Istenkísértés

1. rész

1.

Az öregemberrel a katonák kíméletesen bántak a hosszú úton, már ezért sem érzett félelmet, amikor a második nap végén a prokurátor elé vezették. Egyébként is, miért rettegett volna a fogságtól, amelyben nem először volt része? Már régóta abban a meggyőződésben élt, hogy e földön mindenképp börtönben lakunk. A test börtönében, ahol a lélek, a szellem mégis szabad lehet.

Amikor a helytartói palotában a fogadóteremhez vezető széles lépcsőn fölértek, a kíséret élén a százados egy villanásnyi időre megtorpant az aranyborítások, a libanoni cédrus ajtószárnyak között, mintha előre kívánná engedni a tiszteletet parancsoló idős alakot. Ám gyorsan visszazökkent szerepébe, és kemény léptekkel ment jelentést tenni. Átadta a jeruzsálemi helyőrségparancsnok levelét, és katonás tömörséggel összefoglalta az előző napon történteket.

A kihallgatás a kötelező formaságok után rövidnek ígérkezett, mert az őrizetes és a helytartó is igen fáradt volt. Az előbbit kimerítette a lovascsapattal sietősen megtett út a fővárosból ide, a tengerparti Caesareába, a kormányzat székhelyére. Gyalogláshoz szokott szervezete a lovon rázkódást nehezebben tűrte. Nagy melegben és porban jöttek, s bár az öreget az élet igazán nem kényeztette el, most mégis fürödni vágyott volna. Egyedül a hely szellemével tudta magának magyarázni ezt az adott helyzetben igencsak meglepő kívánságot.

A nagy hatalmú római urat a kényelem lankasztotta el, fiatalsága múltával egyre inkább. Jócskán megvárakoztatta a fővárosból érkezetteket, míg rendbe szedte magát a váratlan éjszakai intézkedéshez. Valaha hadvezéri babérokra vágyott, s nem egy kicsiny provincián való zsarnokoskodás volt az álma. Ahogy most hallgatta az aszkéta külsejű embert bekísérésének előzményeiről, némiképp irigyelte is, amiért bejárta a fél világot. Az adatfelvétel s a ténymegállapítás végeztével tekintete megállapodott a szakállas arcon:

– Nem csoda, hogy ilyen elcsigázott vagy, annyi vándorlás után.

Az öreg, már amennyire gyöngülő látása és a fáklya pisla fénye engedte, mélyen a szemébe nézett:

– Nem az utazásaim vették el az erőmet. Inkább az, amit még nem sikerült végbevinnem. Mulasztásaink számosabbak és súlyosabbak, mint a cselekedeteink.

A helytartó elcsodálkozott az intelemnek beillő fogalmazáson; tényszerűbb válaszra számított. E szavak hallatán eszébe jutottak a maga sötét tettei, közöttük lázadások véres megtorlásai, amelyeknek jellegzetes prokurátori pályafutását köszönhette rabszolgaságtól a kormányzásig. Ezek emlékét gyorsan elhessegette. Ám jólesőn engedte fölidéződni már-már végképp eltemetett ifjúkori álmait a hódító hadjáratokról; óvatosan éledező reménnyel gondolt egyszer netán mégis elkövetkező győzelmi meneteire, az arcképével ékesített diadalívre. Bölcsnek találta az öreg szavait, s noha letörten hangzottak, önmagára nézvést halvány biztatást vélt belőlük kicsendülni. Kezdte őszintén érdekelni ez az ember, aki bár jóval idősebb nála, mindeddig kitartott törekvéseiben. Igyekezett maga is barátságosabb hangot megütni:

– Szeretném megismerni a történteket a te előadásodban is. Hadd halljam, mit mondasz! Miért hozatott ide az ezredes?

Az öreg egy lélegzetvételnyi csönd után megfontoltan szólt:

– Mert Izraelnek az a törvénye, hogy pogány nem léphet a Templom szentélyébe…

– Nem értelek – hökkent meg a prokurátor –; te nem pogány vagy.

– Nem…

– Eszerint zsidó.

– Nem mondanám magam annak, jóllehet farizeus volnék…

A helytartó döbbenten meredt rá:

– A farizeusok nem zsidók?!

– De azok, s engem is úgy tekintenek némelyek. Más zsidók viszont hallani sem akarnának rólam. Mint szentségtörőre támadtak rám. Tömegverekedés kezdődött, s az Antonia-erődből riasztott legionáriusok kiemeltek belőle.

A százados ekkor sértett méltósággal előrelépett:

– Fogalmazhattál volna úgy is, hogy kimentettünk. Mielőtt a szikárius merénylők kést döftek volna beléd.

Az öreg bólintott:

– Igazad van. Jó szívvel mondhatom.

A helytartó hol az egyikre, hol a másikra nézett. Széttárta karját:

– Ez nekem bonyolult. – Gondterhelten végigsimított a homlokán, tett egynéhány lépést. – Hanem mára elég is volt, elnehezült a fejem. Jó lesz kipihenni magunkat. – Intett a szolgáknak. – Készítsetek szállást a katonáknak, és helyezzétek el a foglyot!

Ismét az öreghez fordult:

– Holnap folytatjuk veled. De nem innen, ahol most abbahagytuk. Kezdjed majd elölről. Legelölről! – Fejét ingatta, hitetlenkedve. – Úgy látszik, hét év sem volt elég arra, hogy kiismerjem magam rajtatok. Hiába, hogy görög létemre a nagy Heródes unokáját vettem feleségül, s hogy a palotájában lakom. Igaz, maga a király sem látta át kellően választott népe szokásait, hiszen ő sem a tizenkét törzsből való volt, csak elzsidósodott edomita, rokon származék. Azért is volt olyan végzetesen gyanakvó. Palotát építeni jól tudott, de kis híján az egész családját kipusztította belőle. – Elgondolkodott. – Ámbár, ami az edomita származást illeti… magáról Dávid királyról meg egyenesen azt mondják, hogy moabita nőnek a leszármazottja volt. – Várakozón pillantott az öregre. – Ezt hogyan magyarázzátok?

– Valóban; az a bizonyos Rút egy zsidó férfi özvegyeként úgy határozott, hogy elhagyja szülőföldjét, Moábot, hogy szintén megözvegyült, Betlehembe hazatérő, szeretett anyósával tartson. Ilyenformán választott népe lett a zsidó. Új férjet talált közöttük, s Dávid az ő fiuk unokájaként látta meg a napvilágot.

– Hát, talán majd most – a helytartó bizonytalan mozdulatot tett – sikerül kiigazodnom az ügyeitekben, a te segítségeddel. Lesz rá alkalmunk bőven, mert egy időre itt maradsz.

Így hát kényszerpihenőben leszek – gondolta az öreg. – Legalább megtanulhatok valamit, amire sabbatkor sem voltam képes soha: hogy örüljek a semmittevésnek. Elleshetem egy előkelőségtől a görög életformát, hogy mint tartsuk frissen testünket, lelkünket, ahelyett, hogy szakadatlanul törnénk magunkat. Végre is itt az ideje.

Tanácstalanul állt egy ideig, mintha nem tudná, hogy vajon kérdezhet-e ő is a prokurátortól; végül a kissé bizalmasra váltott hang hallatán mégis megkockáztatta:

– Tehát fogságban vagyok?

– Inkább házi őrizetben. Mondjuk talán vendégségnek.

Az öreg mérlegelte a hallottakat: vajon mennyire vehetők komolyan? Nem akart derültséget kelteni azzal, hogy netán egy gúnyos megjegyzésért mond sután köszönetet. Kérdéssel felelt:

– Meddig maradok itt?

– Ki tudja? Amíg el nem dől, hogy hivatalosan is megvádolnak-e azzal, amiért először csak ütlegeltek.

– Ez a zsidókon áll. S ha tőled függ?

– Nekem igazán nincs ellenemre, ha közöttetek – itt a helytartó kérdőn nézett az öregre, majd legyintett –, mármint a zsidók között meghasonlás van, az megkönnyíti a dolgomat. Még csak a megosztásotokon sem kell fáradoznom. De a zavargásoknak elejét veszem. Neked is jobb lesz, ha egynéhány hónapig nem mutatkozol Palesztinában, amíg talán elfeledkeznek rólad. – Helyeslésre várt, de semmiféle hatást sem tudott leolvasni az öreg arcáról. Állt még töprengőn, majd egyetlen mozdulattal elbocsátott mindenkit.

2.

Másnap alkonyattájt, a hőség múltával hívatta az öreget, s a későbbiekben ez szokásává vált. Kihozatta karszékét a szellős teraszra, ahonnan az öbölre látott. A hullámtörő gáton, a pihenő gályákon, a császári udvar futárhajóján járatta tekintetét, és a kikötő pompás görög stílusú, árkádos építményeit nézegette elégedetten, mintha legalábbis maga tervezte volna őket, s nem Heródes. Ide, a palotához sosem hatolt fel a parti kocsmák lármája, csak olykor a hullámok morajlása, ha éppen erre fújt a szél. Bámulta a naplemente vöröses fényében aranyló tengert, amelynek látványával az évek során sem tudott betelni.

Mintha éppen az imént szakították volna félbe beszélgetésüket, nem szólt vagy kérdezett semmit, csupán intett, hogy lehet folytatni. Egy ideig hagyta állni vendégét, majd mintha csak most kapna észbe, hirtelen egy székre mutatott. Közben ügyelt rá, hogy ne látsszék a kelleténél modortalanabbnak, de szívélyesebbnek sem.

Az őrizetes eleinte kényszeredetten keresgélte a szavakat, többször is bizonytalanul megkérdezte, hogy vajon nem vész-e el fölösleges részletekben, de a helytartó mindannyiszor megnyugtatóan ingatta fejét; így hát folytatta, kénytelen-kelletlen. Tanulmányainak ecsetelése után azonban, amikor éppen önálló életére tért volna rá, valahonnan a gyomra tájékáról föltolult egy émelyítő érzés, s mintha meg is szédült volna. Először úgy vélte, hogy eredendően zárkózott természete tiltakozik a kényszerű kitárulkozás ellen. Félt, hogy elveszíti a beszéd fonalát, s szavai összefüggéstelenül elakadnak. Szorongása mindaddig hatalmában tartotta, amíg egyszer csak meg nem világosodott előtte az oka: az, hogy egy igen régi, hasonló helyzetben tapasztalt feszengése tér vissza szinte kísértetiesen. Ekkor rádöbbent, hogy saját életútja, amelyet már nem egyszerűen a neveltetésének köszönhet, hanem valóban a maga művének tudhat, azzal a bizonyos harminc év előtti fordulattal vette kezdetét. E felismerés nyomán biztonságérzete, benső egyensúlya lassan visszatért, s innentől fogva szinte felszabadultan merült el emlékeiben, mintha csak a maga kedvére szedné össze gondolatait. Szavai gördülékeny folyammá olvadtak össze, amelynek immár nehéz lett volna gátat vetni; hullámai hátukra vették őt, s maga is úgyszólván csak hallgatta, a folyó csobogásaként, készen megszülető szónoklatát. Akkor, abban az évtizedekkel ezelőtti párbeszédben is ő vitte a szót, egyre határozottabb lendülettel, talán csak azért, mert a zavarba ejtőn gyér visszhang miatt abbahagynia még feszélyezőbb lett volna. Akivel eszmecserére vágyott, lélekben mintha egészen másutt lett volna. De a helytartó – talán csak színlelt – távollétéhez képest még mérhetetlenül nagyobb messzeségben…

– Te görög vagy – vette fel újra az elejtett fonalat –, biztosan megérted, hogy az egyetemen hallgatott filozófiai előadások sokféle tartalmai után a farizeusi tanulmányokat idővel egysíkúaknak találtam. Annak ellenére is, hogy oly mértékben azért mégsem voltak egyoldalúak, mint például teológiai ellenlábasainknak, a szadduceusoknak a nézetei, amelyekben az egyén szabadsága elfedi a sors, a végzet szerepét; s hogy nekem igen kiváló mesterem volt Gamaliél személyében, akinek hálával tartozom. Minél inkább igyekeztem elmélyülni a csavaros okfejtésekben, annál inkább súlyos tehernek éreztem, hogy bennük a következtetés mindig eleve adott, csupán a kiinduló tételeket bogozhatjuk másképp. Mire vezet akkor az egész? Megújulásra semmiképpen sem. Vágytam farizeusi ismereteimet szembesíteni más forrásokból merített érvekkel. Hiszen az egyiptomiak, a babiloniak, a perzsák, az indiaiak s még távolabb a magát Mennyeinek nevező birodalom tudósai is magyarázzák a világot, mind-mind a maguk módján, másképp, mint mi errefelé vagy mint a görög gondolkodókon iskolázott rómaiak. Vagyon nélkül arra aligha lett volna módom, hogy bejárjam a messzi országokat, s különben is lekéstem róla, hogy éveket töltsek ott a bölcsek lábánál kuporogva, mert harmincadik esztendőm táján jártam már. Hanem egyszer csak kedvezett nekem a véletlen: fülembe jutott, hogy olyasvalaki böjtöl a mi sivatagunkban, aki szerencsésebb volt nálam, s egy bőkezű adomány jóvoltából kitanulta szülőföldjükön a perzsa mágusok művészetét, a gimnoszofisták, a jógik s a többi keleti bölcselő tanait, és betekintést nyert az egyiptomi papok titkaiba. Elindultam, hogy fölkeressem őt a pusztaságban.

3.

Tudtam, hogy nem egykönnyen fogok odajutni, s még kevésbé hozzáférkőzni valakihez, aki szándékosan elvonult a világ szeme elől. Napokig tartó sivatagi bolyongásra készültem, s mert nem volt gyakorlatom benne, hogyan szerezhetünk élelmet a pusztában, hát vittem magammal némi kenyeret, sajtot, szárított halat és vizet.

Sejtettem előre, hogy fölösleges kerülőket teszek majd a gyér bokrokkal tarkított köves fennsíkon, míg nyomára bukkanok az oázisnak, barlangnak vagy miegyébnek, amelyben meghúzhatják magukat az önsanyargatók. Azt azonban nem gondoltam, hogy álló napi gyaloglás után csaknem ugyanott lyukadok ki a kopár vidék határán, bármi eredmény nélkül, ahol bemerészkedtem. Egy végeláthatatlan, szabályos ómega alakját formázta volna a lábam nyoma a vöröses porban, ha el nem kapkodja a forró szél. Megvallom, már azt fontolgattam, hogy tervemet föladom, s indulok vissza a városba, míg kitart bőrtömlőmben a víz. Minthogy a kenyérhez is csak módjával nyúltam, azt hittem, az éhségtől káprázik a szemem, amikor megláttam felbukkanni a semmiből egy fehér köpenyes alakot. Rám nézett csodálkozó tekintettel, majd éppoly hirtelen, ahogy megjelent, el is tűnt, én meg csak álltam sóbálvánnyá meredten.

Ha elment, talán vissza is jön – gondoltam, s mégis maradtam. Csak másnap ébredtem rá, hogy előző délután nem elmenőben, hanem éppen visszatérőben láttam az illetőt, amikor is megint elsietett előttem, de ezúttal korábbi időben, s az ellenkező irányban. Egy jókora korsót vettem észre a köpenye redői között; az oázis kútjáról hozhatta, színültig teli vízzel. Megszólítottam, s intettem neki, hogy várjon. Meg is állt, kőhajításnyira tőlem, de amint léptem felé egyet-kettőt, ő ugyanannyit hátrált. Veszteg maradtam hát, és fennhangon kérdeztem, hogy ismeri-e a világjárt anakhorétát, s elvezetne-e hozzá. „Nem vezethetlek”, válaszolta kurtán.

Megismételtem kérdésem első részét, hogy ugyanis van-e tudomása a remete ittlétéről. „Ismerni nem ismerem”, hangzott a dodonai felelet.

Útjára engedtem, de ekkor már eltökéltem magamban, hogy nem tágítok addig, míg legalább egy másik szent emberrel nem beszélhetek, legyen bár ájtatos vagy átkozódó, nagy tudású mester, vagy csak jámbor vezeklő.

Harmadnap mintha már nem okoztam volna meglepetést a vízhordónak; közelébb jött, s arcvonásaival együtt ifjúi kora is kitetszett. Megmondtam a nevem, s tudakoltam az övét. „Nathanaél vagyok”, válaszolta hűvösen, de nyílt tekintettel. „Te itt várakozol?” – tette fel a nyilvánvaló kérdést.

Igenlésemre hosszasan ingatta fejét. Majd gondolt egyet: „Adnál nekem vizet?”

Elcsodálkoztam: éppen a vízhordónak? „Adnék, ha neked volna kevesebb.”

Bólogatott, mint aki mérlegeli a hallottakat. Azután, mintha ott sem lennék, a tömlőmért nyúlt, s tölteni készült belé a korsójából. El akartam hárítani köszönettel a mozdulatát, de ő határozottabb volt. „Nem tudhatjuk mindig, hogy kinek van több – mondta csöndesen. – Az egyiknek kevesebb bora is tovább kitart, mint másiknak a teli hordója. Végül a dúskáló fog szűkölködni.”

Töprengtem, hogy miként értendő kettőnkre a példázat. Nathanaél megdicsért takarékosságomért, földi javakban való igénytelenségemért? Vagy éppenséggel megrótt, mert a látszat alapján ítéltem, hiszen nem tudhatom, hogy hány szomjazó között osztja majd szét az én tartalék vizemnél talán csak puszta ránézésre bőségesebb terhét?

A kormányzó itt közbevetette, mintha csak magának mondaná:

– Netán nem is egyszerűen rólatok szólt a lecke, hanem szegényekről és gazdagokról általában.

Intett, hogy nem vár választ, lehet továbbmenni; de a tekintete fürkésző volt. Az öreg folytatta:

– Miközben próbáltam Nathanaél fejével gondolkodni, ő köszönés nélkül távozott. Visszatérőben odajött hozzám, s annyit mondott: „Várj itt”; de hogy meddig s mire, arról nem szólt. Elment, s én vártam.

A rákövetkező napon ugyanabban az időben megállt előttem, bólintott. Szó nélkül vállára emelte a korsót, s elindult a puszta mélyének irányába. Mert kifejezett biztatás híján haboztam a nyomába eredni, visszafordult, hogy bevárjon. Némán követtem.

Nekem óráknak tűnt, míg végre megálltunk egy rövid pihenőre. Felém fordult: „Beszélni szeretnél valakivel, aki pedig nem kívánja szóra nyitni a száját.” „Tanulnék tőle egy keveset.” „A pusztába vonultaktól mindenekelőtt a csöndjüket érdemes eltanulni. Olyan a szó is, akár a bor. Aki sűrűn veszi szájára, csak pazarolja, mint aki gyakran veszi szájához a szőlő levét.”

Erre mást nem tehettem, csak bólintottam hangtalanul. Mentünk tovább. Nathanaél úgy kalauzolt, hogy senki nyugalmát se zavarjuk a sivatagban, még csak látnom sem engedett mást. Akihez vezetett, maga is az utolsó pillanatban tűnt szemembe, amikor elébe kerültünk egy szikla mögül. A vízhordó háttérbe húzódott, s oly tapintatosan adott át bennünket egymásnak, hogy mire elköszönhettem volna tőle, már észrevétlenül tovább is állt.

4.

Letelepedtem a földre, illő távolságban a mélységesen magába merült embertől. Nem szemben vele, hanem kissé oldalvást ültem, hogy jelenlétemet kevésbé érezhesse tolakodónak. Vártam, hogy talán majd odafordul felém bátorítóan vagy csak kérdőn, netán szól is hozzám. Fészkelődni kezdtem, részint zavaromban, részint meg azért, hogy testem valamiképpen elfogadja a kényszerű helyzeteket. Egy idő után lábam égni kezdett, bárhogy illesztgettem is. Kénytelen voltam fölállni, s járni egy kicsit. Ekkor észrevettem, hogy a férfi követ tekintetével, és mintha kérdőn nézne rám: ilyen könnyen föladom? Visszaültem, nehogy máris véget vessek kezdeti, bizonyára törékeny bizalmának, amelybe fogadni látszott, s amelyről leginkább közönyösnek tűnő egykedvűsége árulkodott. Hiszen akár el is zavarhatott volna ingerülten. Ki akartam köszörülni a csorbát, s hogy megmutassam állhatatosságomat, helyben maradtam, amikor ő a leghevesebb napsütés elől egy csenevész fügefa ritkás árnyékába húzódott. A szikla üregét így egyikünk sem foglalta el. Hetvenkedésemet utóbb megbántam, mert kibírhatatlanná lett a forróság, s attól fogva igyekeztem a köpenyemből s egy botból formált sátorféle segítségével némi árnyat keríteni magam köré.

Minél inkább sajogtak a tagjaim, annál jobban lenyűgözött az ő rendíthetetlen nyugalma. Próbáltam kilesni a titkát, hogy miként tud mozdulatlan maradni, szemlátomást ernyedt izmokkal, minden erőlködés nélkül. Keresztezett lábai rásimultak a földre, míg az én térdem ültömben égnek meredt, s görnyedt hátammal egyensúlyoztam. Ő szálegyenes tartással tekintett maga elé, de hogy mire, azt más nem sejthette. Gondoltam, hogy mindez hosszas gyakorlás nélkül nem lehetséges, de azt el sem tudtam képzelni, hogy efféle türelemre én valaha is képes legyek. Azért némi sejtésem adódott az ő önuralmának vagy inkább benső hatalmának a forrásáról, amikor sötétedés után jobb híján kénytelen voltam magam is befelé figyelni, s rácsodálkozhattam olyasféle történésekre, amelyeket addig nem tapasztaltam. A napszúrás keltette enyhe révület alighanem siettette e jótékony változásokat.

A lélegzés szokatlan, végtelenül jóleső hullámzása töltötte el bensőmet. Mellkasom a kényszerű tétlenség alatt a korábbi zaklatottról egyenletes mozgásra váltott. Bordáim idővel alig emelkedtek és süllyedtek, inkább csak a hasam domborodott előre és húzódott vissza valamelyest. Lélegzetvételeim mégsem igyekeztek szaporább ütemmel ellensúlyozni a látszólagos felszínességet, hanem éppen ritkábbá váltak, akár egy ivó ember kortyai, ha már kellően oltotta szomját. Igaz, mindez nem ment végbe egyik pillanatról a másikra. De az aszkétán láthattam a változás végkifejletét, azt ugyanis, hogy észrevétlenné zsugorodtak a légzései. Lecsüngő szakállának szálai meg sem rebbentek. Az én kezdeti szerény eredményem is elegendő volt ahhoz, hogy amikor a nap első sugarára ébredtem, üdén kelhettem föl kettős köpenyemről, amely bár hideg éjszakákra és meleg nappalokra egyként jól szolgál, fekvőhelynek mégsem igazán kényelmes. Csak a lelkem volt békés, testem törődött maradt.

Napközben számtalanszor próbáltam visszaidézni az újonnan lelt, belülről fakadó ruganyosságot, ám ez csak ritka percekre sikerült. Végül megértettem, hogy a kudarcnak éppen erőlködésem az oka. De annyit azért nyertem ez idő alatt is, hogy törzsem és végtagjaim kezdtek megbékélni az ülőalkalmatosság hiányával. Egyre tovább tudtam kitartani, ha a sarkamra telepedtem.

Harmadik közös, még mindig szótlanul töltött napunkba némi változatosságot csempészett a vízhordó látogatása, aki ezúttal csekély harapnivalót is hozott mindkettőnknek. Némán látott el bennünket, ezért nem sikerült megtudnom, hogy szolgálatra szegődött-e a magányosok mellé, vagy közéjük tartozott. De bárhogy volt is, nyomába sem érhettem a jó példa alázatos követésében.

Az egyhangúság segített abban, hogy végre mégis közelébe jutottam az elmélyülésnek, amit nálatok, görögöknél talán csak az orphikusok és a püthagoreusok ismernek. A lassult légzés tovaterjedését egész bensőmben éreztem, s ez a szelíd térfoglalás végképp lenyűgözött, paradox módon éppen akkor, amikor ismét szaggatottá vált. Csakhogy most nem szeszélyesen változó időközök tagolták, mint korábban, hanem az egyenletes ütemek között maguktól beálló arányos megszakítások. E szünetek a célba érés oly teljes megelégedésével töltöttek el, hogy mindannyiszor szinte sajnáltam feladni a tökéletes mozdulatlanságot. Vonakodásom azt eredményezte, hogy egyre hosszabbakká lettek a szünetek. Az idő megállt. Kiszabadultam a jelen fogságából, ledőltek a tér korlátai; úgy éreztem, hogy eggyé váltam múlttal és jövővel s az egész tágas világegyetemmel. Ámultan vettem észre, hogy én, a korábbi kapkodó ifjú, lassan kezdek megérteni valamit abból a rendíthetetlenségből, amelyen egy aszkéta odaadó szemlélődése nyugszik.

A helytartó félig sértett, félig fölényeskedő hangon jegyezte meg:

– Meghódítottad hát az elmélyedés magaslatát, amelyet a görögök közül csak kevesen…

Az öreg elengedte füle mellett a gúnyt. A másik enyhülten mondta:

– Jól van, hagylak beszélni.

– Korántsem hódítottam; távol voltam a csúcsoktól. Egyébként a benső elvonultságról tapasztalatokat a zsidók közül is csupán maroknyian szereztek, homályos, titkos tanok követői, mint például a hasszideusok. A pusztában csak megízleltem a testet-lelket átjáró csönd élményét. Azután hosszú időre elfelejtettem. Mégis, a sivatagi napoknak köszönhetem, hogy évek múltával olykor váratlanul elcsitult a zaklatottságom, ha már-már kimerített a feldúltság. S mi több: ahányszor fogságba vetettek, magától hullott rám ez az áldás, nyugalmat és türelmes lelkierőt adott. Mint most is.

De térjünk vissza a sivataghoz! Végül aztán láthatta rajtam a csonttá soványodott férfi, hogy én sem kapaszkodom görcsösen a test biztonságába, jóllétébe egyedüli bizonyosságként. Vártam a percet, amikor végre lelkében is maga elé bocsát. Ekkor már olyan békés türelemmel voltam, hogy számot sem tudnék adni róla, mennyi idő telt el addig, míg ez egyszerre csak megtörtént. Felém fordult: „Szólj!”

Belém szegett a szó. Arra számítottam, hogy először kérdezni fog. De hiába néztem rá segélykérőn. Kitartásom kezdett meginogni. Nagy lélegzetet vettem hát, és maradék türelmemmel hozzáfogtam a beszédhez.

5.

„Nagy tisztesség nekem, hogy meghallgatod a szavaimat – mondtam őszintén, hízelgés nélkül –, bár mit sem tudsz rólam. De ha már vettem a bátorságot, hogy megzavarjalak egyedüllétedben, legalább ne raboljam fölöslegesen az idődet: rátérek egyenesen jövetelem céljára. Azért járultam eléd, mert eljutott hozzám a híre, hogy a keletiek bölcsességének tudós ismerője vagy. Csak találgathatom, mennyi ideig szándékozol böjtölni itt a kőtengerben, ezért nem halogattam, hogy megkeresselek, és előadjam kérésemet. Nagy szerencsémnek tartanám, ha elfogadnál tanítványodul, föltéve, hogy mások már nem foglalták el a helyet lábadnál.”

Vártam, ám hiába, hogy választ ad ajánlkozásomra. De miért is adott volna, míg nem tájékoztattam legalább a múltamról, s főként céljaimról. Nyeltem egyet, s folytattam mondandómat a rábeszélés nem titkolt szándékával. Kezdetként összefoglaltam iskolai éveimet, ahogy az imént neked is, és ezzel zártam: „Én sem vagyok tanulatlan ember, láthatod. De amit az egyetemi előadásokon meg itteni írástudó mestereimtől kaptam, annak forrása csupa-csupa könyv, egyrészről görög és római szerzők, másrészről a mi prófétáink írásai. Mennyire más lehet a tapasztalásból merített ismeret, amelynek te birtokába jutottál! Minden tőlem telhető erőfeszítést szívesen megtennék azért, hogy a nyomdokaidba léphessek. Azután, ha méltónak találsz majd rá, én is továbbadom a tőled nyert tudást törekvő és alkalmas növendékeknek.”

Bíztam benne, hogy a nevelői hajlam kinyilvánításával megnyertem a jóindulatát. De ha netán sikerült is, azt nekem nem mutatta. Nekirugaszkodtam hát, hogy újabb érvekkel próbáljam rábírni az igenlő válaszra. „Ne vedd elbizakodottságnak, de úgy gondolom, hogy ellenszolgáltatásként én is kínálhatok neked egy lehetőséget. Magam eléggé képzett vagyok a retorikában, s mondhatni, kellően tájékozott a filozófiában, különösen ami a sztoikus bölcseletet illeti. Tehát szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy át is tudom adni azoknak az ismereteknek a legjavát, amelyek az athéni Akadémián vagy a pergamoni és a többi nagy könyvtárban tanulhatók. Fontold meg, mekkora előny származnék abból mindkettőnkre nézvést, ha kölcsönösen gazdagítanánk egymást! Te beavatnál engem Napkelet ősi tanaiba, én pedig a Római Birodalom tisztségviselőinek műveltségébe vezetnélek be. Ez utóbbit aligha sajátíthattad el mondjuk a kaldeusoktól vagy a perzsáktól. Ha összefognánk, micsoda hatalom birtokába jutnánk!”

Rám nézett egy pillanatra, de rögtön fordult is vissza. Az volt az érzésem, hogy a „hatalom” szó végre érdeklődést váltott ki belőle. Ma már tudom, hogy jobb lett volna hatóerőt vagy hatékonyságot mondanom, azokhoz nem föltétlenül társul a fölény vagy éppen a kényszer jelentése. De akkor fiatal voltam, s képtelen mértéket tartani; nagy hajlandóságot éreztem, hogy mindent akarjak. Belelendültem a jövőről formált nagyszabású látomásom részletezésébe. Bizonyos voltam benne, hogy érveim napnál világosabban megmutatják, mit nyerne ő maga, ha tudásunk egyesítése közelébb segítené saját céljainak megvalósításához is.

„Itt élünk egy óriási birodalom közepén, amely packázik velünk, ahogy neki tetszik. Urai fölényeskednek alattvalóikkal ama szellemi kincs birtokában, amely nem az ő alkotásuk, mert maguk is jórészt készen kapták a görögöktől. Talán az egyetlen, amit hozzátettek, az a jogrendjük. A mi papjaink meg rabbijaink köldöknéző módon az írásokba temetkeznek, s ha vetnek is olykor egy-egy pillantást más országok szokásaira, hitére, tudományára, csakis azért teszik, hogy gyalázhassák, átkozhassák. A lenézés kölcsönös a rómaiak és a zsidók között. Pedig bizonyára mindketten messzibbre jutnának, ha hajlandók volnának tanulni egymástól. A rómaiak mindenekelőtt azt, hogy egyetlen Örökkévaló létezik, nem számtalan jobb-rosszabb isten; a zsidók meg azt, hogy a szentírás-magyarázaton kívül sokféle tudomány és művészet van még, amelyet érdemes művelni. De nem akarnak okulni. Ellenben mi ketten, ha összefognánk, széles látókörünkkel fölül tudnánk kerekedni mind a provinciák, mind Róma uralkodó csoportjain. Rajtunk kívül más aligha mondhatná el, hogy igazán érti a népek észjárását Kelettől Nyugatig. Ha már egy impérium alávetettségében kell élnünk, fordítsuk előnyünkre ezt a helyzetet! Mutatóba a terített asztalnál is szüksége van a hatalomnak egynéhány jeles alattvalóra, nem mindre csak a csizmák alatt. Nem vetem el a sulykot, ha azt mondom, hogy egészen a császári udvarig tudnánk emelkedni. Több egykori diáktársam megbecsült pozícióba került a birodalom fővárosában. Megkaphatnád te is a római polgárjogot. Lehetnénk, mondjuk, diplomaták, a császár követei. Előbb-utóbb magunk mögé állíthatnánk sok olyan férfit a kaldeus csillagjósoktól a hispániai légiók tábornokaiig, akik nem szívesen viselik sorsuknak a trónutódlásoktól függő, kiszámíthatatlan alakulását. Egy egész világ hullana az ölünkbe! Ezt ajánlom föl neked.”

Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy milyen jelekből, talán egy villanásnyi időre égbe emelt tekintetéből, arra következtettem, hogy ábrándnak látja elgondolásomat. De nem tágítottam. „Nagy Sándor ezrével házasított össze makedón ifjakat meg perzsa hajadonokat a szúzai menyegzőn. A császárság, tetszik, nem tetszik, ránk telepedett, s ez nem egyeztethető össze azzal, hogy ki-ki bezárkózik a maga népébe, provinciájába, királyságába, fejedelemségébe. Aki ezt teszi, magára vessen, ha úgy bánnak vele, ahogy a kisebbel, a gyengébbel szokás. Ha mindezt el akarod kerülni, légy erős! Hogy erős légy, legyenek szövetségeseid! Itt élnek körülöttünk és közöttünk a görögök. Miért kell nekünk ma is olyan ellenségként tekintenünk rájuk, mint amikor a Ptolemaioszok voltak Palesztinában a hódítók? Nem szíveljük, ha jó soruk van. Hát a mi telepeseink talán szegény embernek mentek el Kürénébe, Pontusba? Azt kellene néznünk, hogyan színesítik és gazdagítják az életüket, mi mindennel szépítik városaikat, milyen tervek szerint emelnek agorákat és melléjük oszlopcsarnokokat az eszmecserék színhelyéül, könyvtárakat, színházakat meg tornaiskolákat lelkük és testük pallérozására. Nekik sikerült a kultúrájuk termékenyítő magvait elhinteni egy óriási impérium talajába. Mi, zsidók vajon mitől várjuk a próféták szavainak teljesülését a messiási birodalom megvalósulásáról, arról, hogy a népek mind Izraelnek és Istenének fognak hódolni, miközben magunk legszívesebben hátat fordítanánk a tisztátalan pogányok láttán? Nem kellene irtóznunk a hellenizmustól, hanem átvennünk belőle, ami javunkra válik. Természetesen nem azt kívánom, hogy legyünk görögökké. Maradjon meg ki-ki annak, ami. Követnünk éppen abban volna jó a helléneket, hogy ráébredtek: a görögség nem sziget, hanem az emberiség egybefüggő nagy szárazföldjének része. Annak ellenére vagy talán azért látták ezt be, mert az ő poliszaik mindig is elkülönült városállamok voltak. Még a háborúikban is becsülni tudták a nemes ellenfelet, szánni tudták a legyőzöttet; szemükben nem alábbvaló valaki csakis azért, mert más vidéken ringott a bölcsője.”

Ez a gondolatmenet megérintett egy húrt a prokurátor lelkében. Noha nem ápolt közelebbi kapcsolatokat görög emberekkel, semmiképp sem inkább, mint a római polgárjog egyéb birtokosaival, azért még nem kevésbé érezte hízelgőnek az iménti szavakat. Szülőföldjének emléke s az anyanyelv édes ízei idéződtek föl benne:

– Minderről sokat tudnék én is beszélni, sőt, fogunk beszélni mi ketten. Hellász dicséretében magam sem vagyok rest. Bár te most igazában a sivatagi napok témájánál horgonyoztál le, és eltéríteni nem akarnálak, azért mégis megkérdem: nem lesz-e sok mára, nem kívánsz-e visszavonulni. Cellád tűrhető-e, vagy keressünk neked egy tágasabb szállást?

Az öreg csekély elégtétel érzésével s hangjában némi büszkeséggel felelte:

– Köszönném, de fölösleges lenne. Mostani odúmnak is csak az egyik sarkát lakom. Bőven elég. A többi hármat felőlem akár elbonthatjátok.

A helytartó fanyarul elmosolyodott:

– Azt nem bánnád, meghiszem. Én viszont annál inkább. Többé nem volna kivel folytatnom ezt a dialógust, amely évek óta először kárpótol ifjúkorom görög lakomáinak hiányáért; no nem a gyomromat dugaszoló vacsorák, hanem a fejemet megtöltő szimpóziumok elnélkülözéséért. Még nem tudok eleget, szükségem van rád. Legalább gyakorolhatod diplomáciai hivatásodat, a birodalmi adminisztrációnak azt a felvilágosítását, amelyet egykor Rómában szerettél volna művelni. Minél hatékonyabban élsz retorikai képzettségeddel, annál hamarább omlanak le cellád falai. De addig várnod kell. Hogy könnyebben teljék az idő, annak sem lesz akadálya, hogy az én konyhámról étkezzél. Élvezd hát velem a vendégbarátságot!

6.

– Gondolkodtam hasonlatodon a szigetekről meg a szárazföldről – mondta a helytartó a legközelebbi alkalommal, amikor ismét leültek beszélgetni alkonyatkor. Ekkor már kínálnivalóról is gondoskodott, narancs levét meg keleti csemegéket tettek eléjük a szolgák.

Az öreg csak inni kért. Tűnődött:

– Ilyesmiről beszéltem volna?

– Igen, a kontinens metaforájával a népek szoros kontaktusát, az emberiség összetartozását érzékeltetted. Ami majdnem ugyanaz, mint a nemzetek és a birodalom kapcsolata.

Az öreg hallgatott. A római főhatalom megkerülhetetlen kérdését ő sem hanyagolta az előző beszélgetéskor, s jól tudta, hogy a prokurátor nem egyszerűen magánemberként tanúsít figyelmet iránta; de terelgetni nem hagyta magát. A helytartó várt egy kicsit, majd mint aki merő véletlenségből elvétette az irányt, visszatért a kiinduláshoz:

– Amit a népek viszonyáról általánosságban mondtál, az bármely nép és a többi nemzet relációjára is érvényes. Ha így fogalmazok, az megfelel a következtetés Arisztotelész állította szabályainak, igaz?

– Úgy van.

– Akkor az istenség sem tesz különbséget a népek között.

– Hogy érted?

– A zsidók Istene sem állítja szembe híveit és a pogányokat, bármit mondjanak is a próféták.

Az öreg töprengett.

– Jónás könyvében csakugyan nem tesz ilyet az Úr. Ott a niniveieket, akik asszírok, s nem tartoznak választott népéhez, ugyancsak a védelmébe veszi mint övéit. De a buzgó törvénytartó zsidóknak ez a gondolat, amelyről a babiloni fogság előtt sosem hallottak, új és szokatlan.

– A görögök a kérdés szűkebb, emberi vetületében nem vitáznak sztoikus meg cinikus bölcseikkel, elfogadják tőlük, hogy világpolgároknak kell lennünk. Pedig tágabb, kozmikus összefüggésben nemzedékek óta képtelenek dűlőre vinni a kérdést, hogy a mindenség lényege egyetlen egész voltában rejlik-e, s az egyedi létezők sokfélesége csak látszat, ahogy Parmenidész hirdette, vagy fordítva: az igazság a változás szakadatlanságában, a részleges módozatok végtelenségében tárul fel, s akkor az állandóság puszta illúzió, ahogy Hérakleitosz tanította. Ezekről te sokkal többet tudsz nálam. Én gyakorlati ember vagyok, nem volnék képes, és hogy őszinte legyek, nem is akarok állást foglalni az efféle filozófusi okoskodásokban. Csak jelezni szerettem volna neked, hogy amiről a pusztában beszéltél, azzal egyetértek. Gyarló eszemmel úgy tartom, hogy az egész is meg a rész is valóságos; a kettő nemhogy kizárná, de feltételezi egymást. Amikor szolgaként kőtömböket vonszoltam az építkezésekhez, a nagy szerkezetnek mindössze kisebb elemeit, akkor sem vélhettem úgy, hogy merő ábrándképekkel birkózom. Ha pedig egész házat kellett elbontanunk, nem legyinthettem könynyedén, mintha csak a tervrajzukat, egy képzeleti képet kellene összetépnem. A császár helytartójaként azt mondom: megmaradhattok zsidónak a birodalomban is, nem vagytok puszta látszatlétre kárhoztatva. Az lenne erre a helyes válasz, hogy zsidóként akkor hát megmaradunk békésen a birodalom kebelében, mint a többi nép. De nem; lázadás lázadást követ. Addig-addig, míg fordulhat úgy, hogy csakugyan nem lesz maradásuk szülőföldjükön a zsidóknak… A te aszkétádra hatottak az érveid?

– Nem tudtam egyértelműen megállapítani. Sokáig szónokoltam még neki a görögökről. Csaknem olyan lelkesen, mint Periklész Thuküdidész művében a hősi halottak temetésekor Athénról, amikor többek között azzal büszkélkedett, hogy városuk sohasem utasított ki idegent. Dicsértem a római törvényeket, amelyek a rabszolgaságot szentesítő polgári jog mellett elismerik a természetjogot is, s abba foglaltan minden ember egyenlőségét. Végül még győzködtem őt Euripidész szavaival: nekünk, embereknek, fáj az idegenek baja is. Mindezt tiltakozás nélkül hallgatta. De amikor mozgósító célzattal visszatértem Rómával kapcsolatos elképzeléseimhez, s az események felülről való irányíthatóságának adtam nyomatékot, akkor ingatni kezdte a fejét. Kérve kértem, hogy fejtse is ki a gondolatát. Ennyit mondott:

„Egyenkint kell megújulnunk, lélekben, az változtathatja meg a világ egészét, nem a fejedelmek.” Elhagyott a türelmem, mert beláttam, hogy ahol a legnagyobb történetíró és egy halhatatlan tragédiaköltő kudarcot vall, ott én hiába erőlködöm. „Lélekről lélekre akarnál araszolni körbe a Mediterráneumban?” – kérdeztem ingerülten.

Az öreg elhallgatott egy rövid időre. Ami itt következett, azt nem akarta megosztani a helytartóval:

„Magam is meglepődtem tőle, hogy a hangom mennyire gúnyos: »Tudod mit? Annyi erővel nekiállhatsz kenyérré változtatni e köveket itt körös-körül, amerre a szem ellát; de egyenkint ám! No, állj neki, a híres mágusi képességeiddel!« Továbbra is rezzenéstelen arca láttán végképp elhagyott a béketűrés. »Egyedül akarod elérni a céljaidat? Akkor legjobb, ha miután innen visszamentél a városba, egyenesen a legmagasabb toronyhoz tartasz, és aláveted magad onnan, mert csak akkor lesz esélyed a hatalmi gépezettel szemben a világban, ha a halálugrást is túl tudod élni. Menj, és mutasd meg! Ez talán nem gond neked a jógából fakadó isteni erőddel?!«”

Innentől fennhangon, de csöndesen folytatta:

– Mindjárt megbántam, ami kiszaladt a számon. Szerettem volna meg nem történtté tenni, hogy ennyire túllőttem a célon. Iszonyú erőfeszítéssel higgadtságot erőltettem magamra. Elhatároztam, hogy bármit válaszol is, tiltakozás nélkül fogom hallgatni, csak álljon szóba még velem. „Most bizonyára azt gondolod – tettem hozzá alázatos hangon –, hogy lelepleztem igazi arcomat, s csaló szándékkal kívánnám eltanulni tőled a mágusok fogásait. Lásd őszinteségemet: bevallom neked, hogy csakugyan, noha csupán minden más módszernek a csődje után, legeslegvégső soron a szemfényvesztés alkalmazását sem zárom ki, mert az a véleményem, hogy a mutatványt a célja minősíti. Nemcsak ártó célzatú fekete mágia létezik, hanem jó szándékú kegyes csalás is van. Ilyenekkel szedte rá például Themisztoklész az athéniakat, hogy építsenek flottát, majd vegyék fel a harcot a perzsákkal, s így mentette meg hazáját és Európát a barbár igától, mert mint a történetíróknál olvashatjuk: elhagyta már a remény, hogy a népet meggyőzheti ésszerű érvekkel, ehelyett csodákhoz, égi jelekhez és deus ex machinához folyamodott, mint a drámaköltők. Nem tudom, hallottál-e már erről, de tekintsd egyetlen példának arra, hogy milyen tudnivalókkal szeretnélek ellátni, ha engedsz rábeszélésemnek, és társulsz velem. A jó szándék szép, de édeskevés. Gyakorlati érvényt is kell szereznünk egy ésszerű megfontolásnak. Ha valaki erre nem képes, márpedig egymagában aligha lehet az bárki is, akkor jobb, ha átengedi a pályát a sikerre esélyes vetélytársaknak. Magamat ez utóbbiakhoz sorolom, s mégis keresem a szövetségest benned.” Ahogy szemébe néztem, eltöltött a bizakodás, mert szelídséget láttam benne. Csöndesen mondta: „Ne dörgölőddz hozzám, Sátán!” Elképedtem, hiszen alig magyarázható ellentét feszült arckifejezése és szavainak tartalma között. Legszívesebben azonnal felálltam volna, hogy köszönés nélkül távozzam, de foglyul ejtett a helyzet, és most már nem akartam félig kiismerten otthagyni őt, akivel bizonyára többé sohasem hoz össze a sors. Kitört belőlem az óriási csalódottság: „Te talán angyal vagy? Mit akarsz a szelídségeddel? Meglátod, hamar elhagy majd, ha visszamész a valódi világba. Ott küzdelem van, nem megtévesztő béke, mint itt a pusztában. De a harcba is felkészültebben bocsátkozhatunk, ha már Hérakleitosz felnyitotta a szemünket, és átlátjuk, elfogadjuk, hogy mindennek a viszály a mozgatója. Az efféle józan nyugati elméletekkel megtakaríthatnék neked sok keserves kerülőutat, míg eljutsz az önáltató keleti harmóniától a realitás kényszerű belátásáig. Miért utasítanál el?” Szinte suttogta: „Csak felruházni tudnál az ismereteiddel, nem beoltani.” A hangját most szomorúnak éreztem. Az ellentmondás szándéka nélkül kérdeztem tőle: „Miért mondod ezt?” Válasza alig volt hallható: „Mert a mélyre ható tanításhoz szeretetre van szükség.”

Ismételgettem magamban a szavait. Szeretet, szeretet… Hol van ilyesminek helye világunkban? Hát igen, az áldott emlékű Hillél rabbi kegyes gondolataiban. Ott csakugyan. Ám vajon mennyire verhetett gyökeret a lelkekben ez az ige, ha nekem, aki a Hilléltől eredő farizeizmus követője vagyok, úgy kell előbányásznom az emlékezetemből? „Szép is a szeretet – hozakodtam elő kételyemmel –, de mit alapozott meg eddig hathatósan az emberi társadalomban? Légvárat építhetünk rá. Volt-e valaha igazán tekintélyes filozófus, aki jelentékeny szerepet tulajdonított neki a földi világban, hasonlót, mint amilyet Hérakleitosz a viszálynak?” Nem is tudom, hogy a félig-meddig költői kérdésre vártam-e választ. De, nagy meglepetésemre, kaptam. Ekkor már az ő hangja is tárgyilagos volt. Mintha csak leckét mondana föl, közönyösen ejtette ki e szavakat: „Akragaszi Empedoklész, a görögök szemében isten fia.”

Elhűltem. Hirtelen zavaromban nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Kérjek tőle bocsánatot, amiért eddig nem tételeztem fel róla többet, legfeljebb jámbor félműveltséget? Vagy mégis igazam volt ebben, neki meg csodás véletlen találata? Aligha. Meglepettségem palástolásával igyekeztem kimenekülni a szorító helyzetből: „Empedoklésznál a szeretettel egyenrangú szereplő a gyűlölet is. Együtt kormányozzák a világot.” „Nekünk pedig az a dolgunk, hogy kettejük közül a philotészt segítsük protagonistává lenni – tette hozzá ő a görög szavak palesztinai ejtésével –, a neikosz rovására az emberek között.” De ezt mintha már nem is nekem mondta volna.

Ha eddig az volt a gondom, hogy miként közelíthetem meg az aszkétát, akkor innentől az ellenkezője: mint tudnék minél természetesebben visszavonulni. „Kérdezhetek tőled utoljára még valamit?” Bólintott. „Ha nem találsz nagyon tolakodónak, kérlek, mondd meg nekem, hogy mi volt mindeközben, míg itt voltam nálad, a meditációd tárgya.” Ölében nyugvó kezébe nézett. Lassan fölemelte jobbját, hüvelyk- és mutatóujját kis körré illesztette össze, majd kitárta tenyerét, és így szólt: „Szókratész miért nem alkotott könyveket; miért mondta azt, hogy tanítását állatok bőre helyett inkább emberek lelkébe akarja írni?”

Ekkor már nem csodálkoztam. Minden kötekedés nélkül jegyeztem meg: „Írás híján azután nehéz eldönteni, hogy vajon szeretetet mondott-e, amikor nevelői hatásának a titkáról vagy céljáról beszélt.” „Mindegy, hogy használt-e egy szót – válaszolta –, mert daimónjának, belülről szólító, sugalmazó hangjának az üzenete: hogy az erény gyakorlása nem vár jutalmat, hiszen az maga a jó, mindenképpen önzetlenséget kíván az emberektől. Az önuralom, önmagunk korlátozása mi mástól nyerné értelmét, mint felebarátaink szeretetétől?”

„Ha kijössz a sivatagból, nem kellene egészen magadra maradnod” – mondtam neki búcsúzásféléül, egy élhetetlen ember iránti féltéssel, akinek a képzelőerejét hol szárnyaszegettnek, hol túlzottan magasröptűnek éreztem. Az ő szemében a legcsekélyebb aggodalom sem tükröződött: „Nekem már az angyalok szolgálnak.” Önkéntelenül körülnéztem, mintha Nathanaél közeledtét várnám. Ő kitalálhatta gondolatomat: „Ne keress esszénusokat. Szállj inkább magadba. Amit mondtam, azt jelenti, hogy egészen áthatott a szent szellem; még el sem telt negyven nap, és sikerült megszabadulnom a földi nyűgöktől. Fordulj te is befelé, szállj magadba! Most pedig távozz tőlem.”

Otthagytam hát. De nem ő maradt egyedül, hanem én. Visszafelé az úton mindvégig azon tépelődtem, hogy hiába is szerettem volna, nem találtam magam mellé társat, maradnak hát csupán a társak. Simon, az öreg Jonatán, Ezékiel… A jól megszokott farizeusi közösség. A nyáj. Ragaszkodnom kell hozzájuk mindenáron. Máskülönben könnyen úgy járhatok, mint az a csóka, aki kissé termetesebb lévén a többinél, át kívánta nagyzolni magát a hollók közé. Azok kivetették maguk közül, de az otthoni fészekbe már nem fogadták vissza. Ugyanez történik azokkal az emberekkel is, írta róla Aesopus, akik a hazájukat elhagyják, mert inkább szeretik az idegen földet. Közkedveltségnek ott sem örvendenek, mert jövevények, s a honfitársaik is megorrolnak rájuk, amiért egykor lenézték őket. Így váltam attól fogva, hogy Jeruzsálembe visszatértem, afféle Cofárrá.

Hogy ki ő? Jób könyvében lehet találkozni vele. A sorscsapásoktól agyonsújtott vén Jób egyik barátja. Cofár jódolgában sohasem lázadna az Isten ellen, mint legvégül Jób; sőt, hivalkodóan hangoztatja feltétlen hódolatát mint valami érdemet. A hozzá hasonló cofárok lihegve visszhangozzák az Úr akaratát, ahelyett, hogy tennék csöndben. Beálltam én is közéjük, de nem ám egynek a sorba, hanem mindjárt a legcsahosabbnak.

Csupán egyetlen, de annál súlyosabb részlet kerülte el addig a figyelmemet, ha ebbe a könyvbe beleolvastam. Amikor az Úr maga is megelégeli Jób hosszan tartó próbatételét, a rá szabadított Sátántól való méltatlan sanyargatását, amely ellen a vénember annyi sok tűrés után végül is kifakadt, leszáll hozzá a menynyekből, hogy kiengesztelje. A cofárokhoz pedig ily szavakkal szól ekkor: Haragom feltámadt ellenetek, mert hízelegtetek, és nem az igazságot mondtátok rólam, mint szolgám, Jób. Egy igaz farizeus idejében megértette volna a túlbuzgóság kárhoztatását. Nekem azonban bizonyára nem a felfogóképességem volt erőtlen; ezt az ítéletet a szívem mélyén akkor nem is akartam megérteni.