×

A harmadik út felé

Szabó Dezső az Élet és Irodalomban, 1. rész

Petrik Béla

2009 // 12
Sir Bryan Cartledge történész, az Egyesült Királyság hajdani budapesti nagykövete egy jelentésében az alábbiakat írta a londoni külügyminisztériumnak: „Itt járt a varsói nagykövet kollégám, és alig néhány órai tartózkodás után megjegyezte, hogy a magyarok, úgymond, nem »spiritulás« emberek. Igaza lehet. A magyarok vallása és kultúrája a nemzettudatuk. (…) Egy nagyobb országban akár ízléstelen, sőt aggasztó lehet a nemzeti érzés ilyen foka. De ez az ország területét illetően egyharmada Angliának, lakossága csak egyharmaddal több, mint Londoné. Legázolták tatárok, törökök, osztrákok, németek és az oroszok. Az utóbbi ötszáz évben minden háborúját elvesztette. Tehát azt, hogy a nemzeti érzés itt ilyen erős, én nagyon dicséretesnek és megnyerőnek találom.” 1

Szabó Dezső politikai tárgyú írásai ma is itt kopogtatnak ajtónkon, mint egy örökbe hagyott követelés.2 Talán – magam hajlanék rá – van a magyar kultúrának egy olyan „belső szellemi-erkölcsi igénye, ereje”3 , amely minduntalan elénk tereli ezeket a megkerülhetetlen örökségeket. S hogy hetven-nyolcvan esztendő múltával esszéi, tanulmányai őrzik frissességüket és aktualitásukat, hogy ma ugyanazokról a kérdésekről kell beszéljünk, önmagában igazolhatja, több ízben utat tévesztettünk, zsákutcába jutott történelmünk. Ha mindez nem szolgálna elegendő indokul, hogy életművével foglalkozzunk, mutassunk rá arra a megkerülhetetlen, de értékítéletet most fel nem állító tényre: a huszadik századi magyar szellemi mozgalmak Szabó Dezső ismerete nélkül nem érthetőek meg, azaz életműve bizonyos szempontból megkerülhetetlen.

Ahogy elkezdődött

Az elvesztett világháborút, a tanácsköztársaság terrorját követően, a trianoni ország- és nemzetcsonkítás után Szabó Dezső szinte pillanatok alatt kiszorult a szellemi élet partvonalára, annak ellenére, hogy hihetetlen energiával vetette magát a közéletbe, aktivitása vulkánszerű. Ezért szinte gondolkodás nélkül kapott a lehetőségen, amikor Szakmári Gáspár, aki egyébiránt ezzel a lapindítással kívánt politikai és pénzügyi sikert kovácsolni magának korábbi sikertelen baloldali kísérletei után, felkérte egy folyóirat szerkesztésére. Szabó Dezső a régóta nélkülözött nyilvánosságot szerezhette ezáltal vissza, úgy érzete, megtörheti az őt körülvevő, szinte légmentesen záró hallgatás falát. Így vette át 1923 januárjában az Aurora című lapot, amelyből két szám jelent csak meg, miután Szakmári kalandorként, pénz nélkül vágott bele a lapalapításba, és ugratta be Szabó Dezsőt e vállalkozásába. Márciusban ezért szakított a korábbi kiadóval, s Trócsányi Zoltántól, volt kollégistatársától átvéve lapengedélyét, Élet és Irodalom néven folytatta a folyóirat szerkesztését,4 Rik Ödön, feltétlen hívének anyagi támogatásával.

A szerencsétlenül végződött Aurora után megjelenő Élet és Irodalom első számaiban Szabó Dezső mellett mások is dolgoztak,5 az utolsó számok azonban már majdnem kizárólag Szabó Dezső egyszemélyes művei. A folyóirat profilja ekkorra végletesen letisztult, s nem szolgált mást, mint hogy az új magyar ideológia kifejtésének teret adjon. Az Élet és Irodalom főpróbája a már ténylegesen egyedül írt Ludas Mátyás füzeteknek, s példaképe Németh László Tanujának.

A folyóirat célját már az első számban megfogalmazta: „Az Aurora kettős feladatot tűzött ki. Szociálpolitikai, gazdasági, tudományos, művészi, pedagógiai tanulmányaival egységes, modern ideológiát akar adni a középosztálynak. Ideológiát, mely egy szabad fejlődésű, becsületesen demokratikus, szociálisan egészséges magyar jövő összes szellemi fegyverét egyesíti.”6 Írásunk tulajdonképpeni tárgya ezen egységes ideológia vázlatos áttekintése, a folyóirat első számában induló s a kilenc számból hétben folytatódó7 Új magyar ideológia felé című, könyvnyi terjedelmű tanulmánysorozat legfontosabb elemeinek felvillantása.8 Terjedelmi okokból nem térünk ki a folyóirat másik arculatára: a politikai publicisztika mellett közölt szépirodalmi elemzésekre. Elsősorban tehát arra a fősodorra koncentrálunk, amelyben összefoglalta az elmúlt évtized minden eredményét és tanulságát, egységes szövetté szőtte az addig sokféle műfajban – előadásokban, szépirodalmi alkotásokban, esszékben és tanulmányokban, publicisztikában –, sok helyütt – újságok hasábjain, előadások pódiumain – megjelenő gondolatait. Szabó Dezső célja írásával: pótolni azt a tátongó űrt, amelyet a tanulmányfüzér első darabjában, a helyzetfeltárás és diagnózis körében így fogalmazott meg: „Nem az volt a baj, hogy túl sok forradalom volt az országban, az volt a baj, hogy az esedékes magyar forradalmat elsikkasztották. Az volt a baj, hogy nem volt egy széles horizontú magyar forradalmi szervezet, mely merészen az események élére állva megépítette volna a magyar jövőt a még füstölgő romok felett.”9

E hatalmas munka természetesen nem előzmények nélküli, hiszen például a Virradatban megjelent írásai hasonló méretekben és igénnyel íródtak, de ez a látható szerves egység talán itt és most állt össze először, amely lényegében a Szabó Dezső-i harmadik út, a huszadik századi magyar radikalizmus ideológiai alapvetésének tekinthető, s amely meghatározóvá vált egész későbbi pályafutásában s a húszas évek végén induló nemzedékek számára is. Európai horizontú logikai egységgé formálta az új magyarság, a vesztes háború és az ország megcsonkítása utáni új élethelyzet kihívásait. Azokat a kihívásokat, antinómiákat, a nemzeti egység megteremtésének alapfeltételeit, amelyeket Szekfű Gyula egy évtizeddel később a következőképpen azonosított: 1. a föld kérdése, azaz a földreform, a telepítés, a nagybirtokrendszer átalakításának szükségessége, 2. a felekezeti kérdés, azaz a katolikus–protestáns ellentét kibékítése, 3. a zsidóság és a kapitalizmus kérdése, 4. a nemzedéki probléma, az öregek és az állástalan fiatalok közötti nemzedéki szakadék, 5. s végül a trianoni magyarság, a leszakadt nemzetrészek kérdése.10 Mindezen problémákat Szabó Dezső is hiánytalanul azonosította, és lefektetett szempontrendszerében egy új nemzedék számára adott minden ponton választ, amely eszmerendszer középpontjában a parasztság állt, a földreform, leszámolás az irredentizmussal, az antiszemita kampányokkal és a kurzus hamis kereszténységének jelszavaival, s vezérlő eszméje: a két terjeszkedő fasizmus között a sajátos magyarság szuverenitásának megőrzése. „Itt lép először színre az a Szabó Dezső, amelyik a rákövetkező nemzedékek gondolkozására a legnagyobb hatással lesz: a politikai gondolkozó, akiből már jórészt kiégett a tizenkilencedik század”11 – írta Gombos Gyula, ezért e tanulmánysorozatában megtalálhatjuk minden gondolatát, amely munkássága további két évtizedén keresztül végigkísérte.

Az új magyar ideológia

Az új magyar ideológia címzettje a századforduló időszakában, a világháború égésében, a forradalmakban nem kompromittálódott középosztály, az egyetemi-főiskolai, értelmiségi létre készülődő ifjúság – ideértve az egyházi és katonai pályát választókat is –, a közhivatalnoki, közalkalmazotti kar nem korrumpálódott része, vagyis az a réteg, amely szociológiailag a vidéki kis- és nagyvárosok polgári és tisztviselői elitje, a falvak és tanyák orvosai, tanárai, plébánosai és lelkészei, az iskolák tanulói. A társadalomnak ahhoz a részéhez szólt, amely mindenkor az ország kultúráját, erkölcsi tartását, etikai értékrendjét és tudását, a nemzet emlékezetét hordozza. A címzés ekkor még nem terjedhetett ki azokra a társadalmi csoportokra, amelyek azonban az új magyar ideológia minden értelme: a parasztság legjobbjaira és a szervezett munkásság irányító elemeire.

A középosztály feladatát így határozta meg: „A magyarság voltaképpen a magyar falu, s a fajvédelem legfőbb feladata éppen az, hogy a mostani romlott, heterogén, kulturálatlan középosztály helyébe a magyar faluból fejlesszen középosztályt.”12 S ezen újjáépítő és integráló munkában, jól látta, egy másik elemre, a munkásságra is támaszkodnia kell: „Alkalmam volt teljesen megbizonyító képet kapni arról, hogy a szociáldemokrata munkásság éppen oly végzetes sodródással volt benne az események rohanásában, mint a középosztály vagy bármely más rétege a lakosságnak, és szenvedett is annyit tőlük. De meg kell mondani azt is, bármilyen vádat is kockáztassunk: a szociáldemokráciába szervezett munkásság a földmívelő nép után a legértékesebb eleme az ország lakosságának. Helyesebben és kötelező őszinteséggel: csak ez a két elem egészséges és életre képes rétege a magyar jövőnek. Ez a munkásság csodálatosan fegyelmezett, intelligens, tanulni vágyó és ami a fő: van életalkotó hite és hozzávaló heroizmusa.”13 Ez az eszmei magvetés már a harmincas évek második felében meghozta termését, előadásain a hagyományos középosztályon és a fiatalságon kívül ott ültek a gyári munkások, katonatisztek, első generációs paraszti értelmiségiek. Ha pontosabbak kívánunk lenni, a generáció legjobbjai, mint például Németh László, már a húszas évek végén meghallották ezt az üzenetet: „Akik fiatalok vagyunk, máris érezzük ennek az új, eredetében szabódezsői atmoszférának a kialakulását, s halljuk a közeledő robbanásokat, amelyek politikai és társadalmi életünkben talán nem lesznek haszontalanok.”14

A kötetnyi írásfolyam első tanulmánya az Aurorában, a Szabó Dezső írásainak szerkezetét követve s ezt címével is hangsúlyozva – Elszámolás a múlttal és jelennel –, helyzetértékelés és diagnózis. „Az ország összeomlása és minden szenvedésünk két egyenlően ható okra, két egymással szemben álló, de egyenlően bűnös tényezőre vihetők vissza. Az egyik tényező a konzervatív érdekkörök: az idegen uralkodóház, az arisztokrácia és a dzsentri kezére játszó része, a magas egyházi körök és alacsonyabb rangú vak eszközeik, s ezekhez számítandók még a kapitalizmusnak általuk befogadott új hatalmasai. A másik tényező: a zsidó imperializmus. Az első tényező bűne: Az államot saját termelőgépévé tette. A magyarság nagy tömegeit föld, anyagi javak, kulturális horizont és minden szervezettség nélkül hagyva és tartva csak termelőeszközeinek tekintette. És ezt a belső szervezettség nélküli, anyagi és szellemi nyomorban lévő magyarságot belevitte egy olyan világháborúba, amelyben a magyarság csak veszíthetett, de semmiképpen sem nyerhetett. (…) A másik tényező bűne: Sehol a világon nem fogadták a zsidóságot olyan tárt karokkal, az élet annyi gazdag lehetőségével, mint Magyarországon. Az egyenlőséggel azonban nem sokáig elégedtek meg. Kapitalizmusukkal és egyedül uralkodó sajtójukkal már a békében túlhatalmi, külön öncélú zsarnoki tényezővé lettek.”15

Szabó Dezső a magyarság pusztulásának legfontosabb okát tehát abban látta, hogy mind a forradalmak, mind a keresztény kurzus elsikkasztotta az organikus magyar evolúciót a szocializmus-kommunizmus nemzetközi és a keresztény politika hazai jelszavai mögé rejtőzve, s ebben a bűnben a politikai-gazdasági hatalomban részes valamennyi réteget, ha szabad így fogalmaznunk, fajra, nemre és felekezetre tekintet nélkül, felelőssé tett. A szöveg olvastán óhatatlanul felmerülő antiszemitizmus vádjának kioltására két momentumra is utalhatunk. Az egyik, hogy Szabó Dezső már ekkor világosan látta és láttatta, s erre szinte minden jelentősebb írásában kitért, hogy a mesterségesen szított antiszemitizmus nem szolgált mást, mint hogy a magyarság valós problémáiról a figyelmet elterelje: „De általában az antiszemitizmust hirdető organizmusok nagy részénél ez az antiszemitizmus nem a magyarság felépítésének munkája. Tisztán áthárítás és figyelemelvonás. Szidják a magyar érdekek egyik ellenségét, hogy elvonják a figyelmet a magyar érdekek másik ellenségének munkájától.”16 A másik fontos mozzanat, hogy Szabó Dezső nem a zsidóság, hanem a zsidó kapitalizmus túlhatalmáról beszélt, azaz arról az igazságtalan és mértéktelen kizsákmányoló rétegről és rendszerről, amelyben mindig ott szerepeltek az Eszterházyak mellett a Weiss Manfrédék is, de sohasem kizárólagosan. Ez nyilván, Bibó István szavait idézve, sértette mind a – ma már tudjuk, hogy életbe vágóan érintett – zsidóság, mind egy általános filoszemita humanizmus érdekeit, de távol állt a fajüldözés akár német hitlerista, akár magyar nyilas változatainak bármelyikétől is.17 E programadó első írásában is kifejtette: olyan nemzeti politikát kívánt megvalósítani, amely az ország egész lakosságát akarta egy nagy kultúregységbe szervezni, mindenki számára biztosítva az érvényesülés lehetőségét. S meghirdette a két világháború egyik legnagyobb hatású mondandóját azt, hogy minden politika és lehetőség középpontjába a társadalom legnagyobb, még érintetlen és addig elnyomott, megújulást ígérő rétegét, a parasztságot kell állítani: „De mikor liberálisok vagyunk velük szemben, nem vonjuk meg ezt a liberalizmust a magyarság legnagyobb egységétől. (…) Mindenekelőtt intézményesen biztosítjuk, hogy a magyar paraszt olyan politikai, gazdasági és kulturális súlyt és érvényesülést kapjon a magyar államban, amilyent száma és munkája megérdemel. Biztosítjuk, hogy arravaló eleme megfelelő arányban fejlődjék középosztállyá.”18

Az Új magyar ideológia felé tanulmánysorozat következő darabja már az új folyóiratban, az Élet és Irodalom második számában látott napvilágot,19 amelyben az arisztokráciával és a papsággal foglalkozott, az írás más részeivel összehasonlítva viszonylag szűk terjedelemben. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen az arisztokráciában csak a magyarság tehertételét, betegségét és destrukcióját látta, amelynek azonban mégis olyan gazdasági, szociális és politikai súlya van, amely az „élet javainak aránytalanul nagy részét elvonja”20 a magyarság tömegeitől. Nem ígért e rétegnek mást, mint hogy egy születendő új alkotmány az első intézkedéseivel megszünteti kiváltságos helyzetét: „A nagybirtok teljes megszüntetése az új alkotmány leghatalmasabb lépése lesz ezen a téren s a magyarság legsürgetőbb lépése az élet felé. Gazdasági súlyát ezáltal el is fogja veszteni. Politikai téren fő teendő egy választott szenátus felállításával a főrendiház végleges megszüntetése és minden születési előjog gyökeres kiirtása.”21 A papsággal és a vallással kapcsolatosan elfoglalt álláspontja ennél lényegesen árnyaltabb, hiszen miközben rámutatott az egyházi vezetés és hierarchia visszásságaira, a vallás eredeti hivatását és egy megújult, a politikai hatalomtól világosan elkülönült egyház szerepét pozitívan ítélte meg: „Támadás-e a vallások ellen, ha ki akarjuk őket vonni a napi érdekek, a pártszenvedélyek, a hatalmi marakodások kavargásából, s csendes, tiszta levegőjű szigetté akarjuk őket tenni, ahol a vigasztalás egysége öleli egybe az élet külön hadonászóit? (…) A keresztény egyházak ez új történelmi helyzete a krisztusi gondolat megteljesedése lesz. Megtisztulva minden imperialisztikus gondolattól biztosítva lesz számukra a megenyhítés, a vigasztalás, az emberi irgalom múlhatatlan impériuma.”22 E téma kapcsán meg kell jegyezzük, hogy az egyház kérdésében elfoglalt álláspontját ma már egészen más történelmi tapasztalatokkal ítéljük meg, hiszen mi már „gazdagabbak” vagyunk ötvenévnyi egyházüldözés belénk égett minden tudásával, s ezért lényegesen érzékenyebben kezeljük mind az egyház, mind a vallás szerepéről szóló nézeteket.

A tanulmánysorozat középosztályról szóló részének lényege nem a meglévő társadalmi réteg ostorozása, melyről Szabó Dezsőnek nincs egy jó szava sem, halottnak tudta azt minden betegségével együtt: „Az eltemetett halottnak a közhit szerint még nő a haja és szakálla. A középosztály magyar része oly alaposan halott képlet, hogy még ennyi életjelt sem tudott produkálni. A világháború s a két forradalom borzasztó tanulsága után csinálta tovább azt, amit csinált a világháború előtt, a világháború alatt s a két forradalomban: üvöltötte a szájába adott jelszavakat, rángta a rászuggerált mozdulatokat, tapsolt, szavazott, s volt az idegen hódítók pandúrja, porkolábja, hóhérlegénye.”23 A magyar középosztály, sajátos fejlődéstörténete révén, nem tudott – s talán egy évszázad elteltével ma sem tud – a kapitalista szabadverseny menedékévé válni, a szociális demokrácia letéteményesévé, így a modern szabadverseny a demokrácia minden áldását a határokon kívül hagyta, s minden betegségét ránk hozta, a „régi rezsimnek pedig minden betegsége megmaradt, a régi előnyök megszűnésével”.24

Az írás lényege tehát nem is a betegségek diagnosztizálása, sokkal inkább a középosztály azon képének meghatározása, amivé válhat egy általa javasolt megújulást követően. A középosztálynak, amennyiben hivatását betölti, a történelemcsinálás, az államélet építése a feladata. „Ez az osztály, mely folytonos megújulással fogadja magába az egész társadalom legkülönbözőbb elemeit, a legalkalmasabb arra, hogy a közösség összes konzervatív és forradalmi erőit egy alkotó szintézisben egyesítse. (…) A középosztály tagjaiban egyesül a mély és alapos szakműveltség az általános szellemi kultúrával, melyek együttesen megadják azt a széles horizontot, melyet a modern államélet millió problémája megkövetel.”25 E sorokból is jól érzékelhető, milyen szerepet szánt Szabó Dezső egy megújult magyar társadalomban a középosztálynak.

A megújulás egyik fontos elemének a munkásságot tartotta, természetesen nem a kommunizmus igézetében élő munkásságot, hanem azt, amelyik – ha az összeomlás pillanatában nagyobb megértést tanúsított volna a magyarság sajátosságai iránt – a szükséges magyar forradalomhoz segíthetett volna bennünket. E bukás tapasztalata okán kérte, hogy a munkásság, a szociáldemokrácia nyújtson kezet, mert a középosztály szellemi és szociális regenerálódásának a szervezett munkásságból kell kiindulnia.26 Mert „tudatos, rendszeres élő hite” csakis nekik van. „Hit az emberi munka értékében, megváltó erejében, igazságot tevő ítéletében. Hit az emberi szolidaritás, az emberi jogok győzelmében, az egyetemes jólét, az egyetemes kultúra lehetőségében.”27 Érdemes arra is külön figyelmet fordítanunk, hogy a proletárdiktatúrában vállalt szerepe miatt éppen a politikai élet árnyékos oldalán tartózkodó szervezett munkásság jelentőségét milyen pontosan ismerte fel, s hangsúlyozzuk a témaválasztás bátorságát, amellyel a destrukció, a hazaárulás vádját is fejére vonhatta Szabó Dezső.

Az Új magyar ideológia felé legfontosabb eleméhez az utolsó előtti folytatásban ért el, a magyar parasztság problematikájához. Ezzel az írással teljesedett ki lényegében mondanivalója, itt szakított egyértelműen és világosan a hagyományos baloldali, kommunista-szocialista áramlatokkal és kora szabadversenyén alapuló, demokratikus intézményekben és szociális érzékenységben gyengélkedő berendezkedésével. Új ideológiáját ugyanis arra a társadalmi rétegre alapozta, amely a magyarság szinte egész addigi történelméből kiszorult, helyzete révén soha nem jutott szerephez, tulajdonképpen mindig csak a károk következményeit kellett elviselnie, a legszélesebb és érintetlen társadalmi bázisra: a magyar parasztságra. Megfogalmazta kora egyik legfontosabb tételét, amely lehetővé tette és megalapozta a harmadik út és a magyar radikalizmus eszmei kiteljesedését: „Alaptételünk tehát: a magyar paraszt = a magyarság, a magyar faj. Ez matematikailag pontos egyenlet, egyik fele sem több a másiknál. Teljes azonosság.”28 S ha e tétel igaz, a következtetés sem maradhatott el: „Itt minden igaz építés alapja a magyar paraszt. És sírboltot épít a magyarságnak mindenki, aki nem erre az alapra épít.”29 Kiadta hát a jelszót, amely a két világháború közötti időszak falukutató mozgalmainak és a középosztály legjobbjainak vezérlő elvévé vált: „Magyar tanító, magyar író, magyar művész, magyar tudós, magyar kereskedő, magyar gazdász, magyar ifjúság! A magyarság a magyar paraszt. Semmi sincsen már kívüle, ami magyar, és mindenki, aki magyar, csak általa lehet az. Menjetek szét a magyar falvakba. Járjatok szét a magyar paraszt között. Éljétek mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete minden rezdületét. Szívjátok tele tüdőtöket a lelkével. (…) Itt minden becsületes erő, minden igaz tehetség érvényesülésének egyetlen útja van: a magyar paraszt. Minden harcnak egy célja: visszafizetni Magyarországot a magyar parasztnak. Az ő honfoglalása, az ő győzelme a mi munkánk örökkévalósága.”30

Anakronisztikusan hatnak ma ezek a szavak, s felmerülhet a kérdés: milyen aktualitásuk lehet e tételeknek? Szabó Dezső mához is szóló üzenete pedig nem más, mint hogy rátalálunk-e arra a társadalmi bázisra, amelyre egy nemzet megújulását alapozhatjuk; szembe tudunk-e menni a kor áramlataival, vállalva a korszerűtlenség vádját, esetlegesen a nevetségessé válást vagy akár a bírósági meghurcoltatásokat. Szabó Dezső érdeme, hogy a húszas évek elején szinte elsőként ismerte fel a lehetőséget a parasztság társadalomalakító szerepében, s példátlan merészséggel építette egész gondolatrendszerét erre az alapra. Mintha két évtizeddel korábban megelőlegezte volna az 1945-ös koalíciós idők gondolatát, s szépírói eszközökkel fogalmazta volna meg egy világégéssel és két évtized társadalmi fejlődésével később kikristályosodott, a magyar demokrácia felépítésére vonatkozó elképzelést, amelynek értelmében Magyarország irányítását a középen álló társadalmi és politikai erőknek kell végezniük.

A sorozat záró darabja a magyar hadseregről szólt, arról a témáról, amellyel Szabó Dezső korábban a Virradat hasábjain vagy később a Füzetekben is foglalkozott. Aki nem ismeri a hadseregről vallott nézeteit, talán csodálkozva fogadhatja témaválasztását. Mindez azonban csak addig tart, amíg világossá nem válik, hogy Szabó Dezső olyan hadsereg képét vázolta fel, amely a magyar kultúra, a magyar demokrácia kiteljesedését jelenti, annak védelmét és egyben biztosítékát. Iskola, ahol mindenki szívesen tanul, munkahely, ahol az egyén a maga és a közösség hasznára dolgozhat, „tűzhely, ahol minden magyar munkáskéz összefog”. „A magyar falu, a magyar föld népének renaissance-a ez a hadsereg. (…) Ősi arcunk visszaszépülése, ősi erőink gazdag termése, sajátos kultúránk szép emberi diadala ez a hadsereg.”31

Az oldalvíz

Az Élet és Irodalom első számában az Új magyar ideológia felé sorozat nem folytatódott. A szám azonban nem maradt programadó írás nélkül, itt jelent meg A turanizmus és Szabó Dezső későbbi sorsát alapvetően befolyásoló írása, a Levél a tisztviselőkérdésről. A turanizmusról szóló írásában annak a romlott, halálra ítélt és nyomorult középosztálynak állított tükröt, amelyik kitalálta magának a „turáni legitimizmust, melynél obszcénebb viccet még a középkor kaotikus irodalma sem produkált. Gaz és kártékony csirkefogók ezek, kik egy üres fajvédeskedő frázeologiával eltérítik a magyarság ébredő életösztönét a helyes útjától, lejáratják a faji szervezkedés gondolatát s közben vidáman honfoglalgatnak. Talán egyre mégis jók: siettetni fogják az egész Magyarország új megvalósulását.”32 Az egyre terjedő divatturánizmusban Szabó Dezső ugyanazt látta, mint az éledő antiszemitizmusban: a valós problémákról történő figyelemelterelést. Ahogyan fogalmazott: „elvonják a figyelmet a legégetőbb követelésektől, az egyetemes rablástól s a számonkérés történelmi feladataitól”.33 A félreértések elkerülése végett szögezzük le, nem a turánizmus ellen foglalt állást, hiszen annak szükségességét maga is hangsúlyozta; egy komoly, szaktudományos eszközökkel művelt kultúrára úgy tekintett, mint a magyarság életében pótolhatatlan funkcióra, amelyet a magyar államnak kötelessége bőkezűen és jóakarattal támogatnia. Az igazi turánizmust, megismételve a fő tanulmánysorozatban kifejtett eszméit, a magyar falu, a magyar paraszt felemelkedésében látta. „Kiemelni, megmenteni, éber figyelemmel lesni a paraszt gyermekei közt termő minden tehetséget, gyümölcsözésig segíteni, utat nyitni előtte, helyet, irányítást biztosítani számára: ez az igazi turánizmus. Megvédeni a falut a nagyvárások undorító idegen gyári, szellemi és ipari szemeteitől: ez az igazi turánizmus. Intézményesen védeni meg a magyar paraszt munkája gyümölcsét, gazdasági helyzetét, könnyű utakat teremteni, hogy arravaló tagjaiban középosztállyá fejlődjék: ez az igazi turánizmus. Eltörölni a húsevő és ragadozó nagybirtokot, hazát adni minden magyar paraszt lába alá: ez az igazi turánizmus.”34

Az első számból ki kell emeljük egy tanárhoz írott válaszlevelét is, aki azzal a kéréssel fordult Szabó Dezsőhöz, hogy vigye nyilvánosság elé nyomorúságos helyzetét, mindazt a szenvedést, amely osztályrészül jutott neki és családjának, azt az anyagi és szellemi züllést, amelyen a tanárság keresztülment. Szabó Dezső e segélykérő levélre kíméletlenül őszinte és szinte durva választ adott: „És mégis: én, akiből máig is a legnaivabb ponyvamozidarab ki tud facsarni egy gyermekkönnyet, hidegen nézem az Önök szenvedését. Írja, hogy elpusztulnak: hát elpusztulnak. Írja, hogy elpusztul az egész magyar lateiner társadalom: hát elpusztul. Az a sors éri Önöket, melyet megérdemelnek.”35 Miért e harag ez egyszerű tanáremberrel szemben? Szabó Dezső rá önti minden indulatát, amely tulajdonképpen az egész tisztviselői kart illette, azokat, akik lojálisak voltak a magyarságot kizsákmányolókhoz, akik „mindenre kapható eszközei, bálványozói, korbácsai”36 voltak a magyar gyarmat haszonélvezőinek, akik felelősek voltak a magyar középosztály lezülléséért: „Az Önök hazaáruló baromi ideálizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia.”37
A levél előrevetítette a tanulmánysorozat egy későbbi – fentebb ismertetett – darabja, a középosztállyal foglalkozó rész gondolatait.

A második szám hangsúlyos írása talán nem is az Új magyar ideológia felé aktuális része volt, hanem egy másik írása, a Levél az ifjúsághoz című. Bár a levél látszólag csapongó, összeszedetlen, mégis pontos látképét adta Szabó Dezső akkori helyzetének, az ellene megfogalmazódott vádaknak, nevezetesen, hogy kivonja magát a most egységesülő keresztény társadalomból, támadja annak vezető alakjait, megosztja a magyar szervezkedéseket. Az írás részletes választ adott ezekre a kérdésekre, amelynek jelentőségét növeli, hogy talán itt fejtette ki első alkalommal németellenességének mozgatórugóit: „Tapintható igazság az, hogy Németország bekövetkezhető európai túluralma a legirtózatosabb halálunk lenne.”38 S ebben az írásban foglalt először állást az irredentizmussal szemben is, illetőleg részletesen kifejtette, hogy mit is ért igazi irredentizmuson: „És mi az az irredenta, mely most utcákon, termekben, rézinstrumentumokban, infámis versekben rikolt, bokázik, kardot nyel (néha díszkardot), tüzet eszik? A legpiszkosabb üzlet, a legkönnyebb Eulenspiegelség arra, hogy a balek magyar figyelmét elvonjuk zsebétől, melyben utolsó kenyere árát őrzi. (…) Mi az igazi irredenta? Olyan szociális, gazdasági és kulturális élet megteremtése, mely Magyarország minden lakósa előtt világossá teszi, hogy élete minden csírái a magyar levegőben fejlődhetnek ki a leggazdagabban. Önfegyelem, szorgalom, kitartás, praktikus látás megszerzése: ez az irredenta, hogy a bennem rejlő erők legteljesebb kifejtésével a lehető legkiválóbb katonát adjak magamban fajomnak.”39 Szabó Dezső e levele egyébiránt nem volt más, mint egy kétségbeesett segélykiáltás, a levél nem az ifjúságnak szólt, hanem a teljes magyar közéletnek. Büszkesége nem engedte, hogy kérjen, talán felesleges is lett volna, sorsa ekkor már eldőlt, sem kegyelmet, sem szánalmat nem kaphatott sem a jobb-, sem a baloldaltól. Bár a pereknek részben még előtte járt, illetőleg már folytak ellene, a meghurcoltatást nem kerülhette el. „Még egyszer a magyar társadalom elé vittem az egész ügyet s egész tragikus, holnaptalan helyzetem. Hátha mégis van magyar becsület, magyar akarat, magyar szeretet, mely megmozdul az Elsodort falu szerzőjének a védelmére. Mely nem fogja tűrni, hogy itt, a magyarok megmarcangolt földjén, idegen svihákok pusztítsák el azt, aki egyik nagy életigazolása a tragikus fajnak.”40 A levél védőbeszéd önmaga mellett, amelyben megpróbálta felmutatni, hogy az ellene folyó hajsza mennyire méltatlan, érdemeit mérlegre tette a vádakkal szemben, így próbálva leszerelni az ellene veselkedőket. Ma már tudjuk: mindhiába.

A lap elszigetelése mindeközben folyamatosan zajlott, s ennek egy mozzanatáról számolt be a második szám az Aktualitások között. Groteszk karcolatban írta le kiadó-szerkesztője kálváriáját, amikor is az a Magyar Távirati Irodán keresztül fizetett hirdetést kívánt közzététetni a Nép című lapban, amely még ezt a fizetett közleményt sem jelentette meg. Az Élet és Irodalmat fogadó első reakciók természetesen a dühödt támadások voltak minden oldalról, a hivatalosságok éppúgy támadták, mint a baloldali liberális-radikális vagy kommunista-szocialista körök. Majd ez a magatartás gyorsan átalakult az elhallgatás rendszerévé,41 s mint látjuk, nemcsak hogy kritikai visszhangja nincs e vitára ingerlő sajtóorgánumnak, de fizetett híradásait sem fogadják be, a lapból is lassan elfogynak a hirdetések.42 De formálódott már Szabó Dezső válasza, az országos méretű csíny, a „halhatatlan pofon”.

A harmadik számban jelent meg A titkos szervezetekről szóló írása, amelyben egy általa károsnak ítélt társadalmi jelenséget tárt fel, s kísérelte meg a figyelmet e veszélyre irányítani. Maga Szabó Dezső is egy ilyen szervezeten keresztül kívánta a középosztály hihetetlen kulturális elmaradottságát, szellemi tájékozatlanságát és szervezetlenségét oldani még a húszas évek legelején, ezen keresztül egységes ideológiát adni számára, szociális, gazdasági és kulturális kódexet. Egy olyan szervezetet kívánt létrehozni, mint amilyen Jászi Oszkár Társadalomtudományi Társasága volt. Az első próbálkozások után azonban megszökött terve megvalósítása elől, mert e szervezetek nem szolgáltak más célt, mint hogy a magyar közéletet „érdek-cimboraság” alapján megszervezzék. „Ezekbe a titkos szervezetekbe be van szervezve a keresztény bíróság, a keresztény ügyvédek, a keresztény alkalmazottak legnagyobb része. Ezekbe a szervezetekbe a felvételkor olyan esküt tesznek, mely minden más esküt felold, mely minden más eskü fölött áll.”43 Ha azonban ez az eskü feloldja a bírói, ügyvédi hivatali esküt, az a morális anarchia kezdetét, az állami hatalom szakszerű és demokratikus működésének végét jelenti, figyelmeztetett a jelenségnek az államélet alapjait megbontó veszélyeire: „Bírói, ügyvédi hivatalos eskü csak egy van. Ez az eskü szent és sérthetetlen. Aki egy más esküvel bármilyen függő helyzetbe hozza magát, melyet ez az első, hivatalos eskü nem enged meg, aki hivatalos esküje területén bármely más hatalomtól, szervezettől, utasítástól befolyásoltatni engedi magát, az nem hazafi, nem keresztény, nem hős, hanem gazember, akit Justicia háza elé kell felakasztani elrettentő például.”44

Az előző számban jelzett országos méretű tréfa első felvonása a harmadik számban látott napvilágot, illetőleg ha pontosak kívánunk lenni, elsőként a Világ című lapban. Május 19-én két levelet küldött a szerkesztőségnek azzal a kéréssel, tegyék közzé azokat. A Világ már a másnapi, pünkösdi számában eleget tett ennek, s közölte Fellner Sándor Szabó Dezsőhöz írott levelét és Szabó Dezső válaszát. Fellner e levelében felajánlotta, hogy a Szabó Dezső ellen folytatott végrehajtási eljárásban, amelynek során az író ingóságait, bútorait és könyveit árverezték volna el, megfizeti a követelt összeget, mentesítve ezáltal Szabó Dezsőt az árveréstől, melyet egyébiránt éppen május 23-ra tűztek ki, az Elsodort falu megjelenésének napjára és az író nevenapjára. „Ön ellenünk, zsidók ellen a legkíméletlenebbül harcolt. Miért tette, Ön tudja, saját magával kell számolnia érte. De én úgy érzem, hogy ez a sajátos megegyezése az árverési napnak az Elsodort falu megjelenési napjával rám, mint zsidó emberre, ki jó magyarnak érzi magát és mint kultúremberre, bizonyos kötelességet ró. Anélkül, hogy magáról az esetről ítéletet mondanék – ez nem tartozik rám –, engedje meg, hogy felajánljam, hogy az illető összeget kifizessem Ön helyett. Nem a politikust, nem az embert nézem Önben, az feleljen önmaga tetteiért. Hanem az írót, aki a Napló és Elbeszéléseket, az Elsodort falut, a Csodálatos életet s más műveket írta, melyek tartós értékei a magyar kultúrának és egyszersmind emberi értékek is.”45

Szabó Dezső válaszában elfogadta a segítséget, azzal a kikötéssel, hogy az eredetileg névtelenséget kérőt megnevezhesse, és a leveleket nyilvánosságra hozhassa. Levelében beismerte, hogy számára minden esetben az általa támadott zsidóság nyújtott segítséget: „Életemben kétszer irtózatos nyomorúságban a végső megsemmisülés szélén álltam. Mindkét esetben csak zsidókéz nyújtott segítséget, anélkül, hogy kértem volna, anélkül, hogy valamit kért volna.”46 Megrendülten és meghatottan számolt be arról, hogy az a zsidóság, amelyet oly sokszor támadott, műveit a magyarság örök értékeinek, emberi értékeknek ismeri el. Sőt, általános következtetéseket vont le, az egész magyar irodalmat azonosítva személyes sorsával: „És ebben az irtózatos pillanatban most belém döbben, hogy Ady Endre versei, melyek múlhatatlan igazolása és örök arca lesznek a magyarságnak, Önök nélkül soha meg nem íródtak volna. Mert azok a keresztények és magyarkodók, akik most itt közéletet gaztényeznek, minden szépséget külön gyűlölettel fojtottak volna meg. És Móricz Zsigmond robusztus magyarsága sohasem revelálódhatott volna, mert ezek a kultúr Lenin-fiúk csak börtönbe hurcolni, csak rágalmazni tudták.”47

Ha eddig mélyen hallgattak a lapok és folyóiratok Szabó Dezső Élet és Irodalmáról, úgy most e két levéltől visszhangos volt valamennyi. A baloldal – ideértve az emigrációs újságokat is – természetesen a nagy megtérésről, az örök igazságokhoz való eljutásáról cikkezett, arról, hogy a bűnös végül is felismerte hibáit, s megtért. A jobboldal árulót kiáltott, akinek hangoskodása kompromittálta a fennálló rendszert. Érdekes módon mindkét oldal Friedrich Istvánnal mint köpönyegforgatóval vont párhuzamot, aki ekkoriban mondott búcsút politikai pályafutásának, s lett egy vállalat igazgatója.48 Az egyik oldal lesajnáló, a vesztes könyörgését nagylelkűen elfogadó, a másik oldal az árulóval, a dezertőrrel szembeni dühös kitagadással fogadta a Fellner-ügy első felvonását.

A negyedik szám a halhatatlan pofon második felvonásával, a nagy leleplezéssel kezdődött, Fellner Sándor, „rögtönzött mecénás” egész oldalas gyászjelentésével, aki „született f. év Pünkösd-szombatján délben, a Zöldfa-vendéglő belső szobájában, az udvarra vezető ajtótól balra álló asztalnál”.49 A gyászjelentés kétséget sem hagyott afelől, hogy Szabó Dezső fricskájáról, a jobb- és baloldali köröket leckéztető „átveréséről” van szó. A szám húsz oldalon keresztül tárgyalta a nagy leleplezést, hiszen a leveleket ő maga írta, a végrehajtási összeget pedig kiadója, Rik Ödön fizette ki.

Ebben az írásban foglalta össze mindazon eseményeket, amelyek tulajdonképpen egzisztenciális ellehetetlenüléséhez vezettek, ahhoz a később még részletesen ismertetendő peres eljáráshoz, az úgynevezett honoráriumperhez, melyet a tanácsköztársaság alatt felvett írói honorárium visszafizetése iránt indított ellene az államkincstár. Innen ismerjük azt is, hogy ekkor már 48 ezer koronát követeltek tőle a tanácsköztársaság előtt írott, de azalatt kiadásra leadott könyveiért (az Egyenes úton és Tanulmányok és jegyzetek című kötetekről van szó) felvett előlegek miatt. Teljes képtelenségnek tartotta, hogy írói tevékenysége miatt ilyen hátrányok érhessék, hiszen a proletárdiktatúra alatt mindenki más is dolgozott és felvette fizetését, érthetetlen, hogy miért éppen ő volna csak felelős ezért. Ez az érvelése kísértetiesen egybeesett végül is a később megszületett kúriai döntéssel, amely kimondta, hogy miután valamennyi író vett fel előleget ebben az időszakban, akiktől az államkincstár nem követelte azt vissza, így nem lehet kizárólagosan csak Szabó Dezsőtől kérni. Miután áprilisi, utolsó kétségbeesett próbálkozása – a Levél az ifjúsághoz – visszhangtalan maradt, illetve hogy arra a májusra kitűzött árverés formájában a hivatalos körök részéről megérkezett a válasz, megszületett benne a terv. Rik Ödönt megkérte, hogy a Panasz című kötetének előlegeként fizesse ki az államkincstár által követelt összeget, ő pedig egy ebéd közben megírta a két híressé vált levelet.

Hosszasan taglalta a levelek megjelenése után ellene indított támadásokat, s érdemes felhívnunk a figyelmet arra, hogy kizárólagosan a kurzus, a jobboldali körök támadásait vette górcső alá, az úgynevezett keresztény-nemzeti sajtóét. E támadásokban számára a legfájdalmasabb, hogy vélt árulása miatt e körök egész irodalmi munkásságát megtagadták, irodalmi értékét is megtaposták. „Ezt soha zsidó nem tette. Nem, még akkor sem, mikor a legkegyetlenebb cikkeim mozgatták meg az országot a zsidó imperializmus ellen”50 – írta, s lényegében valóra váltotta a Fellner-levelekben mondottakat. Ki tehetne ugyanis szemrehányást neki, ha a dolgok egyébiránt úgy történtek volna, ahogy azt a levelek állították? Miért ne fogadhatta volna el a segítséget? Hiszen Adyt is zsidók mentették meg – állította.

Kosztolányi Dezsőt is védelmébe vette, hiszen ebben az időben Kosztolányit is támadta a keresztény-nemzeti sajtó, mivel egyéb megélhetés híján a Pesti Hírlap munkatársává vált, amely lépését e körök szintén árulásként értékelték. A később antiszemitának kikiáltott Szabó Dezső itt és már most világosan bemutatta a kurzus antiszemita kampányainak lényegét és valós természetét: „Keresünk egy szót. Megvan: antiszemitizmus. Ezt megtesszük tabunak. Az államélet, a magyar lét összes problémáját erre az egyre szimplifikáljuk. Ez igen egyszerű, és semmi szakértelem nem kell hozzá. És felette kiadós: elvonja a figyelmet a feudális, a klerikális s az indusztriál-kommerciális kapitalizmus nem zsidó részének nemes játékaitól. El a földreformtól, az alkotmányreformtól, a méltányos adórendszerről, el mindentől és egyéni kis zsákmányainktól. El minden más honfoglalástól.”51 Az antiszemitizmus kérdésének reális és elfogultságoktól mentes tárgyalása, vagyis az antiszemita eszmék feltétlen vallásának, illetőleg egy filoszemita nézőpont feltétlen érvényesítésének elutasítása olyan kirekesztést vont magával, amely mind a baloldalon, mind a jobboldalon végletesen diszkreditálta e középutas nézet hívét. Az érzékenységek és elvakultságok kizárásával a magyar valóság olyan tényleges problémáira mutatott rá, olyan tarthatatlan kirekesztéseket tárt fel, amely más és más szempontok miatt, de egyik oldal számára sem volt kívánatos. „Baloldali körökben, nagypolgári liberálisoktól a forradalmár kommunistákig (a magyar viszonyok visszásságából ered, hogy jó ideig mindez együtt számított baloldalnak), a magyar zsidóság problémája tabu volt; erről józanul beszélni, vagy csak megállapítani, hogy ilyen probléma létezik, többnyire maga után vonta a rejtjeles vagy nyilvános kiátkozást. Jobboldali körökben ugyanakkor ez volt az egyetlen mindenkor engedélyezett téma, hogy a körülötte csapott lármával jobban elterelhessék a figyelmet a maguk tabuiról: a hazug nacionalizmussal kendőzött társadalmi elnyomásról és a jobbára német eredetű beolvadók ebben vitt szerepéről.”52

De Fellner Sándor mégsem halt meg Szabó Dezső hite szerint, hiszen örök szimbólummá és múlhatatlan tanítássá vált. Arra tanít mindenkit, hogy bármely művész, tudós csak a tehetségének élhet, az alkotása iránt van kizárólag kötelessége, mert ezek jelentik az örök magyar értéket.

Az ötödik számban, a Fellner-ügy után újabb jelentős esszé látott napvilágot, a Rokamból-romantika, mely az eddig ismertetettekhez képest újdonsággal nem szolgált, csak megerősítette Szabó Dezső azon meggyőződését, miszerint a két forradalom és az azt követő négy esztendő görénykurzusa nem két kor, hanem egy és ugyanazon korszak két különböző fázisa. Kora három nagy szenvedélyéről, jelszaváról, az irredentizmusról, az antiszemitizmusról és a kereszténységről mondta el véleményét. „Ez az irredenta egy őrült és hazug képzelődés, mely azt hiszi, hogy a századok politikájával mesterségesen elveszített országrészeket egy-két bőrében nem férő Rokamból egy zavaros fejű bandával korcsmai verekedés gyanánt rögtönzött puccsal visszamarkolhatja.”53 Az antiszemitizmust is hasonlóan világosan látta és ítélte meg, hiszen a zsidókérdés csak egyik része a magyar demokrácia problémájának, amelynek megoldása a munka kizsákmányolásának intézményes megszüntetése. A kereszténység jelszava alatt megbúvó szenvedélyeknek pedig vajmi kevés közük volt az igazi kereszténységhez, foglalta össze nézeteit.

A hatodik szám nagy írása a Habsburg-destrukció és fehér bolsevizmus című tanulmánya, amely tulajdonképpen az Élet és Irodalom utolsó nagy lélegzetvétele, számadás az elvégzett munkáról, ahogyan fogalmazott, szándék: elkészülni egy életből. Apropóját a szabad-királyválasztó fajvédők és a „fajvédővé lendült” legitimisták kiegyezése szolgáltatta, amely alkalmat adott arra, hogy mindenféle restaurációs kísérlet ellen határozottan állást foglaljon. Ezt a fajvédő mozgalmat természetében bolsevizmusnak fogta fel, hiszen mind elvi alapjaiban, eszközeiben és személyeiben az igazi bolsevizmushoz volt hasonlatos, ezért nevezte a fennálló rendszert fehér bolsevizmusnak. A hamis eszköznek tartott fajvédelemmel szemben az Élet és Irodalomban itt fogalmazta meg utoljára az igazi fajvédelem elveit és teendőit, s foglalta politikai programját pontokba. A teendőket két csoportra osztotta: egyfelől megszervezni a magyarság sajátos erőit, hogy mindabban, amit a magyarság az emberi kultúrának ad, abban benne legyenek a sajátosan magyar érdekek is. „Megmenteni a magyar múlt ősi értékeit: a magyar népköltészet, magyar zene, magyar népies képzőművészet elemeit, s ezek erejével nevelni újabb termésre sajátos pszihénket.”54 A teendők másik csoportját az a szervezőmunka jelentette, amelynek alapján a magyarság az állam és nemzet életében, a gazdaságban elfoglalhatja számarányának és történelmi munkájának megfelelő helyét. Ezek megvalósítása érdekében a legsürgősebb teendők: elhárítani azokat az akadályokat, melyek a magyar demokráciát veszélyeztetik, továbbá olyan reformokat megvalósítani, amelyek e demokrácia fejlődését előmozdítják:

1. a nagybirtok megszüntetése,

2. a telepítéssel egybekötött földreform,

3. a kiváltságok eltörlése, a főrendiház megszüntetése,

4. az egyházak politikai szerepvállalásának megszüntetése,

5. a közoktatás,

6. a népképviselet reformja,

7. a gazdasági élet demokratizálása.

Ez volna az elsikkasztott magyar forradalom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben