×

„halhatatlan szikla feszít legbelül”

Adalék Nagy László vershősének poétikai módosulásaihoz (Nagy László-konferencia – Iszkáz, 2009. július 17.)

Nagy Gábor

2009 // 11
1.

Hogy Nagy László kései – a Himnusz minden időben utáni – költészete nem jelentéktelen poétikai módosulásokon esett át, arról az irodalomkritika és -történet többször, különböző viszonyulással és vérmérséklettel reagált. Az óvatosabb, de határozottan leértékelő szándékú kritikától1 a tabudöntési kísérleten, sőt a letörlés vagy kiiktatás igényével íródott kommentáron2 át a differenciáltabb szemléletű, elmélyült olvasói tapasztalatról számot adó tanulmányokig, összegzésekig3 terjed a skála.

A poétikai változás summázatát többen abban vélik megragadhatónak, hogy a mitologikus – más megközelítésben: váteszi, prófétikus – vershős szembesül pozíciója tarthatatlanságával, anakronisztikus vagy illuzórikus voltával, ám teljesen feladni azt nem lévén képes, disszonáns, inadekvát hangok vegyülnek a korábban egyneműen magabiztos morális tudatba. Ez a felfogás a hetvenes években induló új – Tandori Dezső, Petri György nevével fémjelezhető – paradigma felől, ahhoz viszonyítva látja elfáradónak vagy kiürültnek Nagy László költészetét, amely csak részlegesen vet számot a személyiség integritásának szétbomlásával.4

Teljesen más alapozású Jánosi Zoltán megközelítése. Nézőpontját meghatározza a Nagy László-i költői én pozíciójának, funkciójának összetettebb, művészetelméleti irányú értelmezése. A mitologikus-héroszi költői én valóságalakító, létteremtő gesztusait a Versben bujdosó kötettől „részben felváltja a tanúságtevő, könyörtelen társadalom-, világ- és önfelmutatás” attitűdje.5 (Ugyanerre utalt már Görömbei András is: „Morális emelkedettsége, fensége nem tűnt el, sőt könyörtelenebbé vált a »bomlás üzenetei«-vel szemben, de a világ tárgyszerűbb, analitikusabb bemutatását vállalta.”6) A heroikus-tragikus alapkarakter e valóságmegítélő, valóságdokumentáló szándék okán telítődik komikus és groteszk elemekkel – mint Jánosi rámutat, hasonlóan Ady Endre és József Attila egyes pályaszakaszaihoz.7 A mitikus-heroikus világrend egyrészt tovább sötétedik-komorul, másrészt kiegészül a cirkuszi és farsangi világmodell-konstrukció elemeivel.8

Ezek valóban válságjelek9 – de nem elsősorban a költői mű, az alkotóerő vagy művészi irály válságjelei! Nagy László poétikájának módosulása érzékeny reagálás a megváltozó körülményekre, és ezek közül csak az egyik, hogy új – később a posztmodern fogalmával összefoglalt – költői törekvések hódítanak a hetvenes években. A válság sokkal inkább a költőt körülvevő világ válsága, amelyre Nagy László érzékenyen reagál, s ez nyomot hagy a versek szövetén: a vershős pozícióján, modulálásán, a versek dikcióján, hangnemén, de még a szókincsén is.10

A Nagy László-versek költői énjét leegyszerűsítés és félreértelmezés a romantikus vátesz pozíciójába helyezni. Ez az archaikus mítoszok forrásvidékéről származó költői magatartás nem megoldó hatalom, „hanem a jövőjébe néző nemzeti és emberi közösség médiuma”.11 E vershős teljességképzete több összetevőből következik. Mint Jánosi Zoltán hangsúlyozta, hármas viszonyrendszerben mutatkozik meg: a történelem tapasztalatait összegző médiumként, a jelent megítélő erkölcsi hatalomként és nem utolsósorban teljes személyiségként.12

Hogy a Versben bujdosó, de különösen a Jönnek a harangok értem kötet megváltozott vershősét megértsük, érdemes e személyiségkonstrukciót közelebbről szemügyre venni. A kultúrhérosz13 azért képes a heroikus közösség-képviseletre, az etikai értékfelmutatás tántoríthatatlanságára, mert archaikus eredetét kiegészíti az egyszerre biografikus és poétikai alapú integrált, összetett és teljes személyiség. Morális ereje, rendíthetetlen értéktudata a közösség tapasztóerejéből épült. Nagy László olyan szellemi közegben nőtt föl, ahol a közösségi együttélés és az általános emberi értékrend is elsősorban a család alapértékeiből fakadt. „A család Nagy László egész költészetében az emberi kapcsolatok eszményi modelljeként mutatkozik meg, »nemcsak személyeivel, hanem mint közösség-képező kondenz-mag«, s mint a személyiség gyökérzete, világképének rendjét megalapozó (…) erő mindvégig nagy jelentőségű motívumkör” – szögezi le – Alföldy Jenőre is hivatkozva – Görömbei András.14

A fiatal költő számára az apa–anya–fiú profán szentháromsága evidencia és biztonságot adó háttér, noha a családi kör sérüléseit érzékeli, és vívódik is emiatt. A Rege a tűzről és jácintról még elsősorban azért látja fogyatkozónak az apai erőt, mert érzi saját erejének, önállóságának megnövekedését:

Mit kell megérnem! Karomnak te kisded lettél, papa,
mint unokád, mint annak a kaucsuk játékbaba.
Ó, te behorpadt arcú, kinek megmerevül mosolya!
Mikor ásítasz, recseg a fej, a kicsike csontpalota.
Oka lehetek én is! Talán akkor omlott le minden,
mikor lefogtam sújtó öklöd erővel, mégis szelíden.

Anyját is a mítoszi ősanyák erejével, szívósságával ruházza fel. Mert bár az anya „Fájdalmas asszony, fájdalmak orma, / málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva, / összetaposva”, a költő erkölcsi értéktudatának ő a forrása és a műszere is, az életbe beletörődötten is ő „iszonyu erőmnek bázisa”:

légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám,
igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám.

A fölnevelő közeg, a falu zárt és óvó közösségének és létfeltételeinek pusztulása sem csupán tragikus ekkor még – mert a pusztulásképzet oka főként a fiatal költő elszakadása ettől a közegtől, s csak másodsorban a pusztító erők munkája; A Zöld Angyal végeladása elsősorban búcsúvétel, az útra-vált, hűtlenségéért lelkifurdalással küzdő fiú búcsúja:

Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,
menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok

A Rákosi-, majd a kora Kádár-kor szellemi és valóságos falurombolása érintetlenül hagyta a személyiség legmélyebb rétegét. Nem ingatta meg végzetesen azt a gyermeki biztonság- és otthonosságérzetet, amely csak a szűkebb családi háttérből fakadhat, és abból az élményből, amely a szülőföld, a falu közösségéhez tartozó, e közösségiséget a legmélyebb – archaikus – rétegeiben is átélő emberé.

A hatvanas évtized második felétől megfigyelhető poétikai módosulások okai között ott van e háttér és közösségélmény megroppanása is. Vitathatatlan, hogy az időszak költészetének új iránya, „a személyiség, az egyéniség megrendülése”15 is jelentős szerepet játszott a Nagy László-költészet utolsó évtizedének alakulásában. Legalább ilyen súllyal jön számításba, hogy Nagy László az „emberi minőség olyan romlását érzékelte, mely az emberi létezés minden szférájára – biológiai állapotára éppúgy, mint erkölcsére – kiterjedt”.16 A Rákosi-kor nyílt pusztításai sem sorvaszthatták el úgy a hitet, mint a kádári konszolidáció időszaka. Az ötvenes években, a hatvanas évek elején még nem lehetett tudni, mennyire lesznek tartósak, véglegesek-e a társadalmat gyökeresen átalakító folyamatok. A hatvanas évtized végére az értelmiség java része előtt világossá vált, hogy nincs visszaút. Hogy a paraszti életmódot nemcsak felforgatta, de a maga valójában felszámolta, s vele együtt a falusi közösségeket szétrombolta, az egyes családokat, egyéneket elszigetelte a szocializmus. Hogy a hagyományos értékek felszámolásával az emberi létezés alapjait forgatta fel. Mindez az erkölcsök olyan válságát idézte elő, és olyannyira elapasztotta a változásba vetett maradék hitet, hogy művészek sokasága menekült egyfajta elszemélytelenítő, értékviszonylagosító, profanizáló, ironikus17 hangvétel paravánja mögé.

A héroszi vershős elbizonytalanodása mögött ott kell sejtenünk az alkotói elégedetlenséget is: „noha rokonszenv övezi, nem képes betölteni hivatását: művei nem válnak eleven hatóerővé”.18 A művészetek funkcióváltása – illetve e változás hangoztatása – a hetvenes évek irodalomkritikájában válik kedvelt szólammá. Ekkortól minősül, az uralkodó trenddel szemben, a Nagy László-i közösségi elkötelezettség és erkölcsi alapozású világlátás anakronisztikusnak, romantikusnak, ósdinak. A kultúra területén is beérett a kádári politika vetése: az a jó, ha az emberek nem politizálnak, nem panaszkodnak szabadságuk korlátozása miatt, hanem beérik a kiskapuk adta szűkebb lehetőségekkel, beilleszkednek az adott keretek közé. (Gondoljunk csak bele: az immanens, önmagáért való és csak önmagából táplálkozó, depolitizált irodalom ideája a konszolidáció, vagyis a diktatórikus keretek megszilárdításának egyik legfőbb tapasztóanyaga. Legyen a diktátum akár a szovjet, akár a globális minta követése.)

Nagy László tehát mind idegenebb közegben látta viszont saját művészetét. Ez a magára maradás egzisztenciális szinten is egyre erősödött. Márpedig az ilyen típusú költői személyiség sohasem független attól a tapasztalati éntől, amelyből vétetett, amely által teremtődött. A biografikus olvasat a priori elutasítása szintén a hetvenes évek elidegenítő hatásmechanizmusa. De miért is volna az irodalmi értelmezésből kiutasítandó mindaz, ami a költő személyével, személyiségével összefügg, ha magától értetődő módon számításba vesszük korának, történelmi, társadalmi és irodalmi közegének hatását? Miközben tudjuk, hogy a művészetek leggyakoribb témája az emberi határhelyzetek, emberi sorsfordulók ábrázolása! A művészember, a tapasztalati én valós határhelyzetei általában a művek legfontosabb ösztönzőivé válnak.

A Nagy László-i vershős jól láthatóan nem csupán a társadalmi környezet folyamataira reagálva változik, lesz illúziótlanabb, keserűbb, magáramaradottabb, láttat maga körül mind több komikus, tragikomikus, groteszk léthelyzetet. Nagy László személyes integritásának törései is megmutatkoznak a verseken. Mint láttuk, e személyiség legfőbb energiaforrása a család és a falusi közösséghez tartozás élménye volt. A két tényező összefügg, és egymást erősíti. Meggyőződésem, hogy a poétikai változások mögött biografikusnak mondott okokat is számításba kell venni: a családi integritás sérülését, a biztonságot adó családi keretek megroppanását. A versekből is nyomon követhető ez a folyamat: a szülők öregedése, elesettebbé válása, édesapja halála, édesanyja betegsége.

2.

Számtalan versrészlet és teljes vers tanúskodik e veszteségekről. A varázsének- és ráolvasójelleget mutató A Sasorrú temetése című vers az édesapa temetését idézi meg – fölöttébb groteszk, sátáni haláltáncot idéző látomásként. A gyászoló sokadalom „kondaként” jelenítődik meg, s a költő így fohászkodik: „ments meg, Uram, a röfögő tüzektől”. Szétdúlják a disznók a koszorút, miként az Ószövetségben „az Úr szőlőskertjét vadkan képében támadja meg a Gonosz”. Más összefüggésben is sátáni attribútumok kötődnek a disznóhoz: „Jézus a megszállottakból egy sertéskondába űzi a gonoszt”, a „tékozló fiú által őrzött sertések pedig egyenesen a világ bűneit szimbolizálják”. Sőt, a „magyar néphit is számos esetben az ördögi, démonikus erőkkel hozza kapcsolatba ezt az állatot”.19 Nagy László versében is a gonoszság, a pusztító erők jelképévé válik. E pusztulást ráolvasószerű ima soraiban jeleníti meg:

feledje, hogy fenti zöldjein aszály,
hogy jászlai: rókák futóárkai,
kölkeiről hírt már ne kapjon soha

Hogy az apa elvesztése hogyan hat a költői személyiségre, azt a zárlat, a fenséges tartás és elkomorodás kettősségét kiemelve, ars poétikus érvénnyel fogalmazza meg:

halhatatlan szikla feszít legbelül
ereim cédrusa közt komorodva.

Botorság volna azt hinni, hogy a vers a gyászolókról mond ítéletet. Másról van szó: a közösségi alapozású személyiség a veszteségek megélésekor a tágabb közösség, a társadalom veszteségeit, züllését is élesebben látja, s mindannyiszor összekapcsolja a kettőt: a magánéleti-családi tragikumot és a társadalmi, erkölcsi züllés lesújtó tapasztalatát. Mert ez a vershős most is demiurgoszi-kultúrhéroszi alapvonású: személyiségével, hitvallásával egész közösségét képviseli, azaz egyszerre személyiség és közösségi médium; a kettő szétválaszthatatlan egységbe forrván, az integritását megbontó hatóerők nem oszthatók külön vektorokra, minduntalan együtt válnak láthatóvá.

Az apa groteszk, Madárijesztő képében való visszatérését leíró álomvízióban is a személyiség létét fenyegeti a világnyivá nagyított, apokaliptikus pusztulás:

már búsulom e cirkuszt
hamu dől hajamra
mellemre kitűzök
egy vér-pepita cirkot

a nyár is lezabáltan
nyikorog a szélben
furcsa aratás van
az én fejem a zsákban

A „roncsolsz te engem is” (Harag) képzete áthatja Nagy László társadalomszemléletét, a társadalom erkölcsi züllését mutató látleleteit.

A szülők megöregedése önmagában természetesen nem tragikus folyamat, az élet természetes rendje. Nagy László apa- és anyaverseiben sem pusztán az elmúlás ténye váltja ki a tragikus, groteszk-tragikus hangnemet, az indulatos viszonyulást, hanem az, hogy a halál egy méltatlanul megnehezített, kisemmizett élet végére tesz pontot. Ezért a komikus-groteszk apakép, a bohócképzet a Madárijesztőben:



hát jónapot atyuska
de csak zúg a dombon
őrként hadonászik
tilt rátörni a jussra

egy rögeszme bohóca
ami nincs vigyázza
játssza csak a gazdát
e büszke bice-bóca

Joggal hangsúlyozza a vers kapcsán Jánosi Zoltán, hogy itt is együtt működik az édesapa tragikus sorsának emlékezete és a jelent megítélő gesztus: „a hitéhez, küldetéséhez konokul ragaszkodó embernek a 20. századi magyar történelem vesszőfutásaiban fogant tragikomédiáját példázza.”20

Az Anyám és a madarak a vers tanúsága szerint az édesanya panaszolkodó leveléből sarjadt: „Madarakkal küzdök – írja anyám.” A vetést dézsmáló varjak képzete országos, egyetemes mértékű apokalipszissá növekszik:

Madarak, országot járó malmok,
mész-csőből ácsoltak, velőtlenek,
égszinkék gyomruak, gyors emésztők,
szívre és emlékre rondítatok.

A Sasorrú temetésében az emberek animizált képe erősíti a pusztító hatalom embertelenségének tényét, itt a varjak deanimizált, tárgyiasított megjelenítése hangsúlyozza a pusztító erő legyőzhetetlenségét, emberi értelemmel megszelídíthetetlen voltát.

Vasy Géza szerint ekkoriban külön verscsoportot alkotnak Nagy Lászlónál a rémálomszerű látomások versei. E verstípus „a cirkuszi negatív fokozásaként is értelmezhető, olyan játékként, amelyben az ördögi erő a fő mozgató. A rémálom jeleneteiben mindig emberi értékek foszlanak szét, semmisülnek meg.”21 Ennek egy tragikomikus változata a Madárijesztő, sötétebb, illúziótlanul hátborzongató példája az Anyám és a madarak zárlata:

Hamis tudattal állnak csak a fák,
mind azt hiszi, zöld még, pedig fehér.
Mész-guanóval tetőtől talpig
lepedős rémek a napvilágban.

A Műtét Anyánk szemén már a nyitó sorokban a társadalmi környezet értékelését adja mint viszonyítási pontot. A „poshadás, ragály” idejében a „parola, csók” visszájára fordul, lévén mindkettő a fertőzés terjesztője. A romlás víznemű, mocsaras-lápi teréhez képest az anya szeme: sómező. Megteremtődik az a bipoláris értékrend, amely oly tisztán kirajzolódott a Versben bujdosó kötet előtti időszakban, különválasztva a romlás történelmi-társadalmi közegétől a vershőst. Az utolsó évtized verseiben azonban a vershős egyre kevésbé tudja önmagát úgy különválasztani, tisztán megőrizni, hogy feladatát: a közösségért vállalt héroszi küzdelmet is teljesítse. Ezért mind gyakrabban jelenik meg ő maga, illetve az értékekben pozitív tartomány groteszk vagy ironikus elrajzolásban.

A Műtét Anyánk szemén azonban a korábbi típusra mutat vissza annyiban, hogy az Anya alakját heroikusan felnagyítva jeleníti meg: mindnyájunk, a magyarság ősanyjaként. Előtte azonban – boszorkányi attribútumok – különös átváltozások esnek meg rajta. Vaklóból galambbá, majd fia álmává varázsolódik, hogy aztán az egész magyar történelemmel – és annak kudarcaival, bűneivel – viselős Anyaként ábrázolhassa a költő:

… Addig
is a balsorsoddal tüntetsz, történelmed
seregély-tatárjárás, mongol-sárga
aszály, tarack, labancos kuszadék,
bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult,
ott fúlt meg minden katica, merítesz vért.

Metaforikus síkon úgy idéződnek fel a magyar történelem eseményei, hogy azok egyszersmind olyan természeti csapások vagy jelenségek, amelyekkel valóban keservesen küszködhet egy házában-kertjében magára maradt idős asszony. De – akárcsak korábban az apáé – az Anya küzdelme is hiábavalónak tűnik utólag, a fiú szemében legalább, s ez intonálja a tragikus-számonkérő, indulatos-elítélő hangot a „csak nyál-nyújtásban vakmerő” „dancs pofák”, „a vaksors disznai” ellen. Az Anya életét a fiú „szörnyü apokrif móká”-nak látja, s ez sokszorozza meg haragját:

… De én a zsarnokodnak
pökök a galambvári tenyerébe,
arany haját, szakállát szigorúan
nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot
lerongyolom s magát lerombolom.

Az operáció egész folyamatát metaforikusan átlényegítő vers beszélője, az Anyát mitikus magasságokba magasztaló fiú azonban a maga sámáni-varázsló erejében, műve sikerében korántsem olyan biztos, mint mondjuk a Rege a tűzről és jácintról vershőse. A korábbi Nagy Lászlónál elképzelhetetlen lezárás – „Nincs szavam” –, az „édesmindegy” bevallása az új verstípusban, a megváltozott vershős száján fakadhatnak csak. De mily furcsa, e két lemondó szó közé szorul az egész Nagy László-líra egyik legkülönösebb, groteszk, Salvador Dalí-s szürrealisztikusságában is tüneményes képe, amely plasztikusan fejezi ki azt az Anya-fiú viszonyt, amely az „anya a fiú gyámolítója” és a „fiú az anya gyámolítója” egymásra vetítése, s amelyben a heroikus és tragikus-lemondó magatartás merevedik eggyé:

Szemednek íriszében sík arany
székecskén üldögélek.

3.

A szülők alkotta egység az ő elmúlásukkal megbomlik, s a magány, magáramaradottság érzete fokozódik. Ezt ellensúlyozza azonban a kötődések másik iránya: az ember, akinek gyermeke születik, ezzel egyszersmind a szülők halála okozta eljövendő hiányt pótolja ki. Embert próbáló határhelyzet azonban, amikor az elszakadás kettős: a szülők kifelé mennek az időből, s a gyermek is önálló útra indul. Érthető, hogy ez a határhelyzet a heroikus vershős megrendülését, megingását vagy elkomorulását hozza magával. És egyszersmind megteremti az igényt a számvetésre, a hagyakozásra.

Az apa- és anyaversek ilyen ellenpontja Nagy László költészetében két másik, családi köteléket erősítő vers. Az egyiket öccséhez, a másikat fiához írta.

Ikervers voltukat mutatja az azonos versforma: páros rímű felező tizenkettesek négysoros strófákra tagolva. A forma itt egyszerre archaizáló és a játékosság eszköze. A játékosság – amit a Nagy Lászlónál viszonylag ritka telt rímek erősítenek – szemérmesen a költő komolyságát ellensúlyozza, leplezi: érzi, hogy a fiatalok szemében könnyen nevetségessé válhatna a báty és apa óvó-dédelgető és hagyakozó gesztusa.

A Vers és szőlővessző öccsének alaphelyzete is komikus-groteszk: öccsének az emeletes ház lakásának erkélyére küld szőlővesszőt. Tragikomikus foglalata ez annak a léttapasztalatnak, hogy életformájukban elszakadtak a fölnevelő közösségtől, a falutól, de lelkük rezdüléseiben őrzik e világot, csak abban lelhetnének igazán otthonra. Báty és öcs kapcsolatában a fegyelmező-óvó gesztus még – „íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak, / rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös” – jobban megkívánja a játékos-ironikus leplezést, távolítást. A zárlat ezért – miként a vers korábbi egységei is – a feddést és az öccsel szembeni elvárást a gyermekkori közös világot idéző humoros rímpárba foglalja:

eleven kígyókkal hánytorog a botrány,
de te szőlőággal átkelsz kackiásan
át a háborgáson ingben, gatyicában!

A Kísérőének fiának egy folklórműfaj, a lakodalmi búcsúztató megidézése, noha itt már a magára maradt apa otthoni tűnődését halljuk.22 Tűnődés, búcsúzás, emlékezés és óvás, útbaigazítás, tanács váltakozik egymással, miként komikus-ironikus elemek a komoly, számvető-hagyakozó szándékkal. Két sorban, plasztikus-idilli képben idézi fel fia gyermekkorát:

s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,
ringben kinek társa volt az apja ujja

Ugyanezt a harcos, küzdő, elszánt attitűdöt ragadja meg felnőtté érett fiában:



aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,
hosszú haját aki nem hagyja levágni,
ne merje mennyei féreg se lerágni!

A testamentumjelleget erősíti, hogy fia útra bocsátásával együtt versei útját is megrajzolja.23 Azt hagyja fiára és verseire, ami egész költészetének is mottója: „Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve”.

A Kísérőének fiának arra is tanúság, hogy a veszteségek és kudarcok okozta sérülése a költői személyiség egységének részben helyreállítható. Annak tudatosításával, hogy fiában folytatódik az az élet, amelyet szüleinek nem hagytak teljesen élni, amelyet ő sem élhetett az alkotói szabadság légkörében. A Fiú mint mitikus-mesei hős az archetipikus rend helyreállítója lesz:

Minden archetípus-vércsöpp, nem hazúdom,
benned haza ér majd az egy-igaz úton.

Föld-kohó-arcú világöreg-ősök
haza érnek csengős pásztorok, regősök,
parasztok, tímárok, vasverő cigányok,
költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.

Így lesz az útra bocsátó tűnődésből „oroszlános ének”, a kísérőénekből emberhez méltó testamentum, a fiúhoz méltó örökség.

Így válik teljessé a kör, amit az ember éltében bejár. A szülei megrabolt életén felháborodó költő a társadalmi romlást, züllést hol apokaliptikus léptékűnek, hol cirkuszian kisszerűnek, groteszk-komikusnak látja, mert mind a két dimenziót teljes személyiségében, énje roncsolódásaként éli meg. A remény csak a család fiatalabb ágaiban, öccsében és fiában élhet tovább; hát rájuk hagyja azt az etikai szilárdságot, közösségi felelősségvállalást, amelyről persze ő maga sem mondott le, egy pillanatig sem.

Jegyzetek

1 Nyilasy Balázs: Esztétikai problémakörök a Nagy László-i költészetben = Uő.: „A szó társadalmi lelke”. Cserépfalvi Kiadó, 1996, 135–142. (Első megjelenés: Alföld, 1986/2. 78–83.), ill. Hekerle László: „Ördög már veletek”. Kísérlet Nagy László kései költészetéről = Uő.: A nincstelenség előtt. Magvető Könyvkiadó, 1988. 83–92. (Első megjelenés: Alföld, 1986/2. 9–17.)

2 Kálmán C. György: Mi a bajom Nagy Lászlóval? = Uő.: Mű- és valódi élvezetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. (Első megjelenés: 2000, 1989/szeptember, 48–52.)

3 Ez utóbbiakhoz tartoznak többek között Kiss Ferenc, Görömbei András, Vasy Géza és Jánosi Zoltán különböző tanulmányai, könyvei.

4 Tolcsvai Nagy Gábor: Nagy László. Kalligram, Pozsony, 1998, 203.

5 Jánosi Zoltán: Artista havazó tartományban”. A cirkusz” motívumköre Nagy László utolsó pályaszakaszában = Uő.: „Szólítlak, hattyú”. Válogatott írások Nagy László életművéről. Magyar Napló, 2006, 270.

6 Görömbei András: Nagy László. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005. (Első megjelenés: Magvető, 1992.) 399.

7 Jánosi 2006, 268–270.

8 Jánosi 2006, 271–273. L. még Vasy Géza: Nagy László. Balassi, 1995, 191.

9 Ezt Jánosi is hangsúlyozza Bahtyinra hivatkozva: Jánosi 2006, 273.

10 Görömbei András hangsúlyozza, milyen páratlan szókincsgazdagodás figyelhető meg a hetvenes évek Nagy László-versein: Görömbei2005, 417.

11 Jánosi Zoltán: A Csodafiu-szarvas. Poézis, ember és univerzum Nagy László költeményében. Iszkáz, 2003, 22.

12 Jánosi 2003, 22.

13 „Egyedüli hőse, hős-alternánsa (a stilizált én és társai), a totemős, ősatya, demiurgosz és kultúrhérosz vonásait egyesíti szinkretikusan, ez a samanisztikus, világteremtői, hősi, mediátori jellemzőket sűrítő figura pedig egyértelműen a legarchaikusabb mítoszok sajátja (mitológiai prototípus)” – határozza meg a Nagy László-versek hősét Jánosi. Jánosi Zoltán: Nagy László mitologikus költői világa. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996, 14–15.

14 Görömbei 2005, 544.

15 Görömbei 2005, 394.

16 Görömbei 2005, 397.

17 Vö. Görömbei 2005, 398.

18 Vasy 1995, 191.

19 Hoppál Mihály – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György: Jelképtár. Helikon, 2004. Disznó szócikk, 67–68.

20 Jánosi 2006, 275.

21 Vasy 1995, 200–201.

22 Görömbei 2005, 551–552.

23 Vö. Görömbei 2005, 554.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben