Istenkísértés

2. rész

7.

– Amikor visszaérkeztem a városba, a múltamba tértem meg – idézte föl az öreg a következő alkalommal sivatagi útjának elbeszélését. Tűnődött: – Nem mindig tartunk a jövőnk felé, mint gondoljuk, akár sietnénk elébe, akár vonakodunk. Sokszor tölt el a lemaradás érzése. Ahogy múltak az évek, fogyott a türelmem. Akkor is, ha sikeres kortársaimra, s akkor is, ha a már megholtakra gondoltam, akik egyre többen lettek. Lestem az alkalmat, hogy kitörhessek pályám korlátai közül. De a pusztai kudarcot nem akartam volna megismételni, ezért inkább vártam, míg majd a sors kínál föl esélyt nekem. Iparkodtam a farizeusi szerepben jeleskedni, ám azt mások is tették; sokáig alig volt módom kitűnni közülük. Hanem amikor a Krisztus-követők fölemelték fejüket, akkor úgy éreztem, eljött az én időm. Ha a törvény melletti buzgalmam nem elegendő ahhoz, hogy számottevő tekintélyre tegyek szert, akkor majd elég lesz őellenük, az ebjoniták ellen kifejtett igyekezetem! Veszedelmesnek gondoltam őket, mert már puszta elnevezésükben kérkednek a szegénységgel; ám könnyű prédát is láttam bennük, éppen mert csupán a nincstelenségre rátartiak. Sokan, akiket a tanács elé hurcoltam és megvádoltam, csakis azért maradtak életben, mert a zsidó hatóságok akkor már nem hozhattak halálos ítéletet, annak joga rátok, rómaiakra szállt.

– Inkább ránk nehezedett – vetette közbe a helytartó. Nyomban jelezte, hogy nem kívánja átvenni a szót.

– Úgy is mondhatjuk – folytatta az öreg. – Ma már hálát adok az Úrnak, hogy senkit sem juttattam keresztfára, hogy kimaradtam az átkozott cselekményből, amelyet jobb elszenvedni, mint elkövetni. Éppen elég teher a lelkemen, hogy annak idején István diakónus halálában nagy részem volt, amikor kihasználtuk a megkövezésére Pilátus távollétét… Amúgy a közönséges rendőri érdemszerzés alkalmait ragadtam meg, bőséggel. Ennek lehetőségét azonban elém is csak úgy tárta a sors, ahogy mások elé, akik szintúgy éltek vele, nem pedig egyenesen én voltam a címzettje. Nem elégítette ki a becsvágyamat. Nemsokára azonban személyes megszólításomra is sor került. Üzenetet kaptam, hogy mennék a sivatagba, várnak ott. Ezúttal nem a mi pusztánkba, a júdeaiba, hanem az arabok földjére. Induljak el Dekapolisz felé, Iturea irányában, ők majd elém jönnek, s bevezetnek a városba.

– Kik hívtak?

– Majd ott megtudom, ennyi állt az üzenetben. Menjek bizalommal. Csatlakozhatom egy karavánhoz, vihetem magammal kísérőimet, akik szavatolják biztonságomat. Ez utóbbiból sejtettem, hogy nem titok előttük: rendőri akciókat bonyolítok. Gondoltam, kezemre s a főtanács kezére akarják játszani a sivatagba húzódott ebjonitákat. Közöttük újabban már farizeusok is akadtak, vagyis a nazarénusok…

– Álljunk meg egy pillanatra – intett a helytartó. – Ebjoniták, nazarénusok… Nem a keresztényekről beszélsz?

– De igen. Ma már így mondja mindenki, ahogy az antiochiaiak, majd ti, rómaiak neveztétek el Jézus követőit.

– Nem tartottál csapdától?

– Ha ellenem irányuló merényletre gondolsz, arra ezt mondom: megtalálhattak volna Jeruzsálemben is. Ha bárki elleni támadásra célzol, akkor pedig: a Boldog Arábiából jövő kereskedelmi utakat ti már megtisztítottátok a rablóktól. Nem éreztem, hogy félnem kellene valamitől. Mentem hát Szíria felé egy karaván nyomában, ötödik napja, a tűző napon. Itt-ott vézna pálmaliget, tüskés cserjék, azok is kókadoztak. Árnyékot csak egy-egy magányos eukaliptuszfa adott, a platánok szinte már oázisnak hatottak. Távolabb feltűntek gyümölcsöskertek, és mind gyakrabban jelezték megművelt parcellák, hogy közeledünk a városhoz. Hanem a forró szél egyetlen pillanat alatt felkapta a száraz port, nagy kavarodással beterített mindent. Orrom-szám tele lett vele, de még a bőröm is a lepel alatt.

– És a szemed? – kérdezte gyakorlott kihallgató módjára a helytartó.

– Azt olyan élesen hasogatta a homok, hogy rövidesen már ki sem tudtam nyitni. Bejuthatott a szemhéjam alá is. Vastagon ült a fülemben, a pilláim tövén, karcolta szemgolyómat; a pislogás kísérlete is gyötrelmes lett tőle.

A helytartó szavaiból gyanakvás szólt:

– Vajon másokat is ennyire durván ért a szél?

– Nem adták jelét.

– Elképzelhetőnek tartod-e, hogy a közeledben valaki felháborodásának kifejezéseként zsidó szokás szerint port hintett a levegőbe; vagy egyenesen a szemedbe, ahogy mondani szokás, megtévesztésül?

– Nem vélném. Habár… egy teve hátáról mintha közvetlenül az arcomba ráztak volna valamiféle takarót, temérdek törekkel, s attól fogva sötétült el a világ előttem. Valósággal megvakultam egy időre. De miért szánták volna nekem a hihetetlen mennyiségű söpredék szemetet?

– Talán hogy ne kelljen nyíltan kimondaniuk: onnantól csak bekötött szemmel tarthatsz velük, nem láthatod a szállásukhoz vezető utat. Nem csodálkoznék, ha így történt volna.

– Lehetséges éppen, hogy jó nyomon jársz. De miből gondolod mindezt?

– Egyszerűen ilyen az észjárásom. Kevéssé bízom az emberekben.

Az öreg kissé zavartan kutakodott az emlékezetében:

– A lovam megrémülhetett a vihar előérzetétől, vagy én ültem rajta egyre ügyetlenebbül, mindenesetre fölágaskodott, és levetett magáról. Vaksin igyekeztem mozdulatlan maradni, nehogy rám taposson. Hanyatt fekve vártam, hogy valaki majd fölsegít. Kiabálást, futó léptek zaját hallottam. A kegyetlen nap szinte égette sajgó szemem, még csukottan is. Egyszerre árnyék borult rám, valaki fölém hajolt. Csöndben mondta: „Ne mozdulj. Terapeuta vagyok. Kimosom a szemed, s balzsamfőzetet teszek rá.” Átadtam magam tömlője hűsítő vizének, ujjai lágy simításának. Kínjaim enyhültek máris, csak a fényesség benső látványa nem tágított még jó ideig.

– Az esszénusok gyógyító szektájából való volt az embered – mondta a helytartó, mintegy csak magának.

Az öreg a távolba révedt:

– Nem tudhattam, honnan termett ott hirtelen. Azokkal jött, akik már vártak rám valahol a közelben? Lehetséges. Figyelmeztette társaimat, hogy tartsák rajtam három napig a gyógyírt s a kötést. Adott nekik egy edénykében pótlást. Kitapogattam a tégelyt, emlékszem rá, hogy kagyló alakú volt. De abban nem vagyok bizonyos, hogy később is hallottam volna a terapeuta hangját. A karaván elvonult, mi maradtunk.

– Hányan s kik? – érdeklődött a helytartó.

– Nem számolhattam meg. Leültettek valahová, bizonyára egy fa tövébe, míg szemem megnyugszik némiképp a balzsam alatt. Ültem csöndben, lélegzetem lassult, s hirtelen megfordult velem a világ. Dőltömben megtámasztottak, de ami belül állt fejtetőre bennem, az végérvényesen, örökre megváltozott. Belém hasított a felismerés, hogy mennyivel különb nálam ez a gyógyító. Ő jót tesz velem, idegennel – én pedig mennék, hogy ártsak más ismeretleneknek. Mélységes, máig tartó szégyenérzés töltött el. A környezet neszei mintha elhalkultak volna, távolivá lettek hirtelen. S akkor egészen tisztán hallottam, amint valaki megszólít: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?!” A hang valahonnan nagyon régről mintha ismerősen csengett volna, de először el sem tudtam képzelni, honnan. Ahogy döbbenten ismételtem magamban a kérdést, másodszorra vagy harmadszorra, megjelent előttem egy arc, majd lassan kibontakozott a fényességből annak az aszkétának az alakja, aki talán egy évtizeddel azelőtt a pusztában szóra méltatott.

Földre sújtott a megrendülés. Lehet, hogy az ő híveit üldözöm, sanyargatom? Ő az a Há-Nocri, vagyis Názáreti Jézus, akinek tanait ki akarom irtani az emlékezetből? Én, aki valaha mindent megtettem volna azért, hogy tanítványa lehessek… Felkavarodott bennem a múlt. Egy csapásra összeállt előttem a kép: az ő megfeszítésekor álldogáltam a Golgota tövénél, néztem majdnem közönyösen, csupán enyhe borzongással szörnyű haláltusáját. Sehogy sem ismerhettem rá akkori elgyötört állapotában a hajdani szívós gimnoszofista-testre! Sejtelmem sem volt róla, hogy lecsüngő fejében nemcsak örökszép, mély bölcsességű példabeszédek, hanem világraszóló tudomány is búcsúzik e földi léttől.

– Ha valóban ő volt, s ha olyan kiváltság ért, hogy egyedül neked engedett bepillantást tudásának tágas mivoltába, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad – bólintott elismerőn a helytartó.

– Tévedsz; ez a jelző csak rád illik, nemhiába neveznek Félixnek. Én éppen hogy szerencsétlen vagyok. Nem azért, mert szánalmas külső, betegség és öregség sújt. Hanem mert egy élet minden fáradozása sem elég hozzá, hogy elfeledtesse velem vétkeimet.

A helytartó megvonta vállát:

– Nekem mindig segít, ha arra gondolok, hogy mások sem sokkal erényesebbek nálam.

Az öreg első ízben vette a bátorságot, hogy ellentmondjon a helytartónak:

– Nem lefelé kell tekintenünk, hanem magasabbra!

– Innen fentről, ahová én jutottam, nemigen van hová, és nem is könnyű, Saul.

– Már régen nem hallgatok erre a névre – vetette oda az öreg.

– Tudom, Paulus.

Pál hallgatott. Végül így szólt:

– Amiről én beszélek, ahhoz mérten e világ legmeredekebb csúcsai is csupán homokbuckák. Attól fogva, hogy megvilágosodott előttem: ha méltatlanul bár, de lehettem volna a Mester személyes tanítványa, minden törekvésem arra irányult, hogy beteljesítsem ezt a nekem szánt szerepet. Jóvá akartam tenni süketségemet, pótolni iparkodtam az elmulasztottakat, mindennél inkább vágytam arra, hogy találkozhassam vele. Ha másképpen nem, hát úgy, hogy egyszer megint szól hozzám jelenésben. Bíztam benne, hogy ennek ígéretét rejtik búcsúzó szavai: menjek be a városba, s ott majd megmondják nekem, mitévő legyek. Újonnan lelt vezetőimre bíztam magam. Amikor a ragyogó fényben megjelent nekem Jézus, ámultan kérdeztem tőlük: „Láttok valamit?” „Igen, látunk” – felelték, a homokviharhoz szokott ember nyugalmával.

8.

Egynéhány nap eltelt, mire Félix ismét magához hívatta Pált, mert el kellett utaznia a másik Caesareába. Amikor visszatért, töretlen, sőt fokozott érdeklődést tanúsított iránta. Olyannyira, hogy Pálnak az volt a határozott érzése: másutt járván is tudakozódott felőle, az ő ázsiai és európai útjai felől. Tudta, hogy hol fogadták tárt karokkal, s hol csukták be előtte a kapukat. Tájékozott volt még Péterrel való, nem egészen bizalomteljes viszonyukról is, pedig erről nem szívesen beszélt volna neki; Félix tudta róla, hogy ő maga a pogányok térítője lett, míg Péter a zsidók apostola maradt.

– Mi lett Jeruzsálemből hozott kísérőiddel? – idézte föl Félix a legutóbb félbehagyott beszélgetést.

– Elbocsátottam őket azzal, hogy belátásuk szerint forduljanak vissza, vagy menjenek tovább Damaszkuszba. Nem kétlem, hogy hamarosan visszatértek Jeruzsálembe megzavarodásom hírével.

– Hogyan jutottál be vaksin Damaszkuszba?

– Valaki fogta a kezem, úgy terelgetett. Lassan közelítettünk a város felé. Nemigen szóltunk. Jó sokára érkeztünk meg. Új kísérőim kérdezték, hogy velük tartok-e a szállásukra. „Van más választásom?” „Hacsak azt nem kéred, hogy vigyünk a zsinagógához.” „Maradok veletek.” Ennyi volt. Odabent már úgy fogadtak, mintha régi ismerősük lettem volna. Halkan sürgölődtek körülöttem. Lefektettek. Ennem-innom adtak, de hozzá sem nyúltam a tálhoz, mintha elteltem volna a jóleső légzéssel. Csak pihenni vágytam, s alighanem átaludtam vagy félálomban töltöttem az egész másnapot. Jeruzsálem jelent meg álmomban, de nem úgy, ahogy addig naponta láttam, hanem olyanként, amiképp korábban, még a tarsusi egyetemen elképzeltem magamnak a Templomot. Nem a húsvét forgatagában, ahogy gyerekkoromból őriztem az emlékét, hanem elmélkedésre való csöndben. Az oszlopcsarnokban egyedül lépdeltem, mint egykor vágyálmomban, de most nem tágított tőlem az a nagy fényesség…

Harmadnap tűnt fel, hogy bár a belső szobában nekem nyugalmat teremtettek, a külső helyiségekben szinte szakadatlan volt a halk jövés-menés. Végül egyszer hozzám is bevezettek valakit. Nem tudtam, ki ő, de amint meghallottam a hangját, bizalom ébredt bennem. Megfontoltan szólt, figyelmesen hallgatott, s nyíltság érződött a szavaiból. Furcsa, hogy bár talán harminc évvel fiatalabb lehetett, mint én most, hajdani lénye mégis úgy él bennem, mint egy igazi presbiteré; öreg, aki nemcsak egyházi szerepében akkor, hanem életkorát tekintve még most is előttem jár. Pedig tíz évvel fiatalabb lehetett nálam.

– Hogy hívták?

– Anániásnak. Atyaian rám tette kezét, de szinte egyazon mozdulattal már bontotta is szememről a kötést. Azt gondoltam, cserélni készül a balzsamot, de nem; csak könnyedén lepattintotta a pikkellyé száradt régit. A fény eleinte bántó volt a félhomály ellenére is, de az égő fájdalomnak már nyoma sem maradt. Hunyorogtam, próbáltam kivenni Anániás vonásait. Ám a körvonalak kirajzolódását megelőzően már nagyon mély benyomást tett rám a nézése. Nem mintha afféle átható, vesébe látó pillantással mért volna föl, éppen nem. Végtelenül nyugodt, higgadt tekintetéből az sugárzott, hogy csak jelenünk és jövőnk van; a múlt egyszerűen nyomtalanul elenyészett ennek az embernek az arcán. Mégis, mintha már sokadszor láttam volna, szinte ráismertem, mint valakire, akit vártam. „Jó közöttetek” – mondtam bármiféle szándék nélkül. Csak az őszinteség vezetett. Jézus követőinek társasága kissé olyan volt nekem, mintha magával a Feltámadottal találkoznám. Átragadt rám is az ő odaadó lelkesedésük: úgy beszéltek az Úrról, mint élő személyről. Eleinte magam sem tudtam, hogy mire számítok inkább: valóságosan fog megjelenni egyszer előttem, hús-vér alakban, ahogy egykor tanítványainak; vagy látomásban szólít meg újra. Mindent megtettem volna az előbbiért. „Mi, tanítványok tanítunk is – mondta egyszerűen Anániás. – Te a római polgárjog birtokosaként bárhol hirdethetnéd a birodalomban az Úr nevét a pogányok között. Akarod-e?” Engem is meglepett a válaszom kész volta: „Akarom.” Ekkor elővett az iszákjából egy tenyérnyi fémkapszulát, és letette az asztalra. Rám nézett, ezúttal csakugyan metsző tekintettel. „Mire van szükség a mélyre ható tanításhoz?” – kérdezte szelíden. Mintha zsoltár verse áradna bennem, úgy tolultak elő emlékezetemből a szavak: „Szeretetre. Anélkül csak felruházni tudunk másokat tudással, de nem beoltani igazsággal.” Anániás behívta társait a kis belső szobába, ők körülálltak bennünket. „Hajtsd le a fejed!” – mondta, és a kapszulából egy tálkányi medence fölött megkeresztelt engem Jézus Krisztus nevében, a Szentlélek ajándékával.

– Mielőtt elmerülnénk a részletekben – szakította meg Félix a teológiába hajló emlékezést érezhető türelmetlenséggel –, azt mondd meg, hogy hol laktál az átmeneti szállás után Damaszkuszban.

– Egyelőre nem kerestem lakást a városban. Továbbmentem Arábiába.

– Oda miért?

– Társaim tartottak tőle, hogy most majd az én keresésemre indít fogdmegeket Jeruzsálem.

– Vagy felőled sem voltak még egészen bizonyosak.

– Meglehet. Ezt nem tudhatom. Mindenesetre a várhatóan utánam jövők egyaránt fenyegettek engem és őket.

– Mielőtt letelepítettek volna Damaszkuszban, alaposabban ki akartak ismerni. Elkísért valaki Arábiába?

– Többen utaztunk. Egy karaván nyomában délre tartottunk.

– Miért oda?

– Szerettem volna minél közelébb jutni a terapeutákhoz.

– Ők az esszénusok egyiptomi ága, igaz?

– Nem egészen; inkább csak rokon szekta, mert a terapeuták nőket is befogadnak maguk közé. Főként imádkoznak, s így keresik a találkozást Istennel. Test-lélek üdvét egyként szolgálják. Az én gyógyítóm hozzájuk tartozott.

– Emlékszem jól. Talán magad is jártas vagy a művészetükben, azért kerested a társaságukat?

– Csak szerettem volna jártas lenni. Az is táplálta kíváncsiságomat, hogy akkor még nem szabadultam meg végképp a gondolattól, miszerint talán ők ápolták s őrizték valahol a sivatagban a Megfeszítettet. Gyermeteg elképzelés volt, de annak leghalványabb reményéért, hogy netán vele találkozhatom, bárhová elmentem volna.

– Meddig hatoltatok a homoktengerben?

– A Köves Arábia név jobban illik rá. Messzire volt még onnan a fáraók földje. De a terapeutáknak közelebb is volt telepük.

– Az esszénusoknak is.

– Ahová mi mentünk, kőből jól megépített együttes volt, de nagyon egyszerű külsővel. Akár karavánok fogadója is lehetett volna. Belül azonban a hálófülkék mellett minden egyéb is volt, ami a közösségi élethez, a szellemi elmélyüléshez kell: étkező, tiszta fürdőmedencék és gazdag könyvtár, tágas írószoba a tekercsek másolásához. No meg hamar elérhető hegyi rejtekhelyek, minden eshetőségre. Nem tudom, hogy ez utóbbiakat valaha is igénybe vették-e.

– Az esszénusok telepét is éppen ilyennek mondják.

– Igazában iskola volt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy a sivatagban ilyesmi is lehet. Három évig kellett benne laknia és tanulnia valakinek, aki a közösség tagja kívánt lenni.

– Ez is az esszénusokra vall.

– Egyiptomtól Indiáig sokfelé kötik ennyi tanulmányi időhöz a felavatást.

– Rendben van. – Félix megadóan intett. – Tudom, az esszénusok örök hallgatási fogadalmat tesznek. Ne mondj rá se igent, se nemet: én úgy tekintem, hogy náluk fordultál meg. De ezzel ne törődj, ne is szóljunk róla többé.

– A görög orvosok is igyekeznek ellesni a keleti gyógyítók műfogásait. Nincs abban semmi különös, ha egy apostol (te nevezhetsz botcsinálta gyógyásznak) tanulni igyekszik a terapeutáktól. Ha már itt járok, gondoltam, tájékozódom a tanulmányi rendjük felől. Kértem, hogy bocsássanak a tanító elé, aki ebben segítségemre lehet. Kísérőim derűsen összenéztek, s csak ennyit mondott egyikük: „Olyasvalakivel fogsz beszélni, akiről maga Jézus mondta, hogy íme, egy igaz izraelita, akiben nincsen semmi hamisság.” Előrementek, én vártam, hogy behívjanak mesterük szobájába. Amikor nyílt az ajtó, s a tanító köszöntött, elmondhatatlan meglepetésben volt részem.

– A gyógyítód hangját ismerted fel? – kérdezte Félix fölcsillanó szemmel.

– Nem; a régi pusztai utamon látott Nathanaél megférfiasodott arcát. Ő is kétségkívül azonosított engem, ám tekintetében alig tükröződött csodálkozás. „Már régóta kerestünk, Saul – nyújtotta felém a karját. – És íme, megtaláltunk, Pál.” „Kerestetek? Kik?” – ámultam el. Most Nathanaél ütközött meg: „Hát nem mondta Anániás?” Némán ingattam a fejem. „Ráismerek – bólogatott Nathanaél. – Át akarja engedni nekem, fiatalabbnak az elsőséget. A szeretet nem hivalkodó…”

9.

– Miféle elsőséget említettetek? – tért vissza Félix legközelebb a Nathanaéllel folytatott beszélgetésre. – Hogy vajon ki talált rád?

– Nem egyszerűen azt, hanem hogy a felkutatásomat melyikük határozta el hamarabb.

– Kinek a gondolata volt?

– Sosem tudtam meg, mert mindketten Jézusnak tulajdonították. Azt engedték sejtenem, hogy Krisztus jelölte ki nekik feladatul. Amit Kapernaumban mondott az Úr az apostolok előtt, mindkettőjük emlékezete őrizte. Ott egyszer Jézus visszahozta az életbe a zsinagóga elöljárójának, Jairusnak a lányát, aki fél lábbal már odaát volt. Idővel azután ismét járt egyszer tanítványaival a városban. Mit gondolnál, hogyan fogadták?

– Szaladtak elébe a népek, élükön az apával s talán a lánnyal, hogy köszöntsék hálásan a csodatévőt.

– Hát nem. Az apostolokat mindössze az adószedők várták, akik annyit kérdeztek tőlük: mesteretek fizeti-e a templomadót. Különben Krisztus már korábban pokollal fenyegette a tanítványok füle hallatára ezt a várost amiatt, hogy lakói nem hajlandók megtérni. A közöny láttán fordult az apostolokhoz e szavakkal: „Bizony mondom néktek, más városok sem nyitják meg könnyen kapuikat csupán a szív szavára. Angyali rábeszélő erőre lesz szükségetek, vagy egy ilyen talentummal megáldott prédikátorra, aki faltörő kosként jár előttetek.” Anániás kötelességének érezte, hogy megtegyen minden tőle telhetőt a legígéretesebb szónok megnyeréséért. Elkezdett hát tájékozódni a farizeusok körében. Én akaratlanul is megkönnyítettem a dolgát buzgólkodásommal, amely rám terelte sokak figyelmét.

– Nathanaéllel mikor fogtak össze a sikerért?

– Ők már évek óta barátok lévén, hasonlóan gondolkodtak. Gyakran voltak úton, s ilyenkor, ha csak tehették, betértek egymáshoz. Amikor Anániás egyszer hosszabb elmaradás után ismét Arábiában járt, mentegette magát szokásos látogatásainak megritkulásáért. Elmondta újabban gyakorivá lett jeruzsálemi utazásainak okát-célját. Nathanaél emlékezetében ekkor felidéződött a pusztából az egykori szívós kitartású farizeus, aki én voltam. Akkortól fogva mindketten kutattak utánam. Együtt fogalmazták meg a célhoz vezető stratégiát: farizeuskörökben mindenütt a leginkább nagyravágyó írástudó iránt kell érdeklődniük. Jól számítottak: társaim ujjal mutattak rám, s éppen azok, akik egyébként fűtötték becsvágyamat, több féltékenységet árultak el irányomban, mint rokonszenvet. Azzal vezették nyomra Anániást, hogy számon tartották zsinagógabeli írásmagyarázataim visszatérő témáját. Attól fogva csak azt kellett tudakolniuk, hogy hol hangzott el ilyen beszéd.

– Mi volt a szónoklataid tárgya?

– Miként értsük Ézsajás próféciáját a népek hódolatáról s a pogányok megtéréséről.

Félix eltöprengett. – Ha jól értem, az utcájukba is azzal csaltak be, aminek révén rád leltek, s ez a becsvágyad volt.

– Csakugyan. Okkal bíztak benne, hogy a nagy fogást, amellyel Damaszkusz, e sokféle szellemiségnek otthont adó város kecsegtet, nem szalasztom el. Érkezésem hírére odajött a damaszkuszi úthoz Nathanaél is a terapeutával, hogy megerősítse, amikor Anániás felismeri a jövevényben, vagyis bennem Sault. Akkor még beérték volna mindketten puszta azonosításommal. Miután ez megtörtént, Nathanaél, aki már két napja vesztegelt az út szélén, nemsokára indult is vissza Arábiába, illetve damaszkuszi vendégházukba. De hogy a kísérlet ilyen fényesen sikerül, arra nem számítottak. Megtérésem oly hirtelenül történt, mint Dániel ájulása és arcra zuhanása Gábriel arkangyal előtt. Anániás meggyőzőnek találta a fordulatot, de környezetének megnyugtatása végett jónak látta hitelesíteni Nathanaél véleményével. Elfogadtak tanítványukul, bár abban éreztem némi fenntartást részükről, hogy diskurzusaink eleinte nem szóltak egyébről, mint a szeretet mibenlétéről. Nathanaél, akit utóbb Barnabásnak hívtak, később többször elkísért útjaimon, és egyre kevésbé lehetett tudni, hogy melyikünk a másik tanítványa.

– Kíváncsi volnék rá, ha dióhéjban összefoglalnád a szeretet mint alapelv lényegét. Ne vedd tőlem rossz néven, de teológiátok mélységeibe nem kívánok betekinteni. A sarkalatos tételt viszont örömmel megérteném, ha tudom.

– Akkor hát hallgass meg mindössze egynéhány sort, amellyel az arábiai könyvtárban találkoztam! – Pál idézni kezdett:

Szólhatok emberek és angyalok szavával, ha szeretet nélkül teszem, különb sosem leszek, mint a suhogó penge vagy a hárfa húrja.

Ha jövőbe látok tudományok és titkok tudójaként, ha hegyeket mozdító hit él is bennem, de szeretetnek híjával vagyok, mindez semmit sem ér.

Ha vagyonomtól megváltam és testem rabságából már szabadultam, ám szeretet nélkül élek, akkor mire sem jutottam.

Sokat eltűr és könyörületes a szeretet; sosem irigy és nem hivalkodó.

– Szép, szép – bólintott Félix –, de nem lettem tőle sokkal okosabb. E sorok csak az érzés hiányáról szólnak.

– Mégis, vagy éppen ezért, elmondják, mindennél szebben, hogy milyen kincs rejlik a felebarátunkhoz fűző szívbéli kötelékben.

– Én egy tézist vártam tőled, olyat, mint a görög filozófusok meghatározásai…

– Az nem volna jó. Az igazságra vágysz? Szívleld meg Jób szavát: kérdezd csak meg a barmokat, ők megtanítanak, az égi madarakat, azok megmondják neked; vagy beszélj a földdel, az megtanít, s a tenger halai is elbeszélik neked az Isten hatalmát. Anániásnál meg olvastam egy olyan tekercset, amely Jézusnak tulajdonít hasonló szavakat: Ne a szent írásoktól reméljétek a törvényt, mert a törvény az élet, az írás pedig halott… Ám megtaláljátok fűben, fában, a folyóban, a hegyekben, az égi madarakban s a tenger halaiban; de mindenekelőtt tenmagatokban keressétek. Tudom jól, hogy az ilyesmi a filozófiához szokott görögök szemében könnyen tűnik föl balgaságnak.

– Hát írásban érvelni az ellen, hogy éljünk az írással, bizony nem vall nagy következetességre.

– Jézus maga nem is tette, ahogy Szókratész sem. Egyszer az Olajfák hegyén látták ugyan írni, de akkor is csak a homokba… Ennyire becsülte az írás örök érvényű voltát.

– Az esszénusok növendékei az elvont fogalmakat kerülő bölcsességek módszeres tanulmányozásával töltenek három évet?

– Ahogy mondod. De nem a növendékek bújnak így ki a logika szabályai alól, hanem foglalkozásaik tárgya feszíti szét a tételes levezetések szűk kereteit. Ahogy a költészet is. Arra úgyszintén sokan áldoznak éveket.

– Aligha lehetnek túlságosan szórakoztatóak azok a tanulmányok.

– Nem is az a céljuk. Ám ennyi idő sem elég mindenkinek, hogy kellő tapasztalatot szerezzen például arról, vajon mit sűrítenek magukba a következő szavak: a belégzés és a kilégzés közötti pillanatban rejlik a Határtalan Tartomány összes misztériuma. Évek után, a lélegzés kitartó művelésével is jó, ha némi sejtésünk támad róla. Ezért tanácsos a növendékeknek elvonulniuk a pusztába. Én ma is inkább csak próbálkozom a megsejtett igazság gyakorlatra váltásával. Óriási szerencsém, hogy a Mester lábánál ültömben annak idején földerengett nekem valami a titokból. Előbbre jutni valójában csak jótékony fogságaim idején tudtam, mint most is, amikor sürgető teendők nem vonnak el az odaadó elmélyüléstől.

Félix tiltakozó mozdulatot tett.

– Tudom – bólintott Pál –, nem vagyok fogoly; mondjak inkább őrizetet. Igaz is, rendben van.

– Hány évig maradtál Damaszkuszban? Helyesebben: ott és Arábiában?

– Három esztendeig.

Félix jelentőségteljesen bólintott:

– No jó. Azt mondtam, hagyom ezt a kérdést. Beszéljünk inkább arról, hogy végül is mi bajotok van a filozófiával!

– Az, hogy oda-vissza váltogatják bennük egymást csaknem ugyanazok az ellentétes felfogások, meddőn, a végtelenségig.

– Úgy tudom, a Krisztus-hit legfőbb törekvése éppen a végtelen, az öröklét szolgálata.

– Mi azon munkálkodunk, hogy a tanítás meg is valósuljon, sokak üdvére. Nekünk nem elég az, hogy egynéhány okos ember élvezi a többnyire önmagáért való vitatkozás művészetét, anélkül hogy gondolataikból bármi is teljesülne. Nem elméleteket akarunk alkotni, hanem az emberek erkölcseit és magatartását kívánjuk alakítani.

– Nehezen tudom elképzelni rólad, hogy egyszerre csak úgy elfelejtsd sztoikus képzettségedet, farizeusi tanulmányaidat és egyéb irányú tudásodat.

– Nem is teszem. Ha ezek valóban élesebbre csiszolták elmémet, akkor bárminő tárgyhoz közelítsek, hamarabb a lényegébe találok, anélkül is, hogy stúdiumaimat fölidézném. Oly sok vallás között kellett érvényre juttatnunk a Megfeszített hitét, hogy csupán a nemkívánatos tanítások kiszűrése annyi munkát adott nekem, amennyivel az alexandriai Muszeion büszkesége lehettem volna. E tanoknak s velük való munkálkodásomnak nyoma is alig lelhető fel az írásaimban. Jól hallottad, írásaimban. Mert én hajlamaim ellenére írni kényszerültem, távolból, börtönből – de nem könyveket tudósoknak, csak betűkké dermedt élőszót a testvéreknek. Leveleket. És nem ez volt az egyetlen, még csak nem is a legjelentősebb engedmény, amelyre az elmúlt húsz év során elszántam magam.

– Hanem?

Pál csüggedten gondolt a test feltámadásának kérdésére és a jó cselekedetek holtunk utáni jutalmának az ígéretére. Nem mintha ez utóbbit vissza szerette volna vonni, hiszen a mennyekben nyert pályabér végül is nincs ellentmondásban azzal, amit a legkiválóbbak jól tudnak, hogy az erény önmagában hordja jutalmát. Az újabb koszorú éppenséggel nem fosztja meg viselőjét az előbbi babéroktól, sőt azokból is fonják; de a legkülönb ember mégiscsak az, aki az első fizetséggel már beérné, anélkül, hogy a másodikra tekingetne. Lassan, csöndesen szólalt meg:

– A feltámadás kifejezésből mindegyre csak azt az ígéretet hallják ki testvéreink, hogy földi, érzéki testünk új életre kel. Már-már végképp belenyugodtam, hogy a szellemi vagy mennyei testről legtöbbjüknek hiába prédikálok. Legyen hát; mondjunk jelző nélkül csupán testet, úgyis ki-ki azt érti rajta, amit fölér ésszel. Nemrégen egy hitünk felvételére hajló pogány atyafi, azt hallván tőlem, hogy a halál bennünket, Krisztus követőit többé nem fenyegeti, azonmód elszaladt a jó hírrel, és telekürtölte városát, hogy többé nem kell senkinek sem meghalnia. Pedig én a halálnak nem a bekövetkeztét, hanem csak a fenyegető voltát tagadtam, hiszen általa jutunk az örök életbe. Ilyen gyermeki lelkeknek kell elmagyaráznom az Isten országát. De akik a legkésőbben értik meg, gyakran elsőként megérzik, hogy vajon mit is jelent. Magyarázom hát rendületlenül.

10.

Másnap, a szokott alkonyi órán Félix így köszöntötte Pált:

– Hoztam hozzád valakit, aki szívesen meghallgatná magyarázataidat. – Egy nő állt a jobbján szótlanul, gondterhelt arcvonások közül sugárzó meleg tekintettel. – Druzilla jött velem, a feleségem. Hallott már rólad tőlem, s kérdezett is egyet-mást a tanaitok felől. Gondoltam, jobb lesz, ha rád bízom annak fejtegetését, amibe magam csak belezavarodnám. A zsidóknál nem általános szokás ugyan asszonyokat a férfiak társaságába bevezetni, mint a görögöknél, de egyikőtök sem ragaszkodik mereven a zsidó hagyományokhoz. – Letelepedtek; Pál és Druzilla karosszékbe ült, Félix egy heverőre.

– Krisztus hívei nem tesznek különbséget ember és ember között születésük szerint – nyugtatta meg Pál a helytartót vagy inkább az asszonyt. – Jézust is kísérték vándorútjain nők. Különösen szerette közülük Mária Magdolnát. Ha engem, a Megfeszített méltatlan, utolsó szolgáját lehetséges az apostol titulussal illetni, akkor ő, az angyali még inkább megérdemli ezt a nevezetet. „Csapdát állítottam magamnak – gondolta eközben. – Miután tegnap a hívek gyermeteg lelkével indokoltam prédikációim szívhez szóló hangvételét, ma nem szorítkozhatom az atyai példálózásra. Megsérteném őket.” Miről szeretnél hallani tőlem? – kérdezte Druzillát.

– Mindenekelőtt arról, amit ti az Isten országának neveztek. Hogyan juthat oda valaki?

– Az Úr azt mondotta róla, hogy már közeleg, eljön hamarosan. Csak készen kell állnunk a fogadására. Ha te magad vagy bárki más oda vágyik, ne a térképen keresse. Égen s földön mindenütt rálelhetünk, ahol az önösségtől megszabadult embereket, lelkeket találunk, akiket a felebaráti szeretet egymással és a Teremtő, a teremtés iránti áhítat a kozmosszal egyesít. Ebben rejlik a mi készenlétünk arra, hogy belépjünk Isten országába.

– E világ fejedelmeinek nem kell tehát féltékenyen tekinteniük a másik tartományra – vetette közbe Félix.

– Valóban nem. Inkább féltőn kellene. Mert ahogy a testet a szellem élteti, úgy a birodalmakat az eszményeik tartják egyben.

– No és a légióik – figyelmeztetett a helytartó.

– Minél nagyobb az impérium, annál inkább szüksége van egy katolikus, egyetemes eszmerendszerre a helyi vallások helyett. Hiszen a császárkultusz is e felismerésből született.

Félix hivatalával nemigen lett volna összeegyeztethető, ha helyesel ez utóbbi megállapításhoz. Azzal is elegendő jelét adta türelmének, hogy hallgatott.

A hirtelen támadt csöndet Druzilla törte meg: – Vajon hogyan lesz önzetlenné az ember?

– Régi igazság, hogy nem annak jobb, aki kap, hanem annak, aki ad – felelte Pál. – Urunk is ezt hirdette. A felebaráti szeretetnek mindenkiben van egy csírája. Jézus kovászról beszélt, amely átjár bennünket, mint a tésztát; mustármagról, amelyből lassan kihajt egy egész növény.

– Bizony, lassan – szólalt meg Félix.

– Ezt én tudom a legjobban, akinek egy évtizedbe tellett, míg fölfogtam Krisztus tanítását. Ezért mondom, hogy az új embert magunkra kell öltenünk, mint egy sisakot vagy páncélt, pajzsot. Egyetlen elhatározás, egynéhány mozdulat elegendő hozzá…

– …a kovász meg végezheti tovább a maga munkáját – bólintott mosollyal a szemében Druzilla.

– Isten országának tehát tökéletességre jutott emberek lesznek a polgárai – vonta össze szemöldökét Félix. – Ez engem Platón filozófusállamára emlékeztet, aki szerint a vezetésre hivatott kiválókban arany van… Én még Arisztotelész eszményi társadalmának is több esélyét látom a megvalósulásra, mert ő a városállamot az ilyen-olyan valóságos emberekre akarja építeni. – Fölállt a heverőről, járkálni kezdett, úgy mondta: – A kérdés az, hogy hol keressük a jót a földön. Platón követői szerint, és tudtommal az esszénusok szerint is, eleve adott volt az ideák világában; de a szellem, alászállván az anyagba, elvegyült a rosszal. Arisztotelész meg éppen fordítva látja: szerinte a jó az, ami felé minden törekszik.

– Vagyis nem kiindulás, hanem cél – tűnődött el Druzilla. – Hát ez nem mindegy.

– De majdnem az – legyintett Pál, az asszony ámulatára. – A jó nem a hátunk mögött és nem előttünk található. Hanem fölöttünk.

Druzilla a férjére pillantott, ám az ő tárgyilagos arckifejezésének láttán visszafogta a maga feltörni készülő lelkesedését. Tétován jegyezte meg: – Ettől még éppoly távoli lehet, mint a végcél.

– Onnan a magasból reánk árad. – Pál szavaiból a legcsekélyebb kétely sem érződött.

Az asszony ismét Félixre nézett, de nekik háttal a korlátra támaszkodó alakjáról csak türelmetlenséget olvasott le. Pálhoz fordult: – Szívesen hinném, amit mondasz, olyan szép. Biztosan gazdagabb lenne tőle az életem.

– Hát higgyed!

– Ha az olyan egyszerű lenne – mondta az asszony fájdalmas mosollyal. – Hiába tudom, hogy gazdagabb lennék Dárius kincsével, mint nélküle, attól még nem lesz az enyém.

– A hit lelki kincsekhez juttat. Bizonyosságot ad. De ha hinni talán nem tudsz, a bizakodás, a remény éltet téged is.

– Azt gondolom, igen.

Félix visszatért hozzájuk. Pálnak szegezte a kérdést: – Ha már itt tartunk… A napokban Antiochiában jártam. Ott a következő két tanítást egyaránt neked tulajdonítják. Az egyik: a hit üdvözíti az embert. A másik, hogy a hitnél és a reménynél is nagyobb érték a szeretet. Akkor miért nem ez utóbbi juttat üdvösséghez? Nincs ebben olyan ellentmondás, mint amilyet a ciklikusan váltakozó filozófiai tanokban kifogásolsz?

– Csak első hallásra. Te ismered Arisztotelészt. Talán emlékszel rá, mit írt a nők irányította poliszokról Politikájában.

– Nem tudnám fölidézni.

– Azt, hogy mindegy, kik vezetik az államot: nők, vagy olyan férfiak, akiket a nők irányítanak. Így az is mindegy, hogy mit mondunk: a szeretet vezérli cselekedeteinket az igaz útra, vagy a hit, amely az előbbit mozgatja.

– Ha mindegy – szólt közbe Druzilla –, akkor a szeretet önmagában is elegendő lehet az üdvösséghez. Megtérés nélkül is bejuthat valaki Isten országába.

– Az ítélet egyedül az Úré.

Félix ismét odább lépett, és a terasz korlátjára támaszkodott. Nézte a tengeröblöt.

Druzilla halkan kérdezte: – És ha egy asszony meg kívánna térni? El kellene hagynia pogány férjét?

– Nem, úrnőm. – Pál kis híján azt mondta: lányom. – Akkor az a dolga, hogy hűséggel kitartson a házasságban, és igyekezzék a helyes útra terelni férje lépteit. Erre is igaz: mindegy, hogy magától teszi valaki a jót, vagy másnak a kedvéért. Csak tegye.

– Ezek szerint hitére való tekintet nélkül bárki jobbíthatja és szépítheti e siralomvölgyet.

– Ha a szelídek kezébe kerülne a világ sorsa, már az elég lenne hozzá, hogy különb életben legyen részünk.

– El fogom érni Félixnél – súgta Druzilla elszántan –, hogy megtartson téged a világnak, hogy továbbengedjen utadon, téríteni a pogány népeket.

– Elhiszem, és hálás vagyok érte – bólintott Pál meggyőződéssel –, de magam is bízom a helytartóban. Ha ki óhajtott volna szolgáltatni római polgár létemre a vádlóimnak, már megtehette volna. Ám ő hitelt adott szavamnak, hogy nem vittem be pogányt a szentélybe, s így nem is követtem el szentségtörést.

Várták, hogy Félix ismét visszatér hozzájuk, de ezúttal mintha végképp belefeledkezett volna az öböl látványába. Kis idő után szótlanul odamentek mellé, s nézték ők is a sötétülő láthatárt.

– Hol kell keresnünk a jót? – kérdezte egyszer csak Félix, mintegy önmagától. – Hát itt, a naplementében. Amikor elsimul a tenger, és béke száll a kikötőre. Talán még miránk is. Így van, Pál?

Az öreg először kétkedőn ingatta fejét; azt akarta mondani, hogy nekünk kell fölemelkednünk hozzá. Majd mégis bólintott:

– Ha igazán tudunk örülni a békének, akkor leszáll miránk is. Egyszer még a császár is megtér majd. Érdemes lesz kivárnunk a végét.

– Csak legyünk túl valahogy az elején – mondta halkan Félix. A sötétben nem látszott, hogy mennyire komor az arca.