×

A titok; A működés gyönyöre; A fregoli alatt; Hajnali harmat; A tréfa

Győri László

2009 // 12
A titok

A szilva

Kékül, egyre kékül,
törtet az ághegyeken,
elszállna, de végül
lottyan a szilvatetem.

A hordóba űzve
forr, erjed, poshadozik,
a pálinkafőzde
küldi a poharakig.

Hajni minden héten
zörgeti kinn a reteszt,
kis munka fejében
kapni egy kupica szeszt.

Dolgot Lili néni
hát ad a háza körül,
a páleszt kiméri,
szidja, de Hajni örül.

Így végzi a szilva:
törtet az ághegyeken,
s Hajniba hajítva
lesz neki egynapi menny.

A szőlő

Nő, nő a levél közt,
egyre csak, egyre a szem,
vár a gazda szép őszt,
mustot a fürtjeiben.

– Pipahuja! – így szól;
magyarul munkaszünet.
– Csípje meg a csíbor
túl dolgos kezeteket!

– Korán lesz még arra! –
inti a préskezelő.
– Hála Isten, adja –
szól a préstekerő.

Mintha neki adná,
úgy örül, úgy tekeri,
iszik is egyet rá,
csúszik a jó tavalyi.

Vén diófa árnyán
főzik a birkagulyást,
bográcsban a bárány,
őrzik a régi szokást.

Lefoszlik a szőlő,
fölfele hajlik a kedv.
Szárnyain a költő
viszi a gyűlöletet.

Örülnie kéne,
az este csöndes idill,
de forr az epéje,
fordul a szívben a nyíl.

A tőke kivágva,
kedvet a bolt emelint.
Uramisten, árva!
Egyszemü holdra tekint.

A birs

Nagy feje bulldog,
bőszen az őszbe harap,
morogva hullong,
elfut a dombon a nap.

Bántja a migrén,
nagy feje bárha kemény.
Koppan a szekrény
szúteli, bő tetején.

Láncra kötözve
ugrana vissza, le, ránk –
foglya örökre,
fogja egy télre a lánc.

A plakett

Bucskázom az őszben,
tolvaja, csősze vagyok.
A szilva, szőlőszem
rébusza, hogy hova lop.

A működés gyönyöre

Nekem a mosogatás
Úr műve, csupa zománc,
én nem úgy, ahogyan ti,
imádok mosogatni.

Te főzöl rendületlen
iszonyú lendülettel,
én pedig megterítek,
e munka engem illet.

A tálat az asztalra
te rakod vigasztalva.
A hússal ősi módon
lassan megvigasztalódom.

És közben szép szerényen
okítasz rá, a kézben
hogyan álljon a villa.
Az igazat bevallva

rám fér az illemkódex.
Ujjamat billegtetem
a villa-, késnyeleken,
s az ujjrend olyan jó lesz,

jöhet bárki a házhoz,
semmit se kifogásolsz.
Kedvemet lelve benne
az asztalt én szedem le.

Feketemosogatás?
Tányércsiszatolás?
Mindent előkészítesz
a végső szépítéshez,

s közlöd: a mosogatást
viszont nekem adod át,
én pedig közlöm: akár
hiszed, akár nem, a tál

meg a tányér tisztába
tevése mű, mely drága
kistestvére, derék tett,
a rejtett működésnek.

Te erre csak legyintesz:
– Bánom is én, de tisztes
munkát kérek! Utálok
mosogatni. – Imádok!

– Hát rajta! – S én boldogan
tisztázom azt, ami van,
a végén meg leöblítem,
amiben kéne hinnem.

A fregoli alatt

Nekem a teregetés
Úr műve, kerek egész.
Az idő egyenesen
feszül az ingeimen.

Fregoli szárnya alatt
edzem a szorgalmamat,
van idő, mondogatom,
elveszni most se hagyom.

Az idő nem kevesebb
azzal, hogy teregetek,
derűsen, végtelenül
az is a szálra terül.

– Csak lassan, óvatosan!
– így intem egyre magam.
– Csak szépen! Félvasalás,
hogyha most elfut a ránc.

Fölsír a törülköző,
mint újszülött csecsemő
azon nedvesen, ahogy
világra kikavarog.

Csak szépen, óvatosan,
kezedben élete van,
vigyázz, a földre ne ejtsd,
tiszta, de gyönge a test.

Csak szépen, türelmesen!
Még rád vár a sok selyem.
Ne spórolj, áll az idő,
a végső teregető.

A nyers léc, a deszkalap,
ha nem vársz, félbehasad,
nemcsak hogy félbehasad,
csáléra ájul a pad.

Az ember ha vétkezik,
az idő is éppen így.
Mért legyek bűnös? Tehát
kerülöm azt, ami árt.

Nem görbül majd el a mű,
lesz az is annyira hű,
amennyi áldozatot
türelmed összerakott.

Nyújtom a fregolira
egyre a kék, a lila
blúzokat, ingeimet.
Idő, ez mind a tied!

Nem vagy te soha kevés,
nesze, a teregetés,
tiéd a kezem, a kéz –
légy hosszú, földi levés!

Hajnali harmat

A szomszédban egy vastalicska
hever a kertben föltaszítva.


Nem úgy áll csinosan a lábán,
ami mód kívánná a látvány.


Korán keltem én is, azonképp,
ahogyan kelletlen a szomszéd.


A kert alján a kasza pengése
suhint be a nap felkeltébe.


A tiszta munkafolyamatban
korai, hűvös nyugalom van.


Átszólok neki, ahogy illik:
– Ilyen korán? – Alig-alig hallik:

– A paraszt a harmaton kezdi.
Válasznak éppen elég ennyi.

A szomszéd nyugdíjas kőműves,
de így szól, hogy fölé kerülhess.

Asszonya gyűjti a lucernát
(nemrégen műtéten esett át),

a zöldet talicskába rakja,
úgy tolja az udvarba rajta.

Térül-fordul, két nagy emlője
súlyosan imbolyog előre.

– Elég lesz mára – szól a fenti,
s a kaszát vállára illeszti.

Nincs, aki amazt igazítsa,
orrára bukik a talicska.

A tréfa

Egy elitbelire

A villa nevetése
rádermed a késre,
amikor a kanál
szóra emelkedik.
(Merthogy megcsörgetik.)
Nem akárki, benne
a minisztert tiszteld.
Tiszteld a minisztert!

Evésügyi –
a kormány kezében.
Őse tudniillik
az evőeszközök
fényes fejedelme,
derék merőkanál
volt egykor a tálban.

Csajkába, bögrébe
nem tud lesüllyedni,
akármilyen levest
nem emel a szájhoz.

Silány szalvétára
le nem ereszkedik.
A tányérban jár-kel,
nemhogy ő szolgálna,
etetne bennünket,
juttatna főztünkhöz,
ahelyett eltüntet
(kegyes evőeszköz) –
nem etet, nem táplál,
a hon asztalánál
enni kegyeskedik.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben