A Somló színeváltozása; A szigligeti bükkre

A Somló színeváltozása

Előéletem mezején
ugyanaz, mégis másképp látva
magasodik, a napnyugtában
hajnalhoz illő tiszta fényt
tükröz, bár zord felhő lepi
tetejét a szőlőhatárig,
lejjebb tömény arany sugárzik,
a parasztpincék szemei,
mintha nem is az ég miatt,
óborok fojtott tüze dől ki,
szülőföldem zöldjét elönti
egy sose látott virradat,
amit vihar felhője nyom,
s talán már jégverésre készül,
rendületlenül ott sötétül
kilátómon, a várromon,
az út végén, mely fölvezet,
hova még így is eltalálnék,
és a vár, mint kalapra szállt kéz,
köszöntené jövetelem,
ahogy máskor, fiatalon,
de a megfáradt szeretetben
lábam szárnyai odalettek,
szívem se bírná már gyalog.

A szigligeti bükkre

Nem is tudom, mi vitt feléje, inkább
páratlan mérete egy élőlénynek?
vagy az, hogy égig érő fának véltem,
s megmászhatnám, akár a padláslétrát?
vagy száz négyszögöl gyökérzete vonzott,
a mélység titka, hogy a föld alatt is
van élet, bár a sötétségben zajlik?
leginkább mégis ottléte volt fontos.

Ki hitte volna, micsoda törékeny
szálak tartják a terhét magasában,
hogy perceken múlik csak pusztulása,
s ványadt csemete pislog a tövében,
míg a tuskó vakondtúrásnyi csonkja,
közelebbről az ezüst csiganyálas
évgyűrűk összegabalyodott lánca,
porlad rostjából őrölt hangyabolyra.

Micsoda néma, tengermélyi csönd lett,
mint ezeréves tölgy után sokáig,
s mekkora tisztás, mely a bükk után is
hatalmas lombja hiányától nőtt meg,
hány éve már? még mindannyian éltek,
akik itt akkor velem együtt voltak,
mikor roppant terhétől összeroppant
egy forró napra hűlő nyári éjjel.

Nem sejtettem, hogy azok következnek,
akik a gyors eltakarítást látták,
s ha eltették is emlékbe szilánkját,
alig marad közülünk, ki felejthet,
s nem lesz már semmi keresnivalóm itt
nélkülük, és ha visszahúz a részvét,
úgy jövök, mintha rögtön továbblépnék,
csak azt nem tudom, ki hív s hova szólít.