×

Séta a kolostorhegyen

Köszöntjük a 60 éves Temesi Ferencet.

Száraz Miklós György

2009 // 11
Temesi Ferenc monológja,
melyet lejegyzettem Ródai Szent Péter romos hegyi kolostorának falai közt és a cadaquesi öbölben Katalóniában

San Pere de la Rodas hajdani bencés kolostorának baljós, irdatlan romjai annak a babonás, démonos, járhatatlan tövisbozóttal benőtt kopár hegynek az oldalában magasodnak, melyen napsütéses időben Szent Onofré kápolnája fehéren ragyog, s melyet novembertől áprilisig szünet nélkül ostromol, fúj, szaggat és tép a fojtogató szél, az érzékeny lelkű embereket őrületbe kergető tramontana. Ősz vége, tél eleje, a ködben úszó, hatalmas rom lenyűgöző, a grandiózus falak és tornyok közt rajtunk kívül árva lélek sem mutatkozik, bevesszük magunkat a büfébe. Feri erős konyakot, Veteranót rendel, hozzá egy-egy pohár San Miguelt. Halkan beszél, szinte csak magának.

Mindannyian ugyanazt a könyvet szeretnénk megírni. Való igaz, amit Borges mester mond. A Híd című regényem egy nagy idézőjellel kezdődik és végződik. Mindenki magáról ír. Tolsztoj Háború és békéje is önéletrajzi regény. Walt Whitman is csak magáról írt, mégis benne volt egész Amerika. Azt kérdezted, hogy mit keresek én ezen a pályán, ha egyszer leírtam, hogy Isten tollba mondott már minden könyvet. Hát én csak mesélek. Mesemondó vagyok, aki leírja a meséit. Nem utánzok senkit. Az a kezdők dolga. A mesterek lopnak. Ezért kapok is a pofámra, mert én bevallom. Hatvanéves vagyok, és sok cím van még a „Készülők” listáján. Nem én rangsorolok, ők állítják sorba magukat. Hogy aztán mennyi időm lesz? Ki tudja. Egy visszavonult tarot mesterjós nem jósol magának.

Kis balszerencsével lehettem volna beatzenész. A szólóénekesi karrierem négy évig tartott. Kérdezik olykor, hogy vajon lehettem volna muzsikus is? Élsportoló? Szinkrontolmács? Keleti utazó? Nem lehettem, mert nem lettem. Én már négyéves korom óta mesélek. A többi dologra némi távolságtartással néztem, mint egyszer majd megírandó témákra. Például egy időben magfizikus szerettem volna lenni. A tanárom biztatott. De amikor megkérdezte, mi is akarok lenni, az jött ki a számon, hogy író. Nevetett. Attól kezdve négyes voltam fizikából. Viszont felelnem nem kellett soha többé.

Közös barátunk, Szepesi Attila, aki maga is mester, azt írta rólam egyszer, hogy az a fiatal, negyven évvel ezelőtti kölyök meghökkentő figura volt. Keveréke egy agg kínai bölcsnek meg egy bimbózó elméjű diáknak. Így volt. Jól látja. Még a szegedi időkre nyúlik vissza a barátságunk, amikor Attila a főiskola után az egyetemet is elvégezte. Ezért – Istennek hála – sokat volt Szegeden. Novellákat írtam, kosárlabdáztam, énekeltem egy bandában, az Egyetemi Színpadon eljátszottam Déry Óriáscsecsemőjének főszerepét, angolul és franciául tanultam, vízilabdáztam, bújtam a könyvtárakat, szerelmes voltam. Attila azt írta, minden kósza lélekkel naponta háromszor összevesztem és kibékültem, öngyilkos barátaimat eltemettem, s újakat szereztem a helyükbe, kebelkomája voltam a város összes kétes egzisztenciájának. Minden szava igaz. Én nem gyűjtöttem élményanyagot, én éltem. Fiatalként mindenre van időnk, később magunkra sem. Ki érti ezt? De így van.

Látom nekem kell lemennem… Az első novelláskötet. Pesten voltam már, amikor 1977-ben megjelent. Akkor én már három éve elmenekültem  Szegedről. Nem gondolkodtam én rálátáson, távolságon. Csak túl akartam élni. Jobb lett volna, ha én maradok ott az út mellett kiterítve, nem ő. As I Lay Dying, ahogy Faulkner tanár megírta. Életem és szerelmem csúcsán voltam. Minden kő, pad, utca, tér, bokor, sarok, fa, folyóparti kavics Katira emlékeztetett. A többi buta, ronda meg mind élt. Ezt nem lehet elviselni. Nem akartam én Pestre menni, dehogy. Veszprémbe kívánkoztam inkább. Ott legalább van egy patak. Folyótlan város nem kellett. Bár a lelkialkatomnak Pécs jobban megfelelt volna. De állást Pesten kaptam. Az utcáról. Ma sem nagyon tudom elképzelni, hogy Szegeden éljek. Nagyon egyoldalú a szerelem. Az a legkevesebb, hogy senki sem próféta… Pedig én mindig csak emelem a szülővárosomat. De hát ha nem, hát nem. Bele kell nyugodni. A gimnáziumom, ahonnan háromszor akartak kirúgni, megtisztelt egy emlékéremmel. Harmadiknak kaptam meg. Talán ez a legfontosabb kitüntetésem. Elégtétel. A köztársaságból nem akartak kirúgni. Európából sem. Amerikából már nem biztos, hogy nem.

Az Amszterdam stb.-ben írtam valamit a nevemről. Épp csak érintem. Még Lázár Ervinnek, az egyik legbensőbb barátomnak se mondtam el, hogy hívtak minket. Mire ő: Akkor Steingassnernek foglak hívni. Nyugodtan, mondtam, meg vagyok tisztelve, ha Tömörkény civil nevét rám akasztod. Eleget írtam én a családról, elég hosszan is. Röviden nem megy. Azért van még egy kisebb regénytervem a családról. Anyukám, aki a nyolcvankilencedik évében jár, megtiltotta, hogy róla írjak. A Hídban, amit neki ajánlottam, két rész van egyes szám első személyben, mindkettő róla. Hát hogy tudtad, hogy mire gondoltam én gyerekkoromban? Ez a szakmám, Anyu, mondtam. Anyai nagyapámról is eleget írtam ebben a könyvben. A nyelvek és az irodalom szenvedélyes szeretetét tőle örököltem.

Sokan elmentek már a barátaim közül. Nagyon sokan. A java lenn van már, mint a krumplinak, szokták mondani. Az elmúlt néhány évben annyi nekrológot írtam, hogy… Erről nem akarok többet szólni… Elmúlás és hírnév? A hírnév csak arra kell, hogy nagyobb önbizalmad legyen. Ami a nagyobb munkához kell. A halhatatlanság meg olyan, hogy vagy itt van a sarkon túl, vagy nincs is. Ezt is olvastam valahol, de már nem tudom, hol. Akkor én most eltulajdonítottam valamit? Ha nem lóg ki a szövegedből, akkor a tiéd. Ha egytől lopsz, tolvaj vagy, ha soktól, tudós… Vannak írók, akik halálukban támadnak föl, mások úgy hullnak a kútba, hogy a csobbanást sem hallod.

A legnagyobb mesemondók az irodalmon kívül vannak. Krisztus még csak nem is írt. Nekem Tombácz Jani bácsi a legnagyobb szegedi író. Bálint Sándor gyűjtötte fel a meséit. Nekem ő az igazi, miként Lázár Ervinnek a magyar cigány Ámi Lajos volt. Tombácz Jani bácsi se tudott írni-olvasni. Épp ezért minden mesét a fejükben kellett tartaniuk. Én meg már az előző regényemre se emlékszem. Állandó olvasmányom Bálint Sándor is. Olvasok minden klasszikust, akit Anna épp tanít. Aszondják, ha megjelenik egy új könyv, vegyél le egy régit a polcról. Lám, megint loptam valakitől. Olvasni angolul és franciául jó. Főleg, ha regényben vagyok. Olyankor magyarul se rossz, se nagyon jó könyvet nem szabad kézbe venni. Ponyvát? Talán. Különben többet szeretek a kortársaim közül, mintsem gondolnád. Igazából már nem tud bosszantani senki. A marakodás meg az összetartás a fiatalok dolga. Korosodván már utálni sincs idő.

Szeretem az írókat. Mindet. Azt is, aki új címeken adja ki a régi könyveit. Azt is, akinek se új, se régi írása nincsen. Szeretem, akik segélyből éltek, mert becsületesek vagy tehetségtelenek voltak, akik az éhhalál peremén szédelegnek, az amerikai és francia álneveket használókat, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát utálják, akiket annyira megmérgezett az írás, hogy saját magukat sem látják tőle, akik többméternyi könyvet férceltek össze, de feleannyit sem olvastak. Én már minden írót szeretek. Igenis szeretem őket, mert egyben mind közösek: látomásuk van magukról.

Feltápászkodik, kiballag a mosdó felé. Ücsörgök, elbámulok az ezeréves, robusztus, négyszegletű tornyok közt a tengeröböl felé. A gyöngyházfényű égen Salvador Dalí sárga és püspöklila felhői alatt hatalmas fehér sirályok köröznek. Nem állom meg, az öngyújtó után nyúlok. Szeretem szagolgatni, mert a felbillenthető kupakú sárgaréz tűzszerszám régi emlékeket ébreszt bennem. Benzines, tűzköves, szikrát csiholó kerekének a pereme recés, és büdös, mint a vesztés. Olyan, mint apai nagyapámé volt, és én gyerekkorom óta szeretem a réznek, koromnak és benzinnek ezt a súlyosan savanyú szagát.

Kitelt a böcsület, lélek – csap a vállamra Feri. Kiveszi a kezemből az öngyújtót, rágyújt, majd amerikai katonazubbonya számtalan hatalmas zsebének valamelyikébe dugja. – Kikoptunk már erről a helyről – mondja –, gyerünk, menjünk tovább.

Nem sietünk, ráérősen gurulunk a szerpentineken. Cadaques, a kis halászfalu olyan, mint száz évvel ezelőtt. Olyan csendes és nyugodt. Letesszük a kocsit, lesétálunk a partra. Az ősz végi nap melegen tűz, a part menti szállodák zöld és kék zsalugáterei mind csukva; holtidény van. Huszonegy-két fokos lehet a levegő, az erkélyeken leanderek nyílnak.

– A píneák – mondja Feri. – Az örökzöld píneák a kedvenceim. – Körbepillant, a parti kávézó teraszán Veteranót iddogáló, lármás asztaltársaságon állapodik meg a tekintete. – Látod, öregemberek nyugodt jómódban.

A kikötő vize sötétkék, a parton ücsörgünk, almapálinkát szürcsölünk, aztán – bár ősz van, az ideje lassan lejár – rendelünk egy kancsó Sangriát. Bámuljuk a sós tengeri levegő és nap koptatta vén házakat, az embereket, az erkélyekig felfutó kandeláber-kaktuszokat. Műanyag székünk lába belesüpped a homokba, körülöttünk nyugodt, kövér kutyák szimatolnak a kagylóhéjak, csigaházak, drágakőhöz hasonló, simára kopott üvegcserepek és kavicsok között.

Kevés nőnek és még kevesebb férfinak van meg a jelleme ahhoz, hogy lustálkodjon. Az idő, amit élvezettel vesztegetsz el, nem elveszett idő. Ez a lassú nap is leszállt, és már fú az esti szél, mielőtt rájönnél, a pihenés a legnagyobb kihívás, amivel találkozhatsz…

Mindennap imádkozom. Tudod, hogy otthon ötven méterre lakom egy ferences templomtól, kolostortól. Krúdy mondta, hogy öregedvén jó a templomtorony árnyékába húzódni. Nem szó szerint így mondta, tehát ez alkotó lopás. Az ottani ferencesek jól végzik a dolgukat, sok fiatal jár a templomba. De hát hol vagyok én Kemenczky Judit misztikus mivoltától… Ő évek óta Krisztussal beszél éjszakánként… A legkülönfélébb nyelveken. Hit nélkül is lehet élni, csak minek. Ezt nem loptam senkitől, de majd bebizonyítják.

Tudod, mi az életgyónás? Pótgyónás, mert valamiért nem voltál elsőáldozó. Engem egy rossz pedagógus, egy pap utasított ki a templomból kisgyerekként. Az életgyónásom – hajaj!, ötvennyolc éves koromban – fél évig tartott, bibliaórával egybekötve. De ez is kevés volt. Annyi a bűnöm, mint égen a csillag. Az atya mondta, hogy szóljak a jókról is… De amikor annyi bűnöm volt, érted?! Például édesapámat nem vittem haza a klinikáról, hogy köztünk haljon meg. Meg hasonlók. Ez alól a pap se oldhat föl engem már soha. A kisgyerekek kegyetlenek. Én meg tudok bocsátani, hiszen katolikus vagyok. De a bosszút a konfuciánus énem tartja számon. Benne az időben – bár nem érzem öregnek magamat – erre sincs idő. Lobbanékony vagyok, nagyszájú kisgyerek… Ha bosszút akarsz állni, áss két sírt, mondta Kung Fu-dze. Vajon ő kitől vette? Az anyagnak nincs szüksége arra, hogy higgyenek benne. Volt nekem materialista életszakaszom is. Volt bizony. A gyerekkori kiűzetésért, bosszúból. Meg hogy szembeálljak édesapámmal. Húszéves koromig tartott ez. Aztán jött a buddhizmus, majd belopózott a taoizmus. Aztán a többi.

„Időm lejárt, túléltem magam, tovább éltem a kiszabottnál, anélkül, hogy a holnapra ügyet vetnék.” Kölcsönidő. Hogy már Lennontól is csenjünk egy egész számot. Szépen lefordítva, forrást megjelölve. Különösen akkor jelölöm a forrást, ha senki sem vagy mindenki tudja. Úgy jó.

Nézz végig a néptelen vízparton. Nézd a domboldalban a kaktuszokat, az elpusztíthatatlan vadvirágokat. Nézd a tengert. Ebben az embertelenségben van ideje a tengernek feltárni igazi arcát. A házasságom előtt a Váci utcában éltem, utána meg Budán. De előtte matattam én eleget a szegedi udvarunkon meg nagyapám kisteleki földjében. Nem hiszem, hogy sok városi tudja, hogyan kell mezítláb a tarlón járni. Aztán tizenöt évig éltem Rákoshegyen, egy hatalmas kertben. Én voltam a kertész. Locsoltam, füvet nyírtam, permeteztem, metszettem, havat lapátoltam… Járdán is – saroktelek volt a mienk – meg az udvarban. A pincéig, ahol a szén meg a bicskanyitogató borom volt. A madáretetőkig. Most itt a tenger, otthon két sarokra van a Duna, hogy mást ne mondjak. Erdély. Sokat jártam ott, de nem eleget. Mindig új és új arcát ismerem meg. Elbűvöl, elcsábít, megragad. Valahol itt van a közelben, de mégse. Rejtélyes, sejtelmes. Mint Délnyugat-Kína. Vagy az amerikai kisvárosok. Az őszi utak Amerikában…

Bartók azt mondta, csak azt sajnálja, hogy teli bőrönddel kell elmennie. Ez bizony már csak így van. A zene minden. Először klasszikus zenét tanultam, de búvópatakként később is mindig elkísért. Csak mivel nem dicsekedtem vele, te is azt hiszed, hogy tudatlan vagyok. Bérleteim voltak, volt, hogy egyszerre kettő: egy a Zeneakadémiára, egy a Vigadóba. A Bartók-regényre harminc évet készültem. Több mint egy éve írom. A dajmónok is teszik a magukét: túl vagyok egy kisebb műtéten. Én akkor is dolgozom, ha nem dolgozom. Zenét hallgatok. Nagyon sokfélét. Nem nehéz kitalálni, most melyiket. Filmet nézek. Azt is sokfélét. Színházba már keveset járok. A tévét úgy nézem, hogy közben olvasok. A sportot is szeretem. Nézni… Tarantino harmadik legjobb filmje a mostani. A sportot azért is szeretjük, mert a szemünk láttára emberfölöttit képes véghezvinni egy sportoló. A sport az élet lényege. Meg a nők. Meg a könyv. Meg a zene. Bartók fölemel. Jó, hogy az egyik legnagyobb magyar zeneszerző volt, mert őt, aki Adyt szerette, mindenki ismerheti a zenéje miatt. Egész egyszerűen fölkap magához.

– Isten éltessen a hatvanadikon!

– És éltessen mindenkit, hatvan alatt és felett.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben