×

Szemere Bertalan: Napló (1849–1861); Gyulay Lajos: Lotty! – Fanny! (1867. január 21–1867. március 3.)

Thimár Attila

2009 // 10
A magyar történelemben sok olyan emberi sors akad, amelyikből izgalmasabb, mélyebb történetet lehetne filmre vinni, mint a híres hollywoodi forgatókönyvekből. Akár a reformkori értelmiségiek kalandos pályáját nézzük, akár azoknak a politikus férfiaknak életét, akik 1849 után emigrálni kényszerültek, olyan életutakat látunk, amelyekből száz évig lehetne az Oscar-díjas filmekhez történeti nyersanyagot szolgáltatni. Szemere Bertalan élete, sorsa is e fordulatos és egyben férfiasan tragikus pályák közé tartozik. Sajnos, amint az ő életéből nem készült világhírű filmprodukció, szinte ugyanannyira felejtettük el személyét itthon is, s jóllehet művei olvashatóak – hiszen könyvtáraink polcain ott porosodnak –, alig-alig van olyan polgára hazánknak, aki tudná, mennyi mindent köszönhet neki az ország.

Reformszellemű társaiéhoz hasonlóan az ő sorsát is több erőtér határozta meg a 19. század első évtizedeiben: a reformgondolatok és a demokratikus eszmék, a teljes önfeláldozást követelő hazaszeretet, a politikai cselekvés tudatos vállalásának felelőssége, a szépirodalom titkos vonzása, a gyakorlatiasság és körültekintés következetes fegyelme. A bukás után pedig volt ereje újrakezdeni az életet, vállalni a külföldi elzártságot, miközben következetesen kitartott saját eszméi mellett. Az eszmei elkötelezettség és pragmatikus feladatmegoldás kettősségében élte hátralévő hónapjait, éveit, pedig már a kezdetkor nehéz körülményekkel kell számolnia 1849 augusztusában: „Kaptam szobát. Nincs zárja, nincs ablaküvegje, nincs szék, semmi – csak egy padozat (prits), azon aludtam felöltözve, a kemény fán, poloskának és büdösségnek martaléka. Itt van az olasz, a lengyel légió. Itt van minden kiköltözött, a polgári rendből vagy 50-60. Nem biztatnak az elmehetéssel. A város körül őrök állanak. Kossuth holmiját vizsgálják. Az előkelőbbek házainál úgynevezett tiszteletbeli őrség van. Enni nem lehet csömör nélkül. Büdös, egészségtelen minden lak. Ezen kívül nekem van egy nagy okom. Többet mertem, mint más az utolsó pillanatban is.  – Én elutazom.” S ki írja le mindezeket? A Magyar Köztársaság miniszterelnöke, aki titokban utazik Törökországban – inkognitóját Kossuth irányában is megtartva –, s amíg a magyar menekülteket körbezárva tartják, ő, mint egy kalandor, családjával elmenekül Isztambul, majd Görögország felé. E határozott lépésével elkezdődik saját emigrációja, egy külön út, amelyen egyre inkább elszigetelődik Kossuthtól és az emigráció más tagjaitól is. Az ellentét közte és a kormányzó között korábbi keletű, hiszen Szemere és kormánya már július 24-én lemondott, ám Kossuth akkor nem fogadta el ezt, s ezért a kormány kénytelen volt hivatalban maradni egészen a katonai fegyverletételig.

Milyen sorsa lehet egy volt magyar miniszterelnöknek, aki hivatali működése idején sem értett egyet az ország akkori kormányzójával, Kossuthtal, aki később, az emigrációban a leghíresebb magyar politikussá vált? A 450 oldalnyi napló ezt mutatja be nekünk hiteles egyszerűségben. Aki belelapoz e feljegyzésekbe, azt rögtön rabul ejtik a mondatok. Szemere ugyanis nemcsak jó politikus, de ügyes tollú szépíró is, az egyes bejegyzések hol anekdotikus tömörséggel, hol szinte kidolgozott novellaként mutatják be életkörülményeit, gondolatait, politikai nézeteit. Noha a naplót önmagának írta, s ezért többször csak egy-egy utalást tesz bizonyos személyekre, könyvekre, a szöveg a legtöbb helyen kidolgozott, jól olvasható magyar próza, amely a korabeli regényekkel – például Jókai Egy magyar nábobjával vagy Az új földesurával – is felveszi a versenyt. A cselekvény nem lenne annyira fordulatos, ha nem éppen egy ilyen érzékeny, de egyben indulatos és nagyon ambiciózus ember állna a középpontban. Ő azonban tettrekészsége miatt az emigrációban is sokat dolgozott. Egyrészt eltartja családját, s ehhez olyan foglalkozásokat kell űznie, mint a borkereskedés, másrészt folyton olvas és ír, részben hogy a honoráriumok is segítsék a családi kaszszát, részben hogy ébren tartsa a szabadságharc, a forradalom, a magyar ügy iránti érdeklődést a külföldiekben. De nem szentelheti minden idejét az írásnak, s a hétköznapi gondok néha igencsak megviselik. 1856 júliusában jegyzi le naplójában őrlődését a külső, egzisztenciális és belső, lelki malomkövek között: „Én ismét magam maradtam – bajaimmal. Mert az a gazember Bodin bukása nekem sok bajt, de még több gondot ad. Fejem tele van vele még mindig, s nehéz, mintha ónnal volna tele öntve. Éjjelenkint mindig vele álmodom, s nagy erőmbe kerül dolgozhatnom és olvashatnom. Hajam kezd őszülni, ritkulni, színem sápad, eddig mindenki 10 évvel hitt koromnál ifjabbnak. Akármit mond a vallás és morál, én nem bírok neki megbocsátani, s ha mint nádszál volna kezemben, kérlelhetetlenül összetörném… Dolgozni sem enged bánatom. Pedig már szerezni is kellene valamit. A sok terv cseng-bong fejemben. Nem tudom magam elhatározni. Ez baj. Két év óta mit végezhettem volna! Hiszen én nem heverek, mindig írok, olvasok, anélkül nem tudnék élni, de mi az eredménye?” S valóban, az emigrációban készült és a forradalomról, annak főszereplőiről szóló írásaival nem volt könnyű dolga, hiszen ha őszintén írta meg véleményét, abból másoknak is, neki is baja származhatott, ha pedig nem őszinte, saját lelkiismeretével nem tud elszámolni élete végéig. Ő inkább az első utat választotta, s ezért a Napló sajátos rajza annak a változásnak, ahogy a korábban egy egész hazáért felelős miniszterelnök körül lassan bezáródik a világ, az emigráció több tagja eltávolodik tőle, a Kossuth-pártiak egyenesen gyűlölik – különösen az 1853-ban németül megjelent Politikai jellemrajzok című kötetéért, amelyben Kossuth, Görgey, Batthyány pályaképét rajzolja meg. 1859-ben azután a politikai változások Szemere életében is fordulatot hoztak. III. Napóleon háborúba keveredik az osztrák birodalommal, s ez lehetőséget ad számítgatásokra, találgatásokra: jelent-e ez kedvező jövőt Magyarországra nézve. A gyorsan megkötött villafrancai béke azonban lehűti a kedélyeket, Szemeréét is. 1860-ban viszont az októberi diploma újraszabályozza Magyarország és az uralkodó, illetve a Habsburg Birodalom viszonyát, majd Garibaldi olaszországi szervezkedése tartja izgalomban a magyar emigráció tagjait. 1859-től kezdve a naplót szinte csak ezek a politikai történések töltik ki. Szemere részben önmagával vitatja meg az eseményeket, részben hosszú leveleket készít (és másol be naplójába) III. Napóleontól kezdve Lord Palmerstonon át különféle nagy hírű európai folyóiratok számára, hogy ez úton is felhívja a figyelmet az elnyomott Magyarország helyzetére. Az elérhető újságokból a magyar ügyre vonatkozó cikkeket szintén bemásolja naplója oldalaira. Úgy tetszik, a megnyílni vélt lehetőségek némiképpen megborították személyiségét is, talán szerepét túlságosan nagyra értékelve akarta belevetni magát a politikai játszmákba, a szöveg korábbi egyenletes stílusa ziláltabbá válik, többször csak rövid, tőmondatos bejegyzéseket olvasunk. Az utolsó oldalakra a Pesti Hírnök 1862. január 23-i számából másolta ki azt a beszámolót, amely Ujházy László európai utazásáról szól, s ezen belül arról, hogy találkozott Szemerével Párizsban, s a napló ezután megszakad.

Szemere Bertalan ifjúkorában jó stílusú íróként indult, versei jelentek meg, a nyugat-európai utazásáról írt útirajzát (Utazás külföldön) még a cenzor is magasztalta, bár egyébként nem engedte megjelenni. Végül a könyv 1840-ben napvilágot látott – pusztán tizenöt helyen kellett törölni belőle a cenzúra utasítására –, s rövid időn belül több mint ezer példányban elfogyott. Indulhatott volna hát szépírói irányba is Szemere, ám az 1848-as forradalom a forradalomhoz láncolta a társadalmi és politikai kérdések iránt már korábban is érdeklődő ifjút, s tehetsége végképp nagy feladatra hívta: minisztere, majd végül miniszterelnöke lett a szabadságharcnak. A naplóírást már korábban kezdte, 1830-ban, s onnan a forradalomig tizenhárom kötetnyi írást készített, ezek azonban sajnos megsemmisültek, pedig roppant fontos forrásai lennének éppen ezeknek a forrongó éveknek. Az 1848-ban kezdett Naplóját e korábbi munka folytatásának szánta, s ezért a feljegyzések leíró erejét a korábbi szövegek magyarázó, bemutató jellege támogatta (volna).

A most megjelent kiadás Albert Gábor filológiai munkájának eredménye. 1869-ben az emigrációban írt napló megjelent Szemere Összegyűjtött munkáinak két köteteként, de sem ekkor, sem később nem vívott ki igazán komoly figyelmet. A mostani kiadásban a sajtó alá rendező modernizálta a helyesírást, megkönnyítve ezzel az olvasók dolgát, és jegyzeteket készített a szöveghez évenkénti bontásban. Az életrajzi referenciájú szövegek kiadásánál mindig nagy kérdés, hogy mennyire kiterjedteknek, részleteseknek kell lenniük a jegyzeteknek, hol a határ, ahol már olyan aprólékosan magyarázzuk a szöveget, hogy az senkit sem érdekel. Albert Gábor takarékosan gazdálkodott a jegyzetekkel, az idegen kifejezéseket és a legszükségesebb személyi kapcsolatokat magyarázta meg, illetve a konkrét művekre való utalásokat oldotta fel pontos könyvészeti leírással. Mivel nem tudományos kiadásról van szó, a jegyzetek mennyisége éppen megfelelő, és jól tájékoztatja az olvasót a fontos összefüggésekről, háttérinformációkról. (S. a. r., bev., jegyz.: Albert Gábor)

Míg Szemere száműzetésben morzsolta napjait, a szabadságharc egy másik résztvevője, aki visszafogott lelkialkata miatt kevésbé exponálta magát, itthon töltötte a bukás utáni éveket, s a magyarországi történéseknek vált hű lejegyzőjévé, igaz, ezeket mind az ő sajátos szemüvegén, személyiségének furcsa, néha kaleidoszkópszerű szűrőjén keresztül ismerjük meg. Gróf Gyulay Lajos 1809-től egészen haláláig, 1869-ig vezetett naplókönyveket, ezek száma ma 140 (időközben, 1849-ben, a szabadságharc alatt több mint ötven kötet megsemmisült). Több ezer oldalnyi feljegyzést hagyott az utókorra, amelyeknek külön érdekessége, hogy a napok kronológiai rendjét átformálta olyan módon, hogy egyszerre több könyvet is vezetett, s ezért egy-egy napot vagy eseményt több nézőpontból, többféle kontextusban is rögzített. A tematikus naplóvezetésnek természetesen előfeltétele volt, hogy nem mindig a napi aktualitások képezik a bejegyzések tartalmi alapját, hanem sokszor a visszaemlékezést, egy-egy élmény felidézését formázza bekezdésekbe Gyulay.

A Szegedi Tudományegyetem Klasszikus Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke nagy vállalkozásba fogott ennek a hatalmas írásmennyiségnek a megjelentetésével. Az első publikációnak kiválasztott kötet a politikai szempontból izgalmas 1867. január 21-től 1867. március 3-ig terjedő időszakot öleli fel, amikor a kiegyezés konkrét politikai előkészületei zajlottak, de jellemző (s erre a naplókönyv címe is utal: Lotty! – Fanny!), Gyulay számára a konkrét eseményeknél fontosabbak azok az érzelmi hullámok, amelyek lelkében születtek, például második nővérének elvesztése nyomán: „…éppen két éve, hogy a Gyulay Kalap nevű nagypacali határon fekvő hegyen a sírbolt, melyben Lottim nyugvóhelye volt, megnyílt, hogy magába vegye Fannymat is. A szeretett két testvér egymás mellett ott fekszik!” Gyulay Ferenc és Kácsándy Zsuzsanna négy gyermeke közül így már csak kettő maradt életben, Lajos és Konstancia, s Lajosnak nem lévén sem felesége, sem gyermeke, várható volt, hogy a családi név vele együtt száll majd sírba. A hatalmas írásbeli anyag ezért válhatott a családot a felejtés ellenében megőrző monumentális emlékművé. S miért éppen az írást választotta a gróf? Legnagyobb szerepe ebben egykori nevelőjének, Döbrentei Gábornak lehetett, aki az akkori modern nevelési elveket (Campe, Locke, Rousseau) a gyakorlatba igyekezett átültetni, amikor a Gyulay családhoz került nevelőnek 1807-ben. A gyermekeket a felvilágosult, művelt ember eszményének irányába nevelte. Noha tanítványa ezt az eszményt nem a nyilvánosság elé lépve valósította meg – bár a főrendi ház tagjaként, valamint erdélyi mágnásként erre módja lett volna –, hatalmas naplófolyamában Döbrentei méltó tanítványának bizonyult.

Mit találunk, ha belelapozunk ezekbe a személyes feljegyzésekbe? Odavetett megjegyzéseket például, hogy „A mindennap felmerülő ministeri combinatiókban már Mikó Imrét is emlegetik”, de hosszasabb fejtegetést arról, hogy előző este elrontotta a gyomrát: „Marchalnál vacsoráltam, alkalmasint ott rontottam el a gyomromat.”, s hogy miként kezelte magát. Az egyik legfontosabb gyógyerőt a művészet szolgáltatta: „betegen menten el a színházba, és egészségesen jöttem haza, Lohengrin meggyógyított, Wagnernek remek operája, melynek főként első felvonása rendkívül megható. A színház tele volt, és környezetem is kielégítő, úgyhogy mindenképpen ki voltam elégítve.” A politikai élet fordulatairól kevesebb, a művelődés- és a kultúrtörténet területéről több adatot gyűjthetünk ki. Akár a korabeli, friss Wagner-recepcióról vagy Wagner, Liszt, Gounod összehasonlításáról van szó, akár Szigligeti darabjairól vagy más hétköznapi olvasmányairól. De olyan elfoglaltságokról is értesülhetünk, mint a magányos férfiak szükségszerű vigasztalására szolgáló hölgylátogatások, illetve azok ritmusa: „Későn fogok a naplászathoz, melynek rövid magyarázata az, hogy ma csütertek van, a bacchanaliák napja, pedig igaza lehetetett a néhai Vén Jánosunknak (Bethlen Jánosnak), mikor azt mondta, hogy 60 éven túl lévő embernek minden kihágás in puncto sexti (sexi) egy-egy koporsószeg. Denique quid quid sit, szokott látogatásomat megtettem Castadivánál, és ott eltelt az idő […] Castadiva ma nagyon kegyesen fogadott, csak fenyegetett, de azt mindég meg szokta tenni. Kívüle mást nem láttam ott. Nagy esőben, sárban tettem meg sétámat odáig két reprisében: egyszer az Erzsébet téri kioskig, hol reggeliztem, másodszar onnan a Bástya utcáig, hol termei nyitvák. Engem ma a főteremben fogadott, az is egy megkülönböztetés, melyben ritkán részesedem, a mellékteremben egy barátnője aludta a múlt éji fáradalmait a Tüköri-féle táncmulatság után, hol a debardeurök szoktak túlcsapongani.” Gyulay beszámol arról is, mikor mit evett s kinek társaságában, milyen időjárásban mennyit sétált, mikor mennyit levelezett s kivel. Az egész kötetet végigolvasva alapos betekintést nyerhetünk egy 19. századi magyar főúr mindennapjainak világába. S ha azt gondolnánk, hogy a könyvek teljesen magánhasználatú bejegyzések, netán a memóriát segítő támaszok lennének, tévedünk, ugyanis rendszeresen találunk olyan kiszólásokat, amelyekkel a képzeletbeli, avagy leendő olvasóhoz fordul a szerző. A – ha nem is folyamatos, de rendszeres – kapcsolattartás a befogadóval elgondolkodtató a naplóírás motivációját tekintve, hiszen mintha egy igazolást, megerősítést kereső életgyónást olvasnánk, melyben a történésekkel szinkrón módon sorolja tetteit a megszólaló. Más nézőpontból úgy tűnhet, mintha az írással akarta volna művészetté, legalábbis irodalommá átformálni az egyébként nem túlságosan izgalmas életét Gyulay. (Bev. Hász-Fehér Katalin, Labádi Gergely, s. a. r. Labádi Gergely)

Gyulay és Szemere feljegyzései párhuzamosan haladnak – s most Gyulayéból ugyan csak egy későbbi darabot vehetünk kezünkbe –, de a kronológiai egyezésen túl fontos hasonlóság az az érzékeny figyelem, amellyel mindketten önmaguk felé fordulnak. A naplók mondatainak rejtekében mindig ott látjuk aktuális hangulatuk, gondolataik leírását, azokat a finom belső mozgásokat, amelyek lassan kibomolva tervekké, majd cselekvésekké lesznek. S ahogyan befelé erősen figyelnek, ugyanúgy közvetlen környezetükre is nagyon érzékenyen reagálnak a szerzők. Ez már az a finom benyomásokból összeszőtt megfigyeléssor, amely ugyanebben az időben egyes költők (Baudelaire, Rimbaud) tollán a szimbolista vagy később impresszionista versekhez vezetett. Természetesen ez a két napló nem artisztikus szándékkal készült, de kétségkívül olyan szépirodalmi igényességgel, hogy az olvasót ne csak tájékoztassa, de esztétikailag is elvarázsolja. S ha ez nem sikerül is mindig, mert a köznapi élet gondjai néha túlságosan fáradttá teszik az írói kezet ahhoz, hogy emelkedett irodalmat alkothasson, mégis élvezetes olvasmányt nyújt mindkét szöveg, s fontos tapasztalatot arra nézve, miként is éltek elődeink a múlt század középső harmadában.

Szemere Bertalan: Napló (1849–1861), Felsőmagyarország Kiadó – Bíbor Kiadó, 2005

Gyulay Lajos: Lotty! – Fanny! (1867. január 21–1867. március 3.), SZTE, 2008

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben