Barát halálára; Anya-hiány halottak napján; Anyámmal hajdan a szőlőben

Barát halálára

Elöregedtünk, drága társam!
Egymást nem leljük már egymásban.
Hiába vár az Érsek-kert, a Fő utca…
Ötven évünket, Uram Isten, pörgesd kicsit vissza!

Mert akkor voltunk fiatalok, akkor róttuk az Érsek-kertet,
kezünkben táska, szemünkben lányszemek, a legszebbek,
s körülöttünk is társak, lányok, szigorú tanárszemek,
drága Pista, hol találunk közülük még egyet?

Isten veled, ki nem előtted ment, megy utánad,
ezzel persze nem könnyül meg a bánat,
de szemünk az égre nézett rég, ez maradjon öröknek,
s öleljük át egymást, akik még élünk,
mert ránk is majd a rögök görögnek.

Anya-hiány halottak napján

Kis Pintér Imrének és Aninak

Szükségem volna most egy anyára,
épp olyanra, mint édesanyám volt.
Szükségem volna mosolygására.
Csak néznék rá, s ő mindent tudna.
Ő is nézne fátyol-szemekkel.
Szája valami meleget súgna.

Így ülnénk hosszan, könnytelen.
Aztán kezét kinyújtaná,
térdre rogynék,
és végtelen
sós cseppet hullatnék reá.

Mert könnyem akkor megeredne,
s bevallanám életemet,
s arra kérném, mentsen ki innen,
ha teheti, s ha még lehet.

Mert megértem, lám, a halálra,
de nem tudok elmenni, jövőnk titok.
Szükségem volna most az anyámra.
Hozzátok elém, szent angyalok.

Anyámmal hajdan a szőlőben

Édesanyám, jaj de vidáman
faltuk hajdan a zsíros juhtúrót
zöldpaprikával és kárminszín
üvegmeggyel!
Nagyokat kortyoltunk a friss vizű
bádogosvödörből, aminek karimáján
körkörös horpasztások voltak.
A szőlőkacsok úgy hajladoztak
kötetlenül a tavaszi szélben,
mint ahogy – később láttam –
tengermélyben a korallok.
Rendje volt itt mindennek,
a rafiakötegeknek a derekunkon,
a szerelmesen átnyalábolt
szőlőbokroknak, mik már
fürtjeiket hányták,
s a madarak röptének felettünk.
Édesanyám, lecsupált szőlőtőke,
már őszbe fordulnak a napok,
s csak egyszer hallhatnám még
felcsattanó nevetésed.
Hogy tudtál vinni
bennünket deréksajgásunk ellenére is!
Kantündértáncnak
tűnik előttünk ma a szoknyás bokrok
előtti topogás a forró homokban!
Édesanyám, ez éltetett téged,
amikor a májusi szellők
új bogot sodorintottak úgyis bogos
hajadba, amikor eggyé gyűrődött a
millió szálú teremtés a hőben,
amikor kétszer beporzott nemi szerved is
mintha katicák csiklandozták volna.
Én meg mit szóljak? Barbármód
ráléptem a kis katicára, mert nagyon csípte
pucér nyakamat a veríték.
De hát legtöbbször ártatlanoké a kínpad.