×

Nem néma nemzet

„A magyar költészetnek különleges vonzereje van…” 1. rész

Csillaghy András

2009 // 10
H. M.: Ugye, milyen szépen alliterál a címben az a három n?

Cs. A.: Negatív a megközelítés, de érdekes!

H. M.: Még egyetemi hallgató voltam, amikor első állásomként a Budapesten megjelenő francia folyóiratnak lettem belső munkatársa, titkára. Ez a folyóirat társfolyóirata volt az angol nyelvű Hungarian Quarterly című, negyedévenként megjelenő kiadványnak. Az akkori Vilmos császár út (a mai Bajcsy-Zsilinszky út) elején, az Auer Gázházban volt a közös szerkesztőség. De nemcsak nyelvében különbözött a két kiadvány, hanem szerkesztői elveiben, szellemében és tipográfiájában is. Véletlenül sem akadt közös témájú írás a két lapban. De mégis összefogta őket a főszerkesztő: Balogh József. Ő a Bethlen-kormány idején tűnt fel, Bethlen István köreihez tartozott. Ma úgy mondhatnánk, hogy kulturális menedzser volt, a maga nemében lapalapító géniusz. Harmadik folyóirata a ma is élő (immár lassanként századik évfolyama felé közeledő) Magyar Szemle volt. Ezt is ő alapította, és hozzá a Magyar Szemle könyveinek kiadóját. Ám Szekfű Gyulával volt valami személyes differenciája, és ezért Balogh a Magyar Szemlétől később megvált. Eredetileg ennek a szerkesztősége is a Vilmos császár út 3. szám alatt volt. A szerkesztőségi helyiségeket Auer Lipóttól kaptuk, ő ezzel támogatta az ügyet. Balogh Józsefnek ezt a tevékenységét nemcsak a Bethlen István körüli liberális-konzervatív politikusok (Gratz Gusztáv, Esterházy Móric, Klebelsberg Kuno stb.) támogatták, hanem a gazdasági élet vezető egyéniségei is, és itt legelsősorban báró Kornfeldt Móric nevét kell említenem, akinek a szerepe a húszas és harmincas évek kulturális felvirágoztatásában hasonló volt ahhoz, mint amit a mi időnkben Soros György aktivitásában láttunk. De bizonyára nagyobb hatású is volt ennél. Jó sorsom úgy hozta, hogy ebben a körben kezdhettem el az életemet – a történelmünknek egy tragikus időszakában, kevéssel a II. világháború kitörése után.

Balogh József pályájának indító mozzanata még a trianoni sokk volt. Egykori ellenségeinkkel, a két nyugati nagyhatalom kulturális életével igyekezett szellemi, emberi – és persze politikai – kapcsolatokat teremteni, nehogy még egyszer bekövetkezzék rémálma: egy második Trianon.

Az a szép alliteráló cím, amit a mai beszélgetésünk fölé kitűztem, tőle való. Nem néma nemzet címmel a Magyar Csillagban közölt emlékezetessé váló cikket a francia és angol kultúra felé irányuló magyar tennivalókról.

Egy ilyen mester mellett tanultam bele az életem egyik felét betöltő tevékenységbe: az egyetemes mondanivalójú magyar lírát ismertté tenni a világnyelveken. Mert az életem másik felét már akkor is, és azóta is, a drámaírás jelenti, és emellett egy magasabb igényű modern magyar drámairodalom szolgálata. A Revue-nél töltött időm első évében, 1941-ben jelent meg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában első kiskönyvem, egy párbeszédes esszé: Nemzeti színjátszás – drámai magyarság. A következő év számomra a csodák éve volt. Májusban egy nemzeti színházi bemutató: Hősök nélkül. És a nyáron, mint a Revue munkatársa, külügyminisztériumi ösztöndíjat kaptam Svájcba. Többször megírtam már azt a gondviselésszerű találkozást az első emberrel, akit Genfben az utcán megszólítottam szállásomat keresve: egy emigrációban élő nagyszerű francia költő volt, akivel az első naptól kezdve fordítottuk franciára legelőször József Attilát, aztán Radnótit, Illyést és másokat.

Cs. A.: Most megpróbálom összefoglalni az én személyes kapcsolódásomat a magyar irodalomhoz. Én egy későbbi generációba tartozom: amikor te Genfben Prudhommeaux-val fordítottad József Attilát, akkor én még a gyerekszobámban a kisvasutammal játszottam Budapesten. Aztán a szüleimmel elhagytam Magyarországot, és akkor persze még nem sejthettem, hogy életem végéig ezt az országot fogom az egyedüli, az igazi hazámnak tekinteni. Úgy tűnik, a sors engem is európai életre predesztinált. És ebben a sorsban a magyar irodalom, különösen a magyar költészet döntő szerepet játszott. Nekem főleg családi emlékeim vannak Magyarországról, amelyek – habár versekhez kötődnek – kevésbé érdekesek.

H. M.: Már eddig is többször idézted azt a ritkán hallott kuruc dalt, hogy: „Rongyos a dolmányom…”

Cs. A.: Apámtól számtalanszor hallottam dudorászni:

Rongyos a dolmányom,
Már milyen is lenne?
Hét vármegye sarát
Kifeküdtem benne,
Kifeküdtem benne.

Ez az életérzés nagyon emlékeztet a menekültekére; de aztán belép a szerelem, amely megváltja az ember sorsát:

Cserepes a szám,
Hideg szél kifújta.
Ha te megcsókolnád,
Piros lenne újra,
Piros lenne újra.

Nem tudom, hogy ez kuruc nóta lehet-e, de apámnak ez volt az egyik kedvenc dala, amely végigkísért gyerekkoromtól. Amikor aztán apám egyszer el is zongorázta nekem, akkor tudatosodott bennem, hogy én zongorázni akarok, mégpedig magyar nótákat akarok zongorázni.

1945-ben hagytuk el az országot. Ausztrián keresztül Svájcba mentünk, aztán Olaszországba, a dél-tiroli Oberbozenba. Jellemző az akkori időkre és a liberális gondolkodásra, hogy ötéves koromban a magyar mellett már tudtam valamennyire németül és franciául is, mert Pesten volt egy szörnyűséges német nevelőnőm, Fräulein Watzulik, és egy angyali kis francia nyelvű mademoiselle, aki életem első nagy szerelme volt. Fräulein Watzulikot valószínűleg a Gestapo építette be hozzánk, mert az apám az akkori MATART-nak (Magyar Telefon Automatának) volt a vezérigazgatója. Ő is ismerte valamennyire Horthyékat, ezért került sor később arra a nevezetes találkozásra ifjabb Horthy Mikivel Velencében. A szülőhazámmal folytatott nagy belső vitám akkor kezdődött, amikor először hallottam apámtól azt a Petőfi-verset, hogy:

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar…
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Az El nem hagynám én szülőföldemet sor körül kezdett időnként bűntudatom lenni. Feltételezem, hogy amikor apám Horthy Mikivel találkozott a Lidón, és több napon keresztül beszélgettek, az aranyvonat körüli legenda is szóba kerülhetett, Ezzel sokan foglalkoztak akkoriban Keleten és Nyugaton. Csak később értesültem – elsősorban a könyvekből – arról, hogy az apám szerepe ebben is a kifogástalanabb volt. Ezt Horthy Miki is tudta.

H. M.: Milyen ember volt a fiatalabb Horthy fiú?

Cs. A.: Nagyon rendes, úriember, okos és szimpatikus. Velem is elbeszélgetett egyszer. Mind a két fivér úriember volt, az apám szerint jól neveltek, kiegyensúlyozottak. De tény, hogy István népszerűbb volt az országban. A mi sorsunk nem is annyira a kormányzóhoz kötődött, hanem sokkal inkább Habsburg Albrecht főherceghez, aki két évet töltött velünk a menekülésben. Albrechtnek, akinek szenvedélye a cipőpucolás volt (reggelente iszonyatosan sok cipőt tudott kifényesíteni), döntő szerepe volt abban, hogy Olaszországba kerültünk. Kis udvara Svájc, Trento és Velence között működött, ahol a legszorosabb munkatársai Feier Sándor, egy Unterrichter nevű ügyvéd, egy Ghesla nevű olasz gyáros és a szintén olasz Sartoriék voltak, de az akkor még kezdő, később híressé lett (államfővé avanzsált) trentói politikus, Alcide De Gasperi is szoros kapcsolatban volt vele és velünk is. Emlékszem, hogy Bolzano után a következő állomásunk a Garda-tó-parti Malcesinében volt, ahol két gyönyörű nyarat töltöttünk, mert apámék a tó északi partján fekvő, Habsburg Albrecht tulajdonában lévő arcói kastélynak és az ahhoz tartozó parknak az értékesítésével foglalkoztak. Apám imádta Olaszországot, nyolc nyelvet beszélt folyékonyan, kívülről ismert több olasz operát. Ő volt az első latintanárom is. Horatius, Vergilius, Ovidius, Catullus szavalása mellett azonban szívesen idézett magyar dalszövegeket és a nagy magyar költők elbűvölő verseit is. Szóval a mindennapi életünk tele volt zenével és költészettel. A menekülés dacára apám tudatosan ápolta bennünk a vándor-, illetve későbbi észrevételeim szerint a „kuruc, bujdosó” szellemet. Szerencsésnek mondhatja magát az az ember, akinek szülőházában létezik könyvtár. Nekünk csak egy kis könyvtárunk volt, hiszen meneküléskor nem hoztunk magunkkal tulajdonképpen semmit, de Triesztben (Észak-Olaszországban) akkor még volt két-három magyar nyelvű irodalmat is árusító könyvesbolt. Ezekben apám kedvencei: Ady, Kosztolányi, Babits, Vörösmarty, az Erdély-trilógia, Mikszáth Kálmán és – érdekes módon – még Mikes Kelemen Törökországi levelei is fellelhetők voltak. Apám maga is költő volt, a Széchényi Könyvtárban találkoztam egy kis verseskötetével, amelynek a létezését nem is sejtettem. Imádta József Attilát, Arany Jánost, de Tompa Mihályt is, akitől első emlékeim közé tartozik a

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Itt megakadtunk. Háború, menekülés, hazátlanság idézete következett. Hátborzongató érzések.

Aztán jött:

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Átéltem az érzelmek ellentmondásosságát, és lélekben megfogadtam, hogy nem hagyom el „bús anyámat” (bár édesanyám szerencsére bájos, csinos, vidám, feledhetetlenül kedélyes és aranyos nő volt, és nem tudtam fellelni benne semmilyenféle bús anyát). A lebombázott Budapest ellenben mindvégig „bús anya”-ként maradt a szívemben. Egy hat-hét éves gyerek ezt a magyar táj képeivel teleírt verset egy velencei téren tudja a legfájdalmasabban megérteni. Akkor azt is megfogadtam, hogy ha nem értik az én nyelvemet, majd én érteni fogom az ő nyelvüket. Tán ezért lettem aztán nyelvész. Arra még emlékszem, hogy apám Jókait nem szerette, és tényleg nem értem, miért, de idézte Baudelaire-t, Verlaine-t, sajnos Géraldyt is, aztán Goethét, Schillert, Rilkét és a többi nagy írók közül Puskint is, persze eredeti nyelven. Azt hiszem, hogy gyerekkorom óta csak nálad, Hubay Miklósnál találkoztam ilyen „prodigious memory”-val, mint amilyen az apámé volt. Akkor értettem meg, hogy a versekben a ritmuson kívül, a dallamon túl, amelyben valamilyen egyetemes harmónia rejtőzik, egy finom, szüntelen pszichologizálás történik az érzelmek körül, az élet sokszínű értelmével kapcsolatban. Tán akkor kezdtem fölfedezni, hogy a vers egyfajta mindentudást nyújt, leginkább az emberekről és az életről. Amikor a kalandozások után 1947 tavaszán Velencében telepedtünk le, még egy szót sem tudtam olaszul. Ősszel olasz iskolába írattak be a szüleim, és az első tanév végén már az osztály legjobbja voltam olaszból, mert én irodalmi nyelven fogalmaztam, és nem venetói tájszólásban beszéltem. Arra emlékszem, hogy a fasizmus nacionalista nevelése dacára mindenki a nyelvjárásokat vagy a regionális köznyelvet használta. Sőt, az első iskolaéveimben, amikor valaki megkérdezte, hogy ki beszél szépen és szabályosan olaszul ebben az osztályban, azt felelték hozzám fordulva, hogy csak az a lengyel vagy horvát vagy micsoda fiú. Az „ungherese” nem jött ki a szájukon. Talán mert hosszúnak találták.

H. M.: Ezek olyan furcsa históriák. A nagynéném mondta (valamikor halála előtt sokat beszélgettem vele), hogy az édesanyja leveleit tegyék majd a koporsójába, és akkor mesélte azt is, hogy milyen volt ez az ő levelezése édesanyjával Magyarországra, mert őt, valahol Bécs mellett, egy lánynevelő internátusban nevelték. Németül semmit sem hallott addig, és karácsonykor az övé volt a legjobb német dolgozat.

Cs. A.: Kis magyar csodák. Az olaszok gyakran mondják, hogy nekünk, magyaroknak természetes adottságunk van a nyelvekhez.

H. M.: Lilla nagynéném megtanult angolul és franciául is, és amikor a kitelepítéskor Mezőberényből kiszabadulva beköltözött Gyulára, nyelvórákat adott egy vagy két évtizedig, haláláig, nyolcvanéves koráig. S felvirágoztatta Gyulán a nyugat-európai nyelvek általános ismeretét. Gyula poliglott város lett, hála Lilla néninek.

Cs. A.: A szocialista oroszmánia azonban mintha eltompította volna ezt a természetes magyar adottságot. Akkoriban Velencében élt egy édes-aranyos magyar család, ez birtokolta és vezette a Szent Márk tér közelében lévő Budapest Hotelt, amely első lakásunk lett. Tóth bácsiéknak hét gyermekük volt: két fiú, akik akkor már papok voltak, és öt bűbájos, csinos lány, akikbe természetesen fülig szerelmesek voltunk az öcsémmel, Mityával. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy melyik a legbűbájosabb és a legcsinosabb. Nem emlékszem, hogy egyszerre voltam-e szerelmes mindegyikbe, vagy egymás után udvaroltam-e nekik, hétévesen.

H. M.: Nem a Zatterén volt ez a hotel?

Cs. A.: Nem. Ez majdnem szemben volt a San Moisé-templommal, a gondoláktól nem messze, és a San Moisé parókiájához tartozott. Ez volt a Velencében élő magyarok központja. Itt tartottuk a nagy ünnepeket, amelyeken a Tóth Gyuszi vagy Miki főtisztelendő, illetőleg a San Lazzaro-szigeten lakó két magyar örmény főtisztelendő miséztek, és az ottani magyarok persze az egész misét végigénekelték. Tóthéknál találkoztam egy csodálatos nagy zongorával, amelyen apám is játszott néha, de a legbámulatosabb számomra az volt, ahogyan a lányok beszéltek: nagyon keverték a magyar nyelvet az olasszal. A szállodában sajátos idiolektus létezett, például: „légy szíves, add ide, per piacere, a cukrot, mert amáro (’keserű’) ez a caffelatte (’tejes kávé’).” Az is gyakran előfordult, hogy a felnőttek magyarul beszéltek hozzánk, és mi olaszul válaszoltunk. Például olyan mondatok is elhangzottak, hogy: „Andris! Hagyd már abba!” Erre én olaszul azt válaszoltam: „Va bene. Basta!” De ezt az utóbbi szót már halkan mondtam, félve a pofontól. Még az idegen nyelvek karának dékánjaként sem tudtam meggyőzni tisztelt egyetemi kollégáimat arról, hogy az úgynevezett plurilingvizmusnak nem a nyelvtani normák szigorú és visszataszító betartatása a legjobb indítéka, hanem a nyelveknek ez a liberális és valamennyire kreatív felfogása. A hotelnek Mária néni, egy kétszáz kilós gyönyörűség főzött, akinek a szemében folytonos napsütést látott az ember, és aki úgy tette nyilvánvalóvá a szeretetét, hogy egyfolytában szidott, ugyanakkor agyonkényeztetett mindenkit. Szóval magyaros volt a koszt is, ami természetesen segített magyarságunk megőrzésében. A pastasciuttákkal sokkal később találkoztam, a szalézi papok kollégiumában. Az is jellemző ezekre az emberekre, hogy tudomásom szerint Mária néni is, Tóth néni és még mások is öregkorukra visszatértek Magyarországra. Csupán egyetlen dolog töltött el minket (az öcsémet, Miklóst és engem) szomorúsággal, az, hogy a Tóth lányok és kislányok (ha jól emlékszem, Mária, Anita, Erzsébet, Margu és Kata), akikkel együtt játszottunk, együtt kirándultunk Velencében, s akikkel igen-igen jó barátságban voltunk, persze freudi vágyakat táplálva irántuk, inkább az olasz fiúkat kedvelték. A magyar kolóniában találkozhattunk fiumei magyarokkal és a régi Nagy-Magyarország különböző területeiről Velencébe menekültekkel is. A Szent István-miséken együtt énekeltük a Himnuszt vagy a „Boldog asszony anyánk, régi nagy pátrónánk”-at, amelynek ősmagyar kulturális jelentését csak ötven évvel később, Erdélyi Zsuzsanna tanulmányait olvasva fogtam fel. A magyar kolónia annyira nagy létszámú volt akkor Velencében, hogy a San Lazzaro szigetén lévő örmény kolostorban András atya, vagyis padre Andrea és Lukács atya, vagyis padre Luka, akik Erdélyből kerültek San Lazzaróra, kiadtak egy szép magyar költészeti antológiát, egy nyolcvanoldalas, sokszorosított kötetet és a Toldit rövidített formában, negyvenoldalnyi terjedelemben. Ezek jelentették az „Ahogy lehet” című sorozat első két kötetét. A magyarság és a magyar nyelv megőrzésének vágya nemcsak az okos, szép emberek, az illatos kalácsok és a karácsonyi beiglik kedvéért támadt bennünk. Más indítékai is voltak. ’47–’48-ban elsősorban azt reméltük, hogy rövidesen hazatérünk. Aztán amikor az osztályban elénekelték a Piave patriota dalt, és oda jutottak, hogy „il Piave mormoro: non passa lo straniero” (a Piave folyó azt zúgja: itt nem fog az idegen átkelni), akkor az egész osztály felém fordult, és grimaszokat vágott. A Piavénál állt meg az olasz front az I. világháborúban. És én voltam az „idegenek” jelképe. Más is kötött a magyar nyelv megtartásához: amikor pár évvel később, hogy Mogliano Venetóban, a szalézi kollégiumban észrevettem, hogy a papok kibontják és elolvassák a panaszainkkal és meghitt vallomásainkkal teleírt, szüleinknek küldött leveleinket, felháborodásomban magyarul kezdtem el írni a leveleimet, persze olasz helyesírással, hiszen én soha nem jártam magyar iskolába (csak sokkal később, már egyetemistaként). Sokat és jól szórakoztam azon, hogy az olaszok a kanyart kurvának nevezik, az elég szót basztának ejtik, a keresztapám vezetéknevét pedig olaszul úgy kell kiejteni, hogy Szartóri, a szobalányunkat a Lidón Pinának vagy Pinuccsának hívják, de hát az olaszok a c-n k-t értenek, az s-t sz-nek olvassák stb. Édes jó apám helytelen ortográfiámat csak a következő találkozásunkig tűrte, aztán Mikszáth Akli Miklósát nyomta a kezembe, hogy „olvasd el háromszor, fiacskám”. Így aztán ez a regényszöveg lett az én első magyar általános iskolám. Tizenegy éves koromtól kezdve már eredetiben olvastam a magyar költőket, akik számomra sokkal izgalmasabbaknak tűntek, mint az olaszok. Ezen talán egy magyar csodálkozik. Elég korán találkoztam két kedvenc írómmal: Kazinczy Ferenccel, a nyelvújítás vezérével, aki A nagy titok című kétsoros költeményében mindössze ennyit ír: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot!” Akkoriban főleg Csokonai Vitéz Mihály, kedvenc poétám verseivel ismerkedtem szívesen, amelyek merész, sőt szemérmetlen olvasmányok voltak a papi kollégium falai között. Eszembe jut A Fársáng búcsúzó szavai:

Űzik már a Fársángot,
Bor, muzsika, tánc, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a Fársángot!

Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
De itt lepnek a papok:
Fussatok hát, víg napok…

Szűnjetek meg, hahoták!
Pszt! minden táncpaloták!

Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
Itt van, itt a szent pallér:
Könyvhöz, dáma s gavallér!…

Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár
Csont azoknak, kik késnek:
Vége már a nőszésnek!

Robbantó hatása volt lelkemben annak, hogy Csokonai egy latin közmondást idéz: Tarde venientibus ossa (Csont azoknak, akik késnek). De az olasz költészetben a késő barokkban vagy a rokokó korszakban nem létezik Csokonai zsenialitásához mérhető, víg és bánatos, végtelenül ironikus és mégis aranyos, kedves poéta. Nagy hatást gyakorolt rám. Észrevettem, hogy a magyar költészetnek különleges vonzereje van, és ez nem létezik egyetlen más irodalomban sem. Francesco De Sanctis, a nagy XIX. századi olasz irodalomtörténész az olasz költészetről szólva azt a megállapítást tette, hogy az Petrarcától kezdve távolra kerül a világtól, a mindennapoktól, felvonul a Parnasszusra, hogy elmeneküljön a tényleges társadalmi élettől. A magyar nem. A magyar költő nem a múzsának ír, hanem az embereknek. Bár Arany János mindezt megkérdőjelezi: „Bezzeg de nem megy nékem / Tillaárom haj! / Ez az én mesterségem / Tillaárom haj! / Ha dolgoztam, kirakom: / Azt se kérdik, hogy adom. / Tillaárom haj! // Háborúban azt mondták, / Tillaárom haj! / Most keveset adunk rád: / Tillaárom haj! / Béke-időn azt vetik, / Másra kell a pénz nekik. / Tillaárom haj! // Ne volnék csak ilyen vén! / Tillaárom haj! / Író-tollam letenném / Tillaárom haj! / S beszegődném maholnap / Csizmadia-inasnak. / Tillaárom haj!” Azt, hogy vénnek érzi magát, 1850-ben írta, ha jól emlékszem, harminchárom évesen. Ettől eltekintve Arany Jánosnak, ahogyan Petőfinek is, óriási jelentősége van még manapság is. A napokban elmentem Petőfi szobra mellett a Duna-parton, ahol éppen szónokolt valaki az egybegyűlteknek. Körülbelül ötszázan lehettek. Ilyet nem tudnék elképzelni Olaszországban sem Carducci, de még Dante szobránál sem. Az olasz költőknek fennkölt, „költői” témákkal kell foglalkozniuk. A magyarok emberi témákkal foglalkoznak. Az olasz költőket – én majdnem tizenöt évig tanítottam olasz gimnáziumban olasz és latin irodalmat – az iskolában a mindennapi nyelvre kell átfordítani, mert végig udvari, aulikus nyelven írnak. A magyar költőknek döntő szerepük volt a magyar beszélt nyelv kialakulásában és befolyásolásában. Az olasz nyelv még ma is szét van szabdalva északolasz, közép-itáliai és délolasz dialektusokra. Közben már Galeotto Marzio is rácsodálkozik Mátyás király udvarában, hogy a magyar nyelv milyen egységes. Nem ismerek olyan olasz poétát sem, aki az „anyja tyúkjával” vagy Pató Pállal foglalkozott volna, illetve aki ezt megtette, mint például Rómában Belli vagy Milánóban Porta, annak milánói vagy római dialektusban jelentek meg a versei.

H. M.: Erre én csak azt tudom mondani, hogy amikor egyszer az egyetemen az egyik szeminárium magyar költészetről szólt, és megkérdeztem a firenzei növendékektől, hogy mit tartanak a legszebb magyar költeménynek, kórusban kiáltották, hogy az Anyám tyúkját. Meglepett és jól is esett ez a fellelkesülésük Petőfinek épp e verse iránt. Mi, magyarok mintha nem értékelnénk ennyire a versben megnyilatkozó nagy szeretetet. A versben oly kedvesen megszólított Morzsa kutya nevében is hálát éreztem. A magyar költészet érzelmi gazdagsága megüti az idegen gyerekek szívét. A mieinket már nem annyira. A másik kedvenc vers a Mátyás anyja volt. Persze, mert a „Mama” szentség minden olasz számára.

Cs. A.: La mamma č sempre la mamma (A mama mindig mama marad). De vigyázni kell, mert az olaszoknál nagy a mama-retorika.

H. M.: Aztán József Attilának a Mama című költeménye. Ebben semmi retorika nincs, de a kor legnagyobb olasz szellemét is megejtette. Szinte hihetetlen az, hogy Benedetto Croce egy elragadtatott oldalt írt erről a költeményről – talán még József Attila életében! –, amelyet Ruzsicska Pál olasz fordításában valahol olvasott.

Cs. A.: Az olasz költészetben aránylag későn jut kifejezésre az édesanya iránt érzett mélységes szeretet. Talán Pascoli az első, aki a XX. század küszöbén meghitt hangon beszél az édesanyáról. Janus Pannonius szép elégiát írt az édesanyja haláláról. Pannonius Martialis epigrammáit utánozza, jóllehet ő jóval merészebb, mint latin példaképe. Persze Janust rosszul fordították olaszra is, sajnos, magyarra is időnként. Ő olyan tökéletesen tudja hajlítani a reneszánsz kori latin nyelvet, hogy az szemérmetlen iróniát és merészséget is ki tud fejezni egyszerre. Mindez magyar szelleméről árulkodik. Az olasz növendékek nagyon szerették. Ezért kezdtem aztán kuruc költőket fordítani. Ezekben nyilvánvaló, hogy az ember sokkal fontosabb, mint maga a poéta, de azért az embernek, a szegénylegénynek kell a ritmus, a rímek, hogy beleöntse elkeseredettségét.

Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid nincsen?
Jó az isten, jót ád, légy jó remínségben!
Fölnyílik az üdő majd az gyönge fűre,
Hova két szemünk lát, elbújdosunk ketten.

Ó, édes pajtásom, hogyne búsulkodnék,
Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak…

Rongyos az dolmányom, kinn van az oldalom,
Az sok fóttul ugyan nehéz a nadrágom,
Hátom lapockáját veri az kalpagom,
Rongyos mentécském is alig áll vállamon…

Az egyetemisták, még ha nem is ismerik a Carmina Burana szellemét, akkor is ösztönös szimpátiát éreznek a szegénylegény vagy a kuruc költő iránt. De a labanc költemények is éppilyen sikert arattak a velencei egyetem diákjai körében.

H. M.: Hogy fordítottad le olaszra a labancot?

Cs. A.: Nincs megfelelője. Imperialinak, ’császárpártiak’-nak neveztem őket. Balassihoz fogható költő sem létezik az olasz költészetben. Egy, a velencei Ca’ Foscari Egyetemen tartott előadás alkalmával előadtam egy Balassi-verset olaszul: „Rózsaszínű lelkem, én édes szerelmem, / Ne kösd meg világomot, / Szánj engem, rabodot, / Ki tűröm kínodot, / Nézd, kérlek, nyavolámot, / Más ölében ne döll, / Hanem inkább megöll, / Hogysem úgy többítsd búmot.” Mikor ezt a verset elmondtam a saját fordításomban, olyan hatása volt, hogy egy töröktanár barátom, Gianpiero Bellingeri professzor, talán Balassi hatására, Giuliának, szóval Júliának kereszteltette az akkoriban született bájos kislányát. Több éven keresztül úgy tanítottam Velencében, hogy délelőtt az egyetemen az urál-altaji nyelvészet keretében magyar és finnugor nyelvészetet adtam elő, magyar költői szövegeket is felhasználva az előadásaimon, az olasz gimnázium esti tagozatán pedig, ahol rendes tanár voltam, olasz irodalmat tanítottam. Szóval napi szinten egybevethettem az írókat és műveiket, meghatározandó a nemzetközi kultúrában betöltött jelentőségüket.

H. M.: Ez nagyszerű lehetett.

Cs. A.: Ez az igazi komparatisztika a mindennapi életben. Ha nem az íróasztalnál csinálod, hanem a gyerekekkel a tanórákon, akkor látod a szemeiken, hogy se Petőfi, se Csokonai nem untatja őket, de az olasz Parinit vagy a Carduccit kevésbé kedvelik.

H. M.: Jó hallani!

Cs. A.: Például az olaszra lefordított kuruc költeményeket nem lehet besorolni kész kategóriákba. Egyszerűen azért, mert ilyen az olasz irodalomban nem létezik. És az olasz történelemben sem létezik. Amikor Arany Jánosnak a korábban idézett tillaárom haj-át az olasz trallallérolá-val adod vissza, egy dél-olaszországi onomatopoétikus szót erőszakolsz bele egy teljesen magyar közegbe és állapotba. De a nyelvek hangutánzó szókincse sokat segíthet, bár az olasz az ikerszavakból kevesebbet használ, mert az olyanok, mint például a magyar ide-oda, hébe-hóba, dínom-dánom stb., inkább a mongolban gyakoriak, az olaszban nem.

H. M.: Ezekről írtál?

Cs. A.: Külön tanulmányt nem, de többször foglalkoztam velük, még a nyelvpszichológiával kapcsolatban is, mert a nyelvek muzikalitásában, amit Freud elhanyagolt, a legmélyebb érzelmek és sokszor a tudat alatti emocionális élet is kifejezésre jut. Ezeknek köszönhetem azt is, hogy később, sokkal később az egyetemi éveim egy részét a mélypszichológiának és a nyelvpszichológiának szentelhettem. Ennek természetesen megint köze van a magyar költészethez. Kevés európai kultúrában, talán időnként csak a franciában olyan fontos a költő szerepe, mint a magyarban, ahol a poéta vátesz is, próféta is. Ez a szerep az olasz irodalomban csak Danténak és Manzoninak jutott osztályrészül. Ez utóbbi inkább prózaíró és moralista volt. Lehet, hogy a német kultúrában Goethének jutott ilyen szerep, de inkább csak úgy, mint bölcs mondások alkotójának, akinek a szavait bekeretezik, vagy ráhímezik a párnákra, abroszokra.

H. M.: Csakugyan jó volt hallani, amit a magyar költészet humanizmusáról mondtál. Hiszen annak nevezhetjük azt a közelséget, amelyet a magyar költő az élettel mindig megtart. Az élettel, az emberekkel és a politikával is.

Cs. A.: Drámaírói tapasztalataidból kiindulva Te is megerősítetted korábban, hogy milyen fontos szerepe van a konkrét szituációnak, a környezetnek, a helynek. Te is sokat éltél külföldön. Mindig kíváncsi voltam, és most is kíváncsi vagyok a Firenzében tanárként és nem tanárként töltött éveidre és tapasztalataidra. A múltkor idéztél egy verssort, amelyet egy diák a falra vagy a padra írt a firenzei egyetemen a diákforradalmi napokban, 1974-ben.

H. M.: Igen. A nagy diákforradalmi hetek után, amikor végre a diákok beengedték a tanárokat az egyetemi épületekbe, a folyosók és tantermek nagy fehér falain egy tenyérnyi sem maradt üresen, tele volt irkálva jelszavakkal, költőktől vett idézetekkel. A dékáni hivatal folyosóján egy keményfából faragott pad támláján egy szépen bevésett magyar verssort találtam: „Vagyok, mint minden ember: fenség”. Ez is jelszó lett ekkor. Talán annak az irodalomórának az emlékét őrzi ez az idézet, amikor – emlékszem – arról beszéltünk, hogy Ady versében a hangsúly nem is azon van, hogy fenség, hanem azon, hogy mint minden ember.

Cs. A.: De mi volt az a vonzerő, ami az olasz diákokat a magyar irodalom, a költészet vagy egyszerűen a magyarság felé irányította? A saját tapasztalataim szerint azt mondanám, hogy elsősorban a magyarok sorsa. Annak ellenére, hogy az európai szellemi retorika „Antemurale christianitatis”-nak nevezte Magyarországot a török és az iszlám világgal szemben, és ez nagyon sokba került az országnak minden téren. A magyarság tényleg Európa meghosszabbított keze Ázsia felé, Ázsia pedig, legyen az iszlám vagy turáni, mégiscsak „bordája”, része Európának, és nem a legszerencsésebb!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben