×

Nem néma nemzet

„A magyar költészetnek különleges vonzereje van…” 2. rész

Csillaghy András

2009 // 10
H. M.: Maradjunk annyiban, hogy védőbástyája voltunk Európának. Hogy talán mellesleg híd is a két világrész között?

Cs. A.: Ezt persze megint a költőknek köszönhetően értik meg, a legjobban akkor, amikor megtudják, hogy Balassi tudott törökül, és részt vett a végvárak csatáiban.

H. M.: Ott is halt meg.

Cs. A.: Akkor a mai fiatalok megrémülnek. Háború és kultúra, dialógus, érzelmek. Ez például nagyon ritka az olasz költészetben és a többi európaiban is. Byronra kell gondolni, hogy ilyesmivel találkozzon az ember.

H. M.: Igen. Elment Missolungiba.

Cs. A.: De Petőfi nincs még egy. Az olasz Foscolo is katonáskodott ugyan Napóleon alatt, de az más volt. Petőfi mindvégig következetes maradt mindahhoz, amit a verseiben hirdetett. Ezért is maradt a csatatéren. Egy másik fontos dolog a száműzetés, amely általában a lányokra van nagy hatással: őket mindig érzékenyen érinti a száműzöttek sorsa. Ha ilyet keresel az olasz költészetben, leginkább Dantéval találkozol, a középkor végén.

H. M.: Persze, de Dante bejárta száműzöttként Olaszország városait.

Cs. A.: Ötszáz évvel később aztán van még egy Foscolo, aki görög anyától született az egyik görög szigeten. Az ő élete is bővelkedik kalandokban. Nagy nőcsábász hírében állt, de mindig előkelő társaságban forgolódott: Paviában rövid ideig egyetemi tanár is volt. Írt néhány csodálatosan szép, elegáns klasszicista költeményt, aztán kiment Angliába, mert az egyik angol szerelmétől született egy lánya. Ő inkább nyugtalan volt, nem száműzött. Egy „exilé ŕ la mode”, olyan, mint a későbbi Liszt Ferenc. Dante és Foscolo között talán nincs is más, akit ilyen vonatkozásban említhetnénk. Ha a magyarok közül próbálok felidézni valakit, a menekülő Pannonius után mindjárt eszembe jut Bornemisza Péter, aztán Mikes Kelemen és a bujdosók. De Csokonai Vitéz Mihály is, mert ő is sokat vándorolt az országon belül, akárcsak Petőfi, Tompa, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, nem beszélve a névtelen kuruc költőkről, a szegénylegényekről, a labancokról, akik hazájukban is száműzöttek voltak, vagy legalábbis vándor- és bujdosóéletet éltek. Nagy nyugtalanság volt bennük. A harmadik dolog, ami izgalmas a fiatalok számára, az a kaland szeretete, és ez a kuruc–labanc költészetben kimagaslik. 1986-ban az udinei tudományegyetemen is megünnepeltük Buda visszaszerzésének az évfordulóját. Az ünnepséget a lengyel tanszék kezdeményezte, így a jubileum Sobieski lengyel király szerepének hangsúlyozásával és meglehetősen nagy katolikus felhajtással zajlott le. Eme jeles évfordulón engem is felkértek, hogy beszéljek a magyarokról. Én általában nem szeretem az évfordulókat és a hivatalos ünnepségeket sem, mert azok többnyire torzítják az eseményeket, és valami hivatalosan elkönyvelendő ügyet csinálnak belőlük. Akkor mégis úgy döntöttem, hogy elmondom a papok serege előtt és a katolikus Habsburg császári udvar tisztelői előtt, hogy akkortájt a magyarok nem voltak egyértelműen törökellenesek. Sőt, nagyon féltek attól, hogy a török után az osztrák zsarnokság köszönt rájuk. Ez be is következett. Ez állt a kuruc–labanc harcok középpontjában és az egész Thököly–Rákóczi-féle ellenségeskedés hátterében. Lefordítottam olaszra néhány kuruc költeményt, aztán írtam róluk egy tanulmányt, amelyet a velencei egyetem zseniális dékánja, az orientalista Scarcia Gianroberto professzor közölt egy neves folyóiratban. Nagy visszhangja volt annak a kijelentésemnek, hogy a magyarok tiltakoztak a török elnyomás alóli felszabadításuk ellen. Tanulmányomat a következő latin címen jelentettem meg: „Dulciores Vindobona Turci” (’A törökök jobbak, édesebbek, mint Bécs’). Szerepelt benne „Thököly haditanácsa” is, amelyben Thököly elmondja, mit vár a hadserege a bécsi császártól. Abban az időben mindez nem tűnt divatos állásfoglalásnak, de mindenki megértette az intelmeket: nem szabad hinni még a katolikus császárnak sem. A Buga Jakab éneke is nagy sikert aratott. Ennek a befejezése az, hogy:

Kurva anyja, pajtás, élünk, mint élhetünk,
Tavaszi melegnek hasunkat kivetjük,
Égessük pipánkat, hogyha megéhezünk,
Több szegénylegénnyel mi is eltengődjünk.

A benne megrajzolt életmód elbűvölő, akár a XVIII. század hippiprogramjának is tekinthetjük.

H. M.: Adynak van igaza, mint mindig: „Tatárba begyógyultak, törökkel kibékültek”.

Cs. A.: A magyarok akkor szembeszálltak a nagy Habsburg, lengyel és katolikus Mitteleuropa tervével.

H. M.: „Szegénylegénynek olcsó a vére, két-három fillér napra a bére, azt se tudja elkölteni, mégis végtére két pogány közt egy hazáért ömlik ki vére.”

Cs. A.: Az ünnepélyes csinnadratta ellenére ezekkel a versfordításokkal nagy sikert arattam, és azt hiszem, a diákok akkor nagyon megszerették a kuruc költészetet (a tanároknak talán kevésbé nyerték el a tetszését). A következő lépés az volt, hogy miközben Rákóczi vallásos szövegeket írt, Mikes Kelemen írogatta színes, szellemes törökországi leveleit Rodostóban.

H. M.: És alkalmat adott arra, hogy egy gyönyörű versben egy későbbi költő az ő emigránslétét leírja. Gondolok Lévay Józsefnek Mikes című versére. Mert az egész rodostói magyar bujdosókolóniából ő volt az utolsó túlélő. Mindenkit eltemetett. Rákóczit is.

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül
A bujdosók közül,
Nagy Törökországban;
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!

Peregnek a fákról az őszi levelek,
Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,
S más vidékre száll a
Csevegő madárka
Nagy Törökországból;
Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,
Melyik szögletébe a széles világnak
Idegen hazámból?…


Itt eszem kenyerét a török császárnak,
Ablakomra titkos poroszlók nem járnak
Éjjeli setétben,
Hallgatni beszédem
Beárulás végett…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegőben élhet…

Cs. A.: Csodálatosan szép.

H. M.: Az a csodálatos, hogy az emigránslétet tökéletesen jeleníti meg.

Cs. A.: És nemcsak az emigránsokét, de a szülőföldjüktől elszakadtakét is. Ezt a lesújtó érzést biztosan te is érezted időnként, én magam egy életen keresztül szenvedtem volna tőle, ha nem lett volna elrejtve mögötte a szabadság „bűvös, bájos karja”. Számunkra a szabadság, az, hogy szabadon gondolkozhassunk és beszélhessünk, valamint az időnként fel-felbukkanó harag jelenti az élet alapját.

H. M.: A szabadság akarása jelenik meg az „ablakomra titkos poroszlók nem járnak hallgatni beszédem beárulás végett” verssorban is. Ahogyan a legutóbbi botrányokból és perekből is kiderülni látszik, házmesterektől kezdve püspökökig voltak olyanok, akiknek mellékfoglalkozásuk az volt, hogy hallgatták és jelentették, hogy ki mit beszél.

Cs. A.: Szerencsére mi más lelkiséggel rendelkezünk, mert egy nemesebb és nagyobb hazának vagyunk az állampolgárai, ami azt jelenti időnként, hogy bent és kint is bujdosnunk és vándorolnunk kell, ha rákényszerítenek a poloskák vagy a kémkedő poroszlók, de nem tartozunk senkihez, és nem vagyunk elkötelezve senkinek. Amiket mi árusítunk, azok a lélek értékei. Én majdnem úgy éltem le életemet két ország között, mint egy Vörös Pimpernel, elfogadhatatlan és felfoghatatlan: az olaszoknak túl magyar voltam, de a magyar rendőri hatóságok szemében olasznak, idegennek, fura szerzetnek számítottam. Ennek ellenére mindkét ország, mindkét nemzet lelki hazám volt. Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy a két haza lelki értékeit – amelyeket többnyire nem ismernek vagy elfelejtenek – közvetítsem a fiatal nemzedékeknek. Az az érdekes, hogy a bürokraták nem tudják összerakni Európát, mert nem tudják, mit kezdjenek az európai civilizáció sokszínű értékeinek az ellentmondásosságával. Ehhez csak mi értünk, csak mi tudjuk megmagyarázni egymásnak. De ebből lesz csak Európa a világgal szemben, és nem a brüsszeli körlevelekből. Nekem is komplikált az olasz értékeket képviselni a magyarokkal szemben, nemhogy a poroszlóknak. De ebben egy csomó öröm és érdekes pillanat volt és van, és közben „tavaszi melegnek hasamat kivethetem”, mert úgy érzem, egy szélesebb világba tartozom: a kurucok mozgékony világába.

H. M.: És valószínűleg ezt érezték rajtad az olasz diákok, és ezért szeretnek.

Cs. A.: És ebben megvalósul valamennyire a Campagnolo-féle „civilisation de l’universel”, nemde?

Cs. A.: A nyelvek táplálékul szolgálnak a költészet számára, nélkülük egész egyszerűen nem létezik költészet. És ezeket egy életen keresztül próbáljuk átültetni egy másik nyelv (lelki)világába.

H. M.: Ha nekem volt Firenzében némi sikerem a magyar költészet tanításával (amely persze a magyar költők sikere volt, én csak közvetítettem), akkor ez abból a hiányosságból fakadt, hogy amikor odamentem, alig tudtam olaszul. Annyira legalábbis nem, hogy a költőinkről egy-egy órát vagy pláne két órát prelegáljak.

Néhány tanítvánnyal, akiket megörököltem, körülültük az asztalt abban a nagy könyvtárteremben, ahol egy fülke jutott a magyarnak. Ha folyékonyan tudtam volna olaszul, akkor nyilvánvalóan elmondtam volna Vörösmarty életrajzát, és szorgalmasan lejegyezték volna, hogy hányban született, mikor házasodott, és hogy milyen fiatal volt, amikor megírta a Zalán futását stb. De én képtelen voltam erről egy másfél órás olasz nyelvű előadást tartani, tehát rögtönöznöm kellett, mégpedig úgy, hogy a verseket magyarul mondtam el nekik. Azért is, mert jó néhányat betéve tudtam. Ez volt a szerencsém. Ellentétben az olasz professzorkollégáimmal, akik Dantét is úgy tanították, hogy minden pillanatban belenéztek a könyvbe, én odaálltam a fekete tábla elé, és elkezdtem írni a táblára a magyar verset, minden szónak megadva az olasz megfelelőjét, mert annyit azért tudtam olaszul, hogy egy verset nyers olaszsággal lefordítsak, és hozzátegyem azokat a szavakat, melyekre asszociáltam, és összevissza firkáltam a táblára a verssorokat. Maga a tény, hogy én betéve tudom ezt a verset, hitelesítette a versnek az értelmét, a súlyát, zenei jó hangzását, mert a hallgatók nem szokták meg professzortársaimtól a memoritert. Ugráltam ott a tábla előtt, írtam és kommentáltam a verset. Volt két órám vagy nagyjából majdnem teljesen két órám, ezt mindig csak egyetlen vers töltötte ki. De annak a két órának a végén úgy érezték, hogy egy remekművel ismerkedtek meg, egy feledhetetlen költeménnyel. Ez az érzés nemcsak abból adódott, hogy megértették a vers mondanivalóját, hanem sejteni kezdték a rejtett kapcsolatokat, azt az egész szellemi világot, ami a vers mögül előkerült. Egy ismeretlen nyelvnek a világát is. Pontosan emlékszem a legelső órámra Firenzében. A szemeszter későn kezdődik, ráadásul jól elkésve engedtek ki Magyarországról. Beültem ott a könyvtárba, egy asztal körül négy vagy hat szék. Elfértek a tanítványok, akik eljöttek az új professzor látására, hárman vagy négyen voltak. Ott későn kezdődik a tanév az egyetemen. November vége volt, amire megszereztem a kiutazási engedélyt. Már az adventben voltunk. És megváltó volt számomra, hogy felfedeztem, hogy ott van a polcon Bartók és Kodály népzenetára, és benne van a Jeles napok kötete, és kezdődik persze az egyházi évben az adventtel. Már olvastam is:

Gábriel angyal mennyekből
Követ Istentől

És ott volt még a kotta is mellette. Szerencsére az egyik tanítványom zenetörténetet is tanult. Ő mindjárt el is énekelte az adventi dalt. A mennyekből szó alkalmat adott arra, hogy bevezessem őket az agglutináció csodapalotájába. És máris jöhetett a magyar nyelv másik csodája, a harmonia vocalica. Mert a mennyekből után nem mondhatjuk azt, hogy pokolekből, hanem azt kell mondanunk, poklokból. Kezdett rájárni az eszük a magyar gondolkozásra. Élvezték.

És én, mint a bűvész, ahogy kihúzza cilinderéből a fehér kisnyulakat, kápráztatóan varázsoltam elő a magyar nyelv titkait. Nem kellett ehhez olaszul sokat tudnom. Ez alatt a két első óra alatt a nyelv úgy felmutatta, olyan kedvesen a maga titkait az olasz fiataloknak, hogy hatott. Tehát nemcsak az adventi dal szövegét ismerték meg, és nemcsak a dallamát, hála a kottákat olvasni tudó kislánynak, hanem a nyelv rendszerének törvényszerűségeit is, és a törvényszerűségek mellett ott volt a magyar nyelv teljes pompájában, szinte berepült az ablakon. Ő volt az arkangyal. Ettől kezdve mindvégig, tizenöt esztendőn át, ez lett a módszerem.

Cs. A.: Az az érdekes, hogy igazából minden nyelv alkalmas versírásra, és a költeményeken keresztül a diákok nemcsak egy nemzet kultúrájába, de annak a lelkébe is bepillantást nyerhetnek. Én nem tudtam fejből idézni az óráimon, mert én nem magyar gimnáziumba jártam, és nem rendelkezem a tiedhez hasonló memóriával sem, sajnos.

H. M.: De ezt a „rongyos a dolmányom”-at idézted. Nem az a fontos, hogy az ember tücsköt-bogarat idézzen, hanem hogy feltörjön benne valami, amit hordoz magával, mint egy ereklyét.

Cs. A.: Én is hasonló módszert használtam. Hajdanán nagyon olcsón lehetett magyar könyveket vásárolni, s mivel kocsival szoktam járni Magyarországra, volt lehetőségem nagy mennyiségben vásárolni magyar könyveket.

H. M.: Az Olcsó Könyvtárban három forintért lehetett vásárolni egy kötet Móricz Zsigmondot vagy akármit.

Cs. A.: A legnagyobb létszámú csoportomban is csak húsz diák volt. A Petőfi-kötetek darabját százhúsz forintért vettem a Diákkönyvtár sorozatban. Szívesen áldoztam a fizetésemből kétezer-négyszáz forintot, hiszen a diákok kaptak egy szép verseskötetet eredetiben, méghozzá egy Petőfi-kötetet, ami ráadásul egy teljes tanévre szólt. A Petőfi-verseket több lépésben lehetett ízlelgetni: élményt jelentett az olvasásuk, a megértésük, a fordításukról nem is beszélve! Lépésről lépésre le lehetett hámozni, próbálni megérteni és aztán fordítgatni több formába, a ritmustól kezdve, próbálkozva a lehetetlen rímekkel és a csodálatosan meglepő fogalmakkal, amelyeket ha politikáról lett volna szó, retorikusabban vagy szónoki stílusban mondott volna egy olasz költő, mondjuk Manzoni vagy Giusti, Prati, Aleardi vagy Carducci. Ha pedig meghittebb témákról, édeskésebben, és nem Petőfi közvetlenségével. Szóval beraktam a könyveket a kocsiba, és a versek sokszorosítása vagy diktálása helyett szétosztottam, és élveztük a verseket. Ezekből a gyakorlatokból és a vasárnap reggeli mélázásaimból született meg a Maschera santa című magyar költészeti antológiám, amelyet – gondolom – az idén ismét kiadnak Olaszországban, reményeim szerint elegánsabb formában. Amikor dékán voltam, a tágas, gyönyörű dékáni szobámban tartottam az óráimat, ahol egy hatalmas asztal körül ültünk szép barokk festmények társaságában, és a verseket elemeztük: Csokonait vagy Balassit, Radnótit vagy Illyést, vagy éppen Petri Györgyöt. Aztán a negyedik évben végre odáig jutottunk, hogy nemcsak értették, de élvezték is ezeket a költeményeket. Emlékszem, az egyik kiváló tanítványom – remek magyar-műfordító lett belőle – megjegyezte, hogy olyan szépek ezek a költemények eredetiben, hogy vétek őket lefordítani. Az olaszországi magyaroktatást dicséri az is, hogy merész és jó fordítógárda került ki a „kezeink közül”. A diákok egyébként általában úgy nyilatkoznak, hogy azért (is) érdemes magyarul tanulni, hogy a magyar költőket eredetiben olvashassák.

H. M.: Mély hálával kellene most sorolnom azoknak az odaadó olasz fordítóknak a nevét, párosítva az általuk átültetett magyar költők nevével, akiknek a versei olasz folyóiratokban vagy éppen külön kötetekben megjelentek. Számomra első és feledhetetlen ilyen találkozásom volt Umberto Albinival, akkor ő még diák volt, klasszika-filológus, és a negyvenes évek közepe táján Genfbe utazott, hozzám, mert a Presence című francia folyóiratban József Attila-verseket olvasott (André Prudhommeaux-val csináltuk a fordítást), és bár Albini nem volt magyar szakos, sem költő, elhatározta, hogy ő minden tehetségét arra szánja, hogy József Attilával megismertesse honfitársait. És valóban, öt-hat évi munkával elkészült egy reprezentatívnak tekinthető, kétnyelvű József Attila-kötet. Néhány fordítás ezekből már az iskoláskönyvekbe is bekerült, tananyag. Vagy említsem a boldogult torinói professzort, Paolo Santarcangelit, aki a teljes Petőfit lefordította? Tanítványaim közül neves költő lett Saulo Albisani, egyetemi évei alatt már publikált egy nagyon igényesen válogatott Illyés-kötetet és a legmerészebb vállalkozásnak számító Arany-balladáskönyvet. Milyen szép lett volna, ha Radnóti születésének századik évfordulóján Budapestre hívhattuk volna már csak az olasz Radnóti-fordítókat is! Számosan vannak…

De térjünk vissza harminc évvel ezelőttre! Azt persze tudtam, hogy Adyt a legnehezebb megközelíteni idegen nyelven. Ám váratlan segítséget kaptam Latinovits Zoltántól. Adyról a tanítást mindig Latinovits lemezének valamelyik versével kezdtem. Soha nem felejtem el, hogy milyen megindító hatása volt a Sírni, sírni, sírni című versének. Amikor láttam, hogy a lányok szemében már gyűlik a könny, és a fiúk is nagyokat nyelnek, és mindjárt ki fog törni a zokogás – közöltem, hogy Adynak ez a szívtépő verse most csupán arra szolgál, hogy megismerjék a főnévi igenév funkcióját. A vers hallatán a lélegzetük is elállt. Még egy kukkot sem értettek a versből, de azt már megrendülten érezték, hogy „Numen adest”.

Cs. A.: Gondolom: ritmus, hangok, érzelmek.

H. M.: Ady infinitívuszai felidézték József Attila nagy versének az emlékét. Ez volt az Ülni, állni, ölni, halni. És persze írtam fel a táblára ezt is, addig a félelmetes sorig, hogy „fölgyújtani Budapestet”.

Nem győzöm ismételni, hogy nem tanítottam én nyelvtant, és valószínűleg egyetlen egykori tanítványom se tudna a pesti hotelportástól Dunára néző kétágyas szobát kérni magyarul, de a magyar költők verseinek töredékei ma is fel-felbukkannak beszédjükben. Egy régi tanítványom, akit hosszú évek óta nem láttam, szerelmi csalódásáról beszélt olaszul, és egyszer csak hozzátette, hibátlan magyarsággal: „Nagyon fáj”. Hadd mondjam már el a legújabb idevágó emlékemet. Kilencvenedik születésnapomra Firenzébe hívtak. A találkozón néhány régi tanítványom is megjelent. Az egyikük elkezdte mondani, hogy húsz évvel ezelőtt a hetvenedik születésnapomat egy trattoria pincéjében ültük meg pizzavacsorával. Gratuláltam neki az emlékezetéhez, mire József Attilával felelt: „Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul.”

Cs. A.: Ez azt jelentette, valamennyire sikerült felfedezniük, hogy mit jelent az érzelmileg, a gondolatuk és a lelkük életében, és nemcsak a diáki életben, de az emberi életükben, hogy valaki „magyar szakos”. Ettől irtó büszkének érezhették magukat, és ez az az élmény, amelybe te – gondolom – bele is kényszerítetted őket.

H. M.: Kialakult egy szabadkőművesség azok között, akik mellékesen eljárogattak az óráimra magyar költőkkel ismerkedni. Egyre többen voltak.

Cs. A.: És ez valami olyasmi, amit a nyelvpedagógiában full immersionnak neveznek: amikor a képzőművész-tanárral elmegy egy kiscsoport a képtárba, és egy órán keresztül nézi Leonardo da Vinci Mona Lisáját, és nemcsak vizuálisan, hanem szenzuálisan és érzelmileg is felfedezi a festmény rejtelmeit, grammatikáját, és érezheti és láthatja a csoport többi tagján is a festmény által kiváltott sokféle hatást. A versolvasás és -elemzés pedagógiai szempontból is nagyon hasznos tevékenység, fiatalokkal is, felnőttekkel is, és nemcsak az iskolapadokban, az életben is.

H. M.: Hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy mind magyar szakos hallgatók lettek volna. A csodálatos hallgatószaporodást annak köszönhettem, hogy a firenzei egyetemen virult az úgynevezett esame liberalizzato intézménye – ez lehetőséget adott bármilyen más szakon tanuló diáknak, hogy mellékesen eljárjon a magyar irodalmi órákra is, és vizsgázzon belőlük. Nem volt szükséges ehhez az sem, hogy ismerje a magyar nyelvet. Viszont olvasnia kellett, legalább olasz fordításban, a magyar irodalom jeles műveit. Ezeknek hosszú listáját kifüggesztettem, mert hál’ istennek szinte minden fontos magyar író és költő kitűnő olasz fordítóra talált. Némelyik persze többre is. Így valahogy divatba is jött a magyar irodalom, mint melléktárgy, az angol és amerikai irodalmat tanulók körében, Arnót lehetett volna velük rekeszteni. De nem kevesen jöttek Kosztolányival vagy Madáchcsal a hónuk alatt a skandináv nyelveket tanulók vagy a színháztörténészek meg a művészettörténészek közül is. Volt olyan félévi vizsgám, amikor több százan tolongtak a folyosón, mert felkészültek Petőfiből, Paolo Santarcangelinek a nagy Utet kiadónál frissen megjelent Petőfi-összeséből.

Cs. A.: Szegény megboldogult Santarcangeli Pali bátyám a barátom volt, ezért csak halkan, zárójelben merem mondani, hogy milyen rosszak azok a fordítások. Persze sokkal jobbak a semminél.

H. M.: Akinek nem tetszik, vagy éppen felkeltette az érdeklődését mégis Pali bátyád, az olvashatta, úgy emlékszem, új kiadásban is Petőfi legelső olasz fordítását, a Petőfivel kortárs Cassonétól. Ő Garibaldi seregében harcolt az átkos Ausztria ellen. És Világos után az Olaszországba sodródó magyar honvédektől hallott először Petőfiről. Később a teljes Petőfi lefordításának szentelte a hál’ istennek hosszú életét. Még a huszadik században is kapott az agg Cassone hódoló szerelmes leveleket egy ifjú irodalombarát pesti hölgytől: Margittól. Az évtizedek óta tolószékbe kényszerült olasz hadfi távházasságot kötött soha nem látott szerelmével. Levelezésük fennmaradt részét Roberto Russpanti kutatta föl és adta ki… Akkoriban az Írószövetségben ügyködtem, és boldog voltam, hogy Kiskörösön, Petőfi Sándor szülőházának kertjében emlékszobrot állíthattam Cassonénak… Cserébe aztán nemrég Cassone szicíliai szülővárosában, Notóban szobrot állítottak Petőfi Sándornak. Beteljesült a távszerelem.

A sok diák, akik potyavizsgát reméltek az esame liberalizzato jóvoltából, beleszerettek valamelyik magyar költőbe vagy íróba, és felkutatták műveiknek minden elérhető olasz fordítását. Vagy akár angol fordítását. És azután elmentek hosszú e hazának valamelyik városába latint, olaszt vagy filozófiát tanítani, és nem felejtették el ifjúkori olvasmányemlékeik között számon tartani Petőfit és József Attilát vagy Mikszáth Akli Miklósán a nevetésüket. És azt, amit Madáchtól tanultak meg, hogy hogyan küzd az első ember azért, hogy értelme legyen ezen a földön utódokat nemzeni.

Cs. A.: A tanításban (mint minden más emberi tevékenységben is) fontos szerepe van a találékonyságnak. Ezt életem folyamán középiskolai igazgatóhelyettesként (a zavaros ’68–’73-as években), azután egyetemi tanárként és dékánként is megtanultam. Sajnos az ötletszegénységet is tapasztaltam néhány pedagógus ténykedésében, ami bizony unalmassá és utálatossá teszi középiskolai és egyetemi oktatásunkat. Más kérdés, hogy a gyerekek is mindig valami meglepetésre, ajándékra várnak. És nem kapják meg a tanároktól sem az egyiket, sem a másikat. Tőled nyilvánvalóan olyan tudást kaptak, ami meglepte őket, mert az olaszoknak – akik alapvetően sznobok – a magyar költészet nagy és megdöbbentő élmény. Itt szeretném megjegyezni azt is, hogy itt, Magyarországon Albini fordításairól rosszízű megjegyzéseket, elmarasztaló kritikákat hallottam a kissé betűrágó, nehézkes kritikusoktól. Én pont ezeket tartottam remeknek és vonzónak mindig. Nem szöveghű fordítások ugyan, de van bennük zsenialitás, és az olasz nyelv nagyon kifinomult, magas szintű ismeretét feltételezik. Albini nagyon sokat tett a fordításaival a magyar költészet megismertetéséért.

H. M.: Nagyon sokat. Hozta a maga spontán, odaadó, majdnem azt mondom, önfeláldozó munkáját, hogy egy ismeretlen nyelvből egy-egy kötetnyi verset lefordítson. Miért? Anyagilag nem volt kifizetődő, legföljebb a pesti rossz nyelvek rebesgették, hogy biztos azért teszi, mert sokat keres vele. De hát a magyar költők verseskötetei nem jelentettek üzleti hasznot senkinek. Hogyha ő azt az időt a maga széles körű tudásával a görög drámát népszerűsítő cikkekre vagy rádió-előadásokra, vagy kötetek előkészítésére áldozta volna, sokkal többet kap a munkájáért.

Cs. A.: Ilyesmivel is foglalkozott. Nagyszerű kötetei vannak az antik görög komédiákról is.

H. M.: A torinói nagynevű Garzanti cég adta ki a könyveit, amelyek iskolákban kötelező olvasmányok is voltak. Weöres és Illyés verseinek fordításköteteivel ezt nem remélhette. Mégiscsak meglepő, hogy jön egy fiatalember, rátermett, tehetséges, elismerik mint klasszika-filológust egész Olaszországban, és egy ismeretlen nyelvből fordít ismeretlen költőket, ahelyett hogy Rilkét vagy Kavafiszt fordítaná, vagy az épp divatos franciákat. Mert ő nagyon jól tudott németül és franciául is, hollandul és angolul, és mindebből fordíthatott volna sikeres könyveket, de a magyarból kezdi el, József Attilát elsőnek. Az olasz értelmiség jó része akkor kommunistabarát volt. És a magyarokat amúgy is szeretik az olaszok. Tehát volt egy magyar részről nagyon könnyen elérhető olasz értelmiség. S emlékezhettek az ’56-os forradalomra, amelyik mind a jobboldalt, mind a baloldalt „unisono” magyarszimpátiára buzdította.

A magyar forradalom utáni nagy szétszóratásban a sok fiatal között egy Lukács-tanítvány is, Mészáros István, kimenekült Nyugatra, Olaszországba. És odakint írt József Attiláról egy monográfiát, amit Feltrinelli kiadott, és e kiadó könyveit minden magára adó egyetemi hallgató megvásárolta. Ezt is. Számít még az is, hogy Olaszországban inkább, mint Magyarországon, a költőkről szóló tanulmányok éppen olyan fontosak lehetnek, mint maguk a költői szövegek. A „saggistikának” nagy keletje van.

És Albini ugyanebben a pillanatban jelentette meg József Attila verseinek nagy fordításkötetét. Tehát volt egy érdeklődést keltő tanulmánykötet, volt egy évszázados és politikailag pillanatnyilag aktuális magyarbarátság háttérként, és egy klasszika-filológus, akinek fontos az, hogy ismeretlen nyelvből egy nagyon érdekes és szép verseskönyvet tegyen le az asztalra egy tragikus sorsú magyar költőtől.

Cs. A.: Albininek az az érdekessége, hogy nélküle Magyarország és a magyar költészet teljesen más arcát mutatta volna. A többiek, mint Pálinkás, Ruzsicska vagy maga Santarcangeli (aki jogász volt), inkább irodalomtörténészek voltak, nem volt költői ihletük. Bár hozzá kell tennem, hogy ugyanabban a sorozatban, ahol Albini József Attila-könyve jelent meg, Santarcangeli Pali publikált egy nagyon tisztességes Ady-antológiát, Sangue e oro címmel. Vannak benne igen szép fordítások. De az igazi költő, aki művészi képességgel tudja tolmácsolni a magyar költőket, az Albini, mert Albini maga is költő. A nagyszerűsége leginkább abban áll, hogy úgy tudta összeválogatni a költeményeket, hogy azok képesek voltak a magyar lelkivilágot, a magyar univerzálékat, a magyar bölcsészetet bemutatni, nem a szokásos magyar retorikát, folklorisztikát, mint a többiek. Elsődleges érdeme a válogatásaiban van. Ebből a szempontból is találkozott – tudomásom szerint véletlenül – a Mészáros-féle esszével.

H. M.: Santarcangelinek élete vége felé szárnyakat adott az ihlet, és írni kezdte saját költeményeit.

Cs. A.: És gondozta Karl Gustav Jung számtalan művének olasz fordítását, amiért senkitől nem kapott elismerést, és ami nyilvánvalóan óriási erőfeszítésébe került. Einaudi adta ki, aztán Boringhieri. Én inkább mint embert szerettem őt. Mint Petőfi-fordítót nem. Meg is mondtam neki. Én Petőfit másképp fordítottam. De visszatérve Albinire: ha ő nem létezik, ki kellett volna találni. Ő aztán tőled is fordított.

H. M.: Igen, legalább tizenkét drámát. Ő vezetett be engem drámaíróként Olaszországba. Ha itt, a lakásomban a folyosón megnézed ezt az óriási plakátot a Néró játszik darabomról – ennél nagyobb plakátot én még életemben nem láttam. Ezzel volt kitapétázva Róma meg Torino meg Firenze, mert egész Olaszországban játszották. Ő fordította, az Einaudi Kiadó számára, a Berlioz-darabot is, amit állandóan ismételtek a rádióban, ő fordította a Zsenik iskoláját, a Késdobálókat, a Freud-drámáimat, mindent. Legalább egy tucat darabot.

Cs. A.: Albini fordításai nagyon közel vitték az olasz közönséget a világirodalom jó néhány alkotásához. Még Kazinczyról szerettem volna beszélni, aki elsősorban nyelvrontó-nyelvújító nyelvész volt, de kiváló költő is, akit nagyon megszerettek az olaszországi diákok. Tudós ember, aki hihetetlenül kedvesen tudja megszólítani a szerelmét a verseiben. És aztán Csokonait is említeném. Volt egy fordításom, a már idézett Fársáng búcsúzó szavai, amelyet egy olasz színész többször is felolvasott a rádióban, mert megszerette. Szerintem sok olasz azért jön szívesen Budapestre, mert jó hírneve van Magyarországnak, elsősorban a költőknek köszönhetően. Most találkoztam egy munkatársammal, és együtt ebédeltünk az Aranybárány vagy valami hasonló nevű vendéglőben. Amikor beléptünk, arra lettünk figyelmesek, hogy két – különböző asztalnál ülő – olasz hölgy olaszul dicsérte az ételeket: „Eccellente”.

Az, hogy annyi külföldi jár Magyarországra, részben a magyar kultúra vonzerejének köszönhető. Az olaszok az évtizedek folyamán egy felsőbbrendű magyar valósággal találkoztak, és sokan tisztelegve jönnek Magyarországra. A magyarok hírnevét a magyar kultúra is megörökítette. És ebben az irodalomnak és a zenének jutott a főszerep. Nem másnak. Tisztelik. Nem okvetlenül szeretik, de tisztelik.

H. M.: Hát nézd, ezt a tiszteletet lehet érezni, bár most nem az olaszokról beszélek, de már említettem az előbb, hogy Mitterrand úgy jött Budapestre 1982-ben, hogy kimondta: egy költészeti nagyhatalomhoz jön látogatóba. De az első pillanattól mutatta ezt a tiszteletet, és ahogy késő délután megérkezett, vacsorát rendeztek a Parlamentben. Ott a vacsorán az első szava egy József Attila-idézet volt, mindjárt kérte a kíséretében levő költő barátját, Guillevicet, hogy a maga fordításában mondja el a verset. A hivatalos programját másnap kezdte: a protokoll szerint beiktatott legelső műsor: „Reggeli Illyés Gyulánál a Józsefhegyi úton”. A francia államfő megjelent a Józsefhegyi út és a Csejtei utca sarkán, kísérői társaságában. Bementek Illyéshez reggelizni.

Elképzelem, ami mindenkinek eszébe juthatott, hogy a szemben lévő villa gazdája, Kádár János, háza előtt a nagy sokadalom hangjára előjön reggeli melegítőjében megnézni, hogy milyen magas látogatók törnek rá váratlanul. Nagykövetségi autók francia zászlókkal. Csakhogy aznap Illyés Gyula volt Magyarországnak, ennek a költészeti nagyhatalomnak a fejedelme.

Cs. A.: Érdekes ebből a szempontból például az is, amit az olasz diákok gyakran emlegetnek, nevezetesen az, hogy tele van a hócipőjük a parnasszusi poétákkal, akiknek csak dekoratív szerepük van, mint a lelkészeknek. Nem tudom, hogy állunk a mai magyar költészettel.

H. M.: Tegnap járt nálam az egyik kedves felolvasóm, és nem először felolvastattam vele a legutóbbi Kortársból két költő verseit. Az egyik a velem egykorú, Amerikában élő Horváth Eleméré. A kultúra és az életkor magas csúcsáról látja a világot. Hat vagy nyolc vers van tőle. Egyik megragadóbb, mint a másik.

És mellette egy fiatal hazai költőnek a nagylátomású verse! Szentmártoni Jánosé. Mintha egy halálmenet képe volna mögötte, nem véletlenül utal Madách londoni jelenetére, a haláltáncra. De azt hiszem, hogy a mélyén inkább 1956 emléke van, mert ennek ötvenedik évfordulójával kapcsolatos. Utcai tüntetések szuggesztív sora. Lélegzetelállító nagy vers. A felolvasóm elkérte a folyóiratot, hogy ezt otthon is olvashassa.

Az az érzésem, hogy a nyelvnek az az ereje, amiről te is beszéltél itt kezdetben, olyan lendületet adhat a mai magyar költőknek, hogy továbbra is, bármelyik pillanatban remélhetjük, hogy ezt a kicsinyes életet, elbanalizált kulturálatlanságba taszított Magyarországot megválthatja egy új Ady vagy egy új Madách, vagy egy új József Attila.

Cs. A.: Időnként el vagyok keseredve a magyar mindennapokban, de örülök annak, amit mondasz. Én is hiszek abban, hogy van erő a nyelvben és a nemzetben, amelyhez csak egy Prométheusz kell, aki magához ragadja a szikrát, és továbbadja. Ha ma Magyarországot ismerik a világban, főleg Európában, az csak szellemi méltóságának köszönhető. Abban nagyhatalom!

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben