A kabát

A befőttesgumival átfogott iratcsomón kézírással cédula:

„Péterkém, ezt a levélcsomagot ne adjátok át az Akadémiai Könyvtárnak szánt iratanyaggal együtt. Személyes ügyek, magántitkok. Apa”

A legfelső borítékon: Özv. Hajnal Gáborné részére.

„Drága Anyuka! Ebben a hónapban nem tudtam Pestre utazni, s emiatt elnézést kérek. Tudom, hogy a boylerjavításkor jól jött volna a segítség, de azt hittem, Pirike ott lesz majd, és segédkezik a szervezésben, takarításban. Nagyon összejöttek az ügyek, ez volt az ok.

Acsalagi megint »formában van«. A legutóbbi pesti kiküldetésem után, amikor megtudta, hogy családi ügyben anyukánál is voltam, nem volt hajlandó aláírni a napidíjamról szóló űrlapot, mire én az útiköltséget sem akartam felvenni, ám akkor ellentmondás lett volna a raktárunknak Pesten vásárolt készülék számlájának dátuma és a hiányzó elszámolás között, így végül is az útiköltség befolyt.

Nem akarom anyukát mindig ezekkel a piti ügyekkel terhelni, de ha belegondolok, hogy lassan két éve vagyok itt, s amiért ide pályáztam, annak még a közelébe sem jutottam, hát a csömör kerülget. Régi tervem, az avar temetők feltárása lassan veszélybe kerül az útépítések és ipartelepítések miatt. Acsalagi kezdeti »ideológiája«, hogy náluk az új munkatárs végigmegy az összes osztályon, s először főleg amolyan múzeumi propagandistafeladatot végez, állandósult, s régészként még mindig a technikai csoport tájékán tanyázom. Engem ezzel az emberrel büntet a sors. Előző életében, ahogy ő szokta mondani, »már minden volt«. Persze ezt úgy gondolja, hogy mindenhez ért. Főleg az illetéktelen beavatkozáshoz. Minden végzettség és képzettség nélkül betölthető funkciót betöltött már a megyében, az apparátusban, ahonnan ideérkezett. Nyilván, hogy minél kevesebb vizet zavarjon. Igaz, közben levelezőn elvégzett a tanárképzőn valamilyen álszakot. Jó ismerősök vizsgáztatták. Itt, a múzeumban most én keveredtem az útjába, akinek már egyetemistaként az volt a terve, hogy Wieder professzornak a harmincas években némi nagyvonalúsággal megjelölt avar sírjairól pontosabb képet adjon. Mindez szép lassan elpárologni látszik.

E levéllel egy időben némi kis pénzt is feladtam, mert a boylercsere, gondolom, nem volt belekalkulálva anyuka költségvetésébe. Nekem meg nem hiányzik ez az összeg.

Balogvár, 1970. május 12. Szerető fia: Lali”

Hivatali fejléces borítékon: Hajnal Lajos elvtársnak, Balogvár, Megyei Múzeum.

„Laja! A hét közepén tudok menni felétek, a megyei tanácson kívül a múzeumba is. Erről Acsalagi is tud, mert a főnököt két dolog érdekli: az avarok meg a modern osztály anyaga. Jó lenne dumálnunk egy nagyot. Tulajdonképpen Jutkával is szívesen találkoznék, s ha van hozzá elérhetőséged, kérlek, majd add meg nekem, mert itt érzékeny fülekkel vagyok körülvéve. Hogyan él? Albérletben? No, majd személyesen…

Régi barátsággal:

Budapest, 1971. április 21. Frici”

Sárguló, leszakított papírfecni.

„Laja, telefonon soha nem találtalak bent, ezért a múzeum portáján hagyom ezt az üzenetet. Ferkóval a régi ügyek után éppenséggel nem kellene találkoznom, s ha megteszem, csak azért, hogy hadd legyen jó nagy lelkifurdalása. Már ha bír neki lenni! A »delnő« Pesten, én meg vidéki száműzetésben. De majd kitalálom, hogy kerülhetnék fel ebből a szerencsétlen szakközépből. Gondolj cinikusnak, vagy aminek akarsz. Kérdésedet meg azért sem értem, mert Ferkó ismeri a főbérlőm telefonszámát. Üdv.: Jutka”

A borítékon: özv. Hajnal Gáborné részére, Budapest.

„Anyuka, remélem, megkapta azt a kis csomagot, amit feladtam. Itt a dolgok a megszokott mederben folynak, nemrég itt járt Frici, azaz Sóvágó Feri, az a magas évfolyamtársam. Az egyetemen nem is voltunk igazán barátok, mert Feri olyan izgő-mozgó egyéniség, bár a képességei többre is hivatottá tennék. Fontos ember, a miniszter személyi titkára, de ennél több, amolyan »súgó ember«. Megvallom őszintén, örültem a látogatásának, mert Acsalagi ámokfutása veszélybe sodorta a nagy nehezen elkezdett ásatásokat. Legutóbb is tetemes összeget levett az erre szánt pénzből. Az adminisztrátorunktól tudom, mit mondott kávézás közben: »Rég halott embereket bolygatni, a népi kerámiákat meg padlásokról viszik el bagóért a hülye pestiek.« Nos, ez már azért is hazugság, mert a rétfalvai tájházat csak azért hozták létre és azért tartja fenn a megye, hogy ott gyűjtsék a csak a környéken fellelhető, jellegzetes népi köcsögöket, tálakat. Tehát a megyeszékhelyen párhuzamosan felesleges gyűjteni. Feri érkezése előtt Acsalagi láthatóan ideges volt, s különösen, hogy én, mintegy véletlenül, de nagyon is szándékosan elejtettem: négyszemközt is találkozom a régi évfolyamtársammal. »Ti évfolyamtársak voltatok?« – kérdezett vissza, némileg sápadtan. Napokig szavát sem lehetett venni, majd a látogatás előtti napon megpróbált beprogramozni: »A minisztérium megnyomhatná a ceruzáját, ha a jövő évi költségvetésünkről van szó. Elvégre az ásatásaid nem két fillérbe kerülnek.« »A népi kerámia sem« – vágtam rá, amit nem tudott mire vélni: évődés avagy fúrás.

Ferivel a beszélgetés, egy kisebb malőr kivételével, jól sikerült. Az »öreg«, ahogy főnökét nevezi, tudósi mivoltában is figyelemmel követi az avar ásatásokat, és külön istápolja a modern osztály huszadik századi anyagát. Mindent, ami Acsalaginak érdektelen.

Balogvár, 1971. április 26. Szerető fia: Lali”

Sárguló írólap, mindkét oldalán, egymástól eltérő kézírással.

„Jutka, meg akartam spórolni (időben!) a postát, ezért dobom a levélszekrényedbe ezt. Szóval hülye dolog, de nem tudod véletlenül, mi történhetett kabátügyben? Frici külföldön vett felöltője, valamilyen nagy becsben tartott darab, eltűnt a fogasról abban a kerthelyiségben, ahol vacsoráztatok. Érthetően nem akart rendőrségi ügyet, de valami miatt több ez, mint egy pótolható ruhadarab. Szóval bármit tudsz, szólj már nekem! Kösz, és még egyszer ne haragudj a hülye kérdésért: Laja.

A másik oldalon:

„Laja, te tényleg hülye vagy! Csak nem képzeled?! Mi vagyok én, nyomozó? Igen, odamentünk a fogashoz, ahol nem volt a kabát. A fizetőpincér sápadozott, hogy ilyen még soha… Legfeljebb majd vesz másikat. (Neki, a tehetős felesége…) Egyébként azt láttam, hogy Ferkó nagyon szétszórt, nem tesz jót neki ez a funkció. Vagy a felesége. Vagy mindkettő. Egyébként menj a fenébe! J.”

Címzés: Hajnal Lajos régész, Balogvár, Boroskút u. 10.

„Lajám, jó volt kiszakadni Pestről, akár csak két napra is. Bár az a kabátügy egyre kínosabb. Alíz az istennek sem hiszi, hogy csak úgy eltűnt, hiába mondom, hogy önmagamnak miért okoznék galibát, meg hogy az férfikabát. Ő azt hiszi, Jutkának ajándékoztam, mert a kabát fregoli (!) volt, kifordítható, a belseje bordószín, s a gombolás ellenére akár nő is hordhatja. Szinte beteges, avagy inkább misztikus verzió. Úgyhogy ha bármit tudsz arról a nyomorult kabátról (mellesleg nagyon jól állt nekem!), telefonálj.

Apropó, Acsalagi. Nekem ő nem partner, de a megyei tanácson az elnökhelyettessel megbeszéltem az avar ásatás meg a modern gyűjtemény ügyét. Az utóbbi az »öreg« vesszőparipája, az avarjaid meg inkább az ifjúkora, hiszen történész volna eredetileg. Persze én kissé rájátszottam, hogy mennyire érdeklődik a miniszter elvtárs az ásatások helyzete felől. Szóval Acsalaginak szigorú figyelemben lesz része a megyei korifeusok részéről, megtudhatja, hol lakik a jóisten. Mert az messze, de a helyi elvtársak a közelben!

Üdv. öreg harcos, én meg bízva bízom, hogy az a kabát megkerül…

1971. május 4. F.”

Távirat, ráragasztott, felfeslő csíkokkal.

„budapest, 1972 oktoober 17

hajnal lajos osztaalyvezetoo, megyei muzeum

Aliz beadta a vaalopert stop uuj cimemet telefonon stop frici”

Postán kapható, előre nyomtatott bélyegű boríték: Dr. Hajnal Lajos egyetemi docens, Budapest.

„Kedves Laja!

Most, hogy újra Pesten vagy, talán több alkalmunk lesz a személyes találkozásra. Én változatlanul a módszertani központban savanyodom, a szakmai problémáktól fénysebességgel távolodva. Igaz, senki sem piszkál. Alíz sem. Mert az elején, amikor Zsófival kivettünk egy garzont, még éjszaka is, a leglehetetlenebb időpontokban telefonálgatott. Nem szólt bele a kagylóba, de a lélegzéséből tudtam, ő az.

Mi van a gyerekekkel? Péter hova megy az általános után? És Brigitta?

Ui.: Mit tudsz Jutkáról? Mintha diszszidált volna.

Bp., 1979. IX. 3. F.”

Címzés: Sóvágó Ferenc igazgató elvtársnak, Budapest.

„Kedves Frici!

Péter – végre egy józan családtag – elektromérnök akar lenni, Brigitta meg angoltanár. Egyelőre. Aztán elválik. Éva a szemészeti rendelőben változatlanul az ország éleslátásán fáradozik, látható eredmény nélkül. (Már ami a politikai tisztánlátást illeti.)

Jutkáról az utolsó hírem: egy társasúton maradt kint valakivel. Hogy pontosan mit csinál Párizsban, arról sejtelmem sincs.

Valóban jó lenne rendszeresebben találkozni. Zsófiának kézcsók, neked észcsók:

Bp., 1979. nov. 1. L.”

„Zebraszélű”, légipostai boríték.

„Kedves Laja,

a honvágy tényleg nagy úr, hogy közhelyeket idézzek, de egy kis (magyar) nyelvgyakorlás sem árt, tekintsd tehát mindezt annak. Persze azért válaszolni sem tilos.

Béla, akivel most együtt élek, szintén a csoport tagja volt, a közös dobbantás mögött nem fellángolás, inkább józan megfontolás állt. Ő ugyanis, jó előre, némi pénzt deponált kinti ismerőseinél, így nem kellett rögtön kuncsorgással kezdeni az életet. Sajnos, a mérnöki tudását először nemigen tudta hasznosítani, mert velem ellentétben nem tud jól franciául. Nekem viszont nincs mérnöki tudásom. Így valahogy kiegészít(ettük)jük egymást.

Még otthon hallottam, hogy Ferkó elvált, amit nem kívántam neki (inkább azt, hogy meg se szülessen az a házasság). Különösen nevetséges, hogy az idióta kabátügy miatt. Ez is csak nálunk történhet meg. És Fricivel. (Meg velem…?)

Bár valószínű, hogy Te levél helyett is tanulmányt írsz, de azért válaszolhatsz.

Fel, fel, avarok, a csatára!

Párizs, 18. 10. 1978. Puszi: Jutka”

Címzés: Dr. Hajnal Lajos egyetemi docens:

„Laja, küzdünk, de nem nagyon bízunk. Alíz a mellékeltet írta legutóbb.”

A másik borítékon:

Sóvágó Ferenc (Pallag Zsófia címén), Budapest.

„Frici! Bár akár válasz nélkül is hagyhatnám S. O. S. leveledet, az együtt töltött évek (ahogy mondani szokták: az elrontott legszebb évek) mégis arra késztetnek, hogy túltegyem magam a sérelmeimen. Egyetlenegyen viszont nem tudom, mert annyira szánalmas, ahogy taktikáztál, ahelyett, hogy bevallottad volna, mi történt. Azt a kabátot, tudhatod, Párizsban vettük, abból a valutából, amit apuka adott, hogy megszerezhessem azt a régóta vágyott Picasso-albumot. De nem, kabát lett belőle a férjemnek. A szemeden láttam, beleszerelmesedtél, ahogy a nagy mellű nőkbe szoktál, amikor pillantásodtól majdnem leégett róluk a blúz. S meg kell hagyni, jól is állt rajtad az a fregoli felöltő: ha kifordítottuk, akár én is viselhettem volna, legfeljebb a pillantásod fakult volna ki. És te a Párizs-kabátot Balogváron hagytad, szerinted ellopták, szerintem otthagytad, ajándékul.

Valakinél, aki addig is sok zavart keltett kapcsolatunkban, pedig én nem tőle »csaptalak le«, hanem te esküdöztél, hogy én mint »élő mágnes« (erre határozottan emlékszem) magamhoz rántottalak, s ettől kezdve szenvedhettem, hány jó nő, szép nő fejét fordítod magad felé a jóképű pofáddal.

Ám a hazudozás nemcsak hogy nem szép, de átlátszó is. Már röhögtem, amikor kétnaponta jöttél új változattal, hogy miképp vihették el az étteremből a kabátot. S még Lajost is beszervezted, a nagy ás(at)ót. A bárgyú levelei. Ki a szentszart érdekel Magyarországon, ha egy funkcinak ellopják a kabátját? A rendőrség politikára ugrik, piti bűnözőkre ugrik, biztos sikerre ugrik. De ha a nagykutya bele akarja rángatni valami zűrös családi ügybe? Ugyan már! A kis nyomozó még kárörvend is, hogy legalább a nagykutya otthon most jól megkapja a magáét. És még másik kabátra is simán futja.

Szóval félre a hülye sumákolással. Egyébként holnap megsürgetem a szövettanid eredményét, mert van ott egy ismerősöm.

Bp., 1983. ápr. 7. Szia, Alíz”

Feladó nélküli, belül színes hártyapapírral bélelt levélboríték: Dr. Hajnal Lajos professzor úrnak.

„Tisztelt Tanár Úr!

A tévében ismertem fel az avar ásatásokat bemutató riportfilmben. Személyesen sohasem találkoztunk. Azazhogy: sok évvel ezelőtt, a balogvári Zöldarany kisvendéglő előtt láttam, pontosabban addig követtem önöket. Tulajdonképpen azt szúrtam ki, hogy egy nagyon jóképű férfi (az Ön barátja?) sétál az utcán, egy nagyon menő kabátban. Épp Pireuszba készülődtem, turistaútra, mert szerelmes voltam egy ottani fiúba. Ebből sejtheti, hogy miféle vonzalom volt az. És az a kabát nagyon jól állt volna neki! Mert nekem ilyesmire nemigen futotta volna a gyatra pedagógusfizetésből. Meg azt is észrevettem, hogy nem itthoni darab. A barátja bement, s láttam, hogy egy csinos nővel találkozik. Az étteremben volt egy régi pincér ismerősöm, s később visszamentem, mintha vele beszélnék, aztán egy óvatlan pillanatban leemeltem a kabátot.

Remélem, a barátját olyan nagyon nem viselte meg a tréfa. Mert én annak szántam. Meg a fiúmnak. Akit aztán nem találtam meg, csak futó kapcsolatokra futotta Görögországban. Később Balogvárról is elköltöztem, most egy régi barátommal élünk együtt. Két öreg buzi egy lakótelepi lakásban.

Ennyi az élet. Ön ezt nem értheti. Egy ismeretlen tisztelője.”

A borítékon: Dr. Hajnal Lajos akadémikus úrnak.

„Kedves Lajos!

Fogadd őszinte gratulációmat akadémiai székfoglalód alkalmából. Remélem, egykori nézeteltéréseinket kellő nagyvonalúsággal szemléled, mert én Téged mindig is érdemeidnek megfelelően becsültelek, mint aki képességeit önbizalommal s megfelelő időben érvényesíti, szemben Feri csapongó egyéniségével.

Ha már szóba hoztam, s nem veszed ünneprontásnak: bár szegény Feri halála óta rövid idő telt el, tehát nincs kellő rálátás a múltra, mégis úgy érzem, abban az ügyben egyikünknek sem volt igaza. Megboldogult Ferinek sem, nekem sem, de a kis rüfkének végképp nem. Mert ha emlékszel, Feri állapotának válságosra fordulásakor, amikor üzent, hogy látni szeretne, hetekig jószerivel az ápolónő s nem az elhagyott feleség áldatlan szerepét láttam el mellette. Miközben az ifjú élettárs szinte elmenekült a felismerhetetlenségig leromlott férfi mellől.

Az idő, ami még az életből hátravan, nem arra szolgál, hogy egykori tetteinket magyarázgassuk, hanem hogy a megmaradót méltóképp töltsük el.

Tarts meg jó emlékezetedben. Szívélyes üdvözlettel:

Budapest, 2006. október 11. Alíz”