×

Kalász Márton: Összes verse

Halmai Tamás

2009 // 11
1955-ben jelent meg Kalász Márton első kötete, a Hajnali szekerek; 2007-ben a legutóbbi, a Látható, láthatatlan című versválogatás. A bő fél század lírai termése, kiegészítve a legújabb művekkel, időrendben sorakozik e kötetben. A hétszáz oldalnyi anyag így nem csupán közreadja egyik legnagyszerűbb kortársunk költői életművét, de az áttekintésre, a pályakép fölvázolására is alkalmat nyújt. Arra, hogy végigkísérjük: hogyan változik és véglegesül a szókincs, a mondattan, a hangnem és a látásmód. Nyomon követhető az is, miképpen válnak önálló poétikai alakulattá Kalász kedvelt versformái, a kétszer négy sorból álló, jobbadán keresztrímes szövegek s a tizennégy, valamint a huszonkét sor alkotta, rímtelen darabok: a dal műfaji emlékezetét filozofikus igénnyel átszellemítő, a szonettet pedig a szabadvers másfajta kötöttségei mentén újraszervező költemények. Elsősorban pedig az derülhet ki a figyelmes és kitartó olvasó számára: „a hivatás és a hit szellemi kalandja” (Varga Lajos Márton) volt e költészet már a kezdetektől.

„Nem a tavalyelőtti szitkok / verik a tisztuló eget – / sűrű, gubancos kertek alján / cséplőgép zümmög; szem pereg” – szól a legelső vers fölütése (Érlelő napok). „Amíg a híd szemünk előtt / vált ketté középütt s emelkedett – s mondtam: Hiába, / előnye mindig az uszálynak van. […] Az uszálykormányos szelíd / kürtjelével köszöni meg / a továbbjutást; de a hűs fényt, fuvalmat, az innen üde őszt – valakinek” – így a kötetet záró költemény (Honvágy). A könyv e két végpontja jól példázza a témaválasztás, a beszédmodor, a hangütés és a szemléletmód különbségeit. A korai versek vidéki életképeket sorakoztató lírai realizmusa a népies tájköltészet gondolati igényű és tárgyias irányú megújításának szándékáról vall. A látványelemekből építkező élménylíra már a fiatalkori művekben sem nélkülözte az árnyalt közelítés, a reflexiós földolgozás versnyelvi műveleteit – ám csak a hatvanas–hetvenes évek költői világában bontakoznak ki s szerveződnek rendbe azok a poétikai jellegzetességek, amelyeket ma is a Kalász-líra megkülönböztető jegyeiként tartunk számon.

Mire gondolunk? Az epikus karaktert átható alanyiságra egyfelől, a személyességből az egyetemes felé tájékozódó intellektualitásra másfelől. A meditatív versbeszéd grammatikai fegyelmére, a metafizikus jelképek létértelmező összefüggéseire, az elvontan enigmatikus fogalmazás szép bonyolultságára. (A rilkei tárgyiasság sem öncélú mutatvány itt. Vasadi Péter írta egy korábbi kötet kapcsán: „Szelíd látás uralkodik ezen a megfontolt versbeszéden, mely nagy érzékenységgel vonja hatókörébe a külső világ illetékes tárgyait.”) Hogy ez a költészet – szinte szakadatlanul – derűsen elégikus tud lenni: bizonyosan a keresztényi alapállásnak köszönhető. A szeretet, a szabadság, a békesség és a hála Kalásznál nem pusztán érzelmi: legalább annyira erkölcsi kategóriák is. Művei a létfilozófiai felelősség terhét veszik magukra, s ehhez a versnyelvtan szelíd ereje nyújt segítséget: a sokrétűen választékos szókészlet (a tájnyelvi kifejezésektől a német nyelvű vendégszövegekig), a kortárs költészetünkben szokatlanul összetett mondattan (a hiányos és töredékes szintaxist szólamváltó közbevetések fogják egybe), a központozás lírikusoknál oly ritka műgondja s a kikísérletezett versformákból rendre kötetnyi ciklust építő poétika.

Többrétegű, többszólamú ez a kötet, ez a líra: középkori jelenetezést váltanak mai helyzetképek; hatalmas műveltséganyagot hoznak játékba a klasszikusok s kortárs klasszikusok előtt tisztelgő darabok; a költészet, a festészet, a zene fölmagasztalása a barátság és a szerelem dicséretét is magában foglalja. A kulturális és nyelvi reflexiók s önreflexiók (az ajánlások, mottók, idézetek tetszetős sokasága) szemlátomást a szubjektum, a mindenkori szubjektum érvényes helyét keresnék a világban. A versek lírai énje egyszersmind filozófiai és teológiai „én” – ennyiben pedig személytelen, azaz egyetemesen közös szubjektuma a nyelvnek, a költészetnek, a létezésnek. A motivikus rend köteteken átívelő szigora is erre figyelmeztet; a vissza-visszatérő képek-képzetek közül nem véletlenül emelkedik ki például a és a tenger motívuma. Hiszen a Kalásznál a léttitkokat elrejtő hideg tökély egyszerre csábító és rémítő eleme. S jelképies minőség a tenger is: a transzcendencia, az utazás, az idegenség, a végtelen – összefoglalóan pedig a reménykeltő kiismerhetetlenség toposza mindahány előfordulásakor.

A korai munkák képviseleti beszédmódja, küldetéstudatos alanyisága – ha rokonszenvet kelt is – mai versérzékünk számára némiképp idegenül hat: „De rendet! Mostantól ne a játék – / belül szítson szigorú irányzék / vadságunkra nemet mondani. / Mámorból a kor igazi hősét / meggondolt, tudatos felelősség / zajtalan férfivá bontsa ki” (Rendet!); „Nem lazíthat ügyemen senki. / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat” (Négy sor). Mindazonáltal a rend, a felelősség, az „érdes világosság” ezen kívánalma erősödött tovább a későbbi kötetekben – csak épp versnyelv és világkép rétegzettebb rendjét kimunkálóan. A „fölfejtetlen világ” (Lowell, elégia) egyszerre misztikus és intellektuális tapasztalata immár az uralhatatlan és ellenőrizhetetlen létezés titkaira mutat – s abban az ember (önmagunk) rejtelmes jelenvalóságára: „nő az alvilág / földig érő fája” (A földig érő fa); „minden lelki s kinyilváníthatatlan” (Költők születésnapja); „A dolgok közben csak rejtenék magukat – / néha igencsak makacsul” (Mozart-év).

Vigaszt, reményt, föloldást (föloldozást?) a versek tanúsága szerint mindenekelőtt az egymással és a világgal fönntartott bizalmas viszony adhat: „A világ / javunkra épp átfogható” (A lét elrejtetlensége). A szerelmi versbeszéd gyöngéd szólamai is a létezés otthonosságának hitét táplálják: „szerelmünket, kedves, úgy olvasom / kibetűzöm, mint estvélletbe ér / szép név egy hajóoldalon / távolodtában most a fény rajta fehér” ([szép név]); „testnek a test: hiszen ennyi nekem / szemnek a néző szem, ma léleknek a lélek / minden mozdulatodról én már azt hiszem / beteljesítő így, mert benne élek // hangodból kihangzott: vele beszélek / kelj át a városon, az égtájon nyugton velem / te a szép utazó, én a titok / benned balfelől; vigyél, hallgatok” ([te, én]). (Bár illetéktelenek vagyunk a költő magánéletéről szólni, a feleség, a rádiós szerkesztőként múlhatatlan érdemeket szerzett Filippinyi Éva nevét nem hagyhatjuk említetlenül.)

A vallás igazságai és a költészet igaza kerül párba itt; akár evangéliumi szcenikát rajzolnak a sorok: „Ha Emmaus / határában ösvény még lábnyomot mutat, / hangzott köszönés, kint az estében. Formáz a csöndben ellépő Alak” (Summa), akár történelembölcseleti alapvetés fogalmazódik meg: „Hazatérés Istenhez a történelem” (Tovább a kút). Végső soron pedig a nyelv transzcendens minőségében bízhat a versek szerzője és olvasója, a beszélő és a befogadó – amennyiben az idézendő Jézus-allúzióban a nyelv és a vers szolgáló hatalmára van bátorságunk ráismerni: „Nyelven átkelni; nem a vízen, azon majd sértetlenül” („Der tanzende Tod –” [Vékonyka jég]). Hit a nyelvben, jelesül a hitet kimunkáló és megőrző nyelvben: lírikusi krédóként áll előttünk ez a végösszeg.

Kalász Márton költő, műfordító, esszéista és prózaíró; számos díjat nyert el, több fontos kulturális tisztséget töltött be. Költészetét mindig is nagy becsben tartotta a kritikai közvélekedés, mégsem állíthatjuk, hogy kánoni rangja pontosan mutatná jelentőségét. Igazán népszerűvé szélesebb körökben alkalmasint sosem vált; hagyományokat fölforgató szerzőként sem szokás hivatkozni rá. Költészetében Hölderlint, Rilkét, Celant idéző nyelvi koncentráció, létbölcseleti igény, poétikai kiműveltség ölt alakot: ez magyarázhatja, hogy az irodalombarát közízlést éppúgy kihívás elé állítja, amint önnön irodalomtörténeti besorolását is alaposan megnehezíti.

Ebben az összefüggésben még határozottabban jelenthető ki: Szentmártoni János és Zsille Gábor áldozatos szöveggondozói és szerkesztői munkája különleges könyvet eredményezett. Látszólag Kalász Mártont köszönti hetvenötödik születésnapján. Valójában az olvasónak – s az olvasó utókornak – ajándék. A szelíden eszköztelen borító összhangban áll azzal az apró fogással, hogy nem a szokásos Összes versei fordulat adja a címet: az egyes számba helyezett szóalak (verse) akárha a fölösleges pátosztól, az üres megszokástól kívánná óvni a verseket is, a befogadót is. Egyszerűségre törve szorítkozni a lényegre: ez e költészet fő szervezőelve is.

A Kalász-versek egy vissza-visszatérő jelzőjével szólva: ép ez a líra – hiszen úgy próbál kötetről kötetre közelebb férkőzni a remélt, a kívánt, a hitt teljességhez, hogy a kísérlet óhatatlan kudarcairól, a töredékes lét elemi élményéről is a teljesség nyelvén, az épületes poézis szavaival ad számot. Azt érezni, nemcsak helyettünk, avagy nekünk: értünk.

(Magyar Napló, 2009)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben