×

Skultéty Csaba: Kárpátalja magyarsága a viharok sodrában

Hegedűs Imre János

2010 // 01
„Rajta kívül nem él már ennek a lényegében máig rendezetlen helyzetnek ilyen felkészült, az igazságért kiáltó koronatanúja.”
(Kun Miklós)

Skultéty Csaba legutóbbi kötetét olvasva keserűen lázongva veszi tudomásul az olvasó, hogy Kárpátalja magyar lakossága még ebből az áldatlan sorsú térségből is kiesett, évtizedekig alig tudtak róla valamit az anyaországiak, az erdélyiek, a délvidékiek, fogalma sem volt a közembernek, hogy a bizonyos könyvek borítólapján megjelenő Uzsgorod azonos Ungvárral, hogy Ruszinszkó igazi, magyar neve Kárpátalja; a hajdanvolt Magyarország északkeleti csücskében élő őshonos testvéreink sorsát, testi-lelki nyomorát annyira sem ismertük egészen napjainkig, mint például a mohácsi vészt követő évtizedek történelmét, bizonyára azért, mert ez a terület, a Vereckei-hágó csodás környéke gazdátlan konc volt Trianon után az egymással is marakodó kis- és nagyhatalmak számára. (Még Lengyelország is kérte: A kutatások nem kis meglepetést is hoztak: a lengyel emigrációs kormány is szemet vetett Kárpátaljára: »ha már a magyaroké nem maradhat, nem lehetne-e végül is a miénk?«”) Itt változott legtöbbször az országcímer, a lobogó, a himnusz, az állampolgárság, az államnyelv, itt csehesítettek, szlovákosítottak, oroszosítottak, ukránosítottak (milyen szörnyű szavak!), hol latin, hol cirill ábécével írva érkezett aranykötéses sorozatokban a dogma, fehérbrosúrákban a soha nem látott idegen funkcionáriusoktól az ukáz, és egyedül a kárpátaljai magyarságnak kellett torokszorító fájdalommal vallania: „Az én hazám a Szovjetunió.”

Az emigrációban tudtuk (a nyolcvanas évek derekán, az egyik őszi innsbrucki értekezleten találkoztam először Skultétyval), hogy van egy vizsla tekintetű, nyugtalan ember, aki fejébe vette, hogy kiássa a történelem szörnyű romhalmaza, törmelékrengetege alól e nemzettest újkori történelmét, megírja közéletét, a kultúra, a jogrend moccanásait, a sajtó, a könyvkiadás, az iskola, az egyházak állapotát stb. stb., vagyis elvégzi egy tucatnyi szakembert igénylő intézmény munkáját.

Nem volt könnyű dolga. Mivel a bolsevizmus éveiben be se tehette a lábát a keleti tömb országaiba (a Szabad Európa Rádiónál dolgozott harminchárom évig!), a vasfüggönyön átcsempészett könyvekre, folyóiratszámokra, szomszédos országok közleményeire volt utalva. Csak egyet emelek ki ezekből: a Kolozsváron megjelenő Korunk 1980. áprilisi számában a Szatmárnémetiben élő tudósító ír beszámolót a kárpátaljai magyar irodalomról, sajtóról, ez jutott el a Münchenben élő Skultétyhoz.

Forrásvilága rendkívül gazdag. Elsősorban levelezése szétágazó, alig volt olyan szakember Európában, Amerikában, sőt Ázsiában, akivel ne vette volna fel a kapcsolatot, de mint szenvedélyes újságolvasó is átböngészett minden fontosabb magyar, francia vagy német nyelvű lapot, ha sejtette, hogy abban utalást talál Kárpátaljára; ráadásul megszállott dokumentumgyűjtő (Fiume magyar emlékezete című kiállítását ez év május 8-án nyitotta meg az államelnök az Országos Széchényi Könyvtárban!), így perdöntő fontosságú okiratokhoz jutott hozzá, amelyeket habozás nélkül dörgöl a harsogó történelemhamisítók orra alá. (Szovjet történészek szerint például az egykori Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros lakói évezredes küzdelmet folytattak „az Ukrajnával, Oroszországgal, illetve a Szovjetunióval való egyesülésért”.)

Skultéty Csaba számára abszolút értékű a hír. Írásainak stílusát ez a hírközpontúság szabja meg, ez adja fő jellegzetességét, ennek köszönhetően formálódnak jeles publicisztikai alkotásokká előadásai, rádióbeszédei, portréi, sőt önéletrajzi visszaemlékezései is. Különösen fontos a kronológiai sorrend, ezáltal nyomon követhetőek azok a változások, amelyek Kárpátalján az utóbbi harminc esztendőben bekövetkeztek. A kötet első írása 1973-ban keletkezett, és a Szabad Európa Rádióban hangzott el (Kárpátalja és a kárpátaljai magyarok), az utolsó 2008 végén, ez több mint három évtized, ráadásul Skultéty visszapillant egészen Trianonig, és nemcsak az itt élő magyarok, hanem a ruszinok, ukránok, németek, betelepedett oroszok sorsát, a nemzettöredékek, népcsoportok hullámzását, identitástudatát is vizsgálja, s szenvedélyesen keresi a megoldásokat, mindenekelőtt azokat a konszenzusokat, amelyeket hol a nagyhatalmak hunyorító beleegyezésével, hol a hátuk mögött, a megszomorítottak, megnyomorítottak néma kézfogásával köthettek/köthetnek.

Nincsenek illúziói. Egyedül a ruszinokkal folyt emberhez és Európához méltó párbeszédünk, autonómiáról is álmodtak a közügy emberei (Akinek a ruszin autonómia volt az álma), de a polgárjogi egyezkedéseket szétzúzta először a cseh sovinizmus, majd a bolsevista diktatúra, ráadásul Sztálin nem létezőnek nyilvánította a ruszin nemzetet, amit a szovjet történetírás is tudomásul vett és hirdetett.

Még szomorúbb következményekkel jártak az irányított vagy spontánul, csupán a jobb megélhetés reményében bekövetkezett demográfiai változások. Kárpátalja magyar anyanyelvű, magyar műveltségű zsidóságát elpusztították a nácik, Sztálin és az őt követő diktátorok betelepítették ide az oroszokat, az életképes, művelt, dolgos, szakképzett németséget deportálták, így Kárpátalján és annak szomszédságában olyan jelentős, az egész európai történelem számára fontos városok arculata változott meg, mint Késmárk, amely most Szlovákiához tartozik, az „ukrán” Munkács, Ungvár és Lemberg, valamint Kant szülővárosa, Königsberg, az Oroszország úgynevezett exklávéján, zárványterületén fekvő kikötőváros – Litvánia és Lengyelország közé szorulva/szorítva. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk: Ázsia térhódítása következett be Európa rovására.

De magyar sorsot követünk nyomon, a szerző is nemzetét féltő, nemzetéért lelkesedő és szenvedő írástudó, ezért ennek a szövődményes, Kun Miklós szerint is „rendezetlen helyzetnek” a labirintusait kell járnunk.

Lemberg már a Kárpát-medencén kívül esik, a történelem folyamán Gácsországnak, Ladomériának, Halicsi Fejedelemségnek, Galíciának nevezett történelmi táj központja, s ha érezzük is lelki görcseinkben ezt a sok bánatot és tragédiát őrző-idéző területet, kevesen, szinte senki sem tudja: magyarok élnek ott. Skultéty elment, meglátogatta őket, s kifürkészte, Kárpátaljáról vándoroltak oda, s ha a környékét is számítjuk, öt-hatezer a magyarok lélekszáma, és szervezetük is van: Lvovi Magyarok Kulturális Szövetsége, amely Örökség címmel kiadványt, lapot is megjelentet (Magyarok Lembergben).

Ki hitte volna?

A kötet gerincét azok az írások képezik, amelyekben a szerző a jelenlegi, mindenképp abszurd közjogi helyzetet létrehozó történelmi folyamatokat vizsgálja. Ugyancsak a meglepetés és a felfedezés érzetével olvassuk a Beneš és Kárpátalja című glosszát.

A hírhedt „beneši dekrétumok” vitája még ma is tart, sem a csehek, sem a szlovákok nem hajlandók visszavonni azokat, de nagyon ritka az a szakember, aki pontosan ismeri az eredendő motivációt, indokot. Skultéty Csaba higgadtan, indulatmentesen, csak a tényekre támaszkodva meséli el Beneš politikai karrierjét. Ez a gátlástalanul hazudozó kalandor valóban pánszláv érdekeket szolgált, ezért tekintette élete legfőbb céljának az Osztrák–Magyar Monarchia szétverését és a térség teljes újrarendezését, amelyet minden más népelemtől meg kell tisztítani. A legújabb kutatások – írja Skultéty – megtalálták a moszkvai levéltárakban a két diktátor egyezkedésének nyomait, amely egyezkedések semmiben sem különböznek a nácik tetteitől: „Beneš Kárpátalja felajánlása ellenében Sztálintól a felvidéki magyarok kitelepítéséhez való szovjet hozzájárulást kérte.”

Ez az európai történelem egyik legsötétebb szégyenfoltja. A fasiszták rémtetteit elítélték a történészek, a békekonferenciák igazságot szolgáltattak a szenvedőknek, de a pánszlávizmus szellemében elkövetett nép- és emberiségellenes tetteket senki nem torolta meg, ezek ma is hatnak, működnek, jogot tipornak, etnikai tisztogatásokat végeznek, anyanyelvet korlátoznak, s nincs erő, amely ezt meggátolná.

Skultéty Csaba egyszemélyes magyarságkutató intézet, s nemcsak jó patrióta, hanem európai horizontú publicista, nemzetközi jogot végzett szakember, ezért hiteles minden szava. Írásait Montrealtól Ungvárig a legkülönbözőbb újságokban és folyóiratokban jelentette meg, így valóban nemes közírói feladatokat látott el. Különösen nagy érdeme, hogy párat közülük német nyelven írt, és fordított aztán magyarra, így a hír eljutott más anyanyelvű szakemberekhez is (A peresztrojka jegyében: a kárpát-ukrajnai magyar kisebbség helyzete, Az ukrán kereszténység ezeréves jubileuma kongresszusának magyar köszöntése).

Minden jó könyvnek van háttere, hátországa, amely nem világosodik meg mindig az olvasó számára. Legalábbis nem evidens. Skultéty nem elégszik meg az írott szó erejével, járja ezt a mostoha sorsú, sokgazdájú, mégis elárvult vidéket, könyvtárak állományát bővíti, kulturális szervezeteket támogat, alapítványokat hoz létre, sőt – elsősorban német – gazdasági és kereskedelmi szakembereket visz magával, akik felmérik a munkaerő- és az árupiac lehetőségeit.

Mint anekdota él a köztudatban Victor Hugo híres mondata: Ha ötszáz olyan embere lenne, mint Orbán Balázs, megdöntené a francia királyságot. A jó anekdoták soha nem halnak meg, s minden korban alkalmazhatók. Ha ötszáz olyan közíró, illetve közéleti harcosunk lenne, mint…

(Kairosz Kiadó, 2009)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben