A nagy paradigmaváltás

Nagy László: Ég és föld (Nagy László-konferencia – Iszkáz, 2009. július 17.)

1971-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadó exkluzív kivitelű Mikrokozmosz füzetek sorozatában Nagy László 1968-ban írt Ég és föld című oratóriuma, Kondor Béla rézkarcával. Műfaját tekintve kivételes a mű, hiszen életében mindössze egyetlen oratóriumot írt Nagy László. De kivételes költői üzenetét tekintve is – az a rendkívül keserű léttapasztalat, amely az oratóriumban megszólal, még a költő kései, válságlírájának többi, értékvesztést soroló művéhez képest is meghökkentő.

Az oratóriumot az irodalomtörténet-írás nem sorolja az életmű kimagasló értékéi közé. Monográfiájában Görömbei András¹ röviden, mint a „szemlélet és korszakváltás” drámáját említi csak, s Tüskés Tibor² is, bár a mű tartalmi-gondolati jelentésrétegzettségét elemzi, esztétikai hozadékát kevésbé részletezi; de még a korabeli kritikák – Nagy László földi vonulásának magaslati pontján – is óvatosan fogalmaztak az oratórium esztétikai értékéről. A recepció fölveti, hogy gondolatilag nem eléggé kidolgozott a mű, s még a leginkább elfogadó Fülöp László is csak egészében látja jelentősnek: „a konfliktusnak és drámának az elvonatkoztató egyetemesítés, a mítoszi megnövesztés-kitágítás, a látomásos stilizálás és átvetítés eszközeivel – emelkedett költőiséggel – való felidézése adja Nagy László művének a valóságos esztétikai értékét és jelentőségét.”³ Tamás Attila szerint az oratórium csak részleteiben félelmetes erejű, illetve drámaiságát emeli ki,⁴ s még Kiss Ferenc is, bár elismeri rendkívüli problémaérzékenységét, arra jut, hogy a mű: „Igazi szépsége mégis a részleteiben rejlik. A képeiben.”⁵ Négy évtized távlatából sem mondhatunk lényegesen mást az Ég és föld költői, esztétikai értékéről, de talán megpróbálkozhatunk választ keresni a korabeli kritika tapogatózó dilemmájára, arra, hogy az Ég és föld, bár az életműben egy paradigmatikus sor utolsó állomásának tetszik, lehetséges, hogy inkább egy új pályaszakasz fordulópontjának a jelzése, előjelzése inkább. Az oratórium következetlen, nem letisztult érvrendszerét, ugyanakkor a műegész vitathatatlan költői erejét tekintve Tamás Attila megkozkáztatta, hogy bár „nem teljesen megoldott mű, lehet, hogy fordulatot jelez”,⁶ Kiss Ferenc viszont egyértelműbben fogalmazott: „az Ég és föld talán mégis mintha új fejlemények kezdetét jelentené. A szenvedélyek s a képek nábobi áramlása után egy szikárabb, zártabb, higgadtabb verselés idejét. Az életet a maga tárgyi teljességében felzaklató hosszú énekek után olyan szakasz kezdetét, ahol egy-egy emlék vagy esemény kinagyításával képződik a vers, mint a közben megjelent Gyümölcsoltó, Az arabs kanca... és más remekművei. Lehet – de más példák a tömörítés más lehetőségeit ígérik, meg aztán akit olyan erős köldökzsinór köt a természethez, mint Nagy Lászlót, attól mindig kitelhet olyan meglepetés, amit a kritika nemhogy megjósolni, jó, ha követni tud.”⁷

*

Az Ég és föld oratóriumban három hang, az Atya, a Fiú és a Hang szólal meg, a fő dialógus az Atya és a Fiúk között zajlik, s az ő párbeszédüket vezeti föl a Hang két alkalommal, az exponálásban és az oratórium közepén. Az alapszituáció szerint a régi világban, a korábban paraszti életformát folytató Atyát otthonában meglátogatják a messzire került Fiúk, ám a találkozás pillanatában kiderül, már megszakadt köztük minden lehetséges összekötő szál, a Fiúk a fejlődés, a technika, a modernitás bűvöletében élnek egészen, az Atya pedig visszahúzódott csigaházába, múltjába, engesztelhetetlenül szemben áll a Fiúk világával, az ő jövőképzetüknek semmilyen formáját nem hajlandó elfogadni. A két találkozás során végzetessé válik a szakítás, illetve szakadás. Párbeszéd, dialógus, érvek és ellenérvek helyett ugyanis dühödt, acsarkodó, vad összecsapások zajlanak köztük, majd végső elkeseredésében a megtébolyodott Atya megátkozza a Fiúkat, s az ő békétlen halálával zárul a mű: az Atya visszatér a földbe, a Fiúk pedig, nem észlelve a maguk veszteségét, diadalittasan a messzi űrbe távoznak.

Az oratórium egyik irodalmi szövegelőzményének – ahogy erre a recepció is fölhívta a figyelmet – a Bartók Béla megzenésítésében elhíresült Cantata profana, illetve ennek azonos című szövegkönyve, egy román kolinda tekinthető. A kolindában az az ősi lét- és sorstapasztalat fogalmazódik meg, hogy aki egyszer elhagyta eredetét, az soha nem térhet vissza. A kolindában kilenc szép szál fiú indul el vadászni, de rátévednek egy hídra, szarvasokká változnak, s hiába szólongatja őket édesapjuk, nem tudnak visszatérni: átváltoztak, többé nem ihatnak pohárból, csak tiszta forrásból. Megkockáztathatjuk, hogy az Ég és Föld másik szövegelőzménye a szintén ugyanehhez a bartóki műhöz – vagy román kolindához – kapcsolódó, a maga korában kultikusnak számító Juhász Ferenc-vers, a Szarvassá változott fiú… is. Juhász énekében az anya hívja szarvassá változott egyetlen fiát, akit a modern kor, a tudomány, a technika, a nagyvárosi civilizáció, egyszóval a fejlődés úgy ragadott magához, hogy életében elidegenítette őt a szülői háztól; ám mégis kegyelemmel zárul a vers: mert a fausti elcsábulás nem adhat a léleknek is oltalmat, a fiú halálában fog hazatérni, hiszen végső nyugalomra csak ott lelhet.

A második világháború után a kommunista párt hatalomra jutásával iszonyatos tempóban, rettenetes traumákkal, drámákkal, tragédiákkal kísérve kezdetét vette az utolsó történelmi osztály, a paraszti osztály mindenestül való szétverése – téeszesítéssel, kényszerurbanizációval. Erre a társadalomátalakításra a paraszti származású művészek, alkotók a költészeti mítoszteremtéssel válaszoltak. A hatvanas évekre, alapvetően a juhászi és a bartóki olvasatból, megképződött és elfogadottá vált számukra a bartókiság mítosza. Eszerint a hagyományos paraszti életforma ugyan föl fog számolódni, mert egészében anakronisztikus, de mindaz a morális, mentális és kulturális érték, amit évszázadok alatt megteremtett a paraszti társadalom, megőrződik, sőt tisztábban fog megőrződni az értelmiség által, hiszen az eredeti kultúra már roncsolt kultúra. Nagy László költészetének egyik fő vonulata éppen ezt a forrongó, sok fájdalommal lezajló folyamatot rögzíti, elsősorban a fölszámolásra ítélt értékek fölmutatásával, az értéksiratás és értéktanúsítás opciójából.

Az Ég és föld megengedi, hogy ebben a paradigmasorban olvassuk a művet (ahogy a korabeli kritikák is ekként olvasták). Első megjelenésekor még a költő is határozottan utalt az ilyesfajta értelmezésre, az oratóriumot „Az elhagyott udvarok emlékére” ajánlotta, az ajánlást azonban később, már a mű ’73-as, Versben bujdosó című kötetbeli megjelenésekor elhagyta. Az oratórium alapszituációja is ezt az olvasatot erősíti, a vershelyzet hasonló a kolindai meg a juhászi vershelyzethez: a Fiúk a szülői házban meglátogatják Atyjukat, aki hiába szólongatja őket, nincs visszatérés. Egy lényeges ponton azonban elkülönbözik az oratórium amazoktól: a Fiúk nem akarnak visszatérni, mert elmaradottnak, korcsnak látják az Atyát, világát meghaladott zárványnak, saját, személyes, édenként megélt gyermekkorukra viszont már nem is emlékeznek: „tükrünknek a te irtó óceánod is kicsi, / s már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha / mételyes rétre, mezsgyekővel egymás fejét / beszakítani nem jövünk vissza soha.” De nemcsak a Fiúk nyakas-kemények, az Atya is megkövesedett, engesztelhetetlen – azaz itt két kőkemény világ antagonisztikusan áll szemben egymással. Ha a Cantata, illetve a Szarvassá változott fiú… felől olvassuk az oratóriumot, akkor föltétlenül velük vitázó műnek kell tekintenünk. Az Ég és föld ugyanis alapvetően cáfolja a bartóki modell mítoszát: a fiúk végzetesen elszakadtak eredetüktől, az apák pedig olyannyira magukba zárultak, megmerevedtek, hogy saját fiaikat sem hajlandók elfogadni.

Az oratóriumban két világ értékei állnak szemben, de a szereplők között nem valódi érvek és ellenérvek vitája zajlik, hanem azok egyre indulatosabb és egyre engesztelhetetlenebb ütköztetése történik. A mű ugyanis nem egy valódi drámát jelenít meg, hanem egy drámai folyamat végpontját rögzíti: az Atya és a Fiúk között a végzetes elszakadás már korábban megtörtént, az oratóriumban csak mintegy a konfliktus véglegesítésére kerül sor. Ám azzal, hogy Nagy László mitológiai távlatok felé nyitja meg a művet, jelentését, üzenetét kitágítja.

Az apát a biblikus Atya névvel jelöli a költő; bibliai kontextusban az „Atya” egyként idézheti a nemzetség pátriárkáját és a teremtő Istent. E hagyomány szerint az Atya az éghez kötődik, s ő képviseli és jeleníti meg a mindenkori törvényt. Itt fordított a szituáció: az Atya van lent, ő a föld embere, a föld teljesíti be a szakrális létezést; a Fiúk képviselik a „fönt”-öt, ők azok, akik az ég felé törnek: repülőgéppel, tudománnyal, technikával, hideg ésszel. A föld és ég, a mélység és magasság mint elmaradottság és haladás ilyetén szembeállítása a futurizmus óta nem szokatlan az európai irodalomban, de hogy milyen erőteljesen benne hangzott a gondolat a vers keletkezésének korában is, azt mutatja például az erdélyi Szilágyi Domokosnak a körülbelül ugyanekkor írott Magasan című ciklusa is (Garabonciás kötet, 1967). A Szilágyi-vers is a gépkultusz és az ész, a ráció föltétlen és rajongó hitében fogant; a versben a repülőgép képzetébe és metaforájába sűrűsödik mindaz a modern kori vívmány, amely megkönnyíti az ember életét, s amely végső soron elhozza számára a boldogságot. Az Ég és földben a Fiúk érvei között is elhangzik, hogy a tudomány, az ész megszabadít a földdel kínlódó élet mindennapi béklyóitól: „Kellene vígadnod végre, hogy utódaid / fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás / fertőiből, lélekferdítő kuporiság / tébolyából, a hitvallás cirkuszából” – mondják a Fiúk, de ők alapvetően már nem egy szelíd, baloldali messianizmus képviselői, ők már nem az életet akarják a tudomány, a technika szolgálatba állításával megkönnyíteni, jobbá tenni, ők egy új paradigma harcos hívei és agresszív apostolai.

A Fiúk új utópisták, a tiszta ráció, a hűvös ész fanatikus hívei; érzelmeket nem ismernek, csak a tények előtt hajolnak meg, és elvetnek minden olyan hagyományt és örökséget, amely gátja, akadálya lehet a ráció alapú, a mérnöki aggyal elgondolt technokrata társadalomnak. Pontosabban: Atyáik világát minden tekintetben elvetik, mert minden örökséget és minden hagyományt meghaladottnak, megsemmisítendőnek hisznek. Nem csupán a technika és a technikai fejlődés bűvöletében élnek, a világot egészében és részleteiben is át akarják alakítani, s kizárólag pragmatikusan fölépíteni egy újat. A természetet technicizálják, az állat mítoszát lecserélik a gép mítoszára, a régi Istent nevetik és tagadják, magát a létezést deszakralizálják, illetve az ész által maguk törnek a teremtő Isten helyébe. „…ti megistenültök és ezüst palástban / röpdöstök az égen” – mondja az Atya, s a Fiúk válasza: „De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk / át a homályon, át a butaságon, babonán, és nem hajolunk meg moha-szemű bálványok előtt, / csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás / bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel.” Felsőbbrendű és diadalmas gőggel egy hideg, lélektelen és személytelen világot erőszakolnak az emberi életre a Fiúk, az új utópia fanatikus képviselői – innen érthető, hogy az Atya miért fogadja már az oratórium nyitásában gyanakodva, bizalmatlanul, ellenségesen, sőt gyűlölködve az őt jókedvvel köszöntő Fiúkat. A Fiúk nem értik az Atya haragját, mert már nincs valódi kommunkáció a két világ, a régi és az új között. Ezt a kommunikációs süketséget az Atya, a régi rend, a hagyomány, az organikus paraszti társadalom és kultúra képviselője még megpróbálja egyre dühödtebb módon föloldani. Istenre, a régi értékekre hivatkozik, megpróbálja érzelmileg zsarolni a Fiúkat azzal, hogy a legsúlyosabb váddal illeti őket: „Megöltétek anyátokat, / lelketlen kölkök, küldtetek rá olyan telet, / hogy szíve repedt meg”, s ha a Fiúk siratót recitálnak is anyjuk említésére, nem rendülnek meg; s nem rendülnek meg sem édenként megélt gyermekkoruk, sem a régi liturgikus-balladás mítoszok említésekor sem, mert számukra ezeknek a szavaknak egyszerűen nincs jelentésük.

Nem az Atya pöröl a szülői háztól elbitangolt Fiúkkal, hanem két komplex világkép feszül egymásnak – ilyen méretű stilizációt az oratórium műfaja, amely közel áll az operához is, a misztériumjátékhoz is, megenged –, a technokrata, egydimenziójú embert kitermelő új világ feszül az organikusnak, az emberléptékűnek, emberhez méltónak. Különbség köztük föld és ég – illetve ég és föld, ahogy az oratóriumban kimondatik –, s hogy nincs kapcsolat, átjárás egyikből a másikba, valójában már nem az emberen, a személyen múlik, hanem a struktúrán. A struktúrán, amely a műben a megkeményedett apa-fiú viszonyban ölt formát. A két világ ütközése egyik megsemmisülésével végződik, mégpedig az Atyák világának megsemmisülésével, s ezt nemcsak az olvasók, de a szereplők is pontosan tudják. Az Atya, a régi, de mondhatjuk így is: a klasszikus európai értékrend képviselője egyetlen módon tud lázadni, tiltakozni az erőteljes, minden hagyományt, múltat, organikust elsöprő létrontás ellen, a kategorikus elutasítással – de acsargó ellenszegülése nem emelkedhet a tragédia magasába, tehát valóságos katarzis sem jöhet létre.

Az oratóriumban azonban az értékek – ekként vázolt teljes, korváltó – átrendeződésének megjelenítése hozzákapcsolódik, illetve összecsúszik a kolindamítosszal, ahogy ezt több ponton maga a textus is megerősíti. Mint például: „Fiúk: Nem jövünk vissza oda, / ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség. / Atya: A föld szabadul meg hűtlen koloncaitól. / Fiúk: Bátor, ki fölrepül! / Atya: Gyáva, mivel elmenekül / törvényeiből a földnek, véremet gyalázza.” Első megjelenésének ajánlásával („Az elhagyott udvarok emlékére”) a szerző is behatárolta az Ég és föld értelmezhetőségét. De ha a költő nem törekedett is másra, mint a Cantata-kultusz nagyon erőteljes cáfolatára – hogy tudnillik a paraszti világot elhagyó fiúk nem föltétlenül válnak a régi kultúra értékőrzőivé és autentikus folytatóivá, el is vadulhatnak, az elhagyott szülők pedig nem biztos, hogy megértő szívvel várakoznak a fiúkra, meg is keseredhetnek –, az oratórium túlnőtt ezen a dilemmán. Az Atya és a Fiúk dialógusában egy teljesebb, totálisabb paradigmatikus fordulat kibontakozásának a jelei is megmutatkoznak, olyan fordulaté, amelynek része, de csak része a magyarországi falu és a magyar paraszti társadalom kényszerpályára terelése. A korabeli recepció az oratóriumot az 1956-os Rege a tűzről és a jácintról, az 1963-as Búcsúzik a lovacska, illetve a ’65-ös A Zöld Angyal című hosszúversekkel jelölhető paradigmatikus sorba illesztette, s ebben a kontextusban – s részben persze a mű gondolati kidolgozatlansága miatt is – okkal keletkezett bizonyos tanácstalanság az olvasatokban. Valahogy sokkal durvább, nyersebb múlt- és jövőkép jelent meg ugyanis a műben, mint amely az életmű alakulása szerint a költőtől várható volt. Azonban a mű különös, a maga korában szokatlanul nyers üzenetét érzékelte a kritika, s föl is említette, hogy az Ég és föld esetleg Nagy László költészetében egy új pályaszakasz kezdetét is jelezheti.

De a hatvanas, hetvenes s még a nyolcvanas években sem volt helye a technikai fejlődéssel szembeni oly mérvű szkepszisnek, pláne nem kategorikus elutasításnak, amilyen mérvű kritika a technokrata társadalommal szemben az oratóriumban megfogalmazódik. Bár a jelenségnek már mutatkoztak aggasztó tünetei, a fejlődés bűvölete még elhallgattatta a kételkedőket, az új paradigmára majd a kommunista világrend összeomlása után kezd ocsúdni a világ – én erről a paradigmaváltó folyamatról az Amerikában élő Molnár Tamás filozófus írásaiban olvastam először. Molnár Tamás szerint válságkorban élünk, a történelemben a mi korunkban fordul elő először, hogy a szakralitást nem egy másik szakralitás, hanem a totális deszakralizáció váltja föl, s megtörténik „az ember talán végérvényes elidegenedése. Korunk embere nem felebarátainak közösségétől, nem is egy uralkodó ideológiától, ennél radikálisabban, magától az emberi sorstól, a saját gyökereitől idegenedik el, továbbá a gyümölcseitől mindannak, amit az »emberi létezés« jelent. […] lehűlést tapasztalunk, amelynek azonban semmi köze sincs egy nap felrobbanásához, hanem teljes egészében a gép hegemóniájából és az emberi világ pusztító deszakralizációjából vezethető le.”⁸

Az oratóriumbeli engesztelhetetlen, konok, megháborodásig, utolsó leheletéig a fiaival dacoló Atya alakjának megrajzolásához mintául szolgálhatott Nagy László édesapja is, akire úgy emlékezett a költő, mint aki „elment nyolcvanévesen úgy, hogy nem bocsátott meg a világnak”.⁹ Az öreg paraszt zsigerileg éppúgy tudott mindent a jövő utópikus társadalomképéről, ahogy a filozófus. A költő pedig oratóriummá, korántsem hibátlan, de érvényes költői művé transzformálta ezt a maga idejében korlátolt hatókörűnek vélt, ám utóbb globálisan érvényesnek bizonyuló tudást, létigazságot.

Jegyzetek

¹ Görömbei András: Nagy László költészete. Magvető, 1992, 283–285.

² Tüskés Tibor: Nagy László. Szépirodalmi, 1983, 139–141.

³ Fülöp László: Nagy László. Ég és föld. Alföld, 1972/7.

⁴ Tamás Attila: Nagy László. Ég és föld. Kortárs, 1972/8.

⁵ Kiss Ferenc: Nagy László. Ég és föld. Tiszatáj, 1972/9.

⁶ Tamás Attila: i. m.

⁷ Kiss Ferenc: i. m.

⁸ Molnár Tamás: Én, Symachus. Európa, 2000, 134.

⁹ Nagy László: Életem. In uő.: Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások. Magvető, 1979, 38.