Aki a nemzet becsületét s emlékezetét mentette át

Borbándi Gyula kilencvenéves

„Ez bizony alapkönyv.” Hihetetlennek tetszhet, de e mondat néhai tanárom, a marxistának, nemkülönben a pártállami rendszer rendíthetetlen hívének ismert Király István szájából hangzott el, 1986 szeptemberében. Londonban jártam azon a nyáron, Czigány Lóránttal és Siklós Istvánnal találkoztam a nyugati magyar szellemi élet jelesei közül, akik a jó szó mellett „tiltott” könyvekkel s folyóiratokkal is bőven megajándékoztak, hogy csempésszem haza azokat, ha merem. Emlékszem, a ferihegyi kijárathoz érve Borbándi Gyula vaskos monográfiáit – a magyar népi mozgalomról s az emigráció történetéről szólót – féltettem a legjobban talán, de a motozás szerencsére elmaradt. Király az utóbbi könyvet kölcsönkérte menten, s a reá jellemző tempóban vagy százötven-kétszáz oldalnyi jegyzetet készített magának róla, egy héten belül. Elismerő szava nem A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című kötet értékrendjét, történelemszemléletét, hanem annak alaposságát s megbízhatóságát illette persze, s még azt is ő – Király István – említette nekem, hogy ezt a munkát a magyar külügy – s alighanem az állambiztonság – „illetékesei” is haszonnal forgatják néhanap.

Mondhatnám, e történet a kádári rend álszent magatartásából is felvillanthat valamennyit. Mert gondoljuk meg: ez az idő – ki nem mondva persze – azt a teljesítményt is „becsülni”, legalábbis a maga javára fordítani látszott, amitől a társadalmat légmentesen elzárni igyekezett, s aminek a szerzőjére mint veszedelmes ellenségre nézett négy évtizedig. Ez a hozzáállás az inkvizíció szellemi-hatalmi észjárásának struktúrájára is hajazhatott („a mi koponyánkban azok a tanok nem fertőznek, tehát jó helyen vannak” – mondja Szervét Mihály egyik vallatója Sütő András drámájában), ám számomra egy értékellenes s velejéig hazug állapotnak a példázata leginkább. Annak, ami pőre hatalmi szempontoktól vezérelve az amúgy is darabjaira szaggatott nemzet „keleti blokkba” zárt részét nemcsak jelentős értékeitől, de önnön folytonosságtudatától is megfosztotta volna, hogy aztán zavartalanul uralkodhassék rajta, mindörökké talán. A kilencvenesztendős Borbándi Gyula életének majd a fele, alkotói idejének majd a kétharmada arra (is) bizonyíték tehát, mit, milyen magatartást, gondolatot s példázattá lett hűséget nem tűrt el az a hatalom, amelyik a totálissá lett uralmának első hónapjaiban száműzte őt. Hisz az alig harmincéves Borbándi – no meg Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán s mások – távozása, Bibó István, Püski Sándor vagy Németh László „kiszorítása” nemcsak a népi mozgalom kihordta demokratikus s nemzeti gondolat „alkotó” jelenléte végső likvidálási szándékának volt a kísérőjelensége Magyarországon, hanem annak a századokon átnyúló, etikailag telített, a szociális s a nemzeti gondokat, az identitásőrzés s a modernizáció parancsait együtt látó erkölcsi-történelmi modell „szükségtelenné nyilvánításának” is, amelynek Kölcsey, Petőfi, Ady teljes (!) műve éppúgy a része, mint a Szent István-i államalapítás vagy a reformáció érték- s nemzetformáló küzdelmei. Ami 1945 és 1949 között – ebben az önmagát tán felszabadultnak (is) remélt országban – történt, bizony a nemzet erkölcsi s szellemi kirablásának igen radikális „állomása”, nemkülönben a kádári rend által később tökélyre fejlesztett hazug állapot nullpontja volt.

Ki hogyan, mily módon – emigrációval, helyben maradással, „lemerüléssel” vagy az „ahogy lehet” példa változatait követve – reagált e rövid idő kifejlésére akkor, számadással kizárólag saját lelkiismeretének s Teremtőjének tartozik. Hiszem, amikor Borbándi elment, nemcsak fizikai biztonságát, hanem önnön értelmes jelenlétének, a teremtő cselekvés szabadságának esélyét is mentette, s igencsak jól tette, amikor 1949 hideg januárjában ama benne idejekorán rögzült „belső hangra” hallgatott. Elmondta, megírta, hogy bár édesanyját soha többet, szülőföldjét pedig harmincnyolc esztendeig nem láthatta, a honvágy lelki kínja nem gyötörte soha, hisz a hit kegyelme adta „belső” szabadsággal s a sors által reá mért feladattudattal mindig vele volt – ott a mélyben s ott az illyési magasban – a hazája is. Amit tett, azzal a „másik”, 1945 után felszámolásra ítélt Magyarországot, annak etikai-történelmi folytonosságtudatát őrizte, gondozta rendületlenül, s mindezt a változások parancsaihoz illeszteni is ő tudta a leghívebben talán. E munka írás- és szóbeli hagyatékát, a temérdek cikket, tanulmányt, rádiós és egyéb előadást, a szerkesztői tevékenységet számba venni egy vaskos monográfia feladata lesz majd a jövőben, legyen elég annyi itt, hogy Borbándi Gyula a nyugati magyar emigrációnak – avagy a haza „jobbik felének” – Márai Sándorhoz, Cs. Szabó Lászlóhoz, Szabó Zoltánhoz méltó erkölcsi s szellemi mindenese s a leginkább gáncs nélküli – józanabb ésszel szinte támadhatatlan, értékrendi következetességében is példásan nyitott – képviselője volt a négy évtizednyi száműzetés során, aki akkor is tudta a dolgát, amikor stalluma – a régi formában – lejárni látszott. Emlékezhetünk: amikor a világ, ami elől menekülnie kellett, összedőlt, többen a nyugati magyar szellemi élet (sőt az irodalom) „okafogyottságáról”, feladattudatának radikális átalakulásáról beszéltek idehaza (sőt Nyugaton is), de a hetvenedik évéhez ért Borbándi nem esett kétségbe egy pillanatra sem. A példára s a tapasztalatra, amit őrzött, gondozott s hazahozott, egy jobb sorsra érdemes ország is nyugodt lélekkel támaszkodhatott volna, de ő nem jelezte „igényeit”, s nem is „okoskodott”, épp az autonómiáját megőrzött s metafizikus értelemben is szabad ember tökéletes arány- s minőségérzéke adta, hogy a mértéket sosem vétette el. Ment, ha hívták, ha kérdezték, jó szívvel válaszolt, ám az emigráns-léthelyzetre oly gyakran jellemző sebzettség, netán sértettség görcse vagy az önmagát „megmondóvá” nevelt – mert a „szabad világból” jött – lények tudálékos gőgje meg sem érintette: tudta, az egykor szétszabdalt szálakat újjászőni csak a meglévő anyagból s csak idehaza lehet, miközben ő teszi, amit tennie kell, hisz – oly módon, ahogy neki feladat adatott – segíteni képes csupán.

Látni való: Borbándi Gyula segített, életútja s helyzete adta lehetőségekre nézvést talán mindenki másnál többet s hasznosabban. Münchenben él ma is, de igen gyakran fordul meg Magyarországon, s vélem, minden, a sorsunkkal kapcsolatos eseményről tud, amiről tudni érdemes. Hány 1990 utáni konferencián, találkozón, egyéb összejövetelen vett részt csak e honban, nem tudom, de – noha nem vagyok egy sürgő-forgó ember – eléggé sűrűn találkoztam vele. Vitalitása, életereje, munkabírása egyenesen lenyűgöző, mintha a Teremtő okulásul, eszméltető példának – hogy is kellene tartalmasan, értelmesen élni – s vigaszul adta volna őt nekünk. Gondoljuk el: ez az ember egy világba szóródott nemzetrész egyik legalaposabb s legtisztább jellemű munkása volt négy évtizedig, majd a számbavétel, a lajstromozás munkájának dandárját is maga végezte – s végzi! – el, mindannyiunkért, éppen a kádári rendben alaposan belénk kalapált felejtés ellenében. A népi mozgalom s az emigráció történetét a nyolcvanas években az asztalra tette már, ez utóbbi könyv folytatását (Emigráció és Magyarország – Nyugati magyarok a változások éveiben, 1985–1995) is ő írta meg, ötödfélszáz sűrű oldalon. Az ő munkája az – igen tágan értelmezett, nemcsak irodalmi, de történelmi, zenei, képzőművészeti, természettudományos s egyéb közleményeket is számon tartó – nyugati magyar irodalom nyolcszáz lapos lexikona s bibliográfiája is, és saját pályájának emlékeiről, tapasztalatairól is mindent rendbe szedett, amit más rendbe szedni nem tudhatott. A Nem éltünk hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede című könyv nélkül – ez is van vagy hatszáz oldal – a nyugati magyarság legnívósabb folyóiratáról alig tudnánk egyelőre valamit, a Magyarok az angol kertben, A Szabad Európa Rádió története című munka híján pedig e tárgykörben megmozdulni sem lehet. Alapkönyvek ezek is bizony – meglehet, az írás elején említett Király István ma sem tudna mondani mást. Az egyéb – szintén 1990 után megjelent – gyűjteményes köteteket nem is számolom össze most, még a Két világban című memoárt illendő megemlíteni tán. Vaskos könyv ez is, számítgatás s magamutogatás nélkül, példás fegyelmezettséggel mondja el az életútról mindazt, amit a szerző másutt nem mondott még el, s arra is választ kaphatunk, mit és miért tett ő azért, hogy e munkákat mi is idehaza, félelem nélkül s szabadon olvashassuk ma már. Nemcsak ama legendás folyóirat, de főszerkesztője sem élt hiába, sőt, állítani merem, hogy Isten kegyelme ezúttal is érettünk való, hisz ha az 1919. szeptember 24-én, Magyarország feldarabolásának idején született Borbándi Gyulához nem oly kegyes a sors, nemcsak e példaember, hanem a nyugati magyar történelem s művelődéstörténet agykápráztató tárháza – avagy a nemzet emlékezetének igen jelentős hányada – sincs meg ma nekünk.

Drága Gyula! Mit is kívánhatnék Neked? Öt esztendeje írtam Rólad az emlegetett memoárod ürügyén, s a szöveget egy Tőled hallott anekdotával fejeztem be akkor. Nem jön a tollamra más, ennél frappánsabb s szívet melengetőbb dolog, no meg újszülöttnek újak a viccek is, hadd írjam le az egészet újra hát.

Szóval: 1999 decemberében megjelentél a Kortárs-díj átadásán. Nyolcvan múltál akkor – eszébe jutott valakinek –, s mi kívántunk minden jót, amit ilyen alkalmakkor kívánni szokás. Te az „egyháztörténet” egy anekdotájával válaszoltál, miszerint híveinek serege a kilencvenesztendős püspököt köszönti éppen. Fennhangon dicsérik az egyházfő életét, a mindörökké tartó hűségről is biztosítják természetesen, majd a rangidős „beosztott” így szól végül: „Isten áldását kérjük szeretett püspök urunkra, s kívánjuk, hogy éltesse a Mindenható egészségben, s tartsa meg nekünk még tíz esztendeig legalább.” Mire a püspök: „No de drága híveim, ne szabjunk mi határt az Úristen szándékának.”

Kedves Gyula, nem szabunk. Kívánom, szolgáld Istent – s a hazát – továbbra is, hogy ő – s a nemzet – is éltethessen mindörökké Téged!