Egy híres kísértet; A nyár kiszállt a klinikákon; A reggeli felhők közelsége; Angyalkoktél

Egy híres kísértet

44 évet már biztosan megéltem,
vajha majdnem ennyit még adatna élnem,
hány könyvet olvasnék, miről gondolkodnék,
miféle barátság tartana életben,
miféle jószándék?

11 éve csak 33 voltam,
volt egy fiam már és hitelem a holdban.
Úgy változik minden, mint a kő a hegyen,
bár látni nem látom, hangja pedig nincsen,
mégis észreveszem.

22 évesen lettem felnőtt végleg,
4 nyelvet tanultam, egyet se beszéltem,
mindaz, amit addig a versről megtudtam,
tenyeremben elfért, törött lázmérő volt
kék műanyag tokban.

22 évesen könnyű felrobbanni,
a sok szilánk közül egyben megmaradni,
a többi odalett, mindegyik én voltam,
milyen idegen az, aki csak lehetnék,
egyik-másik szólam.

11 évesen, 33 éve,
új világot vártam a határt átlépve,
azt hittem, a por ott nem lepi az utat,
tényleg nagyon más volt, a világ kitágult,
így már nem fog soha.

Amikor születtem, őszi éjszaka volt,
felém odakintről egy kéz begyalogolt,
ha megnyílik az ég, s óriási ujjak
hívnak maguk után, akkor menni kell, mert
új világról szólnak.

44 évvel a születésem előtt
a háború elmúlt, és a béke betört,
mint víz a pincébe, az eljövő múltba,
nagyszüleim éltek, de persze még ők is
csak gyerekek voltak.

440 évvel azt megelőzően
nem volt vonat itt és krumpli se a földben,
nem volt híre-hamva annak, hogy én leszek,
nem is volt a világ, csak egy templommélyben
elhadart üzenet.

Ha 4000 évvel még távolabb megyünk,
semmi sem létezett, ami fontos nekünk.
Hol várt akkor Mozart vagy Dante sorára,
az angyalok karján a semmi szatyrából
kilógott-e lába?

40 ezer éve ember se létezett,
csak amolyan gyenge első kísérletek,
ha nem volt még ember, mit csinált az ördög,
bor se igen forrt még, hogyha szomorú volt,
magának mit töltött?

400 ezer éve itt mindent jég fedett,
a pokol lakatlan és hideg módfelett,
egy-két angyal aludt a bárányfelhőkön,
mint aki már készül, és ha itt az idő
titkával előjön.

40 millió év hány állat családja
jutott be pár évre az ős-mennyországba?
Dinoszauruszkorból ottragadt főisten,
sok változást tervez, vissza fog vonulni,
rá már szükség nincsen.

Félmilliárd éve, akár a mesébe,
ki volt téve létünk a világ szélére,
mint egy árokpartra, nem leszünk, vagy lesz majd,
mi a semmi mögött bújik egyelőre,
és nem csinál nagy zajt,

lesz majd ezerféle, egymásra acsargó
különféle állat, föld- és égcsavargó,
lesz közöttük sárkány, lesz közöttük ember,
aki lelket formál saját belsejében
őrült türelmemmel.

44 évesen én is azt faragom,
csupa szilánk néha az íróasztalom.
Fölállok, s egy bögre zöld teába nézek,
ahogy a jövőbe bámul szomjas testtel
egy híres kísértet.

A nyár kiszállt a klinikákon

Pestre megint visszaszökött a nyár,
Szentendre felől jött a síneken,
a Klinikákig végigmetrózott,
és pénzt dobott nekem.

Épp üldögéltem lent a műkövön,
s fagytak lelkembe kis neon-napok,
szúrósak, bambák, azúrszínüek,
hogy meggazdagodok.

Elment a nyár, de később felhivott,
a telefonom beleremegett,
halló, röpködtek át az éteren
tréfás üzenetek.

Pár szó: de ki se kéne mondani,
a nyár mögülük kacagva szaladt,
hívott, s a számát én tudom csupán
csíkos műég alatt.

A reggeli felhők közelsége

Mi közöm a test nyavalyáihoz?
A fejfájásom én vagyok?
Engem nem a van, csak a lesz kinoz,
a múlt ragyog, ragyog, ragyog.

Ragyog, de nincs. A múlt rég elveszett,
a jelennel meg együtt élek,
persze néha nem túl nagy élvezet,
már a lélekben sincs lélek.

Lélek, élek, ítélek, megfutok,
de fáj, de fáj a fej, a fül.
Még kell a test, amit ma hordhatok,
távollétem közel kerül.

Közel? Nézd, az ég lógó kutyahas,
túl sokat zabált alkonyból,
rühes bundájában ne tapogass,
ha nem óvod, még felfordul.

Fel! Az ég négy, égnek dobott lába.
Reggel semmi nem kezdődik.
Szomorúan harap önmagába,
veszett száján kicsordul a nyála,
lét nem óvja, a nemlét nem várja,
kék nyelve leér a földig.

Angyalkoktél

Ahol hazugság van a rendben,
ott hazudik, aki igazat mond.
A jóslat csak tévedés lehet, főleg, ha talál.
Nem történés, ami van,
nem visz a semmiig a megsemmisülés,
a túlvilág valóra vált hazugság,
az ördög nem tűzből gyúrt lélek, hanem agyaggolyó.
Az angyal nem viharból gyúrt lélek,
hanem csokigolyó.
Az Isten nem angyalokból és egy ördögből kevert koktél,
hanem ágyú, melyből agyag- és csokilövedék repül ki.
Ahol a hazugság rendet teremt,
ahol hazugság rendet terem,
ahol már nincs őszinte lopás, csalás,
nincs kis hazugság a nagy miatt, nincs nagy hazugság
az undorító, mindent belepő igazság miatt,
ahol igazság van, mert megcsinálták,
ott az igazság a válság,
ott az igazság eltakar mindent, ami hazugság,
és lenyeli, mint kígyó a pogácsát,
ha rossz gazda rosszul eteti,
ömlenek a kígyó mérges könnyei.
Ki bír belenézni a szemébe,
ki bírja ki, ha nézése megéget,
kit éget meg az igazság hazug pillantása,
ha egyszer már a szájszagát állja?
Ahol hazugság nincs,
ott semmi sincs, ott csak egyféle a valóság,
ott a jóság és a gonoszság, mint két kishal, egyforma.
Ahol igazság nincs, ott annyiféle
a valóság sok éhes töredéke,
hogy felfal mindent, ami nincs,
hazugság lesz még a semmi is.
És semmivé áll össze a sok kis dolog,
ötven évig nem születik gyerek,
csak kicsi, ráncos felnőtt,
mint mikor valaki magas hegyekbe költözik.
Ki nem röhögi el magát,
ha az igazság szemébe néz?
Ez van. Ez nincs. Ennyi az egész?
De... – kezdené mondani, ám nincs szája,
csak szeme, az igazságnak nincs orra,
nincs füle,
az igazság nem hall híreket,
és nem adja tovább őket,
de még csak nem is néz, legfeljebb lát,
de még csak nem is kéz, legfeljebb láb,
az igazság nem fog meg, nem zongorázik,
az igazság nem áll, megy az úton,
bakancsot vesz, kihajthatós zoknit.
Ó, igazság, de jó a szagod,
bár nem érzed,
az igazság nem most él, a múltba réved,
nincs jelen, de a múlt is csupa hazugság,
ha az igazság múltba bámul, magát látja,
ha az igazság múltba néz, minket,
akik akkor még meg sem születhettek,
ha a múltat figyeli, meglátja a saját hátát.
Ahol hazugság van a rendben, ott a rend hazugság,
ahol igazság van a rendben, ott az igazság hazugság.
Ahol már semmi sincs rendben,
ott egy kő alatt pár bogár alszik.
Ott az utcán koszos takarókra esik a téli eső.
Ha ez nem igazság, akkor semmi,
de a hazugság úgy körbelengi,
mint pulikutya a nyájat.
Igen, az igazság, mint a tenger vize, árad,
elönti a strandot, a kikötői sétányt,
beömlik egy boltba,
a nyers pizzára kagylóhéjat vet;
lopott fából ácsolt tutajon úszik rajta a hazugság,
de hogy ki hazug, meg nem tudhatom,
az egyik azt mondja, a másik,
a másik azt mondja, ő maga.
Hiszen egyetértenek. Csakhogy melyiknek van igaza?
Ahol hazugság van, ott biztos van egy kis jó is,
ahol igazság van, ott biztos van egy kis rossz is,
ez az a senkiföldje, ahol kibékülhetnének.
Az igazságon megtapadt a bélyeg,
mint a kenyéren, hogy mikor sütötték,
a hazugságon ott az ítélet,
a jó tüzéből egyszer kivették.
Nincs hazug ember, rég utolérték.
Nincs igaz ember, rég elfutott.
Egyik lemarad, másik hét határon túl.
Aki rájuk hallgat, attól koldul.