda beugrás ez, vagy vicc, vagy nem tudom, mi? Talán olyasmi, mint amit Napóleon mondott Goethének, s amit Szántó Rudi annyiszor szeretett idézni: »A Végzet? Uram, tudja meg, hogy a Végzet: a politika!« Megáll az eszem!” A Naplóban nem olvashatunk arról, hogy másnap egy levelet írt barátjának, írótársának, Fodor Józsefnek, aki ekkor a Világ vezető publicistája is volt.

„Kedves Barátom!

De kár, hogy tegnap nem találtál itthon! Különben… akkortájban lehetett éppen, hogy a Világ cikke a kezembe került. Rettenetesen hatott rám. Mi ez? Mit akarnak? mi ez az érthetetlen valami? Milyen változatai jönnek még ennek a szabályszerű boszorkánypernek? mi torzul itt pokolivá? Hogy biztatja itt egymást a tévedés, torzulás, ősrégi félreértés, kitalálás?

A cikkírótok szeretett engem. Emlékszem rá. S arra is, hogy egyszer aztán, vagy hat-nyolc évvel ezelőtt, érdes, ellenséges lett velem szemben, tartózkodó, gyanakvó vagy még több. Később már nem láttam; néha hallottam róla.

S most ilyen metafizikával jön!

Nem szólok a lelki hatásról, amit rám tett. De a csodálkozással, hogy így fejezzem ki magamat, együtt nőtt bennem a vágy, a kíváncsiság, hogy megértsem az érthetetlen dolgot: azt, aminek mégiscsak kell lenni valahol az emlékeinek fenekén, mint mozgatónak, mint magyarázó indítéknak. Morálisan ugyanis épkézláb lélek ilyesmit nem mondhat, nem érezhet, nem ismételne meg. Mi történt itt? Ma reggel aztán a megoldással ébredtem. A teljes ködből elődereng valami. Leírom neked. Istenem, istenem, ez a fiú – mint fiúra emlékszem rá – így gondolt rám annyi éven át, így beszélt rólam, mindezt hitte: képzeld, mennyit ártott, árthatott »közhangulat« teremtésével, kialakításával! Irtózatos, mondom. Isten és én? Mi ez, képletes beszéd? Milyen határig? s milyen értelemben? Hitler mint isten? – Most figyelj ide, azt hiszem, tetten értem egy babona születését. Milyen groteszk szörnyűség.

Képzelj el egy meglehetős atheista-materialista hangulatot, engem is benne, s egy szerkesztőséget, ahol olyan epatírozó stílus járja, hogy pl. derék baráti polgárok éjszakai viziteinél egy fiatal szerkesztő nyugodtan felsétál az íróasztalok tetejére, és cigarettázva, minden átmenet nélkül, onnan folytatja vendégei előtt a fejtegetéseit: »…mikor azt a rántott gyermekagyvelőt ettük stb.« – ŕ la Baudelaire. S vedd hozzá, hogy ugyanott milliószor idézte az egyik szerkesztő Napóleon híres feleletét Goethének: »A Végzet, uram? A Végzet – a politika!«

S ezek után:

»Isten nincs. Hitler van. Hitler a politika. A politika a Végzet. Ergo: Hitler a Végzet.«

Érthető most már ez a vicces teológia? Ez a rémség? S kellett ehhez hívőnek lenni, olyan értelemben? S nem lett csakugyan végzete Hitler csaknem mindenkinek ezen a tájon?

De hogy lehetett másképp, úgy érteni valamit? S ezzel előállni! Az egész ügy dermesztő. Még magyarázatnak sem tudom elképzelni egyéb alapját.

A cikkekben nincs istenítés. És Sz. L. semmit nem »intézett« a német követségen a P. N. körül. Más körül sem, soha. Egyetlenegy német követet nem volt szerencséje megismerni! Még a nevezetes Excellenzet sem ismerte, aki a sajtóügyeket intézte, s akit minden újságíró ismert, zsidó és nemzsidó egyformán! S ugyanígy minden, a többi. Egymás vízióit növelték bizonyos urak, a rám-látásaikat, a rám-hallásaikat! S ha már ebbe a keretbe raktak – abba, amelynek eddig legszörnyűbb bizonyítéka a szombati cikk –, akkor már minden szavam és mozdulatom azt az értelmezést nyerte bennük, amely a kialakított képnek eleve megfelelt!

Bodó helyében én fognám a kalapomat és indulnék Sz. L.-hez: – Uram, bocsásson meg…

Ezt, valami effélét mondtam volna el neked, ha itthon találsz. Bár akkor meg csak bámultam magam elé a semmibe, csöndesen megőrülni kezdő lélekkel, mint már annyiszor, de máris arrafelé tapogatózva, amerre később, éjjel, alvás közben mászkálhatott az eszem.

Ellenfeleimnek tulajdonképpen örülniük kellene ebben a szörnyű világban – ha tudnák, hinnék a valóságot –, örülniük kellene, hogy van valaki, akit nem szükséges gyűlölniük, s az a valaki Sz. L.!

Isten veled. Hajnali beszélgetésnek átküldöm hozzád ezt a leírott negyedórát.

Ölellek.”66

A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint az újságírói igazolási eljárás szeptember 20-án megtartott második tárgyalásán már szóba került a Világ 16-i számában megjelent cikk, s a bizottság úgy döntött, hogy szerzőjét, Bodó Bélát megidézi mint tanút.67 Bodó meg is jelent a harmadik, szeptember 25-i tárgyaláson. A bizottság előtt elmondta: „annyit szenvedett és kínlódott az elmúlt rezsimben, hogy tudja, mi a szenvedés és kínlódás, gyűlöli az üldözést és az embervadászatot, nem szeretne abban részt venni, és ezért szeretné, ha a bizottság felmentené a tanúvallomási kötelezettség alól.”68 Mihályfi Ernő elnök nem adott helyt a kérésnek, szükségesnek tartotta az egykori kolléga meghallgatását.

A jegyzőkönyvben így maradt fenn Bodó Béla vallomása: „Szabó Lőrincet huszonöt esztendeje ismeri, és ebből – egypár év kivételével – úgy ismerte, mint a demokrácia komoly harcosát. Hosszú éjszakákon keresztül vitatkozott vele a kommunizmusról, a demokráciáról, meggyőződéses jó baloldali volt. Elkövetkezett egy óra, amikor mindenki úszott az árral, és feltételezi, hogy nem is meggyőződésből, talán nem is átgondoltan, talán azért, hogy érvényesüljön, talán azért úszott Szabó Lőrinc is annyira az árral, mint cikkében leírta. De itt is tud egy mentő körülményt, hogy amikor bekövetkezett a legrosszabb, akkor számos embert megmentett.” Bodó e szavait követően ismertették a szeptember 16-i cikket. A további történéseket a jegyzőkönyv pontosan rögzítette:

„Tanú: A felolvasott cikkben írottakat generálisan Szabó Lőrincre is értette, részben rá is vonatkozik az, hogy istenítette Hitlert. Közben átnézte a Szabó Lőrinc által írott cikkeket, és megállapította, hogy azok a háború előtti keletűek. Pontosan nem emlékszik, hogy melyik cikk volt az, de megjelenésük idején feltűnést keltettek cikkei. A felelős szerkesztők abban az időben Mester Sándor és Földi Mihály voltak. »Kiutazott Hitlerhez, és tarsolyában egy csomó apotheózist hozott magával«, ez Szabó Lőrincre vonatkozott. »Elintézte a német követség útján, hogy a cikkek megjelenjenek.« Nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen cikk a Pesti Naplóban megjelenhet, mire Földi azt mondta, hogy meg kell hogy jelenjen, mert Szabó Lőrinc ezt illetékes helyen elintézte. Ezt Földi egy négyszemközti beszélgetés során mondotta.

Kérdésre kijelenti tanú, hogy nem tudja, hogy Szabó Lőrinc milyen viszonyban volt Földi Mihállyal. Felteheti azt is, hogy Földi maga is restellte ennek a cikknek a megjelenését, és ezért takarózott ezzel a kijelentéssel.69

»Nyilatkoztak nem jobbra-balra, de mindig szélsőjobbra.« Ez Szabó Lőrincre vonatkozott. Ezek szóbeli nyilatkozatok voltak, de idézni nem tudja őket.

»Milyen hévvel magyarázta, hogy benneteket ki fogunk irtani.« Szabó Lőrinc ezt tanúra értelmezte. Lehet, hogy ez egy szarkasztikus megjegyzés volt. Ezt magánügynek tartotta, annyira, hogy ezután beszüntette Szabó Lőrinccel az érintkezést.

Megállapításait a tanú nem konkrét cikkre alapította, hanem valamennyi cikkre, amit átnézett. Az a véleménye, hogy botolhatott Szabó Lőrinc, de olyan lelkes harcosa lesz a demokráciának, amilyen botlása előtt.

A cikk olvasása óta öt-hat év telt el, nagyon sok szenvedésen ment át azóta, sok keserűség gyülemlett fel benne. Cikke megírásakor nem olvasta el újból Szabó Lőrinc megjelent írásait, hanem távlatból nézte a dolgokat, impresszió alapján írta a Világban megjelent cikkét.

Többek közt a Pesti Napló 1939. május 2-i számában megjelent Hitler, a szónok című cikkre is alapította azt a megállapítását, hogy istenítette Hitlert.

Farkas Ferenc kérdése: A Szabó Lőrinc ellen elterjedt hangulatot fogta-e össze a Világban megjelent cikkében, anélkül, hogy konkrétan gondolt volna valamire?

Tanú: Nem. Azt hiszi, hogy Szabó Lőrinc naivságból írta ezeket a cikkeket, mert a Magyarország szerkesztője akart lenni. Utóbb hallotta, hogy felkérés nélkül is nagyon sok embernek segített, és tanú szemében ezzel minden meg van bocsátva.

Hirmann József kérdése: Melyek azok a jobboldali sajtókörök, amelyekben Szabó Lőrinc mozgott?

Tanú erre nem emlékszik.

Szabó Lőrinc: Semmi opportunitás nem volt. Haszonszerzés, állásszerzés nem vezette. Wolff excellencet nem is ismerte.70 Amikor Gombaszögi Frida kérésére kiküldték, Földi Mihályt személyesen megkérte, hogy húzza meg a cikkeit, alkalmazza a szükséglethez, és ő a vezércikkek tónusához alkalmazta is. Földi és közte feszült volt a viszony, sokszor bántotta, sértette, megalázta, és lehetett benne az ingerültségnek bizonyos foka. Arra a kitételre, hogy »kiirtunk benneteket«, nem emlékszik, de ha ezt mondta volna, őszintén sajnálja, de ilyen kitételt semmi esetre sem a maga nevében használt.

Tanú megesketését nem kívánták, mellőzve.”71

Nem tudható, hogy a köztük lévő viszony a későbbiekben miképpen alakult, és ezután egyáltalán találkozott-e Bodó Béla a költővel. Egy 1957-es levelében Bodó még kéziratot kért Szabó Lőrinctől az újonnan létrejött Esti Hírlap számára, de erre már nagy valószínűséggel a költő nem reagált. A megszólítás kedélyesen baráti: „Drága Lőrinckém…” A búcsúzó szavak: „Ölel a régi barátsággal: Béla”.72 Azonban ha tisztázódott is valami közöttük, a szeptember 16-i cikk megmaradt, állításainak cáfolata nem kapott szélesebb nyilvánosságot. A költő 1945-ös Naplójának utolsó bejegyzésében megemlítette: „a cikkíró Bodó Béla; visszavonult, nem vádolt, elsiette a cikkét, tévedett, rendes volt, utána kibékültünk.” Majd nem sokkal később a feljegyzések a következő mondattöredékkel érnek véget: „És most pihenni, felejteni, ébredni…”73

4.

Az újságírói igazolásának első tárgyalása előtt két nappal, szeptember 10-én a költő leányának, Gáborjáni Klára színésznőnek meg kellett jelennie az Andrássy út 60-ban, egy napig tartották bent. Az államvédelmisek egy fasisztának minősített összeesküvést akartak leleplezni, erről faggatták. Amíg nem tért haza, a család nem tudott róla semmit. Szabó Lőrinc akkor is úgy érezhette, őmiatta büntetik meg a gyermekét. Korábban már a Színészek Igazolóbizottsága fegyelmi jellegű büntetéssel sújtotta Gáborjáni Klárát, ami a színészi munkától való három hónapi eltiltást jelentett. Az ávós kihallgatás híre elterjedt, Szabó Lőrinc a következőt jegyezte fel Naplójába: „Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is!”74 A sajtótámadások, az igazolási tárgyalások közepette azonban elkezdett írni; augusztus végétől folyamatosan születtek meg a Tücsökzene első darabjai.

Rába György szerint egy olyan sorsérzés jelenik meg a Tücsökzene verseiben, ami korábban idegen volt Szabó Lőrinc költői világában. Felülemelkedett saját életén, és rátalált „a megbékélés nézőpontjára”.75 Ez a megtalált pont segítette túl az igazolását kísérő megpróbáltatásokon. Némely kritikusai hiányolták a műből a személyes és a tragikus történelmi események rajzát vagy az ideológiai önkritikát,76 azonban ebből a nézőpontból értelmetlenné válik a számonkérés. A Tücsökzene Szabó Lőrinc korábbi meggyőződéseinek, véleményeinek, tapasztalatainak és költői útjainak egy magasabb szintézisét teremtette meg, Rába szavaival: „az időtlenben kiteljesedő személyiségre” ismerhetünk.

1945-tel kezdődően egy minden eddiginél erősebb és mindenki számára nyilvánvaló törésvonal jelent meg az időben – Thomas Mann szavaival: „egy bizonyos, életet és tudatot mélyen meghasító határ”77 –, hiszen Szabó Lőrinc és nemzedéktársai életét egy elképzelhetetlenül pusztítóbb és embertelenebb háború osztotta különböző szakaszokra. E „meghasító határnak” a természete, hogy mindent, ami a fordulat előtt történt, a visszavonhatatlanság, a végérvényesség látszatával ruház fel, ugyanakkor már-már időtlenné is tesz. A sors, a korábbi történetek jellege régmúlttá, egykorivá válik.78 Szabó Lőrinc nemzedéktársai közül sokan érezhették azt, hogy ami velük megtörtént, sorsuk egy része még életükben történelemmé válik, ezáltal pedig maguk is némiképp idegenné válnak saját múltjuk számára. A múltat elidegenítő mozzanat jelenik meg a Tücsökzene 81. versében: „Emlékezet! Anyám te s én fiad / egyek vagyunk mi, és nem emberek: / mások vagyunk, oly személytelenek.” Az egykor megtörtént dolgok érvényessége minden irányban kiterjed az időben, és ezáltal az idő némiképp megszűnik kiszámítható lenni. A múlt régmúlttá, majd hagyománnyá válik, melyben ugyanakkor megnyílik a lehetőség a múlt és a jövő felcserélésére, illetve egymásnak való megfeleltetésére. A múltbéli dolgok „egykor megtörténő” dolgokká válnak, vagyis jelentésük kettős lesz, egyszerre érvényesek a múltban és a jövőben, és ezáltal egy adott pillanatban egzisztenciális lehetőségként jelennek meg. Az egyén az emlékezéssel a megtörtént dolgok visszavonhatatlanságának tudata ellenére újra akarja élni a múltat, oly ösztönös mohósággal, hogy úgy tetszik, mintha éppen a múlt akarna feltámadni az érzésben. „…mintha maguk az évek, egykori / dolgok akarnák újra kezdeni / álmukat bennünk” – írta a költő a már idézett versében. Azonban az egyén kiszolgáltatottá válik a kialakuló kollektív emlékezetnek is, a megítélésben egy tőle már idegen múltbeli látszat, egy szerep is kizárólagosan realitássá válik, és fullasztó módon dermed meg rajta.

Az emlékezet célja lehet még az Énhez való viszony tisztázása is, vagyis megérteni, hogy mi volt a visszavonhatatlanság előtt, visszatérni a kimondott szó előtti hallgatáshoz, visszatérni a gondolathoz, az ábrándhoz, mely megelőzi a cselekedetet. A személyes életnek a korszakváltás, a „tudatot mélyen meghasító határ” előtti történései kimerevedhetnek úgy is az időben, mint a tárgyalások során. A vád és a védelem érveiben, a jogi fogalomrendszer celláiban láthatólag végérvényesen elgyengül vagy elhal mindaz, ami tegnap még az élet és a halál egynemű valósága között az álom, a szorongás, az önfeledtség, a rettegés, a vonzalom vagy az undor állapotaként létezett. Vannak eszmék, művek, társadalmi szerepek, és eltűnik mögülük az a valaki, aki mindezeket megtalálta, megalkotta vagy viselte. Szerette volna az emlékezet révén elhagyni, és újból visszanyerni azt az Ént, akivel egy kevéssel korábban még nem tudta érezni a közösséget. Nemcsak a „táj épül, omlik”, hanem az Én, annak „azonosságtudata” is. Egyrészt megszüntetni akarta az Ént, mivel emberi szerepében minden kétségessé vált, minden megkérdőjeleződött, az is, hogy miképpen létezik mint individuum: „hányszor szétrepülök / a semmibe, – merevül a szemem, / szívem lassúl, – és üres testemen / hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a neve.” Amikor az Én tőle már elválik, s hiánya által kozmikussá növekedik, mégiscsak megtalálja önmagát: „úgy hagy el az Én, / úgy rohan, úgy nő az egeken át / és csak mikor már ő a burka, csak / akkor látod meg újra magadat…” – írta a 352. versben.

Az alapvető törekvés leginkább: visszatérni ahhoz az Énhez, mely önmagában se nem lírai, se nem romantikus, se nem racionális, se nem reménytelen, se nem reménykedő, visszatérni a személyiség előtti, a mintegy metafizikai Énhez. Ez az Én az eredendő tudás, „az örök vég és az örök kezdet” nem szűnő tapasztalata. Az emlékezésben – vagy pontosabban: az alkotó emlékezés révén – ezt kutatta: megnyitni a történések, a jelenségek, a köztes lelki állapotok mögötti csendet, vagy az annak megfelelő, örök tücsökzenét, mely pillanatokra érzékelhető volt már abban az 1945. augusztusi pasaréti nyáréjszakán hallható, szegényes, együgyű és monoton, örömöt és bánatot kifejező ciripelésben is.

A Tücsökzene idején készített kisebb-nagyobb feljegyzései között találni egy mondatot: „Csak átvitelek erdejéből lépünk ki, vagy pedig egy tükrökkel körülzárt palotából.”79 Ez egy Paul Valérytől származó gondolatnak a megfordítása, mely a Leonardo-esszében eredetileg így hangzik: „Csak egy erdőbe hatolunk, az átvitelek erdejébe; vagy pedig egy tükrökkel körülzárt palotába, melynek magányos lámpáját e tükrök a végtelenségig szaporítják.”80 Az idézett Szabó Lőrinc-mondat előtt a következő feljegyzésekkel találkozunk: „Mindennap feltámadok és változok.” Majd: „Legmélyebb gondolataimnak s életemnek nem lehet tanúja.” Az utóbbit szintén felfoghatjuk mint egy Valérynek szóló választ. A mondat, melyre jegyzetében reflektál, így szól: „Még »legmélyebb« gondolatunkat is ama legyőzhetetlen körülmények zárják magukba, melyek minden gondolatot »felszínessé« tesznek.” Feltehető, lélekben Valéryvel vitatkozott. Az ő kudarca nem az lesz, hogy végül az átvitelek erdejébe téved, hanem ellenkezőleg, onnan akar kijutni.

5.

A történetíró felelősségét érintő gondolatokkal találkozunk egy másik helyén annak a magyar nyelvű Valéry-kötetnek, melyet a költő a Tücsökzene első verseinek keletkezése idején forgathatott, és amelyben a Leonardo-esszé is olvasható. „Az irodalomtörténet, mint maga a történelem, más-másképpen aranyozott legendákból van egybeszőve. A legcsalókábbakat szükségképp a leghitelesebb tanúknak köszönhetjük. Mi téveszthet meg jobban bennünket, mint azoknak az igaz embereknek a tanúbizonysága, akik csak azt mondják el, amit láttak, úgy, ahogy mi is láttuk volna? – De mit ér az, amit látni lehet?” – teszi fel a kérdést Paul Valéry La Fontaine-ről szóló esszéjében. „Szellemünkkel is úgy van, mint testünkkel: azt, amit legfontosabbnak érez, titokkal burkolja be, önmaga előtt rejtegeti; épp azzal a mélységgel jelöli és védelmezi, ahova eleve helyezi. Ami fontos, fátyolozott; a tanúk s az okmányok elhomályosítják; a művek s a cselekedetek egyenesen azért vannak, hogy álarcot vonjanak rá.”81 Az emlékezők és emlékezések azonban teret követelnek maguknak úgy, hogy közben mellékessé válik az a kérdés, miképpen fontos az életrajz a művek vonatkozásában. Nem lehetséges-e, hogy amikor kutakodva szétválasztjuk az életet és az életművet, voltaképpen a kettőnek egy hamis egységét alkotjuk meg?

Létezik egy cinikus felfogás: Szabó Lőrinc náciszimpatizáns volt és antiszemita, de hát nem ezért szeretjük, ezért felesleges is életútjának kétes aspektusaival foglalkozni.82 Ugyanakkor ha szétválasztjuk is az életutat és a költői életművet, az egyik fényeit vagy árnyékát mégiscsak rávetíti a másikra.

A Thomas Mann-i „életet és tudatot mélyen meghasító határon” túl sokan már csak akkor próbálták megérteni a másikat, ha valamilyen módon rákényszerültek az önmagukkal való szembesülésre. Ugyanakkor 1945-tel a jelen is ugyanolyan idegen lett többeknek, mint saját múltjuk. Függetlenül attól a szereptől, hogy üldözők vagy áldozatok lettek-e akkor, vagy melyik szerepben voltak korábban. Az élmények megdermedtek a szenvedésben, az emléktöredékek készen adódó, hamis összefüggésbe kerültek, látszatokat közvetítettek a vélemények. Ezért is kezdődhetett el újból és újból a „per”, és ott munkált az ítélkezés kényszere is. A kései utókor kötelessége azonban nem a mérlegelés, nem az ítélkezés, hanem a múltra való figyelem, mely akkor teljes, ha elfogulatlan. Ahogyan Simone Weil mondta: „Az igazság és igazságosság szelleme nem más, mint figyelem…”83

Jegyzetek

1 A műsorról készült felvételt elvileg meg lehet tekinteni a Magyar Televízió honlapján: http://old.hirado.hu/nyomtatas.php?id=161269

2 Szabó Lőrinc két 1945-ös igazolási eljárásával kapcsolatban lásd Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc igazolási pere a Magyar Újságírók Szövetségében. Új Írás, 1991. márc. – Horányi Károly: Szabó Lőrinc első igazolási tárgyalásának jegyzőkönyve. Magyar Napló, 2007. okt. – Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta Kabdebó Lóránt. Bp., Magvető, 1990. – KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006. – Szabó Lőrinc: Vallomások – Naplók, beszélgetések, levelek. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta Horányi Károly és KabdebóLóránt. Bp., Osiris, 2007. (Továbbiakban: Vallomások.) Az idézet az utóbbi kötet 517. oldalán.

Vallomások, 517.

4 Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006, 367. Kiemelések a szerzőtől.

5 Gombaszögi Fridának a második igazolási eljárás során tett tanúvallomását az 1945. szept. 12-én felvett jegyzőkönyv a következőképpen örökítette meg: „Miklós Andorné, Gombaszögi Frida, Akácfa u. 7., szül. Budapesten, 1890, özvegy. A törvényes figyelmeztetés után. – Szabó Lőrinc 1938–39-ben a lap megbízásából Németországban járt. Nem tudja, hogy akkor milyen esemény volt, de tudja azt, hogy akkor nemcsak a Magyarországtól, hanem minden laptól kiküldtek riportert, de kiküldtek minden más országból is. Tanúnak volt az az elgondolása, hogy ne száraz riport jelenjen meg, hanem küldjék ki Szabó Lőrincet, hogy egy költő szemével látott színes tudósítást adhasson a lap. Az elvétele [Sic! Feltehetőleg a Magyarország szerkesztőségében végzett olvasószerkesztői munka időszakos felfüggesztésére, e munkából való ideiglenes „elvételére” gondolhatott. – H. K.] körül Szabó Lőrincnek semmi szerepe nem volt. Szabó tanú szerint nem értett a politikához, nem is politizált. Suttogtak arról, hogy nyilas jelvényt hord, ezt meg is mondta neki, mire viccből megmutatta a kabátja hajtókáját, és onnan egy gombostűt húzott ki. Tanúról tudta Szabó Lőrinc, hogy zsidó származású, és úgy vele, mint férjével évtizedek óta a legjobb barátságban volt. Tudja azt, hogy másoknak is segítségére volt. 1944. március 19-én egész nap nem szólalt meg a telefonja, egy lélek sem kereste fel; 20-án Szabó Lőrinc volt az, aki felrohant és érdeklődött.” (Vallomások, 500.)

6 A Vezér c. verssel kapcsolatban az igazolási eljárások dokumentumainak közlésén túl lásd Szabó Lőrinc: Vers és valóság – Bizalmas adatok és megjegyzések. Bp., Osiris, 2002 – a továbbiakban: Vers és valóság –, 108., 134–135., 411., 417–418., 430. – Rába György: Szabó Lőrinc. Akadémiai K., 1972, 104–108. – Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke – Szabó Lőrinc 1929–1944. Szépirodalmi Kvk., 1974, 129–130. – Kabdebó Lóránt: Az összegezés ideje. Bp., 1980, Szépirodalmi Kvk., 50. – Nyerges András: Színrebontás– A költő és a „vezércsel”. Magyar Hírlap, 2000. ápr. 8. – Murányi Gábor: Szabó Lőrinc rossz mondatai – Prózai dolgok. HVG, 2000. ápr. 15. – Kabdebó Lóránt: Egy vers vágóasztala. In uő: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006, 69–89. – Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, első védőbeszéde és igazolási tárgyalásainak jegyzőkönyvei; utolsó közlésük: Vallomások, 470–471., 480–481., 484.

7 Mihályfi Ernőt 1936 áprilisában nevezték ki a Magyarország főszerkesztőjévé, és 1939. nov. 17-ig jegyezte a lapot. Az eljárás abszurditását jelzi, hogy Mihályfi, a Magyar Újságírók Szövetsége Igazolóbizottságának az elnöke, akkor még nem is volt igazolva. Az ő igazolására csak 1946. ápr. 23-án került sor. Mihályfi Ernő igazolási papírját pedig az igazolóbizottság akkor még funkcionáló elnöke, MihályfiErnő írta alá. Lásd MTAKK Ms 6263/132.

8 1938. aug. 22. és 28. között Horthy Miklós és Imrédy Béla, 1939. ápr. 28. és máj. 24. között Teleki Pál sajtókíséretének volt a tagja. A tudósítások ezekben az időszakokban keletkeztek.

9 A szovjet megszállás után az igazolási bizottságok megalakulásával, az igazolási eljárások megindulásával kialakult az előélet politikai szempontból való vizsgálatának rendszere Magyarországon. Az igazolóbizottságok felállítását 1945. jan. 4-én az Ideiglenes Kormány 15/1945. M. E. sz. rendelete írta elő. Feladatuk kezdetben az állami, majd később a magánalkalmazottak háború alatti magatartásának politikai szempontból történő felülvizsgálata volt. Az 1.080 és 1.146/1945. (illetve később az ezt kiegészítő 3.140/1945.) ME. sz. rendelettel a szabad pályán dolgozó értelmiségieket (állatorvos, mérnök, orvos, gyógyszerész, hírlapíró, ügyvéd, színész stb.) is igazoltatták. Az igazolások köre kiterjedt az írókra is. Lásd Magyar Közlöny 1945. I. 4., V. 2., V. 4., V. 8., VII. 1., IX. 26., 1946. I. 23., IV. 3., 1948. IV. 1. – A m. állam szervei. Bp., 1985. I. 258.

10 Gömöri György: Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben. Kortárs, 1999/12. 76–86. Interneten: http://www.kortarsonline.hu/9912/gomori.htm

11 Rába György: Szabó Lőrinc. Bp., Akadémiai K., 1972, 166.

12 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról. In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2. k. 230.

13 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1986, 363.

14 Vallomások, 480–481.

15 Vallomások, 386–388. Szabó Lőrinc fia 1934-ben töltötte be az ötödik évét.

16 Vallomások, 326–327.

17 Vallomások, 386–387. E helyen olvasható Szabó Lőrinc erre vonatkozó egyik megjegyzése: „Ha antiszemitizmusból csinálta volna, márpedig sehogy sem csinálta, valaki azokat a rajzokat: miért barátkozott akkor zsidókkal, miért hívott meg nagyrészt zsidókat arra a baráti zsúrra.” (Kiemelés az eredetiben.) Lásd még az 1945-ös Napló más részeit is: Vallomások, 435., 450.

18 Hatvany Lajos hagyatéka, MTAKK Ms 391/19. Az emlékiratot teljes terjedelmében közölte KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 286–287.

19 Amikor a Magyarország 1935 áprilisában megjelentette az Új Szellemi Front mozgalmát valamilyen formában támogató cikkeket, akkor a szerkesztőség számolt Karinthy Frigyes hozzászólásával is. Lásd Zilahy Lajos 1935. ápr. 26-i, Szabó Lőrinchez írott levelét. Közölte KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 106.

20 A kéziratban a „magyar ember” kitétel előtt áthúzott szó: „paraszt”.

21 A Hatvany Lajos-féle emlékezésről lásd Kabdebó Lóránt: Egy eszmélet története – Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója. In uő: Szabó Lőrinc „pere”, 286. – Hatvany már 1927. máj. 16-án egy Szabó Lőrincnek írott levelében kitért a Francia Kiss Mihály-ügyre. Erre a levélre a költő 1927. jún. 1-jén válaszolt. A kettejük vitájáról többek közt a következőket jegyezte meg: „A dolog úgy áll, hogy erről az úrról [Francia Kiss Mihályról] egy kollegájával kapcsolatban esett szó köztünk, bizonyos Szamuelyvel kapcsolatban, aki nekem elvileg-nem-antipatikus alkalomkor és célokért rendezett vérfürdőket, ugyanolyan meggyőződéssel, mint az orgoványiak. Én azonban azt láttam vagy véltem látni, hogy Bécs jobban víz alá nyomja F. K. M.-et, mint Sz. T. urat, erkölcsileg is másképp nézi…” A teljes levelet idézi Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 432–435.

22 Markos Erzsébet, grafikus, 1945-ben már kommunista párttag. Lásd Szegi Pálné Markos Erzsébet: Emlékezés Szabó Lőrincre. [Készült a Magyar Rádió számára.] 1959. MTAKK Ms 4697/26.

23 A levél teljes szövegét közölte Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 287–288.

24 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról. In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2. köt. 230. KabdebóLóránt idézett kötetében közölte azt a humoreszket, melyet TabiLászló írt Illyés emlékezésének első folyóiratbeli közlésének alkalmával: „[…] a maga helyében én is felkötném magamat. – Csakugyan? – Szavamra mondom. A maga helyében. Sohase kötném fel magamat az én helyemben, de a maga helyében miért ne? Mért sír? – Mert azt reméltem, hogy megvigasztal. Hogy azt mondja, »fel a fejjel, ember! Ne csüggedjék!« Ezt vártam magától. – Mert nem olvasta az Új Írás szeptemberi számában koszorús költőnk megemlékezését Szabó Lőrincről. – Nem is tudtam, hogy Szabó Lőrinc is meg akarta ölni magát egyszer. – Dehogyis akarta. Ő is csak tanácsolta Sárközi Györgynek, amikor az annak idején, 1944-ben azon kesergett, hogy nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. – Hogy adhat egy költő ilyen tanácsot? – Maga reménytelenül civil. Csak egy költő adhat ilyen tanácsot! »Mert a költők egyik föladata – írja nagy hírű költőnk – épp az elviselhetetlen, a keservesen keserű dolgok kimondása és belénk plántálása…« – És maga ezt megszívlelte? – Hát persze. – De maga nem költő! Maga fogtechnikus! – Én fogtechnikus és költő vagyok, ha tudni akarja. Fogtechnikus vagyok, ha arról van szó, hogy én éljek, ellenben költő vagyok, ha arról van szó, hogy maga felkösse-e magát vagy sem. […]” Tabi László: Ketten beszélnek. Ludas Matyi, 1964. szept. 17. Lásd még Szabó Lőrinc „pere”, 376.

25 Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás zimankója. (Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és valóság.) Inuő: Másvilág. Új Mandátum, 1994, 251.

26 Uo.

27 Szabó Lőrinc „pere”, 289.

28 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Bp., Szépirodalmi Kvk., 363.

29 Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások. Szerk. Kemény Aranka. Bp., Osiris, 2003 (továbbiakban: Emlékezések), 313–314.

30 Lásd a Materializmus c. verset.

31 Kötetben meg nem jelent verse, a Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina által szerkesztett gyűjteményes kiadásban [Lélekben: – egye meg a fene…] címmel.

32 Vallomások, 97.

33 Uo. 268. 1945. áprilisi bejegyzés.

34 Uo. 492.

35 Uo. 280. 1945. áprilisi bejegyzés.

36 Uo. 325. 1945. májusi bejegyzés.

37 Élet és halál. In Vallomások, 385–386.

38 Vallomások, 341. A „Lillafüred óta” kitétel a propagandaminiszter, Antal István kezdeményezésére létrejött, 1942. nov. 21. és 23. között lezajló írótalálkozóra vonatkozik, melyen Szabó Lőrinc a korabeli hivatalossággal szemben kritikusan felszólalt.

39 Lásd „A megélt költemény” – Szabó Lőrinc levelezése Bernáth Auréllal és családjával. Összeáll., a jegyzeteket és az előszót írta Horányi Károly. Miskolc, Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhely, 2003. [Szabó Lőrinc Füzetek 4.]

40 Lásd a Kisörsi nádas c. verssel kapcsolatos emlékezéseket: Vers és valóság, 178.

41 Szegi Pálné Markos Erzsébet emlékezése, MTAKK Ms 4697/26.

42 Az Europäische Schriftsteller-Vereinigung működéséről és Szabó Lőrinc ellenzékinek mondható magatartásáról lásd Frank-Rutger Hausmann: Dichte, Dichter, tage nicht – Die Europäische Schriftsteller-Vereinigung in Weimar 1941–1948. Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann Verlag, 2004.  Lásd még: KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”. – Weimari beszámoló: Feljegyzés Zilahi-Sebess Jenő min. titkár úrnak. In Vallomások, 204–210.; 726–727.

43 Szabó Lőrinc első védőbeszédében a következőképpen idézte fel Ullein-Reviczky kérést indoklószavait: „Magyarországnak, nemzetközi megállapodásai értelmében, jelen kell lennie az Europäische Schriftsteller Vereinigungmásodik évi gyűlésezésén, nem akar meg nem felelő vagy éppen nyilas »írót« küldeni, utazzam ki én, nézzem meg, mi készül ott, s referáljak.” (Vallomások, 461.)

44 Lásd Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Bp., Haza és Haladás Alapítvány, 1993.

45 Lásd Ullein-Reviczky Antal: Német háború – orosz béke – Magyarország drámája. Bp., Európa, 1993. Szegedy-MaszákAladár: Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História, 1996. Bokor Péter: Ullein-ReviczkyAntal és a „kiugrási” politika. Magyar Hírlap, 1993. 104. sz.

46 Lásd Szabó Lőrinc: Lillafüredi találkozó. In Emlékezések, 675–679. Először 1989-ben jelent meg nyomtatásban: Harminchat év – Szabó Lőrinc és felesége levelezése. I. Sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt. Bp., Magvető, 1989. 681–686.

47 Lásd első védőbeszédét, melyet az írói igazoláson mondott el 1945. máj. 9-én: Vallomások, 458–459.; és második védőbeszédét, melyet a szept. 12-én kezdődő második igazolási eljárásra készített: Vallomások, 488–489.

48 Lásd Ascher Oszkár: Minden versek titkai. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1964, 194–196.

49 Szabó Lőrinc: „Jobb” és „Bal” és a reformok. Magyarország, 1935. ápr. 26. Kötetben: Emlékezések, 374–376.

50 Lásd Vas István: Nehéz szerelem – Mért vijjog a saskeselyű? Bp., 1984, Szépirodalmi Kvk., II. köt., 262–263.

51 Lásd Gál Istvánnak a költővel készült interjúját: A költő átéli a kort, és bekapcsolódik a valóságba – Egy óra Szabó Lőrinccel. Új Szellem, I. évf. 1937. 9. sz. jún. 15. 3–4. Kötetben: Vallomások, 133.

52 Szabó Lőrinc Trettina Jenőhöz írott, 1937. máj. 17-i levele. MTAKK Ms 2287/63.

53 Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944. Bp., Helikon, 2006, 278.

54 Lásd Szabó Zoltán: A „Központi Gyűlölde” (1941. március 2.). In uő: Szellemi honvédelem. Bp., Héttorony Kvk., 1994, 311–315.

55 Vallomások, 279.

56 A Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina által szerkesztett gyűjteményes kiadásban A költő által kötetbe nem rendezett versek című részben.

57 Lásd az első igazolási tárgyalás jegyzőkönyvét: Vallomások, 480. Lásd még Boross Elemér visszatekintését: Velük voltam. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1969, 427.

58 Boross: i. m., 429.

59 Illyés – naplójának tanúsága szerint – tiltakozásul kilátásba helyezte a Parasztpárt vezetőségi tagságáról való lemondást. Lásd Naplójegyzetek, 359. Cikket szándékozott írni az írói igazolások ellen, és végül a kommunista vezetőkkel megállapodott abban, hogy nem jelenteti meg az írást, ugyanakkor a kommunisták kezdeményezni fogják az írói igazolási eljárások megszűntetését. Lásd Kabdebó Lóránt interjúját Illyés Gyulával: A háborúnak vége lett. 158–160. Lásd még Illyés május 9-re datált naplóbejegyzését: Naplójegyzetek, 361. A megegyezést megelőző tárgyalásokon felmerült még Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János és Féja Géza neve is.

60 Boross: i. m., 431–432.

61 Lásd az írói igazolás tervezetét. Ebből idézve: „Szabó Lőrinc hírlapírói működését áttekintve megállapította a bizottság, hogy az író 1939-ben a hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha nem is politikai jellegűek, de a hitleri rendszert kedvező színben tüntetik fel. Az, hogy ezeket a riportokat az író parancsra írta, enyhíti ugyan a vétket, de menteni nem menti. Vétkes Szabó Lőrinc abban is, hogy 1944. március 19-e után egészen a Pest [valójában a Magyarország c. lap – H. K.] megszüntetéséig lapjánál helyén maradt. Az, hogy nem írt, hanem csak másodlagos technikai munkát végzett [vagyis olvasószerkesztő volt], szintén nem fogadható el végleges mentségnek. Ezek a tények pedig, ha nem is a háborús bűnösség megállapítását, de feltétlenül komolyabb büntetést vonnak maguk után. […] Szabó Lőrincet mindennemű múltbeli vétkéért a nyilvánosságtól fél évig tartó eltiltásra ítélte. Az ítéletet a bizottság hivatalból közli a Magyar Újságírók Szövetségével, azzal, hogy Szabó Lőrinc esetében a bizottság döntéséhez csatlakozni szíveskedjék, mint ahogyan az írói igazolóbizottság is minden esetben figyelembe veszi a hírlapírói igazolóbizottság döntését, ha olyan író igazolásáról van szó, aki elsősorban újságírónak tekinthető.” Vallomások, 485–486.

62 Kassák Lajos: Emlékezés Knut Hamsunra. Új Idők, 1945. aug. 4. A glossza zárása: „sorsa példa lehet mindazoknak az íróknak számára, akiket, megfeledkezve nagyszerű hivatásukról, bekötött szemmel kerget a hínárba saját mértéktelen gőgjük és kielégíthetetlen hiúságuk.”

63 Vallomások, 419.

64 Vallomások, 482.

65 Uo.

66 A gépírásos levél másodpéldánya Szabó Lőrinc iratai közt. Petőfi Irodalmi Múzeum, Szabó Lőrinc-hagyaték, letét.

67 Lásd a második igazolási eljárás második tárgyalásának jegyzőkönyvét. Vallomások, 503.

68 A második igazolási eljárás harmadik tárgyalásának jegyzőkönyvéből. Vallomások, 511.

69 Szabó Lőrinc a Vers és valóság egyik emlékezésében úgy nyilatkozott, hogy Földi Mihállyal rossz viszonyban volt, kapcsolatuk akkor normalizálódott, amikor már nem voltak kollégák. Lásd 104.

70 Gustav Wolf erdélyi szász származású volt, az első világháborút még mint az osztrák–magyar hadsereg tisztje szolgálta végig, és a budapesti német főkonzulátuson viselt állása révén lett német tisztviselő. 1940-től követségi tanácsos a budapesti német képviseletnél. A „Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetés birtokosa 1938-tól. Lásd róla Szegedy-Maszák Aladár: Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História, 1996, I. köt. 180–186.

71 Bodó Béla meghallgatásával kapcsolatosan lásd Vallomások, 511–512.

72 A levél teljes szövege: „Szabó Lőrinc mesternek – Budapest, – II., Volkmann u. 8. – Budapest, 1957. március 8. – Drága Lőrinckém! – Most megpróbálok telefonálni, de ettől teljesen függetlenül, viszont annál mázsásabb nyomatékkal arra szeretnélek megkérni, hogy mérlegelve régi barátságunkat, és azt, hogy az Esti Hírlap számára szeretnék Tőled valamit, arra kérlek, hogy egy szép, zsongó, daloló verset küldjél ennek a lapnak, amelynek olvasói kitörő örömmel és szívből fogadják versedet. Ölel a régi barátsággal: Béla (Bodó Béla)”. Az Esti Hírlap fejléces levélpapírján. MTAKK Ms 2278/157.

73 Vallomások, 456. Kiemelés az eredeti gépiratban.

74 Uo. 450.

75 Rába György: Szabó Lőrinc, 150–151.

76 Zelk Zoltán: A reménytelenség költője. Tovább, 1947. júl. 25. – Szigeti József: Magyar líra 1947-ben. Fórum, 1947. okt.

77 Thomas Mann: Varázshegy. Ford. Szőllősy Klára. I. k., 6.

78 Lásd Horányi Károly: Eredet és jelkép – Kodolányi János és kortársai. Argumentum, 143–144. A megjelölt rész az interneten: Horányi Károly: Párhuzamos mitológiák – http://www.szabolorinc.hu/

79 MTAKK Ms 4654/707. Kötetben: Vallomások, 542.

80 Paul Valéry: Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe. In uő: Változatok. Ford. StrémGéza. Bp., é. n., Révai, 185. Feltehetőleg ezt a kötetet forgatta a Tücsökzene keletkezésének idején.

81 Paul Valéry: La Fontaine, Adonis. In uő: Változatok, 68–69.

82 Kabdebó Lóránt egy meg nem nevezett irodalomtörténész-kollégát idézett: Szabó Lőrinc „pere”, 13.

83 Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés. Ford. Pilinszky János. Bp., Vigilia, 1994, 50.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben