Kedves Tibor!
2009. november elején kaptam kézhez rövid leveledet. Nem olyan levél volt, amely választ kíván, én mégis már akkor eldöntöttem, hogy írásban is megköszönöm Neked. Mert szokatlan levél volt, és Te, aki egész életedben szerkesztő és író voltál, pontosan tudtad, hogy a szerkesztők zsákszámra kapják a mindenfajta leveleket, kivéve az ehhez hasonlókat. Amelyben Te – régi és kedves szerzőnk – háromszor is megköszönöd írásod közlését. Én legalábbis nem emlékszem arra, hogy a Kortárs (mert a levél nemcsak nekem, inkább a folyóiratnak szólt) húsz év alatt kapott volna ilyen szavakat, még akkor sem, ha nyomatékosítod az írás különlegességét: ez az utolsó műved, vele zárod ötvenéves írói pályádat. Azért is a levél, hogy megoszd velünk az örömödet, hogy méltón zártad le a pályát és méltó helyen. Már a felütés, a
Szép Ilonkából választott sor is ambivalens hangulatodat sugallja: felszabadulást is, búcsúzást is, de legfőképpen a bizonyosságot az élet rendjéről. Benne még a levélben az elvégzett munka büszkesége, és benne a pihenés, a másféle apró szépségek reménye.
Bevallom, leveled meghatott. A válasz azonban sajnos elmaradt, mert néhány nap múlva, november 11-én meghaltál. Az életműved – ahogy akartad – egész, a tragikusan megszakadt élet ezt is hangsúlyozza. Nekem pedig nem maradt más lehetőségem, mint az élményt magamban tartani vagy meghatottságomat és köszönetemet, immár a fájdalommal együtt, a nyilvánosság elé vinni. Úgy hiszem, Tibor, ez a megoldás Neked sem volna ellenedre, és beleegyeznél leveled közlésébe is. Isten veled.
Kis Pintér Imre
