×

Főhajtás XXIX.

A régi Nemzeti Színház

Szigethy Gábor

2009 // 12
Ódivatú asszony volt két világháborút túlélt anyai nagyanyám: vasárnap délelőttönként – a múlt század ötvenes éveiben – „sétálni” a Szépművészeti Múzeumba jártunk, alkalmanként „kirándulni” a Nemzeti Színházba. A régi Nemzeti Színházba a Blaha Lujza téren, a valamikori Népszínházba, amelyet 1965-ben földig rombolt az országpusztító politikusok ostobasága.

Kívül-belül titkokat rejtett számomra az épület. A negyvenes évek végén, talán néhány évvel később is – „ott, ahol a hatos megáll” – a színház Nagykörút felőli oldalán, szabadtéri műhelyében egy cipőtisztító üldögélt (ha jól emlékszem: féllábú hadirokkant), és tízévesen arról morfondíroztam, hogy ha majd nagy leszek, én is kipucoltatom a cipőm a mogorva bácsival.

Egyszer láttam, amint kitárult a hátsó nagykapu, és megpillantottam hátulról a hatalmas színpadot, a magasban lengő díszleteket, a sötéten hallgató nézőteret.

Mint a költő az ég kapujában: „szájtátva álltam…”

Kamaszlelkem számára a színház elvarázsolt világ, a színész megközelíthetetlen varázsló. Előadás után, a hirdetőoszlop mögé bújva, meglestem a színészeket: kedélyesen mosolyogva gurult ki a kapun Tompa Sándor, gőgösen baktatott a hatos villamoshoz Balázs Samu, arcát kendőbe takarva suhant el Mészáros Ági.

Torokszorító pillanat kamaszéletemben a III. Richárd bemutató előadása. (A megőrzött, megsárgult Színház és Mozi tanúsága szerint 1955. november 4-én.) Az írnok egyperces jelenete végén véget nem érő vastaps zúdult a riadtan álldogáló színészre, a ma már csak néhányunk emlékezetében élő, törött arcú Baló Elemérre. Némán ült mellettem nagyanyám, aztán hazafelé menet elmagyarázta, valójában mi történt a színházban: azért tapsoltak az emberek – mondta –, mert Shakespeare írnoka (négyszázötven évvel ezelőtt) a mi boldogtalan korunkról beszélt. Akkor is, most is hatalmuk megtartása érdekében ártatlan embereket ítéltek, ítélnek halálra gazember politikusok. Már elkészültek – akkor is, most is – a halálos ítéletek, amikor a halálraítéltek még szabadon járnak-kelnek, s nem sejtik a rájuk váró szörnyű véget.

Nagyanyám könnyeiből értettem meg, miről beszél. Ötéves koromban távozott életemből örökre édesapám.

1956. április 9-én, hétfőn este a Nemzeti Színházban az erkély első sorában, a legszélső széken feszengtem vadonatúj sötétkék öltönyömben – szemben velem a díszpáholyban Rákosi Mátyás és gömbölyded mongol felesége – a már többször betiltott, most újra engedélyezett Madách-mű, Az ember tragédiája bemutatóján. Tizennégy éves voltam: bölcs nagyanyám nevelt, és próbált eligazítani a népi demokráciának nevezett diktatúra mindennapi zűrzavarában. Értettem: Rákosi miért maradt tüntetően a díszpáholy külső termében a falanszterjelenet alatt; értettem: Kálmán György, aki a Tudóst játszotta, miért kapkodja a fejét, és pislog folyton a díszpáholy felé; értettem: miért van riadt csend a nézőtéren.

Gondosan megőrzött színházjegyeim tanúsága szerint 1956. április 27-én még láttam a Mirandolinát, aztán október 23-ig már nem jártam a Nemzeti Színházban. De november 2-án egész nap a városban csavarogtam, aznapi újságokkal – ma is őrzöm a megsárgult lapokat – teletömött táskámmal a nyakamban bámultam a romokat, a sétáló, bámészkodó, mosolygó embereket, órákig álldogáltam a Nemzeti Színház mellett. Úgy emlékszem, néhány percre – „forradalmi” bátorság – le mertem ülni a színészbejáró melletti padra. Ma sem értem, miért nem álltam be a kalapáló emberek közé, s miért nem gyűjtöttem magamnak egy darabka Sztálin-törmeléket.

A kommunistákat és a szovjet megszállókat gyűlöltem. Azt hittem: márciusban újra kezdődik a forradalom. Ősszel már tudtam – nagyanyám terelgetett a kétségbeesés korlátozta szűk ösvényen –: életemet a szocializmusnak nevezett kommunista diktatúrában fogom leélni. Életben akartam maradni. Színházba jártam.

Talán karácsony előtt, talán 1958 kora tavaszán láttam a Nemzeti Színházban – főszerepben a fanyarságával elbűvölő Kálmán Györggyel – a kilencvenhat telt ház után a műsorról hirtelen eltűnt előadást, Félicien Marceau darabját, A tojást. Akkor még volt (Katonáknak és diákoknak!) a hajdani időket idéző filléres földszinti állóhely a Nemzeti Színházban. Az utolsó sor mögött, az emeleti erkély alá beszorult állóhelyről sokat nem lehetett látni, főleg ha az embernek nem sikerült az első sorban, középen, a korlátnál helyet szerezni magának. Az előadástól elbűvölten, gémberedő tagokkal nemegyszer támaszkodtam erre a korlátra. És bámultam Lotz Károly freskóját a menynyezeten. (Így kopik emlékezetünkben a múlt: határozottan emlékszem, hogy szünetben mindig bámultam a freskót, de arra már nem emlékszem, mit is ábrázolt.) És sokáig nem értettem: miért van az első és második emeleti férfivécének közös ablaka. Később jöttem rá: az ablaknyílások méretét a homlokzat arányaihoz igazították, s a hatalmas ablak az elsőről átívelt a második emeletig. (Negyven év múltán nézegetem a színházról készült fényképet: nem tudom megállapítani, hogy az első és második vagy a második és harmadik emelet között pompázott-e ez a hatalmas ablak.)

És láttam a nagyszerű színészt, Timár Józsefet utolsó szerepében, Az ügynök halálában. A harmadik emeleten ültem 1959. november 21-én. Aztán valamikor tavasztájt – szokásom szerint időnként elfelejtettem iskolába menni – délelőtt a színház körül őgyelegtem. Timár József a színészbejáró melletti kispadon üldögélt. Ott, ahol én is üldögéltem néhány percig 1956. november 2-án. Messziről néztem a színészt. Nem mertem közelebb menni. Akkor szégyelltem, ma sajnálom, hogy nem volt bátorságom őt rajongó tisztelettel köszönteni.

Már évek óta nem létezett a régi színházépület, amikor egy idős öltöztető asszony hagyatékából hozzám került a Nemzeti Színház eredeti, kézzel színezett, jegyzetelt nézőtéri alaprajza. Elképzelni sem tudom, honnan szerezte, miért őrizgette. (Emléktöredék: mintha ezt láttam volna hajdan a jegypénztárban, a jegyeket áruló szemüveges hölgy feje mellett a falon függeni.) Tőlem is megörökli majd valaki. Remélem, ő is őrizgeti majd, mint én.

És elkövetkezett életemben a nagy pillanat. Már egyetemista voltam, kalandos színházi életútról ábrándoztam, és 1963 őszén alkalmi „segédszínész” lettem a régi Nemzeti Színházban. Horthy-baka-egyenruhában csárdást táncolhattam a főiskolás, de már filmsikereket magáénak tudó Moór Marival. Állhattam papírpáncélban, rezdületlen arccal a Macbethben Sinkovits Imre mellett. Fél méterre a nézőktől dühödten verekedtem a Lear királyban, és véresre haraptam a számat, amikor az előttem álló Kállai Ferenc úgy nyúlkált a nézőknek hátát mutató Berek Kati dekoltázsában, hogy a színésznő zavarában majdnem elájult.

Az aggastyán Gózon Gyula színpadra lépés előtt – Orvos a Macbethben – a folyosón sétálgatott, és hosszú perceken át memorizálta hárommondatos szerepét. A színpadon másfél méter magas emelvényen állt, jelenésemre várva én az emelvény alatt guggoltam. És Gózon Gyula minden alkalommal úgy mondta el azt a három mondatot, hogy fejem fölött remegett az emelvény. Én is remegtem.

A szünetben – ha idejében érkeztem – a büfében a legendás Herti néni legendás réteseiből falatoztam, és szemlesütve hallgattam Kálmán Györgyöt, aki egy áhítattól dadogó, tisztelettől sápkóros színművészeti főiskolásnak próbálta kedvesen elmagyarázni, hogy Darvas József Részeg eső című darabjáról nincs véleménye, a szerepét nem érti, a darabot nem olvasta, de nem baj, mert a politika – tudja, kisfiam, azzal én nem foglalkozom! – nem érdekli, rá annyi tartozik, hogy valami megalkuvó értelmiségit kell játszania – hát, tudja, ez egy ilyen szakma, a színészet!

Értettem a színészt. Akkor már talán a kort is értettem, amelyben éltem.

Több mint négy évtizede, 1964 tavaszán volt a Darvas-darab bemutatója. Akkor valószínűleg – bár tudtam, hogy politikai fércmű – nem sejtettem: nagyon hamar örökre lomtárba kerül. Azt sem sejthettem 1964-ben, hogy lesz még idő hazánkban, amikor a kommunisták álarcot cserélnek, és megtagadva, sőt leköpve apáikat és korábbi, lakájlelkű önmagukat, krokodilkönnyeket hullatnak október 23-án, és saját maguk megigazulása ünnepének tekintik azt a napot, amikor elvtársaik a forradalmat vérbe fojtották, és szovjet tankok segítségével örökre meg akarták semmisíteni a magyarok szabadságálmát.

A régi Nemzeti Színházban – valaha dalszínház volt – hatalmas zenekari árok húzódott a színpad és a nézőtér között. A Részeg eső előadásain befedték, s én, mint ellenforradalmár diák (szép szerep, jó szerep!), a színpad szélén ültem, nagyon közel a nézőkhöz, és némán pucoltam kellék géppisztolyomat. Az egyik utolsó próbán a rendező, Kazimir Károly – aki még vígszínházi díszítőmunkás koromból ismert – azt mondta: Maga, amikor Básti művész úr bejön, ordítson egy nagyot!

Boldog voltam. Feladatot kaptam. Ordítottam: Ruszkik haza!

Igyekeztem a próbán, de kevés sikerrel. A rendező indulatosan kérdőre vont: Nem tud dühösebben ordítani?!

Bátorító instrukció! Teli torokból, dühösen ordítottam: Ruszkik haza! Egy kicsit minden este úgy éreztem: hős vagyok. Géppisztolyomat pucolva ültem a régi Nemzeti Színház színpadán, és felszabadultan, őszinte hittel, boldogan ordítottam: Ruszkik haza!

Sikerem volt. Éreztem, ahogy velem együtt vesz egy mély lélegzetet a nézőtér.

Negyvenöt éve a régi Nemzeti Színház színpadán huszonnégy alkalommal estéről estére átéltem: hazug világban élek, ahol az emberek többsége – magában, titokban, de – gyűlöli a hatalmat bitorló moszkovitákat. A régi Nemzeti Színház színpadán lettem felnőtt férfi. Ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és átéltem az évekkel később, 1983 szeptemberében Cs. Szabó László Erdélyben című könyvében megtalált, olvasott, megértett mondat igazát: „Más a szülőföld és más a haza: az egyik gyerekkori emlék, a másik férfikori gond.”

A lerombolt régi Nemzeti Színház: gyerekkori emlék. A romhalmazzá tett haza: férfikorom gondja.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben