×

Milyen volt?

Juhász Gyula költészetéről

Rónay László

2009 // 12
Szegény Juhász Gyula. Babits Mihály és Karinthy a költőről írt nekrológjának, illetve a verseit tartalmazó posztumusz antológiájának címe is ez. Szegény Juhász Gyula, mondhatjuk velük együtt, hiszen A magyar irodalom történeteiben is mostoha a sorsa. Igaz, nem lehet oka panaszra: a kihagyottak között ott lépdel mellette Tóth Árpád s még jó néhány kiváló költő és prózaíró. Némi elégtételt jelenthet számára, hogy a Nap Kiadó In memoriam sorozatában mostanában róla is szép, egész pályáját és annak legfontosabb jellemzőit feltáró gyűjtemény jelent meg Lengyel András gondozásában. A jelek szerint e kötet záró tanulmánya, Vörös László Át kell-e értékelni Juhász Gyulát? című írása pusztába kiáltott szó maradt. Azzal az öncsonkító és önfeladó szemlélettel vitatkozott, amelynek jeles irodalomtudósok a képviselői, és nem győznek arra inteni, hogy értékeljük át a XX. század irodalomtörténetét, s az ítélethozó magaslatáról nyugodjunk bele, hogy Móricz Zsigmond, a népi írók, de „bizonyos mértékben” József Attila csillaga homályosabban fénylik. Juhász Gyula, Tóth Árpád és társaik csillagai – a jelek szerint – kihunytak. Persze az embert bosszantja az effajta szűkkeblűség. Remélhető, hogy a bölcs tudós véleményét nem igazolja az idő. Tény, hogy a sorozat kötetei – többek között a Juhász Gyuláról írt – cáfolják a baljós helyzetértékelést, hiszen ezek az antológiaszerű válogatások a tanárok és közvetve a diákok meg az irodalombarátok igényeit elégítik ki, s színvonalukkal elősegítik, hogy hiteles képét kapjuk a múlt század irodalmának, s ne mondjunk le önszántunkból értékeinkről, még ha népi írók is. Meglehet, Juhász Gyula mellőzésének az is oka lehetett, hogy sok méltatója a népi írók előzményét látja versei egy részében, netán az, hogy papnövendék volt, s a Nyugat nagyjai közül ő írta a legszebb vallásos témájú verseket. Akár így, akár úgy, mellőzésére nem lehet magyarázat. Fájdalmas igazságot mondott ki Ilia Mihály: „Juhász Gyula a magyar irodalom egyik legmellőzöttebb költője volt, és maradt még halála után is… Alkat és sors állta útját gyakorta költői sikerének, kiteljesedésének, melyben többször hangzik föl a panasz, mint az öröm, de már korán nem a magányos panasz csak, hanem millióké, ama néhány millióé, akik a magyarságot jelentették.”

Találó mondatok. A költő valóban gyenge idegzetű, magányát sokszorosan fölnagyító tragédiává átszínező személyiség volt. Igaz, élete sem kényeztette el. Az isten háta mögött tanított – tanítványai emlékezete szerint visszahúzódó, csöndes személyiség, lebilincselő előadó volt –, hamar kiszakadt abból a baráti (harcostársi?) közösségből, amelyet mellette Babits, Kosztolányi és Zalai Béla, a korán elhunyt zseniális filozófus alkottak. (Zalai Béla e viszonyrendszerben betöltött ösztönző szerepéről Lengyel András írt érdemes tanulmányt.)

Lelkiségének, reménytelen életérzésének megismeréséhez az egyik legmegbízhatóbb fogódzónk Orbán lelke című kisregénye (amelyről talán érdemes lett volna szólni a gyűjteményben). Visszatekintő regény, félig-meddig önéletírás, a fiatal Juhász Gyula önarcképe, melyet a regénybeli Orbán Gergely jelenít meg, idősebb barátja, Szirák Zoltán pedig alighanem a húszas évek közepének Juhásza. Mint Rónay György írta elemzésében, a mű „a legalkalmasabb bevezetés a költő lírájába”, s mellette „hiteles vallomása egy egész nemzedék és egy egész kor hangulatának”. Orbán Gergely ugyanolyan száműzött, mint a Máramarosszigeten, Léván s egy váradi kitérő után Szakolcán és Makón fuldokló költő, ugyanúgy idegenkedett a hazafias szólamoktól, mint Juhász Gyula, s hozzá hasonlóan a tragédia megvalósulásának réme nyomorítja életét. „…a szenvedés az egyetlen lehetőség – gondolja Orbán Gergely –, amellyel a sors és az emberek mostohasága és ostobasága ellen védekezni tud.” Amint a Madách Sztregován végszavában írja:

Mély börtönömben megtanultam,
Hogy mennyit ér a szűk világ.
Nem szebb jövendő forr a mustban.
Csak fejfájós mámor. Vivát!
Be van fejezve már a művem,
Tapsoljon néki, aki tud.
Sokat hevültem, míg lehűltem,
Bort, famulus! Nincs más kiút!

Persze Juhász Gyula költői világa, mint ezt Ilia Mihály tanulmánya részletesen kifejti, ennél sokkal változatosabb, gazdagabb. Juhász Gyula költészetének 1908–1911 közötti motívumait tárgyalva a legkülönfélébb témákra irányítja a figyelmet: emlékekre, emlékezésre, elvágyódásra, a művészet és az élet, a könyvek és az élet ellentétének kifejezésére, a jelenéből való menekülésre, az Anna-élmény első megfogalmazásaira, az Ady iránt érzett rokonságára és csodálatára, és Isten iránt érzett alázatára (melynek maradandóan hiteles megfogalmazását olvashatjuk az 1908-as A Föltámadottban). Az ugyancsak 1908-ban írt G-dúrban több motívumot játszat egybe:

Eltört hegedűnek
Nehéz szavát venni,
Eltűnt reményünket
De nehéz feledni.

Nem is a remény tart
E letarlott tájon,
Csak a múltnak mélyén
Mélázó sok álmom!

Tűnt szavak bűbája
Játszik tört szivemmel, –
Árvaságom párja,
Tavalyi tavasznak
Asszonya, ne menj el!

Szépséged emléke
Úgy száll a szivemben,
Mint dómok tömjéne
Az alkonyi csendben.

Ó, gyönyörű asszony
Tört madonnaképe,
Tömjén, hegedűszó,
Mely elvész az éjbe…

Az Ilia Mihály által gondosan számba vett témák egyike-másika korábbi verseiben is felbukkant. A Nietzsche iránt érzett megkülönböztetett vonzalma, amely Babitscsal és Kosztolányival folytatott levelezésük egyik fő témája volt, tovább élt lírájában, de nem a német bölcselő nevéhez kötve, hanem szubjektív élményévé, néha képvilága mozgatójává átértelmezve. Ady iránt érzett megbecsülésének kiindulópontja a tetten érhető Ady-hatás például a Muzsikában (1907) és még inkább a Verecke táján-ban (1907), melyből azonban hiányzik Ady magabízó gőgje, a történelmi eseményt Juhász saját természete szerint hangszerelte át:

Bízó hadi néppel
Itt tanyázott Árpád.
Nagy hegyeknek ormán
Titkait kitárta
Előttük a Kárpát.

Sátoruk ponyváját
Remény dagasztotta.
Nem is volt ilyen szép
Magyar fiatalság
Ezer évek óta.

Ezer évek óta
Itt csak átok fakadt,
Csak villám cikázott,
Csak felhő borongott
A Kárpátok alatt!

Nagy magyar magányban
Én is gyászban élek,
Diadalmas útját
Keresem – hiába! –
Régi Vereckének.

Külön érdemes figyelnünk arra, hogy a volt piarista novícius líráját kezdettől áthatotta a vallásos tematika. Ekkor még az evangéliumi elbeszélések feldolgozása révén, vallomásossá érlelt hitének megfogalmazása nélkül, olykor ősmagyar hiedelmekkel átszőve (ez a kifejezésmód később is jellemző alkotásmódjára, az 1908 előtti versek közül ilyen a Fekete misék). Lemondó könyörgés az 1903-as Ima, rendkívül szép, a költő képzőművészeti affinitásáról is árulkodik az 1905-ös A Hegyi Beszéd, a költő impresszionista vonzódásának megejtő dokumentuma. Az evangéliumi esemény – Péter háromszori tagadása – jelenik meg az 1906-os Simon Péterben, amelynek drámaisága külön figyelmet érdemel, a piaristáknál töltött noviciátusára emlékezett az Egy régi novíciusban, s a rendalapító alakját és működését idézte az 1907-es Kalazanti Szent József emlékezetében. Ezek a témák végigkísérik költészetét. „A lélek anyanyelve készen áll már, néhány év kell csak, hogy a művészi kifejezőerő a maga egyetlen, személyes hangján szólaljon meg” – írta találóan Vidor Miklós A tápai Krisztus című, Juhász Gyula istenes verseit tartalmazó kötet előszavában. (Ezt a nagy beleérzéssel írt esszét hiányoltam a kötetből.)

Látszólag kiheverte első száműzetéseit, s bebizonyosodott, hogy ihlető közegben akár évekre is megszabadul lelke fenyegető démonától. Az egyetemen a fiatal költőjelöltek, Babitsék vezéregyénisége volt, s később is mindent elkövetett társa érvényesüléséért. Elismerően méltatta művészetét a mások előmeneteléért nem lelkesedő Kosztolányi, a Holnap két antológiájának pedig mozgatója, szervezője volt. Ekkor – bár egy baljós elhatározása már jelezte ingatag lelki egyensúlyát – mintha beteljesedtek volna a tehetségéhez fűzött várakozások. (A Holnap születéséről Ilia Mihály tanulmánya szól, a költőnek a Nyugathoz fűződő felemás kapcsolatát Grezsa Ferenc világította meg Juhász Gyula és a Nyugat címmel.) Védelmezője és ösztönzője is volt ekkoriban az élet kisszerűségén túlemelkedő művészet. A Turris eburnea az egyik bizonysága ennek.

Elefántcsonttorony, Művészet,
Én is boldog rabod vagyok.
Ha kitagad, kiver az élet,
Fehér tetőd felém ragyog,
Elefántcsonttorony, Művészet.

Örök hajlék, be jó tebenned,
Örök szökőkutad csobog,
Lemossuk ott a földi szennyet,
Mi álmodók, mi alkotók,
Örök hajlék, be jó tebenned!

Még a Holnap és a Nyugat afférja sem szegte kedvét, „a kapcsolat meglazulásának, a szövetség felbontásának kezdete 1910–11 tájára tehető, s párhuzamba vonható Juhász Gyula költői fejlődésének új szakaszával, ún. »vidékisége« kibontakozásával” (Grezsa Ferenc).

Van azonban ennek az eltávolodásnak másik oka is: Juhász Gyula kezdődő betegsége, amelyről például az 1907-es Örvény már árulkodott, s az 1908-ban írt Haláltánc ének még nyilvánvalóbbá tett felzengő „halálba ringató dalával”. Egyfelől az irodalmat meghódítani vágyó, magabízó, öntudattól duzzadó Kosztolányiék, másfelől egy biztonságot kereső, mindegyre száműzetésbe kényszerült, ingatag költő, aki folyvást kora öregnek mutatta magát, s rejtelmes lidércekkel viaskodott. (Megrendítő a Juhász-életmű kitűnő ismerőjének, Péter Lászlónak Juhász Gyula betegségtudatáról szóló írása. Ebben részletesen követi nyomon a költő tudatának lassú hanyatlását, amelynek egyik jele kínzó fejfájásainak ismétlődése volt.) Péter László arra figyelmeztet, hogy Juhász Gyula verseiben fel-feltűnnek „szomorú véget ért zsenik, művészek, tudósok”. Patológika című jegyzetei között találjuk a következő önvallomást: „Egész életemben, mint az örvény, vont magához, ami patológikus. Legkedvesebb olvasmányaim voltak: Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, D’Annunzio: Giovanni Episcopo. (Különben erősen Dosztojevszkij hatása alatt íródott.) Maupassant: Horla, Babits: A gólyakalifa – – – – –.” Önvallomásaként, kissé önmentéseként értelmezhetjük Gulácsy Lajosról írt sorait (A szépség betege):

Szkizofrénia – mondogatja állandóan –, ami orvosi szempontból helyes lehet. De Gulácsy művész volt és művész maradt a betegségében is és talán – több dolgok vannak földön és égen, Horatio –, talán igazabb igaza van Madách Ádámjának: Hisz mi a világon nagy és nemes volt, mind ily őrülés? Ez a dementia a nagy és tiszta művészi és mély lelkek kiváltsága és végzete. Hugo van der Goes, Anton Wiertz, Stauffer Bern, Vincent van Gogh, Turner Gulácsy Lajos távoli testvérei egyazon művészetben, osztották vele ezt a sorsot. Artisztikus jelenség maradt mindig, mint ahogy Cyrano haláláig tisztán megőrizte sisakforgóját, a becsületét.”

Visszatérve nemzedéke néhány tagjával való barátságának és a Nyugat köréhez fűződő viszonyának lazulására, alighanem ebben része volt beteges idegállapotának is. Az egészségesek, a tiszta tudatúak idegenkednek a betegektől. Így lett Juhász Gyulából a szánandó, „szegény Juhász Gyula”, akiről barátai lelkiismeretük megnyugtatására így írhattak: „Belül azonban mindig remete maradt, és – úgy látszik – öntudatlanul remetesorsot akart magának. Vidékre került.” (Kosztolányi Dezső: Juhász Gyula, 1914) Ebbe a szánakozó, a csapásokat részben a költő szándékának mutató képbe még egy kis lenézés is belefért: „Amint egyik lábát a másikra tette, észrevettem, hogy a cipőtalpa lyukas. Nadrágszárából kikandikált a fehér harisnyája. Fehér harisnyát hordott.” Mint ahogy némi irónia is, amely megvillan Fodor József Emlékek a hőskorszakból című műve Juhász Gyula Mikes Lajoshoz érkezését idéző részében (esetleg ennek is helyet lehetett volna szorítani a gyűjteményben).

Grezsa Ferenc A „Milyen volt…” és költője címmel az Anna-élményről szólva (erről Péter Lászlónak könyve ismert) Schöpflin Aladár találó megfigyelését idézi Juhász Gyuláról: „Az eltűnő dolgok költője”. Anna olyan témája lírájának, mint a festőkének a Madonna. Lehet-e nagyobb dicsősége költőnek, mint hogy egyszeri, futó beszélgetést követően úgy örökíti meg a szőke, kék szemű segédszínésznőt, hogy túlélve földi életét „örök” legyen? Ráadásul úgy, hogy ezekben a költeményekben is megfigyelhető, hogy a költő egyre inkább természetességre törekedett, s veszteségein érzett bánatát az emlék felragyogó fénye enyhíti. Zseniális remeklése a Télutó:

Még benn ülünk. A kandalló varázsa
Melengeti a fázós bánatot,
Bovarynét olvassuk egyre-másra,
Künn zajlanak a víg vadászatok.

Valahol Pesten, messze, operába
Puccini zeng ma s éber vonatok
Robognak át a gyémánt éjszakába.
Én itt vagyok és én itt maradok.

Emlékek szőnyegén rajzolgatok
S mint levendula, meghitt, régi bánat
Belengi csöndes, idegen szobámat.

S míg künn köd száll és végsőt havaz,
Szívemben Anna fénye fölragyog
S vígan kinyit a tavalyi tavasz.

Juhász Gyula életművének ismerői és föltárói egyetértenek abban, hogy költészetében a tízes évek kezdetétől témaváltás következett be: megjelennek verseiben az egyszerű, hétköznapi emberek, akik hozzá hasonlóan az élet megpróbáltjai: az éden távolodó reménységével szívükben. A munkásnak már az elmozdulás jele, az elesettek iránt érzett megértésének, részvétének megfogalmazása, bár érződik benne némi keresettség. A sokat emlegetett Magyar táj, magyar ecsettel viszont a versbeszéd és képalkotás egyszerűsödését jelzi a legelő tehenekkel, szürke fűzfákkal, a pocsétában gázoló kacsával. Újult költői törekvését fogalmazta meg a Szép csöndesen-ben.

Mindig hangfogóval, lassan muzsikáltam,
Kevély kurjantással
Jobban győzték kicsinyebbek nálam.

Én mindig a csöndes, holdas égre néztem,
S talán egy-két szelíd
Búslakodót így is megigéztem.

Mások csárdást húztak hangos életbálban.
Én egy-két szegénynek
A végeken vigaszt muzsikáltam.

Verset írt a haldokló munkásról (Sebesült munkás a Rókusban), s a szenvedők iránt érzett fájdalmas szeretetét növelte és elmélyítette a háborús sebesültek látványa, a menetszázadokba soroltak névtelen serege, a harcolók halálának tudata, az értelmetlenül elesettek jóvátehetetlen vesztesége. Juhász Gyulának köszönhetjük az egyik legszebb, a háború szörnyűségét a részvétben feloldó verset, A muszkát. Hasonlóképp megrendítő helyzetrajza a Mater dolorosa, a fájdalmas anya, a Pietŕ hangulatának visszaidézése. Verset, de nem ünnepi ódát, hanem elégiát írt az 1916-os koronázásra:

Király! Tűnő fény, múló a pompa,
Hervad a rózsa és elhal a dal.
Halálba tart még hősök légiója
És özvegy, árva nép még a magyar.
A legszebb bíbort, a vért dúsan ontja.
Ám igazságot és békét akar!
Gondolj a hű, a munkás milliókra:
A boldog nép a legszebb földi pompa.

Új hangja volt ez. A közösség nevében megszólaló figyelmeztetése. És még keményebben fogalmazott az Adyra hajazó Magyar nyár, 1918-ban, a föllángoló táj s a sok here pimaszt elsöprő vihar képével. Abban reménykedett, hogy a háború után talán új korszak köszönt be, amelyben a szeretet és a „határtalan jóság” uralkodik (Májusi óda). A sokszor szinte lázas lelkesedéssel papírra vetett, az új korszak eljöttét váró költeményekben fel-feltűnik a lelkét sorvasztó démon képe, de az uralkodó szólamot inkább olyan művei képviselik, mint A munkásotthon homlokára vagy a Dózsa feje.

A Juhász Gyuláról korábban írt némelyik monográfia mintha túlzottan a forradalmat támogató költő műveire helyezte volna a hangsúlyt. Ám vitathatatlan, hogy Juhász Gyula hűségéről, helytállásáról akár antológiát is lehetne összeállítani. Antológia, mint már jeleztem, készült istenes verseiből, amelyek lírájának egyik legfontosabb vonulatát alkotják. Lengyel András gyűjteményében Scheiber Sándor Juhász bibliai képeiről szóló írása szerepel, s részben ebbe az ihletkörbe sorolható Hárs György Péter Halál és föltámadás Juhász Gyula költészetében című tanulmánya. Ám egyik sem hatálytalanítja Vidor Miklós esszéjét, amely teljes képét adja a költő transzcendentális verseinek.

Kétségtelen, igaza volt Szabó Lőrincnek, amikor a Találkozásokban a legnagyobbakénál „kevésbé rejtelmesnek” érezte Juhász verseit. Vallásos tárgyú költeményeire ugyancsak érvényes ez a vélemény, valóban hiányzik belőlük Ady Istennel vívott szenvedélyes küzdelme vagy az istenes élménynek az a lassú átrendeződése, amely Babitsnál figyelhető meg. Ne feledjük azonban, hogy költőnk hite kikezdhetetlen volt, de nála is fel-felbukkan Isten jellemzéséül az „ismeretlen” fogalma, amely annak kifejeződése, hogy emberi ésszel felfoghatatlan jelenség. „Juhász Gyulát az elesett, sorsvert lelkek alázata és szeretetéhsége hajtja kiúttalanságában az egyetlen bizonyosság felé, melyben sohasem kételkedett – írja találóan Vidor Miklós – … hányattatások, megaláztatások, megújuló gyötrelmek között tartott Istenhez, hogy végső menedékként elérje.”

A téma első megjelenéseit futólag említettem. Évről évre nyomon követhető elmélyülése. Egyik legszebb megnyilatkozása az egyszerűségében is megragadó A tápai Krisztus:

Az ország útján függ s a földre néz,
Arcán szelíd mosoly a szenvedés.

A falu népét nézi csöndesen,
Amint ballagva munkából megyen.

Az ősi népet, mely az ősi föld
Zsellére csak és várja az időt,

Mikor saját portáján úr leszen,
Mikor az élet néki is terem.

A magyar Krisztus, a falusi szent
Hiszen nekik is megváltást izent.

Olyan testvéri áldással tekint
Feléjük és biztatja a híveit.

Feje fölött a nyárfa is magyar,
A fecske is és egy a zivatar,

Mely őt paskolja s a falut veri
És folyton buzgó öt szent sebei

Nem a magyarság sorsát hirdetik?
És ki segít már, ha ő sem segít?

Juhász vallásos költészetének nagy újdonsága, hogy Istent, Jézust és Szűz Máriát a magyar nép érzésvilágához közelítve szenvedései megszólaltatójává és meghallgatójává formázta őket. Szeged és környékének vallásos hagyományai is színezték szemléletét. Ezekről utóbb a magyar vallásos néprajz legnagyobb alakja, Bálint Sándor írt. Isten közelségének biztonságot adó kifejeződése nyilatkozik meg ebben az ágostoni szemléletmódban. „Nekem te nem vagy messze, égi bálvány, / Siketen, zordan trónoló Nagyúr, / Előtted állok én kifosztva, árván / És boldogan, ha ég viharja gyúl.” Az Én Istenem bevezető sorai mintha Babitsnak a süket Istent káromló felkiáltásával perlekednének. Hitének megvallásában volt valami megfoghatatlan bájú gyermekség, egyik-másik versét mintha a házról házra járó betlehemesek zengedezték volna:

Ó emberek, gondoljatok ma rá
S gondoljatok rá holnap s minden időben
Napján a múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm.
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!

(Betlehem)

Evangéliumi lélek volt. Azzá tette az ember iránt érzett részvéte, szeretete. Jó néhány költeménye azt bizonyítja, hogy nemcsak kiválóan ismerte az evangéliumokat, hanem saját életére is érvényessé tette Jézus szavait. „Uram, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” – mondta a szenvedő Krisztus. Juhász Gyula imádságot mondott a gyűlölködőkért, s így fejezte be:



Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Az említett gyermeki érzés jellemzi az Istenanyát idéző verseinek többségét. A magyarság Máriához fűződő különleges kapcsolata nyilatkozik meg személyessé transzponált vallomásában, a Májusi áhítatban:

Bizony ma újra megtérek tehozzád,
Hajnali csillag, szép Szűz Mária.
Bizony ma neked fonok földi rózsát,
Égi, földi bűnök, bánatok fia.

Bizony ma újra szép a nagy mennyország,
Az aranyfüstös, áldott és szelíd,
Tiéd a dal, a tömjén és az ország,
Mária, hívnak csillagszemeid.

Ó tavaly én is messze, messze jártam
S egy földi nőben láttam csillagot,
Hol az a nő s a csillag hol ragyog?

Ma érces és bízó litániában
Elzengem újra minden nevedet.
Én, mindig bánatos, rossz gyermeked.

Alig van költője 20. századi irodalmunknak, aki az övéhez hasonló vallomásos erővel és hűséggel szólaltatta meg magyarságát. (Lehet, hogy némelyek ezt érzik egyik vétkének és lírája gyengeségének.) A magyart egyre inkább a nyomorúságba taszított parasztságban érezte megtestesülni, a „bús”, de jobb sorsra érdemes szegényekben, s e vonatkozásban a népi írók teljes joggal tisztelik költészetében előzményüket. Ugyanakkor nyitott volt minden fontosnak vélt újdonságra, ezt bizonyítja Csaplár Ferenc Kassákhoz fűződő rokonszenvének elemzésével.

A költészetét méltató művekben fel-felmerül az a megállapítás, hogy egyhúrú költő volt, maradandóak csak azok a versei, amelyekben emlékeit idézve fájdalmasan panaszolta árvaságát. A kivételesen szép Remeteségben valóban magányra való kiszemeltségét szólaltatta meg fátyolos szomorúsággal:

A szakolcai dombokon
Fiatal voltam egykoron.
Oly édes volt a bánatom,
Hogy dallá csendült ajkamon.

Olyan egyedül éltem én,
Hogy egész világ volt enyém,
Egész világ szép temető
És bennem álom, mese nő.

Ha jött a téli alkonyat
S elmosta mind a dombokat,
Úgy borult árvaságom rám,
Mint remetére a magány.

Maga is erősítette azt a véleményt, hogy egyetlen hangot szólaltat meg: „A költő lelkében egy húr remeg”, de a kép kibontása egyszerre széles távlatokat idéz: „És rajta egyszerre fölzengenek / A végtelenség és a semmiség. / A gyermek is fölsóhajt: Ó, mi szép!” Nemcsak a gyerek értékítélete szerint szépek költeményei, amelyekben valóban mozgató élmény az ember semmisége és a reményt adó végtelenség. Aki egyszerre és elhitető erővel tudja megfogalmazni azt az ellentétet, amely kezdeteitől áthatotta az emberi gondolkodás történetét, nagy költő. Juhász Gyula is az volt. Hálásak lehetünk Lengyel Andrásnak, hogy ezt a legjobb pillanatban bebizonyította gyűjteményével. Rá szerencsére nem érvényesek Vörösmarty szavai, melyek – úgy látszik – követésre találtak némely irodalomtudósban: „Álom öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.” Lengyel András nem aludt, hanem ébresztőt fújt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben