Kódfejtő; Delfinek

Kódfejtő

Ha csak a jelek alja jut el
idáig, hol fülelek résein e rossz napoknak,
csakis a silánya –

a rejtélyt, vajon e hűvös korvégnek mit szánsz
csattanóul,

hogyan is érteném, Uram, tiszta képletében,
elénk adtál mintául egy létet –

s mint ezer évek óta, őrlődik itt,

rendje, káosza szeret ma átüzenni egymáson,
összekeveredni,
ahogy annyi dolog egy ferde szájhúzással
egybeolvasható –

s mert lelkekben tanúsítatlan bent vész: mi legyen,
nem teheted, hogy nem te mondod, mint egyszer

kódod szerint:

minden pályánk a megmaradás –
kérhetnénk-e,
hogy ezt lekopogd?

Delfinek

Eszesség gyöngéje te
bent vívódva – s még vonna beljebb
a rendeltetés –

nem látod? mindig is
visszavet függővé ameddig dacosan próbálod
szólaltatni lelkedet

odatúl meg ragyog színektől újdonan
átszépült élet –
kiugorhatnánk nemde játszani a napsütésben

aztán a roncslélek-háttérre képünk ha visszanéz
micsoda álmunk volna:

megint határoktól mentté lett tér a lételemünk

innen a falak közül a kiváltás –
és több tengeren át sodródnánk


s úsznánk úsznánk haza