×

Éjszakai vadászat; A mondhatatlan; A vadak tudják…

Tarbay Ede

2010 // 01
Éjszakai vadászat

A készülődő alkonyat
betölti földi létét.
Háza előtt már nincs fogat,
kihűlt helyén a kétség.

Vadászni készül. Majd ha fönn
az esthajnali csillag,
ha fényt a sűrű tóba önt,
terül a szénaillat,

lovát vezetve indul el,
bár roskad már a válla.
Mindkettő tudja: futni kell
a kürt fakó szavára.

Poroszka lábak súlytalan
tapodják szét a párát.
A patkó íve, még ha van,
követ, göröngyöt hág át.

Az éjszakától vak lovas
már fönt, a láthatáron,
az erdőszélhez oldalaz.
Ködöt kuszál a lábnyom.

Agancsok végén gyertyaláng.
Mulandó már a teste.
Bagoly kiáltja rá szavát,
s a bokrok közti csendre.

A puskacső emelkedik.
A célkeresztben árnyak.
A szembogár ívet feszít,
és fogja már a tárgyat.

A váll, a kéz, az ujj, a görcs
saját szívébe rándul.
Kaloda minden régi gönc.
Az erdő összezárul.

A mondhatatlan

A mondhatatlant nyelv alá
ütik, a tiltás bélyegét,
és fellebbezni nincs hová,
a szó a szájjal összeég.

A gégehangok karcosak,
torlasszá lesz az orrsövény,
tüdő óránként hangosabb,
a mondat kásás őrlemény.

A képek zajló torlaszok,
az áradó múlt feldagad,
a tekinteten át ragyog
egyetlen fényes pillanat.

Olvashatatlan ismeret,
teljesítetlen teljesült,
üveghomállyal képkeret,
közömbös falcsend tölt be űrt.

A vadak tudják…

A vadak tudják, mikor kell elvonulni,
és megkeresni azt az egy helyet,
ahol majd csenddé lehet összegyúrni
a szívveréses lélegzeteket,

ahonnan őszi csaták és sebek,
túlélések tanúi kirekesztve,
és hangjához sincs köze senkinek,
mikor a hajszolt lélek meztelenre

lebontja magát, teljességre vár,
s tudatlan tudja még a percet is,
amikor ahhoz jó helyet talál,

hogy rátámadjon széna, édes íz
emléke, mely a nyárba visszajár,
s ahonnan minden lépte ködbe vész.

Páros patákon ködfolt csillog.
A fű a dértől telt-kövér.
A köd fölött, végesben, csillag.
A csupasz fák, mint ösztövér
tanúk a csöndben, nem mozdulnak.
Valami mégis ösztökél –
rá reccsenések.
Törött faágak földet érnek.
Elgurult hangjuk visszatér.

Ha továbblép, az út eloszlik,
szaggatja fény és bokorágak,
mellette lassan szertefoszlik
tanyája minden testi vágynak.

A homlok bomlik és a szív,
és martja, mint az emberágyék,
melynek vonzása támad és taszít,
belőle habzó, csonka szándék.

Dermedten néz, ledűl az árokmartra,
és görcsösen üvölt föl. Arca van.
Fogát egyszerre fáradt fűbe marja,

de nincs karámból zúduló roham.
Csupán az út, mi most már befogadja.
Keresi végét. Látja: parttalan.

A ködben
áttetsző angyal-emberek
lebegnek, vannak, egyre többen
(közöttük kettő porkoláb)
a roppanásos avaron.
Aranyszínű a harsonák
zengése, szent az alkalom.
„Dicsőség” zeng az őszön át
(magammal szemben hallgatom).

A végtelen mögötte kettéválik,
mint csemetéből nyíló ág-csira,
nyomában újabb ágak, láthatárig.
Bár adatna a lombot látnia.

Az út mögötte súlyos ködbe vész.
Göröngyök, kátyúk jéglepett-simák.
Mikor a fák merev közére néz,
a szívverése, tüdeje kivár.

Ösztönétől vezetve érzi, tudja:
fekete lesz a hosszú virradat,
mégis, mintha álmában abban futna,

kölyök-rángása néhány pillanat.
Látja: anyjából nedves földre bukva
reszketve áll a megnyílt ég alatt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben