×

Az emlékezés csapdája

Csiki László: Ajakír

Vincze Ferenc

2009 // 11
A recenzens jelen kötet tárgyalása kapcsán – bármennyire is a szövegközpontú értelmezések idejét éljük – nem tekinthet el attól a ténytől, hogy Csiki László legújabb és egyben legutolsó könyvét tartja a kezében, mely így egy életmű lezárultát is jelenti. Rögtön felmerül a kérdés, hogy a recenzens mennyiben veszi figyelembe azt az életrajzilag kicsit sem elhanyagolható eseményt, hogy a szerző 2008 októberében, éppen a kötet megjelenésekor, elhunyt. Kétségekkel teli ez a kritikusi pozíció, hiszen Csiki László közelmúltbéli halála olyan értelmezésnek is teret engedne, amely elsősorban az életmű felől, annak fényében és összefüggéseiben értékelné e kötetet. Egy olyan életmű felől, ami még 1968-ban kezdődött az Esőt-kaszáló című verskötet megjelenésével, s mely nemcsak prózai, de lírai munkákat is tartalmaz. A próza és a líra szorosan összefonódik Csiki munkásságában, hiszen a több mint negyvenéves pálya során váltakozva jelentek meg vers- és prózakötetei. Az életmű előbb említett vonatkozásai, a tágabb összefüggések elemzése egy hosszabb tanulmány feladatai lennének, így a recenzens „csupán” az Ajakír című kötet értékelésére és értelmezésére szorítkozik – csak akkor tesz életrajzi megjegyzéseket, amikor ezek elengedhetetlennek látszanak.

Az Ajakír című regény kiindulópontja a főszereplő-elbeszélő visszatérése rég elhagyott szülővárosába, ahol a jelen eseményei mellett minduntalan megidéződnek a múlt történései, alakjai. Érdemes itt megemlíteni a Háborúk című rövidtörténet elbeszélőjének megállapítását: „Kegyetlen dolog az emlékezés. Mert nem tudok igazán emlékezni, csak magamra. A magam ritmusához, életéhez mérem egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb – történelmi – életét, s csak azt ha tudom, mivé lettem általa. Ők csak segítség és anyag. Az sem mentségem, hogy szeretem őket.” Az eladott nagyapó című 1977-es kötetből származó idézet rámutat arra, miként működhet az emlékezés Csiki szövegeiben. Mindenképpen szubjektív látásmódot, szemlélődést tükröz a megállapítás, hiszen egy olyan elbeszélőt helyez az olvasó elé, aki saját belső és külső történéseinek fényében kísérli meg láttatni környezete eseményeit.

Az első külső történés, amit regisztrál a regény elbeszélője, az a megérkezés egy idegen ország repülőterére. A reptérre, ahol szürke és éhes kutyák falkája fogadja, akik még az eldobott papír zsebkendőt is felfalják. Kutyák, akik ott lézengenek a váróterembe érkező lába körül, akiket többnyire átlépnek, és senki sem vesz róluk tudomást. A kutyák jelenléte majdnem látszólagos, hiszen miközben jelen vannak, mégis úgy tetszik, mintha nem is léteznének. Ugyanez a látszólagosság jellemzi a regény tereit is. Ahogyan a reptéri váróterem a kutyák miatt a képzelet szüleményének, úgy tűnik a szálloda előcsarnoka is – vagy az elbeszélő szobája is – illuzórikusnak. Hiszen mindaz, ami ezeket a tereket jellemezheti, nem valódi: az újságban a tegnapi hírek vannak (vagy már a holnapiak), és a sajtótermék nem vásárolható meg, ahogyan az Őrnagy története – meséje – is csupáncsak súrolja a valóság határát, vagy súrolhatja – nem dönthető el, hogy hihetünk-e neki. „Ma már csak kép és szó a világ” – mondja az elbeszélő az Őrnaggyal folytatott beszélgetés közben, s a szentencia, melynek adott kontextusában nem sok értelme van, ott lebeg az egész szöveg felett. A szálloda szobája is illeszkedik a sorba, hiszen egy elejtett megjegyzésből arra következtethetünk, hogy a falakon túl gyártanak valamit, talán pénzt, talán személyi igazolványt. Konstantin Barapoulost, az ajakírt, azaz rúzst áruló ügynököt a „vendéglátók” még a múzeumba is elkísérik, ahol a haza emléktárgyai mellett Rubens-képeket is megcsodálhat, miközben vezetőjével társalog. Olyan párbeszéd ez, melyben minden mondatnak esetleg másodlagos jelentése is lehet. S a „tárlatvezető” nemcsak kétértelmű kijelentéseket tesz, hanem egyúttal a főszereplő-elbeszélő éjszakai látogatójáról is tud, arról a nőről, aki az éjszaka közepén beállított Barapoulos szobájába, majd a zuhany alatt, hogy a lehallgatókészülékek ne érzékeljék – közösülés közben –, megpróbálta kideríteni, milyen ajándékot is hozott az ügynök a Haza Bérce feleségének. Egy későbbi, a fővadásszal folytatott beszélgetésben pedig már az is kiderül, hogy Barapoulos nem francia, hanem a vendéglátók országából származott el külföldre, s hogy a kísérői minden rokonát, kapcsolatát számon tartják. A három nagy egységre osztott regény első részében egy diktatúra természetrajzának sűrített leírását olvashatjuk, melyben egyetlen helyszín sem az, ami, és a szereplők sem azok, aminek látszanak. Még maga a főszereplő sem. S a regény ezen első nagy egységében a jelen válik meghatározó tényezővé, csak halványan és homályosan sejlenek fel egy valamikori múlt, egy valamikori élet hol rejtett, hol kevésbé rejtett foszlányai. A főszereplő-elbeszélő egyfelől titkolni akarja múltját, az országhoz való kötődését, másfelől vendéglátói is folyamatosan a felejtés fontosságát hangsúlyozzák. A szöveg feszessége és szerkezete maga sem engedi az emlékek felbukkanását: „Nagy gyakorlatra tettem szert már a szándékos felejtésben, az emlékeim megsemmisítésében: többnyire más élményekkel, tapasztalatokkal és folytonos cselekvéssel, izgéssel-mozgással takartam le, helyettesítettem őket, tudtam azonban, hogy egyszer, elég hosszú idő múltán öngyulladással lángra lobbanhatnak, mint a hajófenékben tárolt, szellőzetlen búza.” Az elbeszélő előbbi megjegyzése nem csupán a főszereplő helyzetére és szerepére értendő, egyúttal a regény szerkezetét és működését is leleplezi. Míg a mű első nagy részében a folytonos cselekvés és a friss élmények dominálnak, addig a fentebbi idézet már megelőlegezi a második nagyobb egységet, melyben az emlékek és az emlékezés kerül a középpontba.

A regény első fejezete azzal ér véget, hogy a vendéglátók bejelentik a Haza Bérce feleségével való találkozás időpontját, s egyúttal azt ajánlják Barapoulosnak, hogy keresse fel szülővárosában élő rokonait. Ez a jelenet egyszerre tölti be a tartalmi és szerkezeti átvezetés vagy fordulópont szerepét, hiszen a rokonok és ismerősök felbukkanásával és felkeresésével a regény jelen idejében zajló eseményeket minduntalan megszakítják a múlt eddig elnyomott és felejteni kívánt történései. Az első látogatást Barapoulos nagynénjénél teszi, ahol az olvasó szembesülhet a kanapén heverő, kitömött kutyával, aki azért jutott erre a sorsa, mert csak pusztította az ételt, és hasznot nem hozott. A kitömött kutya megjelenése két síkon is előremutat: egyfelől utal a Kutya nevű szereplőre, másfelől jelez egy későbbi jelenetet, melyben egy műlábbal felszerelt disznó botorkál el az ablak előtt. Groteszk és abszurd kép: a disznó, amelynek lábát belefőzték a levesbe, de minthogy hasznos, húsadó állat, nem ölték le, csupán megcsonkították. A kipreparált eb utólag Kutya megelőlegezéseként is olvasható, aki – Barapoulos unokaöccseként – több évig jelentett rokonáról a titkosrendőrségnek. A jelentés, a besúgás ebben a világban egyáltalán nem meglepő, nem döbbenti meg az olvasót, azonban Kutya bemutatása során érdemes figyelni az alábbi mondatokra, melyek érvényessége nem csupán erre a szereplőre vonatkozik: „Kutya kapcsolat a régi és az új város, a kedves titkok és felszínre hozataluk, a nyilvántartásba vételük között, gondoltam.” Kutyával Barapoulos akkor találkozik, mikor meglátogatja Emet, régi kedvesét, aki jelenleg Kutya élettársa. Ez a találkozás nemcsak Em első megjelenése miatt fontos, hanem mert ez a rész indítja útjára azokat az emlékeket, melyek azon vallomást és ennek a beszélgetésnek a körülményeit tárják az olvasó elé, melyben Kutya bevallja a főszereplőnek, hogy jelent(ett) róla. Az elbeszélő azonban nem elégszik meg az eset felelevenítésével, értelmezi is: „Nem kellett Kutyát sem megfenyegetni, sem ígéretekkel megvesztegetni, elég volt neki, ha felkínálják, éljen, ahogyan képes. Segítettek is: adtak neki annyi köznapi gondot s okot az aggodalomra, hogy ne jusson ideje-ereje másra.” S minthogy a narrátor úgy érzi, ez sem elég magyarázat Kutya viselkedésére, a fentebbi mondatokat is kifejti, aprólékosan el- és megmagyarázza, milyen is egy diktatúra természete.

Miközben kitérők révén az olvasó tudomására jut, hogy a főszereplő-elbeszélő végleges emigrálása/kitelepedése előtt szökve is megpróbálta elhagyni szülőföldjét, megismerünk egy újabb alakot, a kissé misztikus nevű Wudut, aki volt fürdőssegéd, majd mozigépész, talán katona is, de az a valószínűbb, hogy hosszabb ideig fogva tartották. A róla elmesélt történetek sokkal inkább elbizonytalanítják a befogadót, mintsem megerősítenék egyetlen, lehetséges létét, ahogyan ezt az elbeszélő is megállapítja: „A sokadik, az igazi olvasat nem kiismerhető, mert nem egyéb, mint önmaga: mintha egyszerre írná és olvasná magát az ember.” A sokadik, kiismerhetetlen olvasat lebegtetése azt a lehetőséget kínálná, hogy az olvasó szabadon dönthessen az olvasatok között. Ez azonban csak lehetőség marad, minthogy az elbeszélő hisz az egyetlen és igazi olvasat létezésében. Mindezt és a különböző helyzetek folyamatos megmagyarázását alátámasztja az elbeszélői pozíció megváltozása: míg az első fejezetben a narrátor a visszaemlékezés szinte már tárgyilagos helyzetéből eleveníti fel a történeteket, addig a második fejezetben megjelenik az elbeszélő szövegének hallgatója és befogadója: Lucille, s így az emlékezés személyesebbé válik. A Franciaországban maradt kedves lesz a címzettje a megszólalásoknak, s a főszereplő-elbeszélő a város tereit sorra véve kísérli meg számára bemutatni a jelenből a múltat, a tér tárgyiasságában rejtőző emlékeket, melyek egyúttal Konstantin Barapoulos személyét is meghatározzák. Ezt a bemutatást – virtuális, múltbéli körutat – látható módon az a szándék hatja át, hogy a befogadó a legapróbb részletekig megértse a diktatúra és a benne működő személyek természetét. Talán éppen ez az intenció az, ami az elbeszélőt folyamatosan magyarázkodásra és filozofálásra kényszeríti, és ennek köszönhetően az emlékek feloldódnak és eltűnnek a narrátor történetértelmezéseiben.

A harmadik fejezetben ismét tárgyilagossá és távolságtartóvá válik az elbeszélői hang, már ritkábban, csupán a regény vége felé tűnik fel Lucille mint megszólított, s az olvasó egy diktatúra végnapjainak lehet „szemtanúja”. Barapoulos találkozik végre a Haza Bércével és feleségével, majd szereplője lesz a diktátort megbuktató eseményeknek. Azon eseményeknek, melyek nem kívülről, az elnyomottak részéről szerveződtek, hanem sokkal inkább belülről, a titkosszolgálat által. Legalábbis ezt sugallja az elbeszélés. Semmi sem az, aminek látszik, még a forradalom, a népfelkelés is szervezetten és előre eltervezetten zajlik. S miközben eddig úgy tűnt, a regény egy (bármely) diktatúra rajzát tárja az olvasó elé, az utolsó fejezet olyan erős és kikerülhetetlen referenciákat sorakoztat fel, hogy azok téveszthetetlenül kijelölik (sajnos) azt az elnyomó rendszert, melyre vonatkoznak. A Ceaułescu házaspár Romániája és az 1989-es események körvonalazódnak, a diktátor és feleségének összes tudott vagy legendaként terjedő cselekedete is megelevenedik, s így az események egy része kilép a fikció köréből, a megélt és megtapasztalt közelmúlt tárul elénk. Így a szöveg nem tud egy (bármely) diktatúra természetrajza lenni, hanem az 1989-es romániai forradalom eufóriájának és az azóta eltelt időben született puccselméleteknek a vegyítésévé és értelmezésévé válik. „A magam ritmusához, életéhez mérem egy hely, egy közösség törvényszerűen lassúbb – történelmi – életét, s csak azt ha tudom, mivé lettem általa” – idéztük a recenzió elején Csiki egy korábbi mondatát, mely rámutat így arra is, hogy az Ajakír című regény akkor működik jól, mikor az elbeszélő önmagát és a benne lezajló változásokat kívánja megérteni az emlékezés révén. E változások rögzítésével sokkal inkább elénk tárul egy diktatúra állapota és működése, mint az események konkretizálásával. „…beleestél az emlékezés csapdájába. Most már legalább azt érted, hogy létezik ilyen, nem puszta stílusalakzat” – szólítja meg önmagát az elbeszélő még az első fejezetben. A szöveg éppen akkor tud jól működni, mikor az elbeszélő elkerüli az említett csapdát, mikor az emlékezés csupán egy jól kezelt stílusalakzat, és nem akar minduntalan a textus fölé nőni. Hiszen míg a visszaemlékezések rendszere és ritmusa határozzák meg a regény szerkezetét és működését, sokkal inkább tud élni és befogadhatóvá válni az az önkényuralmi környezet, mely teljes mértékben elbizonytalanítja és megváltoztatja az egyén identitását. Csiki László utolsó regénye kapcsán érdemes még megemlíteni egy nem elhanyagolható tényt: a mű a minden közösségtől független egyént állítja a középpontba, akinek identitását nem a közösséghez való viszony, hanem a szabadság és az alapvető emberi jogok igénye határozza meg, s így Csiki regénye minden kritikus megjegyzés ellenére is ki tud lépni abból a hagyományból, mely az eddigi hasonló megszólalásokat megkötötte. (Magvető, 2008)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben