×

A csontvázlány, avagy utazás befelé, egyre mélyebben, önmagunkhoz

Benedikty Tamás: A helytállás csöndje

Bata János

2010 // 01
Benedikty Tamás nagy kalandor. Ha elindulunk vele azon az úton, amelyet A helytállás csöndje című könyvével bejár, akkor mi is olyan szellemi kalandokban részesülhetünk, amilyenekben az utóbbi időben csak igen ritkán. Ebben a posztmodern vagy milyen világban is, amikor a nagynak mondott (inkább: hazudott) írók hetet-havat összehordanak, amikor a novella, a regény, az esszé csak önmagáért létezik, meg persze a busás tiszteletdíjért, amit ezeknek a nagynak mondott és nagyot mondó íróknak fizetnek a szövegeikért, igazi élményt jelent Benediktyvel kalandozni a Krisztus előtti Kínától napjaink virtuális valóságáig.

Benedikty-Horváth Tamás 1940-ben született Szegeden. 1956-ban, harmadikos gimnazistaként aktívan részt vesz a forradalmi tüntetésekben. 1965 őszén, a JATE jogi karának hallgatójaként összeesküvés kezdeményezéséért, majd államellenes izgatásért letartóztatják. Az ok: egy többpártrendszeren alapuló, polgári demokratikus alkotmánytervezet vázlata. 1967-ben szabadul, ezután folyamatosan zaklatják és ellenőrzik, emiatt szülővárosából először Nyíregyházára, majd 1976-ban Budapestre költözik. Tanulmányait 1971-ben fejezi be. Volt kirakatrendező, öntödei és segédmunkás, ügyvédjelölt, újságíró. 1991-től szabadfoglalkozású. 1990-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottság sajtótitkára, több ’56-os témájú dokumentumfilm ötletadója, szerkesztője, riportere, írója. 1999 óta, halott corvinista barátja előtti tisztelgésül, Benedikty Tamás néven publikál.

Művei (még Horváth Tamás néven): Szamurájok (regény, 1989), A láthatatlan fészek (regény, 1990), Szállj le, édes szekér! (versprózák és novellák, 1992); (Benedikty Tamás néven) Szuvenír (regény, 1999, 2006), Majdnem boldogan (versek, 2006).

Benedikty Tamás huszonöt esszéjét olvashatjuk arról, hogy ő hogyan látta világunkat az elmúlt bő harminc évben. Szerinte, világlátása, világfelfogása szerint hogyan alakult a világ s vele együtt a történelem az utóbbi két évezredben. Mert: „A lepörgött időt úgy hívjuk: történelem. Csak rajtunk múlik, hogy úgy tekintünk-e rá, mint letűnt nemzeti dicsőségünk és katasztrófákkal teli hanyatlásunk foglalatára, vagy inkább úgy, mint valami örökké »fenntartható fejlődés«-re, ahogy a globalizmus divatos, ám bukdácsoló tantételével hirdeti. Netán kellő cinizmussal fanyalgó nézőivé is válhatunk a világ színpadán játszódó kutyakomédiának, melynek a cselekménye alig, csupán a szereposztása változik…” (A könyv hátsó borítójáról.)

A „történelmi lecke” fölmondását Benedikty Csin Si Huang-tivel, a Mennyei Sárkánnyal, a kínai birodalom egyesítőjével és az ő agyagkatonáival kezdi (Csontok, katonák, 1988). Az akkor – 1988-ban – Budapesten kiállított kínai agyagszobrok kifejezőereje, művészi megformálásának csodálata és a szobrok rejtélyének megfejtése helyett Benedikty ezeknél sokkal fontosabb dolgokról szól, nevezetesen a mindenkori diktátorokról és a diktátorok áldozatairól. Ez a birodalomalapító, paranoiás zseni sok mindent tudott „a hadviselésről, a közigazgatás megszervezéséről, a pénzügyekről, a filozófusok szemforgatásáról, megreformálta az írást és a naptárt, és bizonyos volt benne, hogy a történelem vele kezdődik”. Fölépíttette a Nagy Falat, hogy országát megvédhesse, és biztonságban tudhassa – s mindeközben milliószámra pusztultak el az emberek! Bármennyire nagy gondolkodó volt is, hiszen mégiscsak olyan birodalmat alapított, amellyel kétezer év után is – mi több: napjainkban még inkább – számolni kell, azt nem tudta, nem érezte, mint ahogyan zsarnoki utódai közül oly sokan sem, hogy „csupán a könyveket lehet máglyán elégetni, de a gondolatokat soha. Vagy hogy a költőket nem érdemes kiirtani, mert a mártíromság úgyis glóriát növeszt a homlokuk köré, s aztán titokban mindenki a verseiket mormolja.” Szinte a tökélyig fejlesztette besúgórendszerét, a hivatalnokoknak, rendőröknek teljhatalmat adott, az adókat az egekig emelte, és a száműzetést kényszermunkával párosította. Birodalma a rettegés birodalma volt, és rettegett maga a császár is. És mivel minden diktátor az örökkévalóságba tart, Csin Si Huang-ti az örök életet adó csodaszer kutatása mellett hatalmas síremléket építtetett magának, amelyen mintegy hétszázötvenezer pária dolgozott. A monumentális mű soha nem készült el egészen, mert – a sors micsoda fintora – a Mennyei Sárkány, az Első Felséges Úr egy félrenyelt szőlőszemtől megfulladt! És ahogy az már lenni szokott: a császár halálhíre lángba borította a birodalmat, a lázadók fölgyújtották a császári palotát és a síremléket is, de az utókor szerencséjére a Csin Si Huang-ti örök álmát vigyázó embernyi agyagkatonák és életnagyságú lovaik, fölszereléseik közül azért jó néhány a rejtett sírkamrákban és alagutakban megmaradt. Benedikty és természetesen a mi részvétünk is azonban azoké a szerencsétlen millióké, akiknek csontja a katonák csizmái alatt évezredek óta ropog. (És azt már e jegyzet írója teszi hozzá: korunk vörös és barna diktátorainak sírjából évszázadok múltán még csak egy kicsiny agyagkatona sem fog előkerülni, nemhogy egy egész hadsereg…)

Benedikty könyvének második írása az 1981 augusztusában megjelent Hunor népe. Azért fontos a dátum, mert a krónika, amit Benedikty bemutat, a Tárih-i Üngürüsz, azaz a Magyarok Története, meglehetősen viharos múltú. Az ősgesta minden bizonnyal 906–907 körül keletkezett, s a valószínűleg rovásírással íródott művet latinra fordították István király idejében, mivel szent királyunk parancsba adta: meg kell semmisíteni minden olyan emléket, ami a pogány időkre emlékeztetne – így az ősi szövegek egyetlen fennmaradási esélyét a latin nyelv, az egyház nyelve biztosította. Székesfehérvár 1543-as ostromakor az ismételten megsemmisítendő könyvek közül Mahmúd Terdzsüman, Szulejmán szultán tolmácsa és íródeákja (valamint későbbi bizalmasa) a krónikát megmenti, Törökországba magával viszi, és lefordítja törökre az üngürüszök, vagyis Hunor népének történetét a kezdetektől a mohácsi vészig. A Mahmúd, a Tolmács által írt krónikát 1860-ban Vámbéry Ármin találta meg Isztambulban, Magyarországra hozta, de nem volt róla jó véleménnyel. Átadta Budenz Józsefnek, az MTA osztrák elkötelezettségű professzorának, aki a művet zároltatta. Egy évszázad múltán, 1971-ben Blaskovics József (1910–1990), a prágai egyetem turkológus professzora kezdte el a krónika fordítását, amelynek első, csonkított kiadása 1982-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál úgy, hogy ezt a kiadást is meg szerette volna akadályozni az MTA és a kommunista művelődéspolitika. Illyés Gyula és a Magyar Írószövetség támogatása, valamint Geönczeöl Gyula és Grandpierre K. Endre kitartó küzdelme és természetesen a fordító, Blaskovics József kiváló munkája eredményezhette csak a könyv megjelenését.

A mű azért váltott ki ekkora ellenérzést, mert ebben beigazolódik László Gyula kettőshonfoglalás-elmélete, valamint följegyzések vannak benne a hármas honfoglalásról is. Terdzsüman művében végig az üngürüszökről beszél, vagyis Hunor népéről, tehát azokról, akik Hunortól származnak, s nem említi külön-külön az avarokat, a hunokat és a magyarokat. A gestában benne van a csodaszarvasmonda két változata, valamint az is, hogy „Hunor népe már Attila előtt elfoglalta Pannóniát, méghozzá egy Kattar nevű vezér vezetésével”. Kattar halála után a bégek választották meg Attilát vezérükké, mert úgy vélték: „…az volna jó, ha egy közülünk való előkelő nemest ültetnénk a trónra, mert akkor nem kellene félni, hogy elveszítjük ezt az országot.” Terdzsüman elmondja, Attila halála után az üngürüszök újabb hulláma érkezett Pannóniába, s az ott élő emberek az ő nyelvüket, vagyis a magyar nyelvet beszélték. „…aztán újra megjelenik Hunor népének egy Szkítiában lakó ága: Álmoséknak a Pannóniában élő rokonok üzenték meg, hogy jöjjenek utánuk. A krónika leírja, hogyan választották meg Álmost, majd Árpádot, s hogyan jöttek be honfoglaló őseink, és foglalták el a Duna–Tisza közét, majd egész Magyarországot.”

Majd három évtizeddel az Új Tükörben megjelent Benedikty-írás után még mindig vannak olyanok, akik idegesen kapják föl fejüket ezek hallatán. Vagy gondoljunk csak a gyermekeink történelemkönyvében leírtakra, a valós vagy vélt Petőfi-csontok körüli vitákra – amit ugyebár egyetlen DNS-vizsgálattal el lehetne dönteni, gondoljunk azokra, akik még mindig váltig bizonygatják elméletük helyességét, miszerint földrajzi neveink túlnyomó többsége szláv (!) eredetű…

A Hunor népében leírt gondolatok folytatásaként olvasható Benedikty következő esszéje, a Világszínpad – magyar változat. A 2005-ös keltezésű írásában a szerző a napjainkban zajló kozmopolita énközpontúságból és a 2004. december 5-i népszavazástól ki- és elindulva a magyar történelmet három szakaszra osztja: a honfoglalástól Mohácsig zajlott az első felvonás; ami azóta történt, az a második; és a harmadik „…az azóta azótája: a rövid utójáték 1990-től”.

Benedikty tényekkel alátámasztva, a történelmi eseményeket elemezve mutat rá arra, „hogy a mi nomád eredetű, idegenekhez páratlanul toleráns, nemes lelkű népünk hol, mikor és hogyan tévesztett utat”, és arra is, miszerint „Mohácsnál nincs »meghatározottabb« pillanata a magyar történelemnek. A cezúrák cezúrája. Minden Mohács megszüli a maga Trianonját, és minden Trianon méhéből kibukik előbb-utóbb egy újabb Mohács.”

Könyvének első fejezetét Benedikty Hamvas Béla naplóbejegyzésével zárja: „A Nyugattól elzárkózni! Kelet nem fogadhat be, és mi sem asszimilálódhatunk – marad saját szegénységünk.”

„Ami nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy csak befelé utazhatunk, egyre mélyebben, önmagunkhoz” – ez viszont már Benedikty zárszava A helytállás csöndje című esszéből.

A csontvázlány című második fejezet ötvenhatos írásokat tartalmaz, szám szerint hatot, azaz: a hatodik, a Párhuzamos ötvenhatok szól 1956-ról és 1456-ról, a törökök felett aratott fényes nándorfehérvári győzelemről, amely akkor Európát mentette meg a „mozlim veszedelemtől”. És hogy mi következik mindebből? Benedikty ezt mondja: „Pontosan 500 évvel később 1956 mentette meg a világot a kommunista ideológiától. Cserébe végképp magunkra maradtunk. Eltelt 33 év, hogy aztán lelkileg, szellemileg kiherélve, elárulva, önsorsrontó világbajnokként kerüljön ki a magyarság a rendszerváltoztatásnak hazudott legújabb összeomlásból.”

Magunkra maradtunk, elárulva és elárvulva, mint 1956-ban a halálraítéltek, a megkínzottak, az ártatlanul bebörtönzöttek. Az ő portréikat festi meg Benedikty Tamás olyan ecsetvonásokkal, hogy még most is beleborzongunk azokba a megaláztatásokba, kínzatásokba, amelyeket azoknak a gyakran egészen fiatal embereknek kellett elszenvedniük, akik egy emberibb, egy élhetőbb életért emelték föl fejüket – és öklüket! A legmegrázóbb történet Tóth Ilonáé, akinek ártatlanságát még napjainkban is megkérdőjelezhetik azoknak a gyermekei, unokái, akik Tóth Ilonát és a Tóth Ilonákat a halálba küldték, miközben a valódi gyilkosok, az egykori hóhérok kiemelt nyugdíjukkal élik boldog öregkorukat.

Tóth Ilona huszonöt éves sem volt, amikor fölakasztották. A nyilvánvalóan koncepciós per áldozatát, az egykori orvostanhallgatót előbb harcostársai bújtatásával és tiltott kiadványok terjesztésével, majd gyilkossággal vádolták. Úgy ölték meg, hogy a vádat érdemben sohasem bizonyították be, mi több: egy ideig nem volt meg a hulla sem, majd az derült ki róla, hogy kétszer (!) ölték meg. A boncolási jegyzőkönyvben nem tesznek említést a hullán található tűszúrásokról – Tóth Ilona a vád szerint benzint, majd légbuborékokat próbált meg befecskendezni az elhunyt ereibe, s mivel ebbéli kísérlete kudarcba fulladt, késsel szíven szúrta! A szerencsétlen lány a december eleji tárgyaláson már mindent beismert, sőt még olyasmit is, amit nem is vártak tőle, nevezetesen azt mondta: ő ölni akart. A szovjet titkosszolgálatok tervei alapján kidolgozott műper 1957. június 27-én Tóth Ilona felakasztásával végződött. Tóth Ilona, a csontvázlány, ahogy őt Benedikty nevezi, 1932. október 23-án született!

Benedikty könyvének következő két fejezetében, az Árnyékharcban, illetve a Fekete mennykövekben a magyar köz- és népélet gondjairól, valamint az általa oly nagyra becsült francia irodalmárokról és filozófusokról szól. Az utolsó fejezetben olvashatunk még arról is, vajon megérthető-e az orosz gondolkodásmód az orosz misztikusok ismerete nélkül.

És végül álljon itt e jegyzet írójának kissé személyes vallomása: a könyvet olvasván végig hallottam Benedikty Tamás hangját, tulajdonképpen nem is én olvastam el a könyvet, hanem az író olvasta föl újra nekem, hiszen A helytállás csöndjének nem egy ragyogó esszéjét már volt szerencsém Benedikty tolmácsolásában hallanom. (Masszi Kiadó, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben