×

Kapillárisok

Vekerdi László: Fülep Lajos levelezése

Hegedűs Imre János

2009 // 11
Fiatal értelmiségi voltam Erdélyben, amikor a Kriterion 1972-ben kiadta Vekerdi László A matematikai absztrakció történetéből című könyvét. Ámulva olvastuk a fülszövegben, hogy ennek a szakmunkának a szerzője orvos, és hogy Németh Lászlóról írt könyvet. Akkor még csak morzsányi töredékek jöttek át a határon hozzánk a magyarországi tudományos életből, nem sokat tudtunk a világról, de éreztük, európai levegő legyintett meg.

Aztán, az emigrációban, miután létrehoztuk az osztrák fővárosban a Bécsi Magyar Iskolát, az OSZK szürke eminenciásához, Vekerdi Józsefhez, a híres orientalistához járogattam, ő látott el szakkönyvekkel, de nemcsak minket, hanem minden határon túli iskolát. Még kezet fogni is élmény volt vele.

Lassan-lassan gyűltek az ismereteim a Vekerdi testvérekről, s ahogy szaporodtak az általuk írt könyvek a könyvespolcomon, kezdtem olyasmit érezni, amit a rómaiak érezhettek, amikor azt mondták: Gracchus testvérek. Szabadságharcos elveik miatt a fivéreket éppen csak megtűrte a bolsevista diktatúra, Józsefet ötvenhat után börtönbüntetéssel sújtották.

Önképzésem egyik vezérgondolata lett a Vekerdi László fent említett könyvében olvasható mondat: „A matematikához nem vezet királyi út.” Ezt, a legenda szerint, Eukleidész mondta „talán a dagadt lábú Ptolemaiosznak”.

Nos, a Vekerdiektől, sok más egyéb között, ezt lehet megtanulni: a tudás megszerzéséhez nem vezet királyi út. Az átböngészett források szerint Vekerdi László huszonhét (!) humán, illetve reál tudományágban járatos, ő korunk talán egyetlen polihisztora.

*

Fülep Lajos szétágazó, sokrétegű életművét nem könnyű megközelíteni. Oda sem királyi út vezet, Vekerdi László már az elején, az első oldalon felsóhajt, mert neki kell vágni a rengetegnek: „Csakhogy irgalmatlanul nehéz.”

Fülep legendás nevét a laikusok is ismerik, legtöbben a művészettörténettel és a Nyugat folyóirattal, a folyóirat első nemzedékével hozzák kapcsolatba, de azt kevesen tudják, hogy külföldi, francia, olasz, német, angol lapokba is írt, úttörő volt a XX. század elején nemcsak Magyarország, hanem Közép-Európa filozófiai, esztétikai megújulásában, és ami a mi számunkra a legfontosabb: átívelő híd a Nyugat-nemzedékek között: ő gondoskodott azokról a kapillárisokról, hajszálcsövekről, amelyeken keresztül átáramolhattak a szellemi energiák a fiatalokba, mindenekelőtt Németh Lászlóba és Illyés Gyulába.

*

A Monostori Imre előszavával megjelent könyvnek sok szerzője van. Vekerdi László több tételben, tizenkét folytatásban óriásrecenziót írt Fülep levelezéséről, de tudósra jellemző szerénységgel F. Csanak Dórát nevezi társszerzőnek, megbízható háttérnek, a 3333 (!) levél valódi értőjének, aki a Levelezés I–VII. kötetét szerkesztette, magyarázta, lábjegyzeteivel átvilágította. „Van egy foka a tökéletességnek – írja Vekerdi –, amikor még a legtisztább szándékú dicséret is már szinte sértő.”

Milyen igaz észrevétel! Csak tudósok vetélkedőjén hangozhat el. Fülep Lajos géniuszának kisugárzó ereje napjainkban is hat, F. Csanak Dóra irodalomtörténészi és filológusi felkészültsége, szorgalma páratlan, s mindezt a polihisztor Vekerdi László kommentálja. Nem rossz együttes.

S ha besoroljuk a szerzők közé Fülep levelezőpartnereit (a levelekből Vekerdi gyakran és hosszasan idéz), akkor egy, a XX. század első felének kiváló publicistái, esztétái, filozófusai által megrajzolt pompás szellemi térképet ismerünk meg.

Számtalan olyan személyiséggel állt kapcsolatban Fülep, akiket vagy elfelejtettünk, vagy nem is ismertünk soha. Vályi Félixnek például még a születési és halálozási évét sem tudjuk, pedig a Pester Lloydot tudósította Párizsból és Berlinből, Nietzschét fordított magyarra, szerkesztője volt a Párizs–Lausanne-ban megjelenő La Revue Politique Internationale lapnak, és a kuriózum: „része volt abban, hogy Kőrösi Csoma Sándort 1933 februárjában Japánban buddhista szentté avatták”.

Hevesi Sándor nevét már jobban megőrizte az emlékezet, de az csak ilyen mikrofilológiai elemzésből derült ki, hogy közeli kapcsolatban állt Bernard Shaw-val. És micsoda mélyfúrás az európai kultúrába: Fülep Lajos sokáig levelezett a francia Pierre Vignot abbéval, aki a francia katedrálisok stílustitkaiba avatta be őt.

Milyen gazdagok voltunk valaha! Mennyire egy a Nyugattal! Fülep Lajos 1904 és 1919 között Olaszországban élt, s ott úgy fogadták be, mint Európa egyik nagy szellemét.

A háború után először Fiuméba küldték, hogy az ottani magyar tisztviselők ügyeit kormánybiztosként intézze, 1919 végén meg Rómába, az olasz–magyar kapcsolatok útjának egyengetésére. Olasz nyelven lapot is szerkeszt itt: L’Ungheria. Rassegna settimanale, politica ed economica.

Napjaink szellemi munkásai vajon képesek lennének-e ilyen teljesítményekre?

De Vekerdi László nem életrajzot ír, hanem a hétkötetes levelezést kommentálja, vizsgálja, böngészi, amelyet az MTA Könyvtára és Művészettörténeti Kutatócsoportja – F. Csanak Dóra vezetésével – összeállított.

Stílusa, eljárása, munkája elsősorban a karmester produkciójára emlékeztet. Ha köti is az anyag, ha kénytelen is Fülep életszakaszai szerint tagolni, a félelmetes mennyiségű anyagnak hol az egyik, hol a másik szólamát erősíti fel: olykor a történelmi mozzanatok vagy az irodalmi élet hullámverései, máskor az esztétikai, művészetfilozófiai tények, adatok, elméletek kerülnek előtérbe, s így az adathalmaz nem szédíti az olvasót, szelektálni tudja a dokumentumokat, ízlelgetheti a csemegéket.

Persze döntenie kellett, melyek a fő- és melyek a mellékszólamok. Az elején leszögezi: „Józanul aligha lehet tenni egyebet, mint megmaradni az irodalomtörténeti szakszerűség többé-kevésbé biztos kereteiben…”

És ezt teszi. Mindenekelőtt az irodalomtörténethez szolgáltat adalékokat, az irodalomtörténet eddig homályos foltjait világítja meg. A számtalan példa közül csak egyet-kettőt lehet itt megemlíteni.

Az irodalom nem légüres térben születik, lapok, szerkesztőségek kohójában izzik, s csak azután jut el az olvasókhoz. A Babits Mihály és Németh László közt keletkezett ellentétet Fülep prófétai bölcsességgel kezeli. A Nyugat nagy költője és a Baumgarten-díj kurátora az ő számára is óriási tekintély, de Németh Lászlót, mondhatni, atyai gonddal veszi pártfogásába, habár zsémbel rá, amiért az túl sok energiát fecsérel a rádióra, s ha a Tanú Németh László egyszemélyes lapja lett, a Válasz szerkesztésében Gulyás Pállal, Sárközi Györggyel közösen Fülep Lajos is részt vesz (csupán Németh Imrével nem hajlandó „egy gyékényen árulni”), s a grafikai külalaktól a legmélyebb tartalmakig tanácsot ad, nyugati, főleg francia modelleket ajánl, és sürgeti, sürgeti a fiatal tehetségek felvonultatását.

Máskor a korabeli szociológia súlyos témái kerülnek előtérbe. Ismeretes, milyen botrányos siker volt Illyés Gyula Pusztulás című írásának megjelenése a Nyugat 1933. szeptemberi számában. Még feszültség is támadt Fülep és Illyés között, mert a Pusztulás szerzője talán túlságosan is nagy mértékben vette át mesterétől az egyke, az egykézés körül kialakult vita alapgondolatait.

Olyan aprólékos ismeretanyag került felszínre a levélfolyamból és a jegyzetanyagokból, hogy azzal irodalomtörténet-írásunk egy-két fejezetét feltétlenül ki kell egészíteni.

Legfájóbb, legkínosabb az volt Fülep Lajos számára, hogy saját adatait, megfigyeléseit s főleg aggodalmait a fiatalok – elsősorban Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kodolányi János – túl nagy hévvel fogalmazták újra, amivel a Dunántúl sváb lakosságát ingerelték fel, s neki, aki akkor Zengővárkonyban volt református lelkész, hívei között nagyon rossz napokat, nyugtalan órákat szereztek. Kodolányinak írja 1934. április 16-án: „A németségnek senki ennél jobb szolgálatot nem tehetett volna; a németek maguk sem találhattak volna ki ilyen kitűnő stratégiát…” Fülep szerint a létszámfölénybe került népi németeket sem gúnyolódással, sem diszkriminációval nem szabad ingerelni, mert az csak rosszat szül, megerősíti nyakasságában még azt a réteget is, amelyben beindult az asszimilációs folyamat.

Európai horderejű kérdésről van szó, amit Illyés Gyula így összegezett: „Képzeljük el, amit elképzelhetetlennek tartunk, hogy a nagy német egységnek sikerül első terjeszkedő ábrándja, és lenyomulhat az ukrajnai német népcsoportig a híres korridoron át, amely Ausztria, a Dunántúl, a Bácska, Erdély német szigetein, illetve nem is szigetein, hanem hosszú földnyelvén át vezet, s amely »máris készen áll«, s csak a jelt várja.” (Naplójegyzetek, 1929–1945)

Az a szívszorító ebben a szomorú történelmi eseménysorban, hogy egy európai horizontú intellektuel, aki szinte kizárólagosan esztétikai kategóriákban gondolkodik, aki zengővárkonyi magányában hatalmas művészetfilozófiai szintézis megírását tervezi, arra kényszerül, hogy belebonyolódjék a miazmás kor legszomorúbb szociológiai, népesedési vitáiba, és – Trianon után – már másodszor nézzen szembe a nemzetpusztulás rémével. (Vekerdi könyvének egyik fejezetcíme: Két Trianon között.)

S mennyire emberi és ésszerű mindaz, amit Fülep ajánl, amit követel! A fiatalokkal kell foglalkozni; jó példát is mutat, a pécsi egyetemen mint magántanár (itt Weöres Sándor az egyik legkedvesebb diákja) még kedvenc görög témáit is feláldozza néha, hogy hallgatóinak az egyke veszélyeiről és a gyermekáldás szépségéről beszéljen, előadásokat tart, javasolja, hogy a városi könyvkiadók és nyomdák raktáraiban felhalmozott könyveket ingyen adományozzák falusi népkönyvtáraknak, mert csak művelt néppel lehet nemzeti érdekekről, célokról beszélni. Lelkesedésben túlszárnyalja a népi írók népmentő hevületét.

Irodalmunk egyik legérdekesebb jelenségéről van szó. Vekerdi László úgy szerkeszt, úgy szövi egymásba a legkülönbözőbb szövegtesteket, hogy kibontakozik egy különös ember arcképe. Fülep nem szerette a fővárost, falura menekül, ahol gyülekezetet, értő közösséget remél, de kortársai közül kevesen rendelkeztek olyan urbánus, európai horizonttal, mint ő. Fajtájának minden negatív vonásától irtózik, a pontatlanság, a slamposság számára eredendő bűnnek számít, nagy garral támad Móriczra is, mert az nem jelent meg előadóként egy megszervezett összejövetelen; az úri gőg, a dölyf, a szomszédainkkal szemben sokáig éreztetett hamis felsőbbségi érzés bősz haragra gerjeszti, s irgalmatlanul megírja levélben, újságban, folyóiratban a véleményét.

Természetesen itt mindenekelőtt a levelezéséről van szó, amelyet az irodalmi élet háttérvonulataként olvashatunk. Leghűségesebb levelezőpartnerei: Elek Artúr, Kner Imre, Tolnay Károly, Kerényi Károly, Vas István, akikkel ugyanolyan meghitten társalog a hitéletről, egyházszervezésről, mint az európai művészeti áramlatokról, esztétikáról stb. Amihez görcsösen ragaszkodik ez a baráti társaság, azt így összegezi Vekerdi: „Megbízhatóság, pontosság, szakmai tudás és tisztesség, kötelességtudás, közösségi érzékenység…”

Milyen különös szavak, fogalmak ezek ma már! És mennyire aktuálisak!

*

Ha 1945-öt tekintjük történelmi cezúrának, Vekerdi László még huszonegy éves egyetemi hallgató Debrecenben ekkor, Fülep Lajos kereken hatvan.

Mindkettejük számára iszonyatot jelenthetett a bolsevizmus még akkor is, ha a rendszer mindent megtett azért, hogy Fülep óriási tudását bevonja a közéletbe (Illyés Gyula, Keresztury Dezső a közvetítők), és egy olyan sokoldalú tudóst, mint Vekerdi László, szolgálatába állítson: „Legtovább és legkitartóbban – írja Vekerdi – Illyés Gyula igyekezett Fülep Lajos régről ismert és becsült professzori potenciálját az ország érdekében hasznosítani…”

De ha csak az óriási levélfolyam alapján ítéljük meg Fülep emberi kvalitását, művészi oeuvre-jét, akkor is egy saját maga által taposott ösvényen járó, kivételes képességű egyént látunk.

Nem véletlen, hogy a két szellem egymásra talált. Vekerdi László tagja annak a szellemi elit csoportnak, amely Fülep Lajos Széher úti lakásán az ötvenes években összeverbuválódott (Fodor András, Körmendi Klára, Lakatos András, néha Vas István, Szántó Piroska, Weöres Sándor, Károlyi Amy). Így tudták átvészelni a silány kort. Széher úti katedrának nevezték, ez volt az ország egyik „magánegyeteme”.

Fülep írói habitusát egyetlen mondatban tökéletesen jellemzi a hálás tanítvány, Vekerdi László: „Akár egy értelmiségi Tiborc panaszait hallanánk, máig érvényesen.” Tiborcokra, különösképpen értelmiségi Tiborcokra mindig szükség lesz, s mi most, egy ugyancsak zűrzavaros korban élve, éber lélekkel figyelünk rájuk.

Fülep Lajosra. Vekerdi Lászlóra. Ők a szellemi élet kapillárisai, hajszálgyökerei, ők gondoskodnak arról, hogy ne keletkezzék dugulás az érrendszerben. (Új Forrás Könyvek, 2009)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben