×

Reményfok

Szőke nő könyve

Sebők László

2010 // 01
A vasúti szolgálattevő azt állítja, hogy semmit sem látott pontosan, mert amikor a pályaudvaron forgalmi ok miatt megállt a 11 256-os nemzetközi gyors, valaki rázárta szobájának ajtaját, és nem tudott kimenni az épületből, hogy utánanézzen, mi a fene történhetett. Telefonált az állomásfőnöknek, ám ő nem vette fel a kagylót, talán nem volt otthon, esetleg mélyen aludt, hiszen már majdnem éjfélre járt az idő, és akkortájt nem volt ügyeletben. A szolgálattevő úgy döntött, hogy a vasráccsal lezárt ablakon keresztül próbál segítséget kérni valakitől, bár erre a kései óra miatt alig volt esélye, de legnagyobb csodálkozására két férfit pillantott meg odakinn, akik talán zsákot vagy valamilyen nagyobb tárgyat vonszoltak az állomásépülettől a vágányok felé. Az arcuk mindvégig homályban maradt, ám jobban szemügyre véve őket észrevette, hogy a két férfi egy magatehetetlen szőke nőt tart a hónaljánál fogva. Hogy mi történt később, azt a szolgálattevő nem tudta elmondani, mert az állomáson éppen akkor áthaladó 504-es távolsági teherszerelvény eltakarta előle a két férfit és a feltehetőleg magatehetetlen nőt. Pár perc múlva tisztult a kép, de már senki nem volt a vágányok között. A szolgálattevő azt gondolta, hogy a két férfi és a (talán) magatehetetlen nő valamilyen úton-módon felszállt a még mindig a négyes vágányon álló, 11 256-os lajstromszámú nemzetközi gyorsra. Intézkedni nem tudott, mert be volt zárva, mégis dörömbölt az ajtón, s eközben látta, hogy a nemzetközi gyors is szabad jelzést kap, és lassan kihúz az állomásról.

A cigarettázó utas a 11 256-os nemzetközi gyorson másként látta a történteket. Utóbb elmondta, gyakran jár erre, általában kétnaponta. A szomszéd ország egyik határ menti kisvárosában van üzlete, ahol két napig a felesége dolgozik, két napig pedig ő; váltják egymást. Mivel itt, Reményfokon nem szokott megállni a vonat, a fülkéjéből kilépett a peronra, hogy megnézze, mi történt. Meglehetős csend volt, a közeli mezőről odahalló tücsökciripelést leszámítva néma csend, amikor is a sötét állomásépületnél valamiféle mozgás támadt, s ezzel együtt elfojtott, ideges hangok vegyültek a tücsökzenébe. A cigarettázó utas a zaj irányába fordult, és az álló szerelvényből kiszűrődő gyér lámpafényben megpillantott két férfit, akik egy magatehetetlen, középkorú, szőke nőt vonszoltak a vonat felé. A nő egyik lábán fekete körömcipő lifegett, végigszántva a vágányok közti, döngölt salakkal borított térséget. A nő másik lábáról már alighanem leesett a cipő, meztelen talpa föl-le ugrált a talaj hepehupáin. Az utas kihajolt az ablakon, hogy lássa, mi történik. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a két férfi a kezénél és a lábánál fogva megemeli a magukkal vonszolt asszonyt, meglóbálják, mint egy zsákot, s feldobják a mellettük levő vágányra érkező teherszerelvény egyik nyitott vagonjára. Csak úgy laspadt – mesélte az utas.

A szőke nőt a targoncás pillantotta meg, amikor a tehervonat megérkezett a reményfoki ipartelepre. Minden nap percre pontosan 7 óra 15-kor a szállítmányozási osztály munkásai elkezdik a be- és kirakodást: targoncával hordják a ládákba pakolt alkatrészeket a vagonokból az ipartelep raktáraiba, és ennek végeztével a késztermékeket viszik az időközben kiürített szerelvénybe. Ezen a napon a harmadik vagon rakodásánál a targoncás leszállt a gépéről, és tanácstalanul körbenézett, tekintetével a raktár üvegezett falú irodájában ülő diszpécsert kereste. A diszpécser eleinte nem vette észre, hogy valami gond van, mert reggelizett, tojásos zsemlét és tejet, s közben a sportújságot olvasta. A targoncás kopogtatására nézett csak fel, nem érette, mit akar tőle a beosztottja, miért nem ül a targoncáján, miért nem rakodik.

Egy nő fekszik a vagonban – hallotta. Ezt sem értette, nem ért el a tudatáig, de mert a targoncás nem tágított, követte az izgatott férfit. Amikor benézett a még üres vagonba, hitetlenkedve konstatálta, hogy valóban egy nő fekszik a csupasz padlón. Mivel a nő nem mozdult, megkérdezte a targoncást: meghalt? A targoncás közölte, hogy nem tudja, nem mer a közelébe menni.

Középkorúnak mondanak, negyven-ötven év körüli, sovány testalkatú, hiányos fogazatú, dús hajzatú szőke nőnek. A hajam tényleg szép volt, s még mindig szép, bár itt-ott ragad a sártól. A fényképem benne lesz az újságban, úgy, mint valamikor régen, a kezdetekkor, az én történetem kezdetekor, csak akkor még ismerték a nevem. Most pedig úgy írnak majd le, mint egy ismeretlen nőt, aki kalauzruhát viselt. De ez tévedés, mert a kalauznők számára munkaruhaként nincs rendszeresítve rakott szoknya, nekem pedig kék rakott szoknyám van. Nem a legpraktikusabb hordani, alighanem el van szabva, és járás közben a szoknya alja minden második lépésnél a térdem fölé csúszik. Ettől aztán úgy tűnik, mintha sántítanék, pedig nem. Benne lesz a fényképem az újságban, és biztos nem festek majd valami jól. Láttam már hasonló képeket, és sohasem tudtam a holtak arcát elnézve elképzelni, hogy milyenek lehettek valójában, amikor még éltek. Talán a Nesztel lányok megismernének így, annyi év után, holtomban is.

Nézd, mondaná az egyik a fényképem láttán, ez nem a Réfli Aranka? Inkább a Terka – felelné a másik. Nem tudnák eldönteni, melyikünk az, én vagy az ikertestvérem, Terka. A hatóság elkezd majd tanúkat keresni: azok jelentkezését várva, akik utoljára láttak élve. Nem hiszem, hogy sokan jelentkeznének. Ki akar magának bajt?

Egyébként régóta készültem erre az utazásra. Mióta nem láttam a fiamat, mióta elveszett. Nehéz erről beszélnem. Azért, mert korábban elfogadtam, ami történt. Igazából nem bántam, hogy gondozásba adtam. Megszültem, mert szerettem a gyerek apját. Abban reménykedtem, hogy együtt élünk majd. De aztán kiderült, hogy ebből semmi sem lesz. Azt mondták rólam, hogy eldobtam a gyereket, de nem dobtam el, mert tudtam, hova került, egy tanyára, jó kezekbe. Néha meglátogattam, s amikor volt pénzem, küldtem neki ruhát. Az egyik karácsonyra szépen festett fűrészelős bádogembert kapott tőlem. Fel kellett húzni a játékot, s akkor a bádogember fűrészelt. Aztán, amikor ismét férjhez mentem, jobban mondva, amikor először mentem férjhez, nem tudom, miért, de nem mondtam el az uramnak, hogy nekem már van egy gyerekem. Talán szégyelltem, azt gondoltam, minek terhelném ezzel, hiszen semmi köze hozzá, látni nem fogja, számára nem létezik. Az én dolgom, hogy mit kezdek vele. Ettől kezdve két életem lett. Egy titkos és egy nyilvános. Magamban soha nem tagadtam meg a fiamat, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbet gondoltam rá. Miután férjhez mentem, már nem látogattam a gyereket. Néhányszor érdeklődtem utána az ismerősöknél, de hírt sem hallottam róla, nyoma veszett.

Meglehet, soha nem kerül sor erre az utazásra, de pár hónapja kezembe került egy újság, innen, Reményfokról. Olvastam benne valamit, ami meggyőződésem szerint róla, a fiamról szólt, és ott volt egy kép is, ami hasonlított rá. Vagyis olyan volt, mint amilyen szerintem most lehet a fiam. Attól a pillanattól kezdve nem volt maradásom, elhatároztam, hogy segítek neki, mert úgy éreztem, bajban van.

Találkozni akartam a régi ismerőseimmel is, gondoltam, megnézem a Nesztel cukrászatot az ikerlányokkal, akik alig egy órával voltak idősebbek, mint mi ketten: a testvérem, Terka meg én. A születésünkből, a két ikerpár egyidejű születéséből annak idején kisebb szenzációt kerekített a Zengő. Azt írta az újság, hogy Reményfok történetében ilyesmi még nem fordult elő. Sok mindent akartam látni, de a fiamon kívül valójában csak egyvalakire voltam kíváncsi, Rudolfra. Híre jött, hogy megint visszatért Reményfokra. Na, ebből a megjegyzésből a Nesztel lányok már tudnák, hogy a Réfli ikrek közül én az Aranka vagyok, mert nekem elég sok megbeszélnivalóm lenne Rudolffal, a gyerekem apjával. Amikor már terhes voltam, lelépett, és otthagyott egymagamban. Sejtettem, hogy ez lesz a kapcsolatunk vége, mert soha nem ülhetett meg a seggén, és szinte percenként akarták agyoncsapni a nőügyei miatt, de a fejembe vettem, hogy bebizonyítom, mellettem megnyugszik, megmarad. Szereztem neki állást a vasútnál, ott voltam kalauz, ezért tudom, hogy a rakott szoknya, ami most rajtam van, nem kalauzruha. A kalauzlányok sima vonalú, kék szövetszoknyát hordanak. Az volt nekem is kalauz koromban: két váltás szoknya meg két fehér vászonblúz. Magam mostam-vasaltam a ruháimat a pályaőrházban, amit Rudolf révén kaptunk, mert ő meg vasúti térközőr lett. Az őrházhoz kis kert is járt, tartottunk nyulat, néhány tyúkot, s kaszálhattuk a vasúti töltésoldalt. Nem házasodtunk össze, de együtt éltünk, és ki volt tűzve az esküvőnk napja is, mert terhes lettem. Aztán az esküvő előtt egy héttel Rudolf eltűnt. Nem mondhatnám, hogy váratlanul. A pályamester szerint sokat ivott. Ivott, az igaz, de ivott más is. Nem az volt a baj, hanem hogy ahány bakterné csak volt a rábízott pályaszakaszon, mindet megkörnyékezte. Nem került elő, hiába keresték. Azt mondták, hogy valaki agyoncsapta és elásta. Két hétig vártam rá, két hétig keresték, még a Borzát is végigcsáklyázták, hátha vízbe fúlt, de nem dobta föl a folyó. Két hét után összepakoltam a holmimat a pályaőrházban, és elköltöztem a városból, úgy gondoltam, hogy örökre. Elutaztam Terkához, aki akkor már férjhez ment. Ő is egy vasutashoz, de rosszul mondom, csak ő ment férjhez egy vasutashoz. Ottó, így hívták Terka férjét, de bár sose ismertem volna meg ezt a nagy testű, örökké izzadó férfit. Pedig eleinte folyton elnevettem magam, ha ránéztem. Az elemi iskolás olvasókönyvemet juttatta eszembe, abban volt a mondóka, hogy Ottó ütött, talált ötöt. Biztos kuglizott. Szolgálati lakásuk volt Terkáéknak, nem nagy, sőt egészen kicsi. A szentesi vasúti laktanyában kapták meg a folyosó végi kis hajlékot. Egy köves konyha volt benne, meg egy ajtóval leválasztott benyíló, azt használták szobának. Befogadtak, mondták, maradhatok, míg lebabázok, s tervezve volt, hogy idővel nekem is szereznek vagy egy szobát a szállón, vagy egy kis lakást a környéken. Szeptember elején érkeztem Szentesre, meleg volt, nehezen bírtam a nagy hasamat. Kívánós voltam, folyton gyümölcsöt ettem volna, de ott csak dinnye termett rogyásig, az meg felfújt, rosszul lettem tőle. Aztán egy nap észrevettem, hogy gyönyörű kék szilva érik a szomszéd kertben, s az egyik ága átnyúlt a vasúti laktanya udvarába. Kivittem egy hokedlit, hogy arra felállva szedek majd magamnak néhány szem szilvát, de a szomszéd rám kiáltott, hogy ne lopjak, én pedig megijedtem, és a földre estem. Jól megütöttem magam, de még nem éreztem semmit, aztán este vérezni kezdtem, elment a magzatvizem, jött értem a mentő, bevitt a szentesi kórházba. Azonnal megcsászároztak, így született meg két hónappal hamarabb a fiam. Pici volt még, éretlen, el kellett vinni a szegedi klinikára, mert Szentesen meghalt volna. Én meg ott maradtam a kórházban, sírtam az én kicsi fiam után, hogy nincs, aki szoptassa, nincs, aki dédelgesse. Az orvosok már azt hitték, hogy valami baja van a fejemnek, azon tanakodtak, átvisznek az idegosztályra, de szerencsémre észre térített egy asszony, aki ugyanabban a kórteremben volt, amiben én, és már korábban szült három gyereket, és a negyediket várta. Ez az asszony, egy tanyásgazda felesége, azt mondta nekem, hogy ne ríjak, mert akkor elmegy a tejem, s ha majd a fiamat visszakapom, nem lesz mivel felhizlalnom, megerősítenem. Én pedig megfogadtam a szavát, és attól fogva fejtem mind a két mellem, nehogy elapadjon a tejem, mire az én fiam megjön.

A műtét után két héttel kikerültem a kórházból, vissza a vasúti laktanyába a Terkáékhoz. Volt egy kevéske megtakarított pénzem, és a naponta lefejt és összegyűjtött tejemet megvette tőlem a szülészet. Nem sokat kaptam érte, de megvoltam. Nem tudom, mi történhetett velem, de csak úgy ömlött a tejem. Jószerével sehova sem tudtam elmenni, mert a mellemnél azonnal átütött a nedvesség, a szagom is olyan volt, mint egy tehéné. Naphosszat ültem otthon, hallgattam a vezetékes rádiót, s mire Terka megjött a boltból, ahol dolgozott, én már megfőztem a vacsorát. Decemberre hazaadták a gyereket, örültem neki nagyon. Hasfájós volt a baba, sokat sírt, s a kicsi lakásban nehezen fértünk meg négyen úgy, hogy ketten dolgozni jártak. Hiába ettem fazékszám a köményes levest, mert azt mondták, hogy attól a tejem is köményes lesz, ami jó a hasfájásra, de a baba csak sírós maradt. Éreztem én, hogy útban vagyok, de nem volt hova mennem. Próbáltam magam hasznossá tenni, amit lehetett, elvégeztem a háztartásban. Kimostam, kivasaltam a ruhákat, pedig nem volt könnyű, mert csak bádogteknőben lehetett a szennyest beáztatni, kisikálni. A vizet a folyosó másik végéről hoztam, az egyetlen csapból, és a sparherten forraltam fel, majd megszakadtam a sok emelgetésben. Fürdeni egy héten egyszer tudtunk, szabott időben. Egyetlen fürdőszoba volt az épület alagsorában, fafűtéses hengerrel, káddal, azt használta az állomásfőnök családja is, mert nekik sem volt otthon fürdőszobájuk. Így aztán be volt osztva, hogy ki mikor kerül sorra, nekünk a szombat délelőtt jutott. Előbb a Terka fürdött le, aztán én, végül az Ottó. Sietni kellett mindenkinek, hogy még az utolsónak se hűljön ki a vize a kádban.

A karácsony előtti szombaton Terkának benn kellett maradnia a boltban, s az Ottó azt mondta, befűt nekem meg a gyereknek a fürdőben, aztán elmegy fenyőfáért. Gondoltam, jót pancsolunk a babával, urasan. Addig maradok a vízben, amíg ki nem hűl, akár egy óra hosszát is. Az Ottó tényleg jól befűtött, vörösen izzott a vízmelegítőből a kéménybe vezető füstcső, mondtam is, majd még meggyullad valami, de az Ottó csak nevetett. Vöröslött a képe a melegtől, de lehet, hogy pálinkát is ivott már. Vártam, mikor megy el végre, de csak rakta a fát a tűzre. Féltem, hogy lejár a ránk kiosztott egy óra, ezért megeresztettem a vizet, kibontottam a gyereket a pólyából, hogy tisztába tegyem. Aztán amikor mosni kezdtem a baba popsiját a vízzel teli engedett kádban, Ottó egyszer csak átölelte a derekamat, és én hiába tiltakoztam, hogy mit csinálsz, takarodj, nem tágított. Azt mondta, hogy a falhoz csapja a gyereket, ha megnyikkanok. Nem tudtam mit tenni, kezemben a babával. Nagyon féltem, hogy valami baja esik a gyereknek, mert az Ottó teljesen kifordult magából. Lehúzta a bugyimat, és hátulról esett nekem. Ráadásul amikor végzett velem, belefeküdt a kádba. Sírva szaladtam vissza a lakásba, és hideg vízzel sikáltam le magam. Úristen, micsoda karácsony volt! Terka aranyos, hímzett rugdalózót hozott a fiamnak, azt hitte, örömömben sírok, de hallgattam, nyeltem a könnyem, mit mondhattam volna neki szenteste. Attól kezdve az Ottó használt engem. Nincs erre jobb szó. Mivel két műszakban dolgozott, sokszor maradtam vele kettesben a lakásban. Azt mondta, megőrjíti a tejszagom, ő is szopta a mellem, és a szőrös pofáján csorgott le a tejem. Okádni tudtam volna tőle, s amikor bennem volt, becsuktam a szemem, hogy ne lássam a rusnya kopasz fejét, és az én Rudimra gondoltam. Tavaszig tartott ez az őrületes üzekedés, akkor teherbe estem tőle, és elapadt a tejem. Hivatalosan nem lehetett elcsinálni a magzatot, pénzem pedig nem volt. Mondtam az Ottónak, hogy mi történt, adjon pénzt abortuszra, de kiröhögött, közölte velem, kurválkodjam össze, szerez nekem kuncsaftokat. Elöntötte a vér az agyamat, és mindent bevallottam Terkának, aki aztán adott pénzt, de közölte, soha többé nem akar látni. Így veszítettem el a testvéremet – előbb a lelkét, később testi valójában is. Megvolt még a tanyasi asszony címe, akivel együtt voltam a kórházban, elmentem hozzá. Nála hagytam a gyereket, úgy terveztem, csak addig, arra a kis időre, amíg kikaparnak, s fel nem gyógyulok. De olyan jól érezte ott magát az én kicsi fiam, nekem meg nem volt fedél a fejem fölött, így aztán megállapodtunk az asszonnyal: neveli a gyereket, míg annyira össze nem szedem magam, hogy legyen hova vinnem. Így telt el két év, háromhavonta látogatásokkal, aztán az utolsó alkalommal azt kérdezte az én kicsi fiam a nevelőanyjától: Ki ez a néni, mámika? S akkor az a tanyasi asszony azt mondta nekem, ne küldjek több pénzt, elfogadja sajátjának a fiamat. A Rudika, mert az apja után így hívták, fogta az asszony szoknyáját, és azt mondta: Gyere, mámika, menjünk a kiskacsák után, mert megfogja őket a róka. Így veszítettem el a gyerekemet.

Az állomás semmit sem változott, mióta elköltöztem Reményfokról, de a városban egy csomó új épületet húztak fel, mióta nem jártam erre, és eltüntettek öreg házakat, például a Terményforgalmi Vállalat zöldségraktárát az állomás előtti téren. Ismertem ott egy embert, Dezső bácsit. Agronómus volt, legalábbis annak mondta magát. Tőle kaptam életem első kotongumiját, mégpedig egy majálison. Az első pillanatban azt hittem, hogy Dezső bácsi a Gránátkocka nevű csokival kínál, az a kis kartontasak, amit felém nyújtott, messziről arra hasonlított, de miután kibontottam az ajándékot, legnagyobb meglepetésemre édesség helyett valamiféle luftballont találtam a papírban, s nem értettem, hogy miért röhögtek rajtam a felnőttek, amikor felfújtam. Anyám, amint észrevette, hogy mit művelek, elkobozta tőlem a felfújt óvszert, én pedig, mivel elragadták tőlem a játékom, bömbölni kezdtem. Hogy valamiképpen megbékítsen, Dezső bácsi valódi luftballonnal meg medvecukorral kárpótolt, de csak pár esztendő múlva kaptam többé-kevésbé pontos választ a kérdésemre, hogy mi a koton, éles bevetésben pedig jóval később ismerhettem meg. Dezső bácsi egyébként meglehetősen sokat részegeskedett, néhányszor nálunk, a mi házunkban is megfordult, és egyszer akaratlanul is az életére törtem. Közös vécéje volt az emeletünknek, megnyitottam a klozetajtót, és a mit sem sejtő, hátát az ajtónak döntve vizelő Dezső bácsi hanyatt kizuhant a folyosóra. Úgy emlékszem, zuhanás közben is spriccelt, s talán egy ideig még az után is, hogy földet ért. De ez nem biztos, lehet, hogy csak utólag gondolom így. Az viszont biztos, hogy torkaszakadtából ordított, anyám szerint úgy, mint a sebzett oroszlán. Amikor meghallotta Dezső bácsi bömbölését, kiszaladt a lakásból megnézni, mi történt. Nevetett, potyogtak a könnyei a nagy jókedvtől, és azt mondta: Dezső, maga majdnem olyan, mint a főtéri szökőkút. Ez azonban erős túlzás volt, mert a szökőkútból sohasem spriccelt föl a víz.

Később, gimnazista lány koromban nyaranta Dezső bácsi keze alatt dolgoztam a Terményforgalminál, eleinte takarítottam, cefréstartályba hordtam a rohadt gyümölcsöt, de végül magam is rendszeres túrajáratos lettem. Volt a terményforgalmi kirendeltségnek egy galambszürke, oldalkocsis BMW motorja, még a háborúból megmentett Wehrmacht-darab, azzal jártuk – Dezső bácsi meg én – a vidéki begyűjtőhelyeket. A parasztok úgy emlegették a motort: szürke róka, merthogy mindent elvittünk a falvakból. Az oldalkocsira ügyesen pakolva nyolc-tíz zsák is felfért, gyümölcsösrekeszből valamivel kevesebb. A Terményforgalmi Vállalat beszerzési rendszere úgy működött, hogy Dezső bácsi megtelefonálta, megtáviratozta falusi megbízottainak a felvásárolható zöldségek, gyümölcsök kilónkénti árát, s hetente egyszer vagy kétszer összeszedte az árut, és kifizette az érte járó pénzt. Darócfalva, Luccos, Kiscsehi, Rezedércs és Bükkösvelemér – ezek voltak a reményfoki járás népesebb falvai, ahova rendszeres terményfelvásárló túrajáratokat indított a Terményforgalmi Vállalat, nevezetesen Dezső bácsi. Nekem jutalomutazás-számba ment otthagyni a kopott, porszagú reményfoki telepet, s kimotorozni a harsogóan zöld dombvidékre. Amikor bedöcögtünk mondjuk Rezedércsre, akkor a községi hangosbemondó tudtul adta, hogy megkezdődött a terményátvétel. Néha megesett, különösen ha tavaszi fagy apasztotta a termést, hogy pár napot vártunk a helyszínen, hogy összejöjjön a kellő mennyiségű gyümölcs. Ilyenkor ott aludtunk a tanácsházán valami rissz-rossz kanapén, vagy mint Rezedércsen, egy jó emberünknél, Kelemenéknél. Nekem a szénapajtában vetettek fekhelyet, Dezső bácsinak azonban a tisztaszobában bontottak ágyat a gazda lányai. Ketten voltak, nagydarab, piros arcú, kék szemű teremtés mind a kettő – szőke hajukat hosszú, vastag copfban hordták, olyanformán befonva, mint az istállójukban álló két muraközi ló farka. Nyilván azért, mert az apjuk keze erre a fonásra állt rá, ugyanis a gazda egyedül nevelte a lányait. Felesége a lányok négyesztendős korában megszökött egy cirkuszossal.

Első közös látogatásunkkor a két lány nem engedett be minket a házba, mert a gazda még nem volt otthon. Hiába mondta Dezső bácsi, hogy hiszen ismertek, csak akkor nyitottak ajtót, mikor az apjuk hazatért. Később aztán egyre felszabadultabban viselkedtek, incselkedtek Dezső bácsival, az ölébe ültek, hívták, hogy menjen velük este az istállóba megfejni a Riskát meg a Mukit. Amikor harmadjára jártunk ott, gyanút fogtam. Feltűnt, hogy vacsora után a lányok rögtön a tehénfejésre terelték a szót. Mivel engem nem hívtak, úgy tettem, mintha lefeküdtem volna aludni, de amikor elindultak a tejessajtárral az istálló felé, utánuk osontam. Nem tudom, mire számítottam, de amit láttam, arra nem. A lányok megmosták az egyik tehén tőgyét, Dezső bácsi pedig elővett egy kotont, ráhúzta a tehén csecsbimbójára, és fejni kezdte az állatot. A kicsorgó tej egy idő után összegyűlt a gumióvszer orrában, kislabda méretű gömböt formálva. A tejet beleöntötte a sajtárba, s Dezső bácsi biztatta a lányokat, hogy próbálják ki ők is ily módon a fejést. Nem értettem, mi örömük telik benne, de mindkét Réfli lány nagyokat nevetett, aztán rájöttem jókedvük okára. Dezső bácsi négykézlábra ereszkedett, s mekegni kezdett. Ez valóban váratlan fordulat volt, de a folytatás is tartogatott meglepetést. A lányok ugyanis az óvszert Dezső bácsi időközben megkaparintott fütykösére húzták, és miként a Riskát meg a Mukit, őt is fejni kezdték.

Mivel a lányok apja az egyik fülére süket volt, a másikra pedig nagyothallott, az istállóban ügyeskedőknek nem kellett attól tartani, hogy felébred üzekedésük zajára. Nem is emiatt buktak le. Valamit elvéthettek az egyik kecskefejésen, mert pár hónap után mindkét lány hasa gömbölyödni kezdett, s ettől elszállt a vidámságuk. Mikor már a vak is láthatta, hogy valaki felcsinálta őket, Dezső bácsi kerülni kezdte a házat, legszívesebben még a falut, Rezedércset is leradírozta volna a térképről, de nem tehette.

Időközben megérkezett az ősz, én már megint iskolába jártam, s csak ritkán találkoztam Dezső bácsival. Egyik reggel észrevettem, hogy csődület van a háza előtt. Odasiettem, hogy kiderítsem, mi történt, s bizony időbe telt, míg a sok izgatottan karattyoló embertől megtudtam a választ: Dezső bácsi meghalt, füstmérgezésben. A szomszédasszonya talált rá, ő szaladt segítséget hívni. A rendőrség még nem ért oda, egy férfi strázsált az ajtóban, s próbálta elhessegetni a bámészkodó asszonynépet, mert minden vénasszony látni akarta a kiterített Dezső bácsit. Azt beszélték, holtában is állt a fütyije, ráadásul fekete színű koton volt a farkán, amilyet még senki sem látott. A nem mindennapi halálesetről aztán még sokáig vitatkoztak Reményfokon a hozzáértők. Azzal mindenki egyetértett, hogy asszony járt Dezső bácsinál élete utolsó estéjén, igen ám, de honnan szerzett fekete színű kotont, amikor olyan a reményfoki férfinép szerint nem is létezik. Abban maradtak, hogy a cigarettaparázstól meggyúlt dunyha kormozhatta be az óvszert. Logikusnak tűnt a magyarázat, ám arra nem adott választ, hogy ki járt Dezső bácsinál, és hogyan távozott a házból. Mert a lakás ajtaja belülről zárva volt, az erős füstszag miatt törték be a szomszédok, miután hiába dörömböltek.

A rendőrségi vizsgálat sem vezetett eredményre, balesetnek minősítették a történteket, megadták az engedélyt a temetésre. Magam a temetés után elmentem a Terményforgalmi Vállalathoz, hátha ott mondanak még valamit Dezső bácsiról. Csak annyit sikerült megtudnom, hogy télálló bőralmát vásárolt az utolsó héten Rezedércsen. Kiderült az is, hogy az öreg Kelemen néhány hete felakasztotta magát az istállóban, mert ahogy annak idején búcsú nélkül elhagyta a felesége, most a két lánya is hasonlóképpen bánt el vele, eltűntek otthonról. Pedig én őket vagy az apjukat sejtettem Dezső bácsi halálának hátterében. Ezek után viszont nem gondolhattam mást, mint amit néhány vénasszony híresztelt a fekete óvszer láttán, hogy halálának éjszakáján az ördög járt Dezső bácsinál. Minden bizonnyal nőstény ördög.

Ennyit Dezső bácsiról és a lebontott Terményforgalmiról, ahonnan a buszmegállót áthelyezték a Selyemgyár elé. Nem is baj, gondoltam. Jobb lesz besétálni a városba, útközben eldönthetem, hogy hol szálljak meg, miként lássak hozzá a fiam felkutatásához. Sok mindent elbontottak, átépítettek, de a kaszagyári csatorna mellett megmaradt a Krecsmár-féle kocsma. Rudolf gyakran emlegette, hogy kitől mit hallott a Krecsmárnál. Nem szerettem, ha erről beszélt, mert én is hallottam egyet-mást róla, Rudolfról meg a Krecsmár feleségéről. Tagadott persze, ha szóba hoztam, vagy azt mondta, régen volt. Ebbe a kocsmába jártak műszakváltás után a Kasza- és a Selyemgyárból a férfiak, a Dohánygyárból csak azért nem, mert azt pár éve bezárták, és az épületből bolondokháza lett. Onnan is járt a Krecsmárhoz néhány ápoló, meg persze az állomásról a vasutasok, Rudolffal az élen.

A kocsmában nem ismert meg senki, de ezzel így voltam én is: egyetlen arc láttán sem derengett fel, hogy esetleg találkoztunk, vagy láttuk volna egymást valaha is. Amikor az ivóban megkérdeztem, hogy a jelenlévők tudnak-e valamit Rudolfról, úgy tettek, mintha azt kérdeztem volna, mikor járt itt a Dalai Láma. Amikor pedig a kocsmáros feleségét, Emmát említettem, elnémultak az emberek, nem is néztek rám. Elfordultak tőlem, mintha valami nagyon illetlen dolgot műveltem volna. Nem értettem, miért zárultak be hirtelen, hiszen a Krecsmár Emmája már az én időmben is városszerte ismert kurva volt, a kocsmáros állítólag kártyán nyerte el az első urától, a reményfoki vágóhidat működtető Anton hentestől, vagyis a dagadt Antontól. Aztán később, már az utcán, utánam jött egy férfi, és azt mondta:

– Tudom, ki maga, és azt is tudom, hogy kit keres. Itt van a városban.

– Kicsoda? – kérdeztem.

– Hát Rudolf. A hentes Antonnal beszélt itt, a kocsmában, együtt mentek el a vágóhíd felé. Máskor is láttam, két nappal ezelőtt. Akkor azzal a férfival sutyorgott, aki nemrég érkezett a városba, és a doktornak segédkezik.

– Honnan tudja, hogy Rudolf volt?

– Ismerem, mondtam már. Azt is tudom, hogy maga kicsoda. Gondoltam, hogy felbukkan, számítani lehetett rá azok után, ami a fiukkal történt. De azt hittem, hogy együtt jönnek. Úgy hallottam, hogy összeházasodtak, és mindketten a vasútnál dolgoznak. Együtt látták magukat valamelyik közeli állomáson.

– És maga mit akar tőlem?

– Semmit. Csupán segítek, megmondom, merre találhatja meg a férjét.

– Nem a férjem.

– Nekem mindegy. Akar vele találkozni, vagy nem?

Az ismeretlen férfi bogarat rakott a fülembe. Ha igaz, amit mond, Rudolf itt van a közelben. S bár nem volt valami bizalomgerjesztő a környék, gondoltam, annyit azért megkockáztatok, hogy kimegyek az Anton-féle vágóhídra, hátha ott van Rudolf. Nem lehettem mindennapi látvány kék rakott szoknyában, fehér blúzban, fekete körömcipőben a vágóhídra vezető, iparcsatorna melletti földúton. Amerre mentem, kiskertek sorakoztak, s a legtöbbjében dolgoztak, öregedő férfiak és nők, s körülöttük fiatal gyerekek – alighanem az unokáik – próbálták valami egyszerű játékkal agyoncsapni az időt.

A vágóhídra nem engedtek be az állítólagos járványveszély miatt. Ez megerősítette a gyanúmat, hogy Rudolf ott rejtőzik, és nem akar velem találkozni. Elhatároztam, hogy kivárom, míg feltűnik a színen. A közeli dögtemetőben vertem tanyát, volt ott egy kis kalyiba, amiben a gyepmester tarthatta a holmiját. A kalyibából jó rálátás nyílt a környékre, s azt reméltem, onnan könnyedén felfedezem majd Rudolfot, ám mintha a föld nyelte volna el. Az állomás felé is elsétáltam néhányszor, hátha valahol a nyomára bukkanok, de hiába. Engem viszont az utolsó estémen megtámadott valaki. A közelgő vihar elől igyekeztem visszatérni a fedett kalyibámba, amikor a sötétből rám kiáltott egy férfi: Emma, Emma! Nem láttam tisztán az arcát, csak az elmosódott alakját, s bár nem vagyok Emma, de igencsak megijedtem, futásnak eredtem, belevetettem magam az út menti, sűrű, már embermagasságú kukoricásba. Hirtelen az eső is rázendített, dörgött, villámlott, és egyszeriben besötétedett. Azt reméltem, ha leguggolok, akkor nem vesz észre. Nem tudom, miért, de hirtelen Rudolf jutott az eszembe: az első alkalom, amikor együtt voltunk. Én addig még sose voltam férfival, és csak sejtettem, mi fog történni velem. Rudolf pedig borzasztó gyengéden addig duruzsolt a fülembe, míg elaludtam. Aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy hátulról bököd a farka, s akkor átnyúltam a két combom között, és fejni kezdtem, ahogy a Kelemen lányok tették Dezső bácsival. S amikor langyos magja a tenyerembe ömlött, mintha forrás tört volna fel az ölemből, az alfelem csupa víz lett, és akkor magamba fogadtam Rudolfot. De most nem így történt. Felsikoltottam ijedtemben, mert váratlanul egy férfiarc tűnt fel mellettem. Az Ottóé. Ez nem lehet igaz, a Terka férje. Az állomástól kezdve követett. Ott volt a nyomomban, csak nem vettem észre. Várt rám, hosszú évek óta. Csapdát állított nekem, és én besétáltam a csapdájába.

Összeesküdött ellenem ő meg Kontra, a reményfoki rendőrfőnök. Ezek mindketten szentesiek voltak valaha, gyerekkori cimborák. Kontra mint beosztott nyomozó a rendőrségen, Ottó pedig a vasútnál dolgozott. Egész vagon gabonákat loptak és adtak el közösen. Ottó szervezte az üzletet, Kontra meg eltüntette a nyomokat. Terka öngyilkossága ügyében Kontra vezette a vizsgálatot. Mert miután én eljöttem tőlük, hogy a bábával elcsináltassam az Ottó gyerekét, a testvérem felakasztotta magát. A búcsúlevelében megátkozott, hogy veszítsem el azt, aki a legkedvesebb nekem. Az Ottó a rendőrségen azt vallotta, hogy kellettem magam, s hogy egyszer, egyetlenegyszer nem volt elég erős. Engem is kihallgatott a Kontra, s én elmondtam rendre mindent, ami köztem és az Ottó közt történt. Hazug kurvának nevezett, és megígérte, hogy kicsinál. Ennek már húsz éve, s azóta Kontra idekerült Reményfokra, és az Ottó is áthelyeztette magát. Megtollasodtak az embercsempészetből, s most mind a ketten főnökök: Kontra a rendőrségen, Ottó az állomáson. Valahogy megszerezték a gyerekem fényképét, és betették az újságba, hogy eltűnt. Elintézték, hogy megkapjam azt a lapot, elküldték postán, ismeretlen feladóval. Attól kezdve nem volt más dolguk, mint megvárni, míg felbukkanok Reményfokon.

Mindez a Kontra ötlete lehetett, mert az Ottónak nincs agya az ilyen finomságokhoz. Csak törni-zúzni tud. Brutális állat. Hanyatt döntött, rám vetette magát, s miközben rajtam volt, lihegett és nyögött, és én mindvégig arra gondoltam, hogy hol fogom kimosni a ruhámat. Csak egyet nem tudok: ki kiabált rám a sötétben, hogy Emma, Emma, Emma?

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben