×

Cimbalom

regényrészlet

Borbás Rozália

2009 // 11
Egy tyúkmony sültnyi ideje szól már a nagyoskola messzire elhallatszó nagyharangja – nem halottért szól, bizony nem is istentiszteletre hívogat az most ebben a szokatlan hajnali időben –, hiszen alig múlott el három óra, hanem elbocsát a falai közül. Hallhatta az egész város a jobbára nádfedeles kis hajlékaiban és a Piac utca nagyobb hálószobás, velencei tükrös emeletes palotáiban is, hogy mi történt. Most a legszigorúbban ítélt a múlt héten összehívott sedes, az esküdt diákok testülete is a legszigorúbb, tógás diákra nézve végső döntést hozta. Valakinek búcsúznia kell a reformata hiten levő kollégium szigorú esküt tett, így a törvényeit is maga kezének aláírásával elfogadó, subscribált diákjának a közösségéből. Kiveti a tudományok istápolója maga közül azt, aki az oltalmazójának bírálója, annak nem alázatos tisztelője, s törvényeinek nyugtalanul lázult kontrázója. Kisvártatva a kapu is kinyílt, az apparitor hamarabb végezte most az ébresztést, hiszen még virradattal el kellett hagynia a kollégiumot a kicsapott diáknak. Akit kedvelhetett valamicskét a coetus, mivel néhány társa a város határán túl kísérte a senatus scholasticus engedélyével. Utána azonnal vissza kelle jönniük, s kivételesen most a seniornál kell jelentkezniük, nem a szintén választott idősebb tógás diák contrascribánál. A cimborájuknak örökre búcsút intő tógátusok majd utána, még időben mehetnek az órákra.

Vajon miért kellett a tisztelt debreceni coetus jelesebb tanulmányi haladást felmutató tagjának goliárddá, vagabunddá lenni? Olyannak, akinek egzámenei is igen jól sikerültek? Miért ismerte már kisdiák kora óta a carcer fehérre meszelt falának minden kis repedésnyi rajzolatját? Valami nagy bűnt kellett annak elkövetni! Mi lehetett az? Elmulasztotta tán az istentiszteleteket? Sokszor rovást tett a contrascriba az esti létszám-ellenőrzéskor? Nem, nem lehet az. Még olykor-olykor a senatus scholasticus tagjai is elmulasztották jelenteni kimenőjüket, vagy elmaradoztak az énekben az istentisztelet alatt. Hacsak nem szunyókáltak, kornyadoztak még valahová elbújva az előző esti borozgatás miatt. Nem is az istentiszteletről való egyszeri s máskori hiányzás volt most a baj. Annál erősebb volt az indok. Azt meg minden debreceni diák tudja, hogy a líciumfa nem szárad ki olyan hamar. A mindenki által nagyra becsült s a diák urak körében is imádott physikaprofesszor maga is szokatlan címmel adott be kritikai tanulmányt, amiért elég sok váltó forintot kapott egy huncut s egyházának fundamentumát rendülni látó és azért aggódó derék atyánkfiától. A tanulmány címe egy kérdés volt: Miért szunyókálnak a diákok az istentiszteleteken? Kínos és felettébb kellemetlen a felvetés, de igazi kihívás jól megválaszolni rá. Az eredmény végtére is Istennek tetsző lesz, hiszen a gyarló szívek közös megismerése vezethet eklézsiánk erősödéséhez. Semper reformanda. Na, ezt a legnehezebb itt gyakorolni. A tételeket ugyan komolyan vette mindenki, de azok megtartásához oly erőt kellett volna birtokolni, hogy az a méltatlan emberi testbe nehezen férhet bele. Se az egyházbéliek, sőt még a világiak között sem sokan támogatták, és nem is tették naponként. Jobb volt a megszokott szabályokhoz igazodni. Ezért meglepődtek a tudós rektorok, s vitatott volt a pályamű fogadtatásának dolga. Csóválgatták is a fejüket, de hát: non est volentis neque currentis, sed miserentis Dei. Isten akarata elől nem lehet elfutni. Olyan erős revelációt kelthetett már magának a pályázatnak a címe is, ami aztán inspirálóan hatott írójára. Azután olyan jóra sikerült a traktátus, mivel nem kevés sóval szórta be mondandóját, ahogy a szónoknak javasolják a retorikák, hogy sziporkáit alig bocsátják meg neki, ha nem latinul teszi azt. Ez volt a szerencséje, tudniillik a szent nyelven való írás. A nyertes pályamunka szerzője a későbbi derék Hatvani professzor lett. Őrá testálta Isten ezt a kritikusi feladatot, erre volt predesztinálva, valamilyen okának csak kellett annak lenni. Mindenki így gondolta, hogy a Teremtő Isten vezérelte Hatvani profeszszort is az írásban.

Ilyen érzés csiklandhatta Rousseau urat is, amikor válaszait írta a dijoni akadémia pályázatára – gondolta Csokonai –, de akkor más idők voltak, s Franciaföld jezsuita fészek, hisz a pápisták kenyerén van, s nem a mi reformáta evangelizált hitünkön. Na, ő is azt állította, nemhogy fejlődött az emberi erkölcs a tudományok által, hanem ellenkezőleg van. A civilizálódás csak fellármázza az emberi társaságot, s rögtön az istenképű ember lesüllyed gyakorolni akart hatalmáért, sőt még kis kenyeréért merész gyilkot ragadni is bátor. Voltaire esszéi is felkeltették érdeklődésemet, olyannyira, hogy csiszolgatom is versem, ami foglalata lesz az új gondolati iránynak. A physika és a teológia elvei közötti harmóniát kellene keresni a közdolgok világában és a természetben. Ám sok baj van itt ezzel, mert nem mindenki nézi a tudományt és ezt a fajta filozófiát. Inkább emberi korlátaihoz akarja igazítani a közjót. Saját érdekeit a nemzetéhez. Ez a bajok legfőbb oka. Ezért lenne fontos a megújulás. Semper reformanda.

A francia világosság eszméi sokakat megriasztottak már itt a falak közt, s okuk is volt rá. Bár az eszmei zűrzavar korában a szélesebb látkörű fejek el tudják választani az eretnekséget – ami amúgy is a pápisták kísértője – a filozófiától, ami persze veszélyes, mert nagyon elszakad a teológiától, s mint tudni való, a világias ocsmányságok szétzúzzák az igaz erkölcsöket és alkotmányokat. Pedig a jog Istennél van, s mi kölcsönkaptuk, hogy dicsőségére és a mi javunkra formálgassuk, de ne tépjük ki gyökerestül. Mert ha nem sikerült a debreceni káté igazságát és erejét a múltban a császári sasnak megtörni, a sasnak körmei közül ki tudott repülni a galamb, mint Noé galambja, s nagyon messzire hírvivője is volt a tudós embereket nevelő debreceni alma maternek. Mint a pelikán a fiait a saját kebléből, úgy táplálta még erősebben, hogy ellenállóbb legyen az idegen módi ellen a nemzeti megmaradásban. Ennek fundamentuma volt a debreceni nagyoskola.

– Dehogy kell ide, Debrecenbe teológiai akadémia, ami a parókás svábok pápista eszméit oltaná tiszta fejű gyerekeinkbe! – mondogatták a professzorok. Éppen elég baj volt, hogy a Ratio Educationisszal kicsavarta az ellenőrzést a kezünkből. Kiművelt emberfő legalkalmasabb fejlesztője a külföldi stipendia, a külföldi tanulmányi ösztöndíj. Az utazás pallérozza az agyat, nem pállik bele a szűk hazai kisvilágba. A Kollégium körbekerített, oltalmazó, hatalmas épülete kibocsátotta falai közül a külföldi szót érteni, ismerni akaró diákjait. Szellemüket tágítani főleg a németekhez jártak, s ez ellen politikai kifogás sem lehetett. Az iskola pedig hitet és tudást közvetített, magyar is volt és európai. Európát azonnal a falai közé hozta vissza a peregrinus, aki hazatért hóna alatt a sok könyvvel, és ugyanazzal a jogos büszkeséggel hirdette, mint egykor Janus Pannonius, hogy már nemcsak Itália földjén teremnek a könyvek, hanem akár Árkádiában is. Igaz, németekhez mentek eleim először, Göttingába, Heidelbergába, feldúlása óta utóbb a jeges és szeles északi Franekerbe. Majd utána Angliába is, akik Voltaire úr szerint azért is olyan csodálhatók, mert szembe mertek szállni az ostoba királlyal. Vagy Cambridge-ben, vagy a közelebbi helvét akadémiai fellegvárakban, közöttük Zürichben tanultak, s tértek haza friss szemléletű tudománnyal, életre szóló kollegiális kapcsolatokkal, könyvekkel megrakodva. S visszaadták az utánuk következő, arra érdemes tógátus diákoknak. Így tettek professzoraim, a legkiválóbbak és a legkedvesebbek is. Professzor Hatvani István, az előbb említett bátor pályázatíró, aki maga is igazi polihisztor. Nagyszerű ember, merész kísérletező. Magyarországon ő tanít először kémiát, apám kedvenc tudományát, már csak ezért is tisztelem. Ezenfelül mennyire érdekesek az előadásai, roppant látványosak. Ott, a kísérleti asztala mellett állva tágra nyílt szemek között hol ámulatba ejt, hol elrettent, de aki csak látja, az csodájára jár dolgainak. Például az elektrica machinának és az anemoszkópnak, ami valójában egy szélgép. Sokan kérdezik, minek ez a machina, haszontalan az, ha van vízimalom, szélmalom. Hatvani professzor ezzel mit sem törődik, azt tervezteti, hogy a kollégiumi nagyterem mennyezetén is jelezze a széljárást, azaz a nagytermészet erejét. Az emberi történelem legnagyobb vívmánya ezen új erőforrás megtalálása, és a fizikai kísérletek legfontosabb eszköze is lehet a szél! Mindig ezt hajtogatta előadásaiban. S valóban, a szél ereje hatalmas, ezt megtapasztalhatjuk, s azt is, hogy az ember gyengébb nála. A debreceni ember erősen tiszteli is a szelet.

A stipendia meghozta az eredményét, lett jó erős kapcsolat, jött haza a temérdek könyv. Engedélyem van rá, hogy közöttük kutakodjam. Jaj, mennyit elpusztítottak belőle a labancok, amikor betörtek ide a tokaji kudarc után, amikor a hajdúk városait dúlták fel! Istennek hála, megerősödött a könyvtárunk azóta. Engedéllyel olvashat benne minden diák, aki érdemes rá, és a tanulmányozás nem zavarja meg a fejét, és nem dúlja fel hitét. No, már megint, itt a bajok oka. Ez vezetett oda, le a mélybe, ahol még nem voltunk.

– Hát megértük a leghihetetlenebb szégyent? Amit nem sikerült a császároknak elérni, azt elérjük most mi magunk? Sinai Miklós, aki a Kollégium nagykönyvtárának is a vezetője, bele akar szólni abba, hogy milyen könyveket rendeljenek meg a Kollégiumnak. Nagy baj ez, szembefordult az én atyai jó barátommal, Domokos Lajos volt főbíró úrral és Meszenáékkal is. Most ez az interregnum itt zavart kelt, és a scandallumok sora jár naponta a választás miatt az új és a régi szuperintendencia hívei között az eklézsiában. Hová vezet ez? Egyenetlenséghez! Mely béklyózza a szellemet. Összeharagít társat, rokont. Miért ürülnek ki a templomok? Én azt mondom, hogy kérdezzétek meg a híveiteket, s azok, ha megbíznak a szavadban, meg is mondják. Bár a földi eszű ember, akit ugyan Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtetett, jól ítél. Noha gyarló és vékony ítéletű lévén, de bizony azoknak a földi tévelygőknek papjai is sárbul meg vérbül vannak gyúrva. Azokból vannak gyúrva bizony, ők is azok, ők is csak emberek. Ha látja Isten elhívott, ám méltatlan szolgájának viselkedését, különösképpen a világi törekvések észrevételében vagy egymást öldöklő hadakozások közepette, könnyebben elfordul attól a gyarlóságban leledző emberfia. Pedig olyanok mostanában elégszer történnek. Azt kérdezed, testvérem az Úrban, mi lesz, ha familiarizálódik az egyház? Rögtön azt hiszed, hogy gyengül? Ám én azt hiszem, Isten ereje éppen nem a hierarchiában van, hanem a figyelemben. A figyelésben és az okulásban. Azt mondják ezek, mint afféle tokosok, hogy nem kell a demokrácia, nem való az, idegen az emberi természettől. Szólnak ezek rád, ha hiányát savallod. Olyanformán válaszolna neked ez az atyádfia, mint a törvényhozó spártai Lükurgosz, aki gúnyosan azzal hárította el tolakodónak tartott kritikusát, hogy miért nem alkalmazza az athéni mintájú rendet a lakedaimóniakra is. Plutarkhosz szerint válasza egy megvalósíthatatlan javaslat volt, amit spártai férfi bizonyosan nem követne. Ezt mondta neki, a demokráciát kezdd otthonodban! – s így rögtön kivette méregfogát a kérdésnek és a törvénykritikának. Így látják az itteniek is. Hiszen melyik kakas ne akarna kukurikulni a maga dombján, s ki akarna a maga házában állandó sápolódást, patvart?

Egyébként is – gondolt Szókratészre, aki inkább a halált választotta, mert erkölcsi igazságát bögöly gyanánt védelmezte, és éppen az athéni demokraták ítélték el az ifjúság megrontásáért. Azt hiszik az emberek, hogy drágaságok rájuk aggatásával kell nevelni a gyermeket, haszontalan dolgokkal. Tanácsot kértek tőle a jó gyermeknevelésben, mire a derék valahai birkózó azt felelte, hogy a fülükbe kell tenni a legdrágább kincset. No, és erre a balga népség mit tett? Nos, arany fülbevalót rakatott fiainak fülébe, ugyanis azt gondolta, hogy így lesz legdrágább kincs birtokosa a gyermek, pedig annak nem arany kell, hanem okítás. Sokféle nyelvre, eszmére kell fordítani a figyelmét. A demokrácia olyan, mint a mérges növény, külsőre lehet szép, sőt dísszel teli, lehetnek fényes iromba szirmai, levelei, s orromat csapdába csaló fűszerszámozott illatja izgató, de főzetével vagy már puszta illatával is elbódíthatja józanságunkat. Isten kertjében sok növény terem, van közötte gaz és gyom is. És mindegyiknek bizonyára megvan a maga rendeltetése. Ahogyan néhai apám, Csokonay József rendszerezgette, és Földi professzor úr is kutatja nem múló szorgalommal Linné mostani legmodernebb természetrajzára alapozva. Elmélkedett Csokonai, ahogyan szokása volt éjjelente, mikor nem tudott aludni. Most is erős fej- és hátfájás gyötörte. Szorosabbra vonta magán a takarót. A didergetően hideg, kihűlő szoba és a diákok lépéseinek hangja visszahozta távolba repítő gondolataiból, s ismét jegyzetei fölé hajolt. De elébb ki kellene mondani, hogy mit vétett az a diáktársunk! Hiszen úgyis nyílt titok itt benn, márpedig a titok csak addig titok, míg egy ember tudja. Elmosolyodott ezen a köznapi bölcsességen, a nagyapjától, az öreg Diószegitől hallhatta eleget.

Nem a latin szó törvényét szegte meg a most kicsapott diák, s nem mondott indulatában „bizony istent!” és „az áldóját!” sem, pedig az ilyes fordulatokat itt tilos egy keresztyén embernek szájára venni. Sőt, egyebeknek sem említgette erkölcsi állapotát, sem bűzös testrészeit sem nevezte meg szó szerint senkinek… Mert ilyenekért csakugyan lakója lesz valaki a carcernek, vagy mosogathat az egész konviktusra, amit mostanában oly butául tápintézetnek neveznek. Rendre tantaloszi kínok között sikálhatja a káposztás fazekakat, készítheti visszahurcolásra a kollégiumot ételbélivel segítő családokhoz, s egyebeket is tehet kizárólag ökonómiás nevelő célzattal, tulajdonképpen jutalomból, hiszen a munkálkodás Istennek tetsző vezeklés az eredendő bűn elkövetése óta. Nem, ezekért sem, ilyenért carcer jár, de inkább csak pénzbüntetést fizethet, csakúgy, ha iszogat egy kicsit neve napját ünnepelve. Az Úr az éneklést nemhogy tiltani akarná az embernek, sőt kiváltképpen gyönyörködik benne, én azt gondolom! Ha ez nem így lenne, akkor nem adott volna sokunknak csodálatos hangot, ha nem tetszene neki a hangszerek igazi királya! Miért gyönyörködne akkor az Úr a zsoltárok zengésében, ha nem volna Istennek tetsző, amikor majd szétrepeszti a falakat a kántus vagy a gyülekezet sokféle regisztere? Vannak oly emberek, akik szívesebben csak hallgatják, mint nézik az embert éneklés közben, mert a tökéletes eredményt befolyásolja a látás. Igazuk lehet azoknak is. Ha látom az énekes arcát, ábrázata szépségét, esetleg kellemetlenségét, befolyásol az élvezetben. Valaha ostobaságnak tartottam ezt a megállapítást, egy finnyás filozopter piperés okoskodásának, ám az idő mégiscsak igazolta a megállapítást. Bizony csak a szemünk csal meg minket, az vezet oda, az fordít minket olyan tájékra, ahol az infernális bűnök keletkeznek. Valami ilyet kellett annak a diáknak sorozatosan tenni, vagy olyat, ami jelentős anyagi kárt okoz a kollégiumnak. Pedig egyikben sem volt vétkes, azt tudom. Egyiket sem tette ezek közül. Hanem?… Táncolt!!! Bizony! A tánc pedig cégéres bűn, ahogy Bornemisza Péter urunk is megírta volt, vagy egy százada, hogy a táncot az ördög tojta. A patás lába folyton kilátszik alóla, ahogyan velünk ropja, és így a mulatás által belekerget minket a rosszba. Ahogy a szoknyák kavarják a szelet, és a derekak átölelve vannak, a domborodó mellek és tomporok egymáshoz simulnak. Az érintéssel egyre jobban növeli a nyomást test a testre, s így gyengíti a gerjedő érzék a szellemet és tisztességes emberi jellemet. Hány szűzi lélek lett a tánc által buja vágyak gerjesztőjévé s poklos, mindenki által utált buja asszonyi állattá! Megfertezi ura ágyát, teszi földönfutó bolonddá a férfit, dúlja fel családját, mert a zene ritmusa beleoltotta testébe a gerjedelmet! – tanítja a derék lelkipásztor. Igaz, hogy Pál apostol az asszony egyetlen megbocsáthatatlan vétkének a bálványimádást tartja, amit a férfiembernek nem szabad eltűrnie, ha azt elköveti, és csakis akkor, eltaszíthatja esküvel magához vett nőjét. Egyébként nem. De mi legyen ma a csapodár szépasszonyokkal? Dörög a démonológia nagy professzora, de igaz lelkemre, én ezt nem nagyon tartom. Hiszen én is szoktam a táncolásban gyönyörködni. Előfordult már a Nagyerdőn, hogy a diákokkal a friss magyar verbunk szép és méltóságteljes lépéseit gyakorolgattuk, miközben Bacchus poharából vagy az óros kancsóból, esetleg kulacsból iszogattunk a nagy meleg hévségében. Nincsen abban semmi rossz, természet szerinti nevelésem okán inkább jónak tartom, mint hitványságnak. De a kollégiumban subscribált diákra szigorú szabály vonatkozik, s ha ez kitudódik, nagy a baj. Az, akit most a harang búcsúztat, egyik diáktársunk volt, és nem elég, hogy táncolt, hanem kápsáláskor tette azt. Ráadásul a szép menyecskével felkapott egy almásderes lóra is a korcsma pajtájában, s elszöktette az egyik közeli szomszédos tanya istállójába, és ott reggelig keringett vele, csak immár a puha szalmán. Ott leltek rájuk anyaszült mezítelen hajnalban, mivel a menyecske ura követte a ló nyomát. Úgy találtak rájuk az összecsődített helybeliek, az egyházfik, a gondnok és a diáktársak. A helyzet menthetetlen lett, azonnal vissza kellett nekik térni. Sajna, a begyűjtött bor nagyobb része is ott maradt a nagy sietség miatt. A vizsgálatot gyorsan elrendelni, lefolytatni nem szükségeltetett sok idő, s már kész is a kihirdetett ítélet, amint az öregharang kongatja. „Menni kell, menni kell, menni el…” Mivel a diák jeles volt, sőt egzámenei kitűnőre sikerültek a physika tudományában, ezért megengedték barátainak, hogy elkísérjék a böszörményi útig. Csokonai szorosabbra fogta a takaróját, s gyertyája is fogyott, így szűkebbre a naplójegyzést is, de volt még restanciája. Folytatta hát.

Az ecsedi kaland volt a másik esemény, amit takargatott, aki takargatni szeretné azt, amit nem lehet. Tekintve, hogy Bacchus nedűjét nélkülöznünk kellene itt a kollégiumban, ha egy-egy jóravaló korcsmáros vagy szőlősgazda nem küldetne ajándékba. Hogy a derék református fejedelmünk miért sajnálta Debrecentől a szőlőskerteket, amit Sárospatak is bírt, s valamennyi kollégium, azt nem tudni. Mert amúgy is elég savanyú bor terem itt a kertekben, bár inni jó azt is, ha nincs mádi vagy hegyaljai, a vinum regnum rex vinorum. Talán éppen azért a királyok bora, mert a borok királya. A tokaji bornál nincs a világon sem több gyógyítóerővel, sem kedvesebb ízzel bíró bor. Sajna, ritkán csillan debreceni tógás diák, de még rector poharában is aranysárga fénye, vastag szalonnája, ami a bor lelke. Elég az hozzá, hogy a jó bor jó papot is tesz! Izibe jó szónok kerekedik belüle. Az ám! De még a vékonyabb levek kertjének birtoklója sem volt a messze földön híres debreceni kollégium. Hogy miért bánt el oly csúful a fejedelem éppen ezzel a bástyájával a reformáta vallásnak, azt senki sem tudta megfelelni. Hogy az az akadémia, aki disputát rendezett a religiónak, amelyik kidolgozta a Methodust, ami szerint oktattak a partikulákban, annak a bor beszerzésében kéregetővé, alamizsnálkodó koldussá kellett degradálódnia! O tempora, o mores… Ezért aztán szüretkor menni kellett, jó időben bejelentkezni a gazdákhoz előre a boradóért, a tudományok non plus ultra matériájáért. Rendesen ez meg is szokott lenni, csak nem szégyennel téve.

Történt tehát a mádi eset. Amit ecsedinek is mondanak, tán azért, mert az ecsedi partikula kapott össze a debreceni alma mater diákságával a boron a mádi dűlőben. Mely ütközetben áldozatul esett két posztódolmány, különösképpen az egyiknek ujja miszlikbe szaggatva, eltűnt egy fél pár csizma, külsejét tekintve közepes, normál lábon élő férfiember méretű, valamint öt csókaorrú fejfedő, ami valahol betemetve van a mádi földben, a szőlőtőkék közt. Legyen nekik is könnyű a föld. Szerencsére csak orruk vére hullott, mivel a kések csak a legvégén kerültek elő, így egy kis fülszabdalás és arcvágás is esett. Ilyeténképpen küzdött a coetus érdekeit védő legátus hősiesen a debreceni–ecsedi mustháborúban. Mert vizet csak nem ihatik állandóan, egészségtelen az. Kivéve, amit Hatvani professzor úr nem kutat és keres a nyavalyák és gyomorbántalmak másféle orvoslására. Pedig gyógyszer, sőt orvosság a bor is, és sok alkalomkor kell. Egzámeni alkalomkor a konvokátorokat csak nem lehet száraz torokkal figyelemre bírni. Beiktatáskor az auditóriumban megterített asztalokon ott árválkodjanak a karafinák, óros kancsók üresen, vagy közönséges víz legyen odahordva! Boldog napok, mikor Mátyás király visegrádi palotájában bor folyt a vörös márvány kútból! Csak nem búcsúzhat egy debreceni diák a felnevelő oskolától, s térjen a gyülekezetébe, mint teve a sivatagba! Hát azért kellett a debreceni érdekeket védelmezni a Lisznyai szőlőskertben, mert a bor-sztratégoszok sorshúzás után úgy döntöttek, hogy annak a gazdának a szőlejéből jókor reggel már dézsmát vesznek. A szedő asszonyok és vénasszonyok már jókor kint voltak, hogy minél hamarabb végezzenek a szürettel, hiszen nem lehet azzal sokat várni. Ajaj, hogy örültek azok, amikor összecsókolták és simogatták az áldott fürtszedő kezeket érte! Csakhogy érkeztek botokkal az ecsedi hadra fogható tudorpalánták is a praeceptoruk vezetésével, és a gazda ígéretét bírva kiabálni kezdtek. Összehunyták a szemüket a vénasszonyok, sikongtak a menyecskék, nekik mindegy, hogy ki viszi, ha már úgyis viszi! Ha már kitaposták, kipréselték az összehordott puttonyokból, az már nem az ő dolguk. Másféle kapcsolatba kerülnek vele, vagy isszák is, vagy csak itatják az urukkal és egyéb férfinéppel. Mi volt Agamemnon és Akhilleusz bátorsága ahhoz, amilyen mersszel egymásnak szaladtak a debreceniek a Hector vezette ecsedi táborral! Semmi! Ám a háború is csak tíz percig tartott, mert jött a gazda a lova hátán, és szekéren utána a bérese a hordókkal, s néhányat elosztott közöttük. Az ecsediek elkullogtak a rablott két hordójukkal. A Heléné elhurcolóin elégtételt vevő debreceniek rongyoltan, sebesülésekkel vérezve, dagadó szemkörnyékkel, felszakadt szájszélekkel két nap múlva érkeztek meg a szél kavarta város híres kollégiumába. Ott aztán elosztották a mustot és a bort, bőven jutott a kollégium pincéjébe. És az úrvacsorai bor eredete is ilyen véres volt. Vérrel-bottal szerezték meg azt, amit elsajnált tőlük a fundust tevő fejedelem. Az eset résztvevői azért mégsem kaptak dicsőítő panegiriszt, ezért kénytelen vagyok én ezt most megtenni. Pénzbüntetést és a ruhák helyrehozatalát és pótlását írta elő a határozat. Mivel főben járó vétek volt, amit elkövettek – tudniillik a verekedés –, de a legfőbb jó is egyben, mert nem kong a kollégium öreg pincéje sem.

Csokonai máskor sem tudott aludni. Hogy társát ne zavarja, nem vett elő se újabb gyertyát, se mécset, a holdvilágnál nem látta csak a maga és szobatársai körvonalát, szuszogásuk és horkolásuk adta a metrumot, majd leírja reggel, ébredés után, a fejben előre megírt disztichont. Nekivetette a hátát a kemencének, ami most jobban adta a meleget. A calefactor, fűtődiák járt itt, s most nem sajnálta a fát, pörölt vele eleget, hogy kutya hideg van. Reggel meg leírja a verset az ecsedi kalandról, lesz benne szentencia- és piktúrarész is, majd feladja iskolai feladatnak, s a magáét is belemásoltatja abba a könyvbe, amit elneveztek kódexnek, a színéről talán. Mert kézzel írják, másolgatják. Tudom én, hogy írják, csak úgy teszek, mintha nem tudnám! Büszkén és elégedetten mosolygott. Bárcsak lenne majd belőle is a kollégium könyvtárában! Vajon miért nem válaszoltak a színjádzó tsoportulások a Tempefőire? Elküldtem egy jó féléve a kéziratot! Pedig ha valahogy a szélesebb tömeget lehet nevelni, akkor azt egyedül csak a színházon keresztül lehet. Vizuális élményeket szeretnek szerezni az emberek, kényelmesebb és gyorsabb is, mint az olvasás. Szívesebben néznek, mint betűznek. Ezen elmélkedett, s elálmosodott. Tervezgetett egy kicsit, és most már aludni is tudott egy keveset. Majd holnap kiviszi a diákokat a Nagyerdőre. Van rá egy-két érdemes tanuló. Ezt már félálomban gondolta ki. Elég pihenten ébredt, amikor szokás szerint hajnali négykor, mivel most tél van, jött az apparitor, aki ébresztője volt a diákoknak.

Nyolc és egy fertály esztendeje, alsóbb osztályra is véve a tizennegyedik, hogy ennek az oskolának tagja vagyok, itt nyüstölöm az életem, a törvényt és a poézist. Subscribáltam, derék ajánlóm volt, atyai barát a mentorom, Domokos úr. Sajnos apámat hamar elvitte a betegség, s tanulmányaim folyását így Ő már nem figyelhette, sőt még a maga terveit sem valósíthatta meg. Nem tudta kiadni a receptkönyvét sem, ígérem, hogy nem fog elenyészni. Gondoskodni fogok felőle. Szép és méltó halotti verset kapott, ha mást már a világtól nem is, így a kiürülő családi bugyelláris miatt egyre vékonyodott a jólétünk. A pénz, ami maradt, elment adósságra, apám vállalt kezességére. Anyám is csak tanítványok, iskolatársaim etetésével és varrással tudta kikeríteni a taníttatásom költségét.

Aztán Háló Kovács József úrra gondolt, aki mindig szerényen szólt, és sokat foglalkozott vele. Ő biztatta igazán az írásra. Maga is literátus ember volt, lefordította Vergilius Aeneisét, ezért engem is inkább a fordításra ösztökélt. Anyám, látod, ő is a mentorom. Felébredt szobatársa, de visszafordult még egyet álmodni. Hagyta. Csokonai hátára terítette tógáját, és halkan, hogy a többieket ne zavarja, odaszólt neki. Tudta, hogy hamarosan utánaindul.

– Kimegyek a nagyvásárra, szeretem a sokadalmat. Elterveztem az éjjel. Az éves nagy állatvásár mint rendesen, most is nemrégiben zajlott. Cseh és morva kereskedők és duhaj legényeik kompániái ellepték a várost, bekvártélyozva maguk, ki-ki egy vagy két hétre, ahogy a szerencséje vagy a portékája mennyisége kívánta. Birkanyájból, disznóból, marhából, lóból mustráltattak reggelente a csípős hidegben is, bár ez az idei január hol így, hol úgy kacérkodott velük. A hosszú szőrű gubák alatt gyakran átnedvesedett az ingük a tavasziasnak is beillő nap melegétől. Más- vagy harmadnapon ismét deres lett a bajszuk reggelre, most így játszadozott velük az idei esztendő. A Luca-naptár szerint számításba is vették, mennyit tudnak kasszírozni, mennyi állat hull el, mert az mind veszteség. Cudar summázása ez a merkantúrának. S amit elvettek tőlük, gyorsan összeteremteni nem lehet, ilyen dolog ez a természet rendjében.

A Szent Anna utcai kapun kívül, ezen a meglehetős nagy térségen tartatott a barom- és lóvásár a tizenhetedik napján a hónapnak, ország-világ széles körű érdeklődésére és megelégedésére. Arrafele tartott Csokonai. Korábban a Csapó utcán meg az Anna utcán vonultak föl, majd néhány esztendeje kívülre tessékelték az oktalan állatok bődülő hordáit a kurjongató csürhésekkel és fütyörésző kondásokkal egyetemben. Nem volt ritka vendég egyikük sem a környező korcsmákban és az e célból felállított alkalmi butikokban; sok-sok húszkrajcáros megmutatta ott magát. Ez derék dolog volt a részéről, s a néhai királynő orcája előtt illett is mindenkinek corteziát, hódolatot mutatni, ha magát Őfelségét itt nemigen szeretve emlegették is. Harcos oppugnátorai, szembeszegülői lévén a pápistáknak, a város lakói már hitük miatt is elbágyadtak, ha a királynő őfelsége került szóba. Hiszen regnálása alatt életet és vért is kellett adni, bár morogták, adja az, aki ígérte, az a Grassalkovich. Az bizony kapott is érte valamit, elég nagy fundust, herceggé avanzsált, már akinek olyas armális irha olyan áron kell! Így gondolkodtak erről a Birodalom hatalmas és méltóságteljes kiterjedésű, ám távoli fekvésű oppidumában. A pálinkának és bornak mérői azonban kellően tudták, mi a teendőjük, ha valaki felmutatott a pult előtt vagy a tölgyfa padnál ülve egy-egy márjást. Nem volt rest a kancsó megtelni savanyú borral, mert abból errefelé inkább csak ilyen termett, de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. A nemes communitás gyakori rosszallással ugyan, de komoly gazdasági hasznosságból következő érvekkel szükséges elkerülhetetlennek látva, naturaliter tűrte, kimondottan nem tiltotta, de nem is támogatta a kimérések virágzását. Inkább lássa a kapukon belül, mint ellenőrizetlenül kívül – ez volt a rendszer tisztaságának alapja. Gonosz kezű búnyikká válhat a süldő fiú, ha degeszre tömött bugyellárist lát, s maga nem eszik csak üres rántott levest, és csíramálén szenderedik álomba! Ha a gyerek idejekorán nemcsak elsínylett életére pillant, hanem dologra van rendszerrel szoktatva, s jó szóval igazítva oskolázzák, a cégéres bűnöktől is távol marad. Ez volt, s hiszem, ez ma is a debrecenyiek kurta philosophiája, ám értelmes fundusa a tisztes életnek. Ám Isten veteményeskertje elég nagy, s változatos a flórája is, vadhajtások is vannak a magoncok közt. Ennek csak az új főbíró a megmondhatója, meg a hivatalt elébb vivő tekintetes celebritások, csakhogy azok már nem beszélnek. A bíró kezeihez hozzáérkezett bejelentések, a sok gravámen nyomán, mely fölött konzíliumot ülhet, megállapítható, hogy bizony változatos nemcsak a flóra, a fauna is ezen a tájékon! Ismét a szuperintendencia körüli egyenetlenség jutott eszébe. Elsötétült a tekintete, de nyomban fel is vidult, mert megpillantott valakit.

– Ihol szaladj, no nem, hanem inkább állj meg, te gyerek! Itt egy garas, tudd meg, hogy az a szép takaros személy, amelyik ott a kovácsműhely irányában kosarával a karján ringatózva sétál, hová, melyik házba tart – intett magához egy süldő fiúcskát Csokonai.

– Miért nem a tabelláriussal viteted neki az üzenetet? Épp ekkor érte utol diáktársa, kit nemrég a hortyogók közt hagyott. Vajon miért nem? – kajánkodott vele tógátus társa, hiszen mindenki tudta, hogy az iskolai üzenetek hordozója szerelemi postát nem teljesíthetett. De ezekre Csokonai ügyet sem vetett, megszokta már a baráti kötődést, össze vannak ők már nagyon szokva a tizenegy vagy tizenkét év számlálatlan titka miatt.

– Kérdezd meg, te gyerek, vinne-e, átadna-e levelet valakinek! – kiáltott Csokonai az alkalmi küldönc után.

– Mondjuk a gazdasszonyának? – tette hozzá szinte azonnal a társa, ő is a nekiiramodó gyerek után kurjantva, majd egyre öblösödő nevetéssel kísérte a mellette robogó fiatalembert, Csokonait, akit a legjobban szeretett a coetusban.

– Miért is ne? – kérdezett vissza, kapva a szón, s közben szorosabbra fogta mellén a tógát.

– Javíthatatlan vagy, amice, hisz tudhatnád, tormába esel, minduntalan csípi majd a szemed! – rántotta meg a karját barátja, a jobbik énje szerepében tetszelegve most is, mint gyakorta.

Tudós képpel, még mutatóujját is kissé a másik felé lendítette, majd bölcsült nyugalommal az orra alá helyezte, s kisebb hatásszünet után így folytatta. Mert a fiatalemberek, pláne, ha debreceni diákok, már csak ilyenek. A másik helyzetét mindig nagyobb tudománnyal ítélik meg, mint a magukét. – Circiter, ne ábrándozz sokat, mert elvonja figyelmed a tudományoktól! Pro secundo, a szép személy gőgös hírben áll, nem léphet be udvarába akárki. Pro tertio, férje vagyon, derék ember, és bizony a nő rabszolgája hiába lész, csak saját fejedre hozol vele bajt. Kellően felépített alkalmi orációja végeztével kedves barátja szemébe nézett, ám most nem várt riposztot kapott Csokonaitól.

– Nem lehet ám egy szájból hideget is, meleget is fújni! – Ezt már maga is sokat hallhatta, jól megjegyezte jelentését, s meglepte, hogy lapidáris bölcsességet kapott megértés helyett.

– Löbödör beszéd ez, kedves barátom, hisz éppen a Te lelked, Rózsád, Tulipántod – társa hunyorgó szeme kíséretében a jól ismert, hiszen sokat hallott epedő fordulatokat skandálta neki. Csokonai nem szólt semmit. Csak hallgatott. Barátja nem akart haragot, tréfás évődéssel folytatta hát a beszélgetést.

– Aztán milyen a pendelye? Finom anyagbul van-e? – kérdezte a barátja, és kajánul mosolygott is hozzá.

– Nem tudtam még bevenni a pendelbergai várat, de ha többször is elsütögetném az ágyúm csövét, azt sem mesélném el – vágta rá ingerülten, s szokatlanabbul, mint máskor.

– Legfeljebb megírod? – ingerelte, feszítette tovább a másik.

– Meg, de abban sem vallom meg az igazat. Közönséges és hitvány dolognak tartom parázna beszéddel kiadni mindenkinek ágybéli titkaink!

Neked olyan is van?

– Ez csak azokra tartozik, akik benne vannak, akik átélik. Csokonai a további bizalmaskodást lezárta. A többiek majd olvashatják, ami belőle poézisemben benne lesz! De amice, menjünk a Nagyerdőbe, mert ott minket már úgy várnak, mint zsidók a Messiást.

[…]

Miolta kelletik ezt így meg úgy csinányi? Törölte le szép, nagy szemű cseppekben alácsurgó parasztkönnyeit, aztán mégiscsak nekiveselkedett a hatalmas ruhadarabok újrahajtogatásának, hiszen kicsikék, rövidek még kezei és karjai efféle munkához. De a diákurak kényesek ám a tógájuk kiállására, gondolta. Az elébb ültek le az asztalhoz, s mire végeznek az ürühúsból főtt étellel és vajas fánkkal, majd csak elkészül ő is vele. Csomagolnia is kell szaporán, mennek aláfelé, a városon túlra tanulókat szedni. Hogy Lica, a kislány eszével mit gondolt a Gergely-járásról, a tervezett útirányról, annak csak a jó Isten a tudója, már ha ráér ilyen ostobaságra fecsérelni drága idejét, hogy az ő fejében kavargó gondolatokat regulázza, mert inkább a diákurak asztala körül folyó diskurzus tarthatott számot érdeklődésre. Azok pedig most nemigen beszéltek – amúgy a magyar ember szokása is ez –, bizony csak a terebélyes tállal és szedőkanállal foglalatoskodtak, mert a nagy út és feladat testi energiát kíván. A szellemi, lelki bizodalom egyelőre csak képzeletben vitte őket kanyarogva a kicsi, állig begombolkozott bihari kis parasztházak tövébe. A cselédlány térképet sem látott soha, de kívülről még a városkaput sem, bár nem is igazi az, pedig állt már, amikor drága jó idesapja szekerén érkezett ide valamikor a dög idején. Kinek is lett volna akkor az ő helyében bátorsága a tilalom ellenére kukucskálni a daróctakaró alól? Annyira kicsike volt a szeme, mint annak a cirmosnak ott, amelyik éppen elégedetten nyalogatta magát, miután fényesen elővillant a piros pipacsra emlékeztető rajzolat a mázas, macskatálként funkcionáló, hajdan derék mester írókája alól kikerült, szebb napokat látott tányér fenekén. A pestis rémséges évében menekültek ide, egy szál ruha nélkül, hiszen mindenüket elégették félelmükben. Dehogy merték volna megmondani, honnan is valók ők, még a szőtt ruhadarab is hangosan beszélt, kiabált volna, elárulta volna, merről érkeztek ide, Debrecen városába. Pedig ott, messze pihen az ő édesanyja is a Kis-Beregben. A nádfedeles, fehér falú házuk környékének illatai, a rezedaszagú esték emléke nyomain, éjszaka, ha álmodni készül, sok-sok éjszaka felkeresi a falu szélén ásott, majd betemetett nagy gödör határát. Közelebb nem mer soha menni még álmában sem, hiszen apja eltiltotta onnan, nehogy velük menjen a ragály, mert csak úgy menekülnek meg, ha tiszta testtel és fájdalmas titokkal mennek el innen. A felcser azt mondta, bennük nincs már semmi láz, vagy nem is volt, mert akik beléestek, bizony ótvarosak lettek. Mennyire undorodott is tőlük, erős félelmén is áttört a nehéz szagtól való viszolygása. Hogy is jutottak ki a szigorú zár alól? Egész testében vacogva, metsző figyelemmel virrasztotta át az utat, s egész éjjel hallotta a fáklyákkal a kezükben nyargalászó lovasok kiáltozását, a lódobogás hangjának ellenébe irányított kocsijuk derekában. Hogyan és mekkora bátorságot oltott apjába az Úr? Ki annak a megmondhatója? Csak a Jó Isten, de annak van más figyelni valója is, nem egy együgyű kiscseléd buta gondolatait lesni. Esetleg praeceptor Miska tudná, már a gondolatba is belepirult, ha így hívta magában, csak úgy a gazdasszonya módján. Pedig Sára asszony biztosan megcsapta volna, ha rajtakapja, hogy nagy tudományú fiát holmi fruska csak úgy miskázza. Milyen szép is az a halovány orcája, és mindig úgy csillog a szeme, mintha eleven tűzláng ragyogna benne. Közben végzett is a ruhák rendezgetésével, összekötötte az ingeket. A kis kulacsba tölteni kell egy kis savanyúlét, ő csak így hívta, dehogy innya belőle, jobbhoz voltak szokva, az anyja hozománya is egy kis gönci hordó tokaji ónedű volt. Mádról vitte az apja az új menyecskét a Beregbe, élni és azután hamarosan meghalni, a kis pulyával, az öccsével együtt, amikor a fene betegség pusztított arra fent. Biztosan nem oda mennek mendikálni ezek a hangos diákurak, mert most indulnak hamarosan gyerekeket összeszedni az iskolapadba, hogy tudorok legyenek. A beretvált arcú ifjak már izgatott beszédbe is elegyedtek, mert lassacskán befejezték egyszerű ebédjüket, és a korsó járt már csak körbe az asztal fölött, telve bőven tiszta vízzel, meg kellett valamivel öblíteni a kemencében sült vajas tészta ízét őrző szájak szárazságát. Ott kínálta magát persze az óros kancsó is, de csak módjával, s utána megengedték maguknak a pipát is. Sára asszony főztje árában nagyon olcsó ugyan nem volt, de kiadós, és igen ízlett a takarékos, de igényes gazdafiúknak, akik tanulni jöttek ide a nagyiskolába. Sok váltó forint ára kellett a Miska praeceptor úr kitaníttatására, és a pénzt még most is viszi, sokba kerül a tudomány. A világon nincs annyira kiszámolva semmi sem, mint a debreceni kosztos diákok napi étekpénze, azért nem jut a kancsókba mindenkoron bor. Korai tavasz van még, igen csípős lesz a szekéren, elég vékony az a nehezen hajtogatható köpeny ebben a szeles időben. Meg aztán nem mehetnek bódult fővel az iskolamesterek elé, hogy az előadásokat abszolválhassák. A bor a kulacsokba kell, például ebbe a csikóbőrösbe, amit a tavalyi vásáron vett volt a gazdasszonyom. Nem is tartaná azt Miska praeceptor máshol, mint magánál, simogatja, becézgeti, mintha az egy piros arcú lányka, afféle pannon grácia volna. Úgy dédelgeti, szorongatja, még a keblére is vonja, nehogy megszökjön előle, akár valami csalóka fehérszemély.

A beszélgetők között Miska praeceptor nagyon várta a levelet a valahai debreceni diáktól, aki most Regmecen telel, és gazdálkodik, mert hosszú ideig úton járt, a királyi kegyért. Aki jozefinista iskolafundáló oktatáspolitikusként jól sepert, de a királyváltások sora az ő életét is átírta, neki is a sátoraljaújhelyi hivatalába került az. Közben asztaltársasága egyre vidorabban vette körül, de neki csak eljártak a gondolatai. Nehezen ír, így alig várom ki Kazinczy úr levelét. Csak azt tehetem, hogy megjelent verseimet kövesse újabb publikáció, s talán közli is az Orpheusban vagy más lapban. – Fogok kérni tőle mikroszkópot vagy lupét. Neki bizonyosan van. Gondolta Csokonai.

[…]

Mivel Erzsébet- és András-nap között verték szét a ménest, a gulyát, akkor volt a nevezetes marhabeszorulás. Így nevezték el ekkor kalendárium híján a napokat. Előtte nem sokkal kezdődik az új tanév, a diákok kikémlelik a nagy családi eseményeket egy kis adománygyűjtés céljából. Ilyenek a névnapok, a disznóvágások. Külön feladata volt a kollégium egyik diákjának, hogy naponta kétszer járja körül a várost, és tudakolja meg, hol és kik tartanak ünnepet, rendeznek dínomdánomot, ahol ők verssel köszönthetnék a gazdát vagy a házbelieket, s kapnának egy kis élelmet. Ilyeténképpen rendezték a játékos adományozást. A város lakói társak voltak ebben az élelemszerző liturgiában.

– Hozzatok kést és kanalat, ha enni akartok! Sokszor ezt mondták nekik egyszerű házaknál, ahol nem volt elegendő evőeszköz. De általában erre fel voltak készülve, nem szoktak a tógás diákok zavarban lenni, ha már szívesen invitálják őket. Ilyenkor tovább kint maradhattak, és nem kellett kilenc órakor bemenniük a kollégiumba, és kaphattak külön engedélyt, ritka alkalomkor, ha segítettek is valamelyik gazdának.

A gazda ilyenkor behívta őket, s akkor elmondták a disznóvágási párbeszédüket, s kántáltak, énekeltek.

– Megdöglött-e már az a disznó, akit megöltek? – így kiáltottak be a diákok az udvarra beérve.

– Meg. Vágta rá a serénykedésben egy kicsit megállva a család, a rokonok és a jó szomszédok, akik ilyenkor körbesegítették egymást.

– Kapunk-e belőle? – kérdezték a diákvendégek hangosan. S már nyújtották is a fazekakat, kosarakat.

– Aztán miért adnánk? A gyerekek a praeceptor vezetésével a félig betanult szöveget alkalmazták. Időnként azonban improvizálniuk kellett.

– Mink is fogtuk a farkát, nem emlékeznek? Maradt-e a hurkájából, adjanak egyet abból is! Erre a házbeliek visszaválaszoltak, mintha nem akarnának semmit adni. Tudták, hogy így kell ezt csinálni, ez így szokás, ezzel kell hozzájárulni az oktatáshoz. Nem bánták. Mert jövőre lehet, az ő unokájuk megy oda, vagy majd a másik is, mert az tán még eszesebb, mint a többi, s nem marad mind mesterember vagy parasztpolgár.

– Gyertek vissza holnap, mondogatta a gazda is meg a gazdasszony is, de inkább csak a szokás kedvéért. Jól ismert dramaturgia szerint zajlott ez a jelenet, mióta az eszüket tudják. A nagyapjuk állt akkor a böllérkéssel vagy a hurkatöltővel, a nagyanyjuk az abálólé mellett pirult a meleg gőztől, visszaemlékeznek az akkori alamizsnagyűjtő tógásokra zöld színű, méltóságteljes zsinóros mentéjükben, kunsüvegükkel a fejükön, amit úgy neveztek, hogy sinkó. De ezt a viseletet a császár eltörülte. Nem tetszett neki az erdélyi fejedelmek színe. Így volt ez később is, amikor már nagyobbak voltak, és az apjuk meg anyjuk állt az abalé mellé, s nagyanyjuk, öregszüleik pedig oldalt a kását fakadoztatták, belet mostak, mert az mindig az öregasszonyok dolga volt.

– Holnap nem jó, mert már holnap a maradék nem lesz jó! Tiltakoztak a diákok, s hogy hoppon ne maradjanak, megadóan mondták. Akkor a pálannyát kérjük! Jó, azt odaadjuk! – hangzott a beleegyezés. – Kipirult, fényes arcuk, vidám szemük hallgatta a gyerekek énekét. Jó érzés volt. Egy kicsit átérezték a saját fontosságukat, hogy adhatnak valamit, amit majd lehet, hogy visszakapnak, lehet, hogy nem. Érezték, hogy ezek a gyerekek az övéik is, csakúgy, mint a vér szerinti, s felelősséggel tartoznak értük. És a gyerekek is megtanulták, hogy honnan van az étel, és mennyit kell érte dolgozni, s talán azon is elgondolkodtak, hogy azok az emberek olyanok, mint az ő szüleik valahol Biharban vagy a Hajdúságban, s láthatták azt, honnan indultak el ők, honnan származtak, és talán jobban látták azt is, hová szeretnének eljutni. Az volna a jó, ha nem kellene sokat bolyonganiuk, mint Télemakhusznak, hogy rátaláljanak apjukra és önmagukra. Csokonai visszaemlékezett a vidám adománygyűjtő alkalmakra, mikor még maga is kisdiák volt, és közben saját eljövendő életének lefolyására gondolt.

A gyerekek a végén rázendítettek egy vidám versrigmusra, ami felderítette az adományozókat, rendszerint már össze is állította ekkorra a gazdasszony a kóstolót.

Eljöttünk mi kántálni, kántálni.
Nem kell minket bántani, bántani.
Nekünk is egy darabkát.
Fülét, farkát a papoknak,
hurkáját a diákoknak, adjanak egyet!

Hurka, kolbász, pecsenye, kántálók fizetése, vivát! Ezzel a viváttal zárult a ceremónia, s az adakozó jóindulat megnyerését tovább már retorikailag fokozni úgysem lehet.

– Isten áldásával, menjetek! Köszöntek el tőlük a felnőttek, és kikísérték őket a kapun kívül. Ha a házban volt egy-két fiúgyerek, márpedig ritka, hogy inkább négy-öt ha nem volt, mind ácsingó tekintettel nézett a diákok után. Ők is a nagyoskolába vágyakoztak. Pedig mindegyikből nem lett és nem is lehetett literátus ember. És nem is kellett.

Rétest és kalácsot, bort is kaptak a kápsálók. Ez így ment egészen karácsonyig szinte naponkint, de hetente háromszor-négyszer biztosan, a vasárnap kivételével. A kollégiumba visszatérve a kántálók megfelezték az adományt, maguk is jóllaktak, és a másik felét társaikkal megosztották.

[…]

Ebédre terítettek a konviktusban, Csokonai, aki most beteges volt, csak túrta az ételt. A kenyérosztót ismét magához intette, hogy kér még, mert ég a gyomra, a bele a sok hagymától. Mások is érezték, de nem volt szokásuk szólni, Miska praeceptor azonban nem állta meg. Nagyon mérges volt, mert valami Somogyiné, aki a soros főző volt, nem az ő szája íze szerint készítette el a vetrecét. A contrascribához is odament evés után, és elmondta, hogy a derék asszonyság csinálja másképp, mert a jó ételből rosszat csinált. Nem tud az főzni, aki a jó ételt elrontja. Főzessenek mással! Add át Somogyiné asszonynak, hogy nem jó a vetrecéje, s mondd el neki, hogyan kell azt csinálni, s azt is, hogy én mondtam. A tehénhúst, azaz a marhahúspecsenyét laskára vágja, majd mikor a forró zsírba teszi, s a zsíron eléggé megpirítja, jó türelemmel. Hahogy leégne, egy kis hideg vízzel felengedi, borecettel kissé savanyítja, aztán megadja a hús keménysége magát. Ezután sózza, borsolja, s egy-két becsületes, de nem góliátfej vöröshagyma felszeletelése következik. Ha sok van ebből, az bizony ehetetlen lesz. Mondd meg neki! Máskor így csinálja! Üzeni Csokonai Vitéz Mihály, aki ilyen moslékot nem eszik. Ha levét elfőtte, és kezd zsírjára sülni, jön melléje a hagyma, kellő mennyiségben, de ne sokat bele, inkább sajnálja ki belőle, mert megfájdul tőle a gyomrunk. Amikor a hagyma pirulni kezd, akkor fejezze be a sütést, mert meg talál égni. Úgy adja fel az asztalunkra, mert csak úgy lehet tálalni. A contrascriba kissé meghökkent a szavakon, s nem nagyon várta a találkozást a kövér Somogyinéval, ki ismeretes volt lármás beszédéről. Húzta is a nyakát, mikor eloldalgott onnan, hisz a vénasszony még a sodrófáját is előkapta, nem restellt vele az utcára is kiállni, még most is hasigatja a dobhártyáját óbégatása. Igen lihegősre fogta a beszámolóját, mikor összetalálkozott Csokonaival, aki nem feledve a kérést, várta a választ.

– Átadtad az üzenetet Somogyinénak? Elmagyaráztad neki, hogy s mint kell készíteni a vetrecét? – rohamozta meg a kérdéseivel a contrascribát.

– Átadtam.

– És?

– … hm…

– No! Mi lelt? Mért hallgatsz? Mit mondott a vénasszony?

– Azt mondta, hogy még senki előtt nem kellett pirulnia a főztje miatt, és nyugodtan eheti azt olyan ragyás ember, mint Csokonai Őkelme. Ő már csak ezután is így főz… S mondott még egy cifrát. Megsúgom. Mert azt hangosan mondani nem lehet, s odahajolt Miska diák füléhez…

– A kurvaannya kofájának! Ezt üzente? – kérdezte a méregtől szókimondóan, feledve a szigorú tiltást a csúnya káromlástól az esküt tett Csokonai.

Mindenki azt hitte, emiatt mentették fel a tanítás alól, mert a tanítás az kitüntető jutalom volt, s a vétkes kedvencet ezért megfosztották a praeceptorságtól. Ekkor már gyülekeztek a fellegek a feje fölött. Pedig más előjelek is voltak, bár azok inkább kedvezőek. Jó eredmények voltak, melyekért az örvendezés jutalma járt az egész debreceni coetusnak, és nem a bánatot okozó bíráskodás és ítélkezés. Milyen nagy örömmel tért vissza Domokos Lajos professzor a kiadótól, mivel megjelent végre a Magyar Grammatika Bécsben, s a kiadásában nagyon nagy szerepe volt. Mennyi akadályon kellett ezért keresztülmenni! Akkor még senki nem gondolta, hogy az ország másik felével fognak majd háborút vívni. No, nem karddal és karabéllyal, hanem recenziókkal, traktátusokkal. A Pannonok vidéke és Árkádia ország seregszemlére hamarosan megjelenik, s kivonulnak a harctérre a nyelvért majd vagdalkozni. Hogy az ypszilonnak vérét veszi egy „j” betű? Dehogy gondolt Domokos professzor erre, sőt mennyire boldog volt, mert hitte, hogy végre előbbre léphet a nyelv ügye, s vele a német szó által elnyomott magyar is. De öröme nem sokáig tartott, s a legszomorúbb azért lett, mert kedves patronáltja, a szinte fiaként tekintett Csokonai a második kollégiumi pere elé nézett. Hogy juthattunk el idáig? – kérdezgette magától. Próbálta kiegyenesíteni a lehetetlent.

A húsvéti ünnepekre még elbocsátotta Kiskunhalasra őket a coetus, de Csokonai Vitéz már úgy látta, hogy olyan közel van Pest, hogy oda okvetlen el kell mennie, s onnantól majd a maga útját járja. Egyébként is kitelt már az ideje a debreceni kollégiumban, oda nem megy vissza tanulni, hanem csak elbúcsúzni. A tanulást nem fogja elhagyni, most már a maga hajójára száll, mint Télemakhusz, és új mentorokat keres, akik őt a poézisben majd megsegítik. Hátha mégsem teljesen bolond ember az, aki poétává akar válni Magyarországban! Így aztán nem tért vissza mindjárt a megadott időben társaival a kollégiumba, hanem Dugonics Andrásnál kopogott be Pesten.

Behuszták mán űutánna az ajtót – gondolták sokan, mondogatták, sajnálták is, mert igen megkedvelték, ismerték jól a családját is, becsületes, dolgos család, csak a fiuknak az a nagy természete, indulata ne volna, tisztára a nagyapjára ütött ez a gyerek. Az öreg Diószegi is igen szerette a bort meg a pipát, és milyen szép cifra szűröket készített! Rajta volt azon az egész világ, bele volt varrva a lelke minden egyes darabba. Mondogatták a kerítések mögül, vagy ha az utcán, a nádfedeles házak kapui előtt megálltak.

[…]

Budai Ézsaiás Professornak, Debrecen

Nagyra becsült Tekintetes Professzor Úr!

Engedelmet kérek, hogy oly illetlennek találtattam a társaságbeli alkalomkor, melyben Ön és Tiszteletreméltó házos társa egybekelésének napján szerencséltettem. A legnagyobb hála szavaival tudok csak családjára és Önnek rokonaira tekinthetni, hogy Ön esküvője alkalmából oly fatális tréfát merészlettem meggondolatlan fővel tenni, azonnal engem ki nem dobának, hanem illőn megvacsorálhattam, és még beszélgettünk keveset. Hogy én a Főtiszteletű szuperintendens és felesége előtt, valamint a tekintetes Communitatis professores előtt tréfát csináltam volna a mi religiónkból, s Önt oly genante helyzetbe hoztam, hogy magyarázkodni kelle, azt nagyon fájlalom és nem értem. Én a találós kérdéseimmel felvidítani szerettem volna az egybegyűlteket, és bátor vagyok kimondani, kézfogóhoz kissé savanyú volt a hangulat, s ezzel a nemes rokonait ismét megbántani merészelem. Tudom, hogy Önnek sem volt ellenére az én vidámságom! Hiszen többször láttam atyai tekintetét elégedetten nézni reám, s még büszkeséget is okoztam, mely irántam való szeretet és hála jelként oly számtalanszor megnyilvánult. Nem értem, az ártatlan találós kérdést, hogy tudniillik „Mi a kálomista ember mennyországa?”, azt itt, Debrecenben kellene érteni a legjobban. Itt nincsen oly erős harc a papi pártokkal. Mert én azt felelem most is, amit akkor, hogy a finom vajas, túrós és czukrozott, fűszerszámozott tészta. Hisz az ételünk, fontos a testünknek, bevallom, szégyellhető gyarlóság, de én szeretem a culinaria gyönyöreit. Én értem, hogy miután meghőköltek, és nagy csend lőn, és az Ön tiszteletre méltó napaasszonya belesápadt, és a csipkés fekete keszkenőjét is marokba, görcsbe szorította. Látám én azt abban a pillantatban. Én azt nem gondoltam, hogy teológiai, sőt dogmatika vitába keveredünk, hogy tudniillik az étel válik ezáltal a protestánsok istenévé! Én azt álmomban sem gondoltam volna, hogy így ki lehet fordítgatni az én beszédemet. Mert nem dodonai az, hogy mindig igazunk legyen! Én a tiszta retorika és szó híve vagyok. Azt sem gondoltam, hogy újabb baj okozója leszek a vitrines csecsebecsék között, aki elefánthus módjára szórja magára a pocsarat, hogy a bajt piszkoskodással tetéztem. Azzal, hogy mikor a csend lett, a szuperintendensné asszonyom indignált, s kezéből kiesett a kanál eme teológiai párhuzamra, még egyszer exkuzálom magam. Nem gondoltam szó szerint, hogy a Teremtő Isten az ő kegyelméből czukros süteményekkel vár minket a Paradicsomba. Bár lehetne úgy, és ne a Sinkáné káposztája legyen, amibe a disznó soha nem lép bele. De gustibus non est disputandum. Ezek felett én azt válaszolám, hogy a zavart helyzetet oldjam: „Szerencsére nem vagyunk mink sidók”, tudniillik semmi vallási szabály minket a nagy ijedtség miatt nem köt az evés folytatásában. Én Ábrahám népének tisztelője vagyok, s pláne nem akarok személyeskedni, senki ember fia bőrire. Tsakis az igaz érzés és emberi türödelem vezet mindig napjaimban. Én úgy tudom, hogy a sidó hagyomány szerint a kézből kiejtett kanállal már aznap nem lehet enni. Ki gondolta, hogy újabb veszedelmet zúdítok magamra, kik nem idevalósiak is valának, köztünk a debreceni szólást nem ismerik! A félreértés abból következett. Hálás szívvel és bocsánatát kérve, tisztelettel üdvözli hű tanítványa, Ézsaiás Úr barátja, Csokonay.

A 2006-os debreceni Csokonai-regénypályázaton megosztott második díjat nyert mű részlete.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben