Lao Ce-nek
A mesterek a szellemből
lassan eltünedeztek.
Se jó maró, se munkapad,
se szikrahányó eszterga
nem várja vissza őket.
Kiszórták mind lomtalanításkor.
Persze nem értik a vadak:
szabadnak lenni s látni –
egy.
A mesterek tengerben úsztak.
Sziget sehol, szájukig ért
a víz, mégse fuldokoltak.
El-elcsípték a végtelen
égtájnyi szárnyavégét,
s kapaszkodva repültek.
Akárhová. De (még a lábukat
lóbálva is, megázva, fésületlen)
méltósággal, mi nem ruha;
nem csúszhatott le róluk.
Örökké éberek: fölülről látták,
ellenség bújik meg víz alatt.
Behavazott északi földön,
jégcsapként olvadozva
minden kézből kicsúsztak.
Sugárfonatként, szétindázva
fejükkel nyáridőben
hajladoztak mindenfelé.
Aki szabad, átláthatatlan.
Majd hirtelen fölgyulladó
fénycsóvaként szurkáltak át
harapni jött idegen éjeket.
Jót nevettek e szóra: én.
Nem tudták, mit jelent.
Mi Út vagyunk, mondták
csöndben, vontatottan.
És faragatlanok. S meg-
telve színig, üresek.
