Kakukkpogácsa

regényrészlet (2.)

Este B. szól rám a Skype-on.

- szia, hogy vagy? Dolgozol még?

- szia

most fejeztem be – éppen elhagytam a telefonomat, azt tiltattam le

nagyon eltűntél

- nem nagyon. Néha itt vagyok. De az utolsó héten sokat dolgoztam.

- ja, értem. csak nem akartál keresni :)

- nem igaz

- és te mivel foglalkozol, ha még nem kezdődött az egyetem?

- hm, na hagyjuk ezt, mert megint azt mondod, én szurkállak. láttad már a Delta c. filmet?

- tanítok nagy erővel

- Deltát Parlamentben mutatják mostanában

- tudom, azért kérdezem

- 3 film van parlamenti moziban

- azt is tudom

- Havelről, azt láttam

- honnan tudod?

- én nem lehetek tájékozott?

- lehetsz, de kíváncsi vagyok

- sőt a filmet is megnéztem, nagy film

- megrendítő – és minimalista

- Delta?

- akkor megnézem

- a rádió mondogatja, hogy a filmet már Brüsszelben is nézegetik

- igen, parlamenti moziban

- nagy siker

- megnézem és megmondom, hogy jó vagy nem

- készülj fel rá

- hogyan?

- és ha még addig élek, majd mondod a véleményedet

- vagy ha még addig szóba állunk egymással

- ezen a héten meg akarsz halni?

- hogyan készülj? nagyon lassú, szinte nem történik benne semmi – de mindennek oka van.

- akkor hogyan bírom ki ezt a 2 órát?

- jól. nagyon szépek a képek, jó a kameramozgás, jók a színészek is, különösen a lány. fog tetszeni – de ne akciófilmet várj

- B., kérdeznék azért tőled még valamit, ha lehet.

- igen?

- Tulajdonképpen azért még adós vagy nekem azzal, hogy elmondjad, miért is szakadt meg a kapcsolatunk. És miért ilyen kurta-furcsa módon?

- azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük

- nem, nem beszéltük meg. te akkor nem mondtál erről semmit. vagy ha akartál is, az nem volt érthető számomra

- 1. Nem kell nekem távkapcsolat. 2. Azonkívül lehet, hogy jobban élek egyedül.

- és ilyen módon kellett kihajítanod?

- és hogyan lehetett másképpen csinálni?

- ennyit értem én? vagy a viszonyunk neked?

- nekem jobb volt egyedül maradni

- nem szerettél?

- kedveltelek, de nem hiszem, hogy szerelem volt.

- nyilván

- mindig én vagyok hibás :)

- ugye megérted, hogy most elköszönök tőled

- megértem

R. Robertson írja valamelyik – talán A per elemzését elvégző – tanulmányában, figyelmeztetőül, hogy a 19–20. századok egymásba fordulása idején Európában népszerű a költészet mint végítélet-metaforika. A krakkói Witkiewicz, de lényegében a teljes szecesszió – a mi Adynkat is beleértve – jó példákkal szolgál, ha szüksége lenne a szerzőnek a tétele bizonyításához. A költészet – végítélet! Latolgatom a kifejezést, s érvényességét tág időben és térben találom igaznak.

A beszélgetésünket végítéleti versként olvasom.

Bécs előtt szélkerekek tömege – hol Krétán, a magasföldön, hol La Manchában érzem magam. Délelőtt közepében járunk, alig tíz fok, az égbolt ősziesen szürke, gazos az útszél, de zöld. Gábort meghívom Bécsbe, ha már Chagallt nem tudom megmutatni, néhány más, nekem tetsző kiállításra. Nemrég azzal állt elő, hogy mélykék Chagallokra fáj a foga, de Bécsben sajnos ezen a héten zár a mester kiállítása, amelynek anyagát hamarosan Magyarországra is elhozzák.

Gábor bonyolult előkészületeket végez. Hosszan sorolja, mikre lenne kíváncsi, mikre pedig nem. Lelkemre köti, meg ne mondjam előre, mely múzeumokban kötünk ki, döntsem el magam, és nem hajlandó, mert nem képes állítólag két kiállításnál többet látni. Majd rántott húst akar enni, kirakatot nézni, jöhetünk haza úgy, hogy Győrben vásároljunk be, illetve, mert régen úgy érzi, abban a városban fontos dolgok esnek egyszer majd vele, sétálni akar keveset. Mindent, ígértem, betartok. Induláskor belém akaszkodik, gyorsan kideríti néhány kérdésére adott válaszom után, hogy életem utóbbi szakaszára a párhuzamos kapcsolatok a jellemzőek, s mondjuk úgy, hogy az emberek megvezetése miatt szégyelljem magamat, nagyon, nagyon.

A Kunsthistorisches Museumot nem nézzük meg. Hiába, hogy körberohanom vele együtt a császári palotát, halas szendvicset reggelizünk (magam kávét is iszom), megmutatom a Minorita-templomot s benne a Leonardo Utolsó vacsora freskója mintája nyomán született mozaikképet, amely lehetővé teszi, hogy annak kapcsán okfejtésbe kezdjek Mária Magdolna és Jézus kapcsolatáról, majd a köztársasági elnök palotája előtt kisebb szónoklatot kerekítsek a bécsiek punnyadtságáról. Gábor megsértődik, s nem hajlandó visszajönni a múzeumba. Értem is, nem is. A pénztárnál nem fogadják el a kártyáját (napokkal korábban figyelmeztettem, hozzon magával eurót, mert többnyire készpénzzel kell fizetnünk, de kitart elve mellett, s persze idejével is takarékoskodni szeretett volna), s az enyém sem bizonyul sikeresnek. Az osztrák pénztárnok úr nem segít a kártya leolvasóba történő illesztésekor, meglehet, erősen hiányos angoltudása ebben a ludas, majd ugyancsak modortalanul és kellemetlenül hangosan kiparancsol minket a sorban állók éléről, mondván, hozzunk készpénzt, s egyébként se tartsuk fel a sort. Gábort a düh majd szétveti, még jó, hogy nem fejel be a pénztároshoz, át az üvegablakon.

Néhány régi kapcsolatáról beszél, s bólogatok magamban, igen, mennyi remélt vagy vélt szerelem fér bele egy-egy ember életébe. Mélyen hallgatok arról, a sajátomba mennyi nem fért bele. Gábor élettársát megölték, de hogy miért, nem tudja. A rendőrség szerint az autóba felvett két külföldi, talán román fiatal szúrta meg s vágta el a nyakát a férfiúnak, s azt igyekeztek bebizonyítani, hogy vélhetőleg azért, mivel ajánlatot tehetett az utasainak. Gábor hosszan gyászolt, s még nem volt nyitott új kapcsolatra, amikor egy külföldi professzor beléhabarodott. A történet kapcsán megtudom, hogy e dél-európai tanár egyszer az álló liftben dugatta meg magát, továbbá hogy Gábor amilyen kicsi ember, olyan rettentő nagy bottal jár. Ez az oka, hogy a melegek kilencven százaléka örömmel kezdeményez vele viszonyt. Továbbá azt, amit sejtettem, hogy mivel Gábor cukorbetegsége miatt sem erekcióra, sem ejakulációra nem képes, kapcsolata mostanság az oralitásra korlátozódik. Gábor szemérmes, alkalmi kapcsolatairól jelképekkel és utalásokkal szól, ha szól, és ez megnyugtat.

A punkkiállításra nem merem invitálni (ámbár a szobája falán, ahol többnyire meghúzza magát, és videofilmeket néz avagy olvas, a legjobb hazai punkfestők egyikének, Szilágyi Lackónak az olajfestménye lóg, amelyet, hogy a napokban kiállításra kölcsönkérték, megvallja, mennyire megkedvelt), amely nemrégen nyílt meg a Ludwig Múzeumban.

A Leopold Múzeum lépcsője előtt dühödten és kétségbeesetten megvallja, szédül. Segítséget kérne? Szétcsúszott tekintetét nem vagyok hajlandó tudomásul venni, az épület tágasságát, fénnyel átjártságát bizonygatom átszellemülten. Gábor fóbiájával először szembesülök, kiderül, rettenetesen tart a régi-avas-poros szagoktól, bútoroktól és épületektől, mindezek emlékeztetik az elmúlásra. A spanyolnáthában huszonnyolc évesen elhalt osztrák festő barna tájai és testjei azonban megnyugtatják, s bele-belefeledkezik egyik-másik képbe, miközben szüntelen hangsúlyozza, mennyire nem bírja a szecesszió dekoratív formavilágát. A legfelső emeleten, ahol a stílusirányzat jelesebb osztrák festőinek, iparművészeinek és építészeinek szentelik éppen a teret, valóban egyetlen pillantás után elfordul Klimt, Kokoschka műveitől, egyetlen Boeckl-műnél s néhány Kolo Moser-alkotásnál téblábol hosszabban. Egon Schiele lenyűgözi. Az, hogy a festő inkább mert magával (a testével) foglalkozni, mint másokkal. Az, ahogyan a nyomorúságos korpuszt nem idealizálva ábrázolja. Az, hogy a test romlandó hús, nem pedig allegória. Az, ahogyan a nemiség és a halál összekapcsolódik benne. Az, hogy zsenitudata volt (némileg joggal: végtére is tizenkilenc évesen a kor nagyjainak némelyikével, Paul Gauguinnel, Pierre Bonnard-ral, Henri Matisse-szal, Vincent Van Goghgal, Edvard Munchkal, Oskar Kokoschkával állít ki). Az, hogy a természet után készülő vonalak alkotják meg nála az alakokat, többnyire semmi háttér előtt, és semmi közönséges perspektívára rá nem találhat ott a néző.

Kocsival igyekszünk a folyópartra, megnézzük, hiszen az építőművészetet állítása szerint ugyancsak kedveli, az extravagáns alkotó, Hundertwasser eklektikus elemekből szerveződő, hulladékhalomnak tűnő épületeit. Engem ugyan az új kiállítás csalogat a Kunsthaus Wienben, de erről inkább nem szólok, s nem is fogok soha. Reménykedem, rövid és tartalmas, sétálós programot találok számára, megfelelőt, hiszen Schiele korai városképei és a nevét többször megváltoztató, önmagát végül Hundertwassernek elnevező vagabund Stowasser filctollrajzai között nem nehéz észrevenni a rokonságot. A hagyományos – azaz vonalzóval készült tervrajz nyomán készülő – épületet blöffnek látó Hundertwasser-ház azonban új, minden eddiginél elsöprőbb dührohamot vált ki Gáborból. Bécs egykori Thonet-házainak egyike alakult át Hundertwasser-kiállítássá, amelynek padlója dimbes-dombos, falai görbék, egyetlen egyenes él nincs a behemót épületben, s a lépcső kivájt karfájában csobogó víz patakzik. Gábor (meglehet, azért, mert megemlítem a belépőjegy borsos árát) berobban a decens lelkű múzeum előterébe, emelt, káráló hangjából sejtem, nem érzi magát biztonságban a tükrök, tört csempelapok és bizonytalanul lejtő, minden irányba süllyedő-emelkedő felületek között. Rápillant az üveg mögötti, flancosan egyszerű étteremre, a sokféle márványból összeeszkábált szoba törmelékzuhatagára, majd kipenderül, s magával ránt engem is az esőtől fénylő, lugasos udvarra. A házfalakba beépített üvegpalackoktól elkomorul a tekintete, s mondhatok bármit, szeméthalomnak és romnak érzékel a továbbiakban itt mindent, és hol átkozza, hol még annál is inkább ócsárolja. Utóbb belátja, hogy a mester, bár építész, a naiv művészekre jellemző módon bánik a dolgokkal, de mégsem békül meg vele. Átcipelem, hogy legalább barátkozzon a távoli művészeti elemeket és módszereket egyesíteni tudó alkotó munkáival, a Hundertwasser-lakóházhoz és a kioszkhoz, de továbbra sem járok sikerrel.

Induljunk! Elege lett Bécsből, az osztrák mentalitásból, a zsúfoltságból, a tömeg számára érthetetlen dolgok iránti lobbanékony lelkesedésből. Ő, és ezt szinte ordítozza, a konzervatív ügyeket szereti, és menten leszögezi, megmarad a reneszánsznál, ha lehet.

A reptér után hamarosan bevásárlóközpontra bukkanunk, Gábor farkaséhes, és amúgy is olcsóbb itt az élelem, mint otthon, hát álljunk meg, de azonnal. Álljunk, a fene ette meg, álljunk. Lekanyarodom az esőszürke sztrádáról az 50-es útra, s feltűnik Kismarton, majd a táblára felírt neve is. Menjünk oda, nem jártam sem a kastélyban, sem annak híres barokk kertjében, s útközben veszünk valamit, habár magam szívesebben falatoznék holmi burgenlandi kocsmában. Rám hagyja. Szőlőtáblák, karbantartott gazdaságok között fut az autóm, könyöklőre fektetem jobb karom, s a ballal kormányozok, balra a Fertő-tó szürke tükre, jobbra az Alpokalja. A szél erős, csípős.

Kismarton kertje, a kertépítő tulajdonos szabadkőműves eszméire emlékeztető Gloriett, a tó, az orangerium, a virágágyások a hideg ellenére attraktívak, s Gábor nyomban kijelenti, mintegy igazolva döntését, megérte erre jönni. Képek sorát készíti magáról, oldalra nyújtott markából fényképezi önmagát, saját arcát, profilja mögött (látom, ahogy a neki tetsző felvételeket megmutatja) a táj egy-két apró, buja részlete. A település formás, reneszánsz végi és barokk lakóházak, mariánus eszmevilág jár át mindent. Gábor hívő, habár a templomban nem vettem észre, hogy keresztet vetett volna. Esténként megköszöni Istennek a napot, s megígéri, másnap, az eddigiekhez képest, többet foglalkozik vele.

Sötétedéskor, a kocsiba ülve aggódó hangon ugyan, de inkább udvariasságból kérdezi, mennyire rontotta el a napomat. Semennyire. S hogy máskor elviszem-e még. Mondom, nevetve, megbeszéljük. S ezt meg is kell beszélni – rám hagyta a tervezést, és nem sikerült semmi jót kihoznom a napból.

Vacsora után én mutatom meg néhány kedvenc zenémet. K-Maro Crazy és Femme Like U dalait, Tanita Tikaram régi kedves nótáit (amelyekért lelkesedik). Zeffirelli Romeo és Júliájának betétdalát egyedül hallgatom, Gábor betelepszik a szoba közepére ültetett fotelbe, a televízió elé, a huszonkét órai híradót bámulja. Aztán kihányja a vacsoraként magába fogadott ételt. A kenyér – talán – tartósítószerrel készült. Vagy az a falat sonka, amit a késem éle alól elvett. Majd hamarosan nyers paprikát eszik, kekszet, s vizet kortyol bőséggel utánuk.

Reggel későn ébred, ázottan támolyog lefelé a lépcsőn. Dicsekszik, milyen jól aludt. Ámbár vérezni kezdett mellkasi sebe (délelőtt berohan a kórházba, ahol röntgennel megállapítják, hogy befelé szivárog a tesnedv, s nem áll el a vérzése, ezért kanült kap). Kifáradt tegnap, ettől alszik majd, reméli. Nézi magát a tükörben: újabb kilót fogyott. Összesen eddig huszat. Vézna, ejtett vállú kisfiúvá lett, nagy fejjel, bumszli orral, sok arcránccal, kese és néhány szálból álló hajjal. Lapos a hasa, mégis lóg. A heréje fonnyadt, szeretői által egykor annyit magasztalt pénisze ugyancsak.

A kórház után CD-s barátját látogatja, vagy nem akar itthon maradni s munkatárs vendégeimmel találkozni, vagy csak ezzel indokolja, hogy Gáborkettője miatt elhanyagolt emberét felkeresi. A hűtőbe berakja, meg ne romoljon, a babájának vásárolt karamelles tábla csokit. A képeslapokat, amelyeket a Leopold Múzeumban vásárolt és megírt, nem adta fel kint, nem találtunk postaládát, ezért hazahozta.

– Gyorsmentő-szolgálat – fiatalos hangon jelentkezik be valaki Gábor telefonján, hogy hétfőn dél körül hívom. Mondom, ki vagyok, kit keresek, megzavarodottan és rémülten. Állítja beszélgetőtársam, hogy téves kapcsolás, de ha ránézek a kijelzőre, azon Gábor neve olvasható.

Este elmondom a történetet és kétségbeesésemet Gábornak, felhívom a telefonját – amely két csengetésnél többet nem fogad. S a telefonomban a géphang máris közli, hogy a hívott nem érhető el. Gábor szerint ez a Leopold Múzeum óta így lehet, ma megtapasztalta, hogy sok nem fogadott hívása gyűlt egybe, már érti az okát is. Éjjel zajra ébredek, Gábor járkál és matat, s nem tudok visszaaludni, felrémlik, hogy a készülékbe talán Gáborkettő szólt bele. A tévesnek tűnő hívás után azon nyomban hívtam Gábort, hol kikapcsolt készülékre, hol ismeretlen számra hivatkozott a géphang.

Budapesti, utóbb veszprémi tárgyalások. Veszprém a rémesebb, méltatlanabb. Fél órát kóborlok a parkban, amikor észbe kapok, hogy éppen ott, ahol két éve váratlanul alkalmi szeretőre bukkantam. A történetet megírtam, egy irodalmi lapban megjelent, s hogy az idei könyvhét Körképébe beválogatták, a novella botrányt váltott ki a munkahelyemen, egyetemi kollégáim többsége, másod- és harmadkézből, tudomással bírt róla, s ki-ki vérmérséklete szerint kommentálta.

Gábor kétszer fordul meg a kórházban, s közben ügyeket intéz, kábeltévé-szolgáltatót szeretne váltani, telefonokat vásárolni. Senki, még ő maga sem veszi észre, hogy lázas. Garatja, panaszkodik ugyan, száraz. Egész nap hasmenéses, kenetet is vettek tőle, hogy kiderítsék az okát. Hazatér, utánam érkezik meg hamarosan, s rögtön hány. A lázmérő csaknem negyven fokot mutat. Távsegítségre gyógyszert vesz be, s nézi, mint minden este, ha egyedül van, lehetőleg héttől éjfélig vagy annál is hosszabb ideig a tévét.

Erről-arról tájékoztat, de a mondataival szinte semmit sem akar nekem mondani. Kicsi kutyámat délelőtt a szomszédom hozta a városból vissza. Amikor hétkor (Gábor akkor érkezik párnával, lepedővel a nappaliba, s nyitja a reggeli híradóra a televíziót) kiálltam a garázsból, hogy induljak a fővárosba, lóghatott meg, s tizenegy felé ért vissza. Nem kérdem, hogy nem őmellette slisszolhatott-e ki az eb – inkább tudomásul veszem, hogy tizenegykor még itthon volt (éppen fürdött, a csengetés a víz alól riasztotta ki). Hogy a süteményt nem ő falta fel, hanem kedveskedésképpen elvitte Gáborkettőnek. Hogy a munkát ajánlói nem jelentkeztek (ámbár napokkal korábban megküldték írásban a munkakör leírását és bérezését).

Hajnalban kiszedem a mosógépből a ruhát, teregetek. A szauna előtt nedves frottírtörülköző. Attól tartok, Gábor szaunázott éjjel, hogy izzadjon – nem mondtam neki, hogy a seb, amely mellkasán tátong, nem tűri se a nedves, se a száraz forróságot. Ha bemegy a gőzbe (amit mindeddig nem szeretett), kinyílik, s a vér az eddiginél is jobban fog szivárogni. A nappali szoba ajtaja nyitva, a konyháé ugyanúgy, engem bosszant, ha a fűtött lakásban összevissza járhat a levegő. Nagy az előszoba, könnyen áthűl. Egész éjjel ég a gáz a kazánban, keringetett a szivattyú, átfűltek a radiátorok, csak a saját szobámban maradt lekapcsolva. Kikapcsolom tehát a dolgozómban is, amikor visszabújok a paplanom alá, izzadni. Még ránézek a képernyőmre, látom a Gábor neve mellett: Many people will walk in and out of your life, but only a tue friend or love will leave his footprint in your heart, and he has.

Gábor este étellel fogad: fáradt vagyok, nem beszélek vele se szívesen, se örömmel. Végül szövegelünk, szövegesedünk, a kórházi eseményeket sorolja elő. Be nem fejezett vizsgálatok árát követelik rajta, érzelmileg zsarolja az intézmény nem éppen udvariasságáról híres betegjogi képviselője. Puhatolom, hogy van az, hogy lassan másfél hete nem volt dialízise. Felrohan a fürdőszobájába, lehozza a befőttesüvegét, amelybe a vizeletét gyűjti. Talán ha másfél deciliter húgyot produkál, ma ennyi a teljesítménye. A folyadék vizestej-szerű. Telve fehérjével. Állítja, ma adott vizeletmintát a kórházban, tehát tudják, hogy fehérjét ürít. Délután nem mérte a lázát, s most elejti a hőmérőt. A higanygömböket összeseprem a konyhában, s Gábort napokra kitiltom onnan, nehogy belélegezze a nehézfém gőzét.

Aludni akarok, remélem, sikerül elfelednem, hogy az Akadémia Első Osztályának prominensei dolgozatomat éppen csak meghallgathatónak ítélik.

A nap fejfájásos. Azzal kezdődik s végződik. Gábor akkor érkezik haza, hosszú szünet után, hogy átesett a dialízisen, ez okozza a kései órát, amikor már alszom. Benéz, mert égve maradt az ágyam mellett álló olvasólámpa. Nem ébredek fel rá. Délelőtt telefonált, értesít, hogy megérkeztek a szövetminták értékelései. A betegsége visszatért, módosult formában. A diagnózis: limphoblastos leukémia.

Indulatos tárgyalások között öt perc áll a rendelkezésemre, hogy megnézzem, mi is ez a kór. Az ALL, azaz akut limphoblastos leukémia többnyire a kisgyermekek rosszindulatú betegsége, amely a vérképző rendszerből ered. A fehérvérsejtek nem fejlődnek normálissá, hanem az éretlen, nem jól működő formái szaporodnak fel, és a csontvelőben normálisan keletkező egészséges sejtek működését gátolják. Mindenféle tüneteket okoznak, elhúzódó fertőzésekkel jár, hasmenéssel, lázzal, gyengeséggel, hányással, fejfájással. Hogy az agyban, illetve a gerincvelőben jelen van-e a betegség, agyvelőcsapolással lehet ellenőrizni. S mivel könnyen keletkezik áttét, a lágyabb szerveket, ahol a fehér vérsejtek összegyűlhetnek, daganat szempontjából ellenőrizni kell. A daganat alfajtájának megállapítása után citosztatikus kezelésnek vetik alá a beteget.

Ha jól értem, Gábort hamarosan lumbálják, átnézik ismételten a testét, tablettákat kap és infúziókat, s maga a kezelés első része, ha nem találnak az ALL-en kívül másra, nem lesz több két hónapnál.

Szombat délelőtt, Buda, zene, egy-két vers, elképzelem, milyen lehet a darabka achát. Fekete ónixnak hívják ezt a féldrágakövet, amely attól tűnik ébenszínűnek, hogy világos sávok futnak benne. Három éve van, hogy ilyen békésen ültem, gubbasztok a kanapé plüsspuha ölében, lábamat párnahengeren nyugtatom, és kinn szélcsengő szól.

Szombat késő délután, Veszprém. A kert sötét: a hegyoldalon, a tavaly megszerzett tarka levelű lángvirág hetekkel korábban elvirágzott bugáján egyetlen virág virít. A Phlox paniculata halványlila virágzatú, a kúpos szerkezetű buga két hónapig is elél. Annak idején nem e színért, hanem a csontfehérrel tarkított középzöld leveleiért kedveltem meg, áhítoztam utána, mígnem megvásároltam. E színhez most megfelelően társulnak a kései virágú zsályáim és a bimbózóan is kék üstökös sisakvirágaim. Félárnyékos helyekre raktam mindegyiküket, ettől töményebb és fényesebben élénk a színük.

Gábor a napja felét kórházban tölti, másik feléből egy-két órát meleg barátaival. Visszabuszoztában Fehérváron fut össze CD-sével, ahol barátja autójába ül át (és megnézi, mivel annyit ígérgeti fennhangon, hogy aztán mindig elfelejtse, az ingeket, azaz vásárolni akar), a maradékot pedig, ahogyan maga szereti emlegetni, mackómancsával, azaz a babájával tölti el. Néha azt érzem, vagy ha nem is érzem, félig-meddig azt sejtem, nem egyéb kalandornál. Avagy legalábbis örömmel kalandorkodik. Nemcsak a történetei alakulgatnak át, csúsznak el erre vagy arra, elemeiben vagy egészében némelykor át-átalakulnak, de a résztvevőik karaktere is kicserélődik. Ma, hogy a („nagyon drága”) elszórt MP4-ét keresi, kiderült, hogy ajándékba kapta, valamilyen áruházlánc biztonsági vezetőjétől, volt katonatiszt barátjától. Hogy mikor is, számomra bizonytalan, s hogy nehogy a zavaró, elgondolkodtató adatokhoz jussak, inkább meg sem kérdezem. Már csak azért sem, mert nem oly régen arról mesélt, hogy a helyi áruház biztonsági őre megismerkedett vele, s udvarolt is neki talán. Aztán arról szerzek tudomást, hogy a tegnapi napon nem a budapesti kórház utasításai szerint dolgozik rajta a veszprémi stáb, hanem a veszprémi onkológusa irányítja a fővárosit, s például ennek trehánysága miatt utazott fel legutóbb hajnalban, azért, hogy reggel hétkor ott strázsáljon kezelésére várva, hogy aztán kiderüljön, nem végeznek el rajta semmi vértisztítást, hiszen nem kérték le számára a procedúrát. Ma reggel, mert korábban pécsi barátaim egyike említette, hogy rátaláltak, az egyik hirdetőfelületen az arcképeire bukkanok, s azt is látom, hogy nem is oly régen ellenőrizte még és fogadhatta a számára odaküldött üzeneteket. Nem világos azonban, hogy milyen ismeretségek után ácsingózik. Három újdonsült ismerősére látni itt rá, azokra, akik nevesítették magukat, s arcképpel látták el hirdetésüket. Az egyik tatabányai – ahová amúgy a kereskedés vezetőségével tárgyalni kedden készül, s engem kér, menjek utána, nézzem meg, mit fogad vagy nem fogad majd el.

Amibe hónapja belekezdett, az ing- és könyvvásárlásba, nem fejezte be. Többé nem figyelmeztetem erre se, másra sem. Nyilván a háztartás gondjait akarja a vállamról néha levenni, de a gond, amit ezzel okoz magának vagy nekem, nem tesz jót se neki, se nekem.

Közben kiderül, miután eldicsekszik vele, Koreából hazaérte óta legalább negyven inget vásárolt magának, s ennek legtöbbjét ki sem bontotta a csomagolásából. Amikor jobban megvizsgálom a hirdetést, megnyugszom, hogy augusztus közepén adta fel. S meglehet, azóta nem sokat foglalkozik vele. Abban az időben jött össze Gáborkettővel, talán – mondom gonoszkodva, hiszen tudom, a kórházban találkoztak – éppen hirdetés révén?

Kóborolok a neten. Fél hatkor ébredek, a szomszédék kutyájának acsarkodására. A hegyoldalon jár valami, amiatt ugatja mindig szét az éjszakákat. A rókák térnének vissza a hűvös időszak érkeztével? Már nincs elég időm magamat visszaaludni. Gábor tegnap nem jött ki velem Paloznakra, magam szedem a kertben fel a diót, le a birset. Igyekeztem, előzzem meg a tolvajokat. Tavaly a termést elhordták, idén ez nem következik be. A birset megfőzöm, ledarálom, a hűtőben fogom lefagyasztani.

Gábor feszült, kitérő választ ad, a második kérdésem után, amikor megmondja, nincs érkezése, ugyancsak kioszt. Nyomás alatt lehet, s azt nem szíveli, magyarázza a legvégén, de én ekkor már arra kérem, ha e házban nem érzi jól magát, s ez hátráltatja a gyógyulását, keressen magának megfelelőbb lakhelyet. Estével, amikor visszaér, a tévé előtt alszom. Nem ébreszt, ezért aztán a híradóját sem nézheti meg. Két percet ha beszél velem, udvariasságból, majd csetel, elhalt nővére gyermekeivel, s végül bűnrossz szerelmes verseket hallgat, CD-ről.

Feltápászkodom, készülök a munkába. Fél hét. Kávét készítek, belekukkantok a hűtőbe (becsomagolt, idegen eredetű gombócok és palacsinták), bámulok a tükörbe, mert nem ismerem fel magamat. Tegnap lekopaszítottam a fejemet, leszedtem a hajamat, a szakállamból se hagytam semmit. Fogynom kell, sürgősen. Vagy nem enni és nem inni, vagy lemozogni a magamhoz vett kalóriatömeget. Nem érezhetem magamat jól, ha undorodom a fizimiskámtól. Estére megígérek magamnak egy filmet. Talán a Volvert. Vagy mást, de az legyen Almodóvar.

Kedd délután, Pécs után a kertből kiásom a felső terasz íriszeit. A helyükre tűzködöm a szamárkórót és a díszfüvet, túl magasaknak bizonyulnak a korábbi helyükön. A márványból faragott medencét fél méterrel a terasz pereme felé cipelem át, s a helyén maradó térbe botanikai tulipánok hagymáit süllyesztem a földbe. A rövid munka izzasztó, de szükségem van erre az erőfeszítésre. Gombát főzök vacsorára, kitartó töprengés eredményeként. Gábor, mikor délben, az óráim után hívom, kurtán-furcsán elhajt, ezért nem akarom újfent keresni, ugyan milyen ételt enne szívesebben. A rizottó helyett pörkölt lesz, saját ízlésem és sóvárgásom alapján döntök.

Amikor hazaér, a híradó előtt a szokásos üres kérdés (Hogy vagy? Hogy telt a napod?) válaszára sem vár, rohan fel a fürdőszobájába, hasmenése van. Vacsorázni sem vacsorázik velem, menten betelepszik a televízió elé, s oly bőszen nézi a műsort, hogy érzékelem, eltökéltsége valamit leplez. Reggel fél hétkor kelt, hétkor már az injekciójára várakozik. Délben fogadják, s maga a művelet kevesebb, mint két percig tartott. Majd megemlíti az adjunktusnőnek, aki intézte volna számára a pesti dialízisét, hogy sikertelenül járt a fővárosban; az adjunktusnő, arcátlanságot orrontva, rápirít, majd feldúltan kirohan a kezelőből. Az orvosra mintegy háromnegyed órát vár, majd csapot-papot otthagyva átmegy a kórház orvos igazgatójának titkárságára, s ott jelentkezik be. Holnapra kap időpontot. Igyekszem számára összegezni, hogy én hogyan tárgyalnék a vezetővel. Azt elmondanám, hogy a kezelői tudják, négy napja harminckilenc fokos lázban ég, s így várakoztatják fél napokat. Hogy a vizsgálatok eredményei előtt kifizettetik vele a kezelési költséget. Figyel és nem is. Arra panaszkodik, hogy mi mindent nem tudott ma elintézni, több idejét veszi el az orvosi kontroll (délután például néhány pillanatra állt vele szóba a háziorvosa, akitől a beutalókat kapja, de annyit várt rá, hogy este hatra ért csak vissza a lakásba), mint másnak a munkahely. Délután bekapott két kukoricás kiflit, amitől felfúvódik. Egyszerre büfög és szellent.

A híradó után csetel (két napja nem találkozott Gáborkettővel), majd befalja a gombapörköltet. Szereti, bár nem szabad, fehérjetartalma miatt, gombát ennie.

Kilenc felé lefekszem, korán keltem. Hallom, hogy feltépi a fürdőszoba ajtaját. Majd később azt, hogy csapódik az ajtó. A nappaliban, a sarokban gubbaszt, sötétben s hátat fordítva, amikor rányitok. Kérdem, segíthetek-e valamiben, de már üvölt, menjek el, hagyjam egyedül, nagyon szépen kér rá, szégyelli, hiszen ráhányt a ruhájára. Amikor visszatért székelés után a mosdóból, s leült a foteljébe, magára okádott. Visszavonulok, de egy negyed óra után előmerészkedek: az alagsorból támolyog fel, leszedte testéről a szennyes inget, félmeztelen. A mellkasán nincs rajta a kötés, magyarázza, hogy letépte a kanüllel együtt. Attól tart azonban, magyarázkodik, holnapra bekékül.

Megölelem, a nagy ijedségre. Elfordul, véli, így nem érzem meg rajta a hányadék szagát. Aztán igyekszik fel az emeletre, zuhanyozni. Magam pedig aludni térek.

Több hete, mint akinek biztos pontja van az életében, hajnalonként ébredek, háromkor, fél négykor, tegnap éppenséggel négykor, most pedig kettőkor. Száraz az orrom nyálkahártyája, nehezen lélegzek, nincs kibékülve a testem a lelkemmel, avagy fordítva. Végigveszem a tegnapi napomat: láttam a Bakonyban élénk tollú nagy harkályt, az ősztől kénsárga levelű kőrisfákat, s hogy hazaértem, felkészültem az óráimra, és amikor Gábor, akivel e napon először találkozom, megkérdezte, hogy elmegyünk-e valamerre együtt sétálni, bár nehezen, de megvallottam, hogy egyedül szeretnék maradni, mert éppenséggel nem tudok társalogni. Azt nem teszem hozzá, hogy számomra a társalgás, jóllehet tudom művelni, inkább a fecsegés, a könnyed terefere térfelén található, s nem a férfiasabb beszélgetésén. Arra szükségem lenne, nagyon. A szószaporítás, amit újabban, még ha derűsen viszi is véghez, velem művel, nincs ínyemre. Este, a hirtelen és szólóban összecsapott csokornyakkendő-tésztás vacsora után, az elalvás előtt végül egyedül és már az ágyban hallgatok verset, zenét, mindenféle különös felhangú, érzékeny személyiségű énekeseket.

A hétvégébe belefért, s ez egyetlen örömforrásom, a szőlő-, a dió- és a fügeszüret a paloznaki kertben. Kaptam csíkos levelű sásliliomot, amelyet bár a tó mellé szántam, de végül a kissé átalakított garázs előtti ágyásba teszek, a peónia mellé, amelyet onnan előbb-utóbb majd úgyis eltávolítok. Öcsi, keresztfiam apja, aki nem a testvérem, hanem a barátom, Bolognából elemző levelet ír, s először mondja, hogy megérti, valami olasz, unásig sugárzott reklámfilm eredményeként, hogy az Adriára vágyom.

Gábor, hogy a váratlanul megszervezett bécsi kivizsgálásról hazaér, békülékenyebb. Tirádája után beszédbe elegyülünk. Valóban, folyamatosan fáj a feje. Aztán, alvás előtt, amikor szokásosan csetté vált a trécselésünk, közli, ha én eladom a házamat, ő pedig megnyeri a lottó ötöst, Dubaiban vesz magának otthont. Három embert visz magával, Gábort, a mamácskájának nevezett nénikét és engem, természetesen szakácsnak, mondván, ne érezzem magamat feleslegesnek. S muzulmán szokás szerint csütörtökön és pénteken kapok két szabadnapot.

Rettenetek sora a szerda: a káosz, amely körbevesz, mint sókristályt a kőzet, megbénít. Dolgozatom akadémiai sorsa, az egyetem strukturális átalakulása, a tanszék szétszerelése, munkalehetőségeim és -lehetetlenségeim.

Gábor két napja hol bejelenti, hol visszavonja mamácskája érkezését. Keddre várja, amikor Bécsben lenne jelenése, de pótanyja az utazást influenzás tünetei miatt lemondja. Szerdán ugyanez történik. Hogy a továbbiakban mi is, azt nyilván megtudom – vagy nem. Véletlenül hallom, hogy Gábor munkahelyéhez budapesti lakás és gépkocsi is jár, miként azt is, hogy Veszprémből nem akar elköltözni. Én azonban annál inkább mennék innen el, meglehet, mindenhonnan.

Végezetül megérkezik a nyolc évvel korábban szeretet tárgyául választott asszony, náthásan, ápolásra szorultan. Gábor ragyog, Gáborkettő szorgoskodik, s úgy látom, mások is hadra lettek fogva, nekem nem marad már hely a lakásomban. A takarítónő szombati jelenése ugyancsak lemondva. Igyekszem tehát távolban maradni, amúgy anyámékhoz osztott be a véletlen.

Gábor elvállalja a munkát a távoli városban. Miféle feltételekkel, az nem látható, de az igen, hogy milyen akadályai adódhatnak. Úgy látszik, a munkaadó tisztában lehet újdonatúj munkatársa orvosi kezeléseivel, s hogy azok elsőbbséget élveznek. Mégis, valamiért fontos számára, hogy valaki száz kilométer távolságból ellássa egy telep vezetését, többnyire távirányítással. Gábor e héten valóban belemerül a szaloni tevékenykedésbe, egyszer (visszavont jogosítvánnyal) maga száguld át Tatabányára, egyszer engem vesz rá, fondorlattal ugyan, a fuvarozásra.

Vezetek tehát, sofőrködöm. Közben reményeiről és félelmeiről is szó esik – nem gondolja, hogy a hirtelen kapott esélyét szabad lett volna meg nem ragadnia. Én azt nem hiszem, hogy a gyógyulásánál akadhat fontosabb feladata. Orvos ismerőseimtől tudom, a rákos betegek elsöprő többsége alacsonyra csavarja életfunkcióit, passzivitásba süpped, s ami a legkárosabb, s a gyógyulás esélyét minimalizálja, örömmel hal meg, s legszívesebben gyorsan. Gábor nem ilyen. Aktivitása napról napra kap magas lángra, s ha fárad is, meg szomorodik, ki tudja, honnan, milyen belső tartalékból erőre kap, s reggelenként, ha kialvatlan, ha fejfájós, ha az éjszakai hányásoktól elgyötört is, zuhanyozik, takarosan felöltözik, s indul teendőit végezni. Társkapcsolatait leszűkítette ugyan, de ügyel rájuk. Mintha a korábbiaknál jobban látná a viszonyait, e viszonyok értékét és sajátos esetlegességeit.

Én nem vagyok képes az esetlegességeket kikapcsolni: viszem haza munkahelyi, szakmai gondjaimat, személyiségem ellentmondásaitól sem tudok megszabadulni, nem vagyok hozzá sem elég tapasztalt, sem elég bölcs. Fáradékony vagyok. De Gábor ugyanúgy fáradékony. Nehéz, sokszor nagyon bonyolult feladat fondorlatos gondolatait követni. Okfejtéseinek racionalitását belátni, ragaszkodását megérteni, elutasító gesztusait értelmezni, függetlenségi igényét elfogadni s függőségeit kontroll alatt tartani. Ki-kitör, s olyankor éles hangú és tapintatlan, nemegyszer faragatlan – másrészt tudom, ilyesmi (egyre gyakrabban előforduló) alkalmakon jobb rezzenéstelenül hallgatni tirádáit, akár a helyzetből kilépve szemlélni indulata természetét, s ha szükséges, időben jelezni a fegyverletételt s megenyhíteni lobogó dühét. Akkor elnézést kérek, ha máskor és mással ilyesmit nem tennék. Például azért, hogy – mert kifejti, erőszakosnak és elviselhetetlennel érzi a duzzogásomat („mint a megbaszatlan vénasszony”) – felvetem annak lehetőségét, hogy költözzön máshová, olyan helyre, ahol jobban érezheti magát, s nagyobb esélye lehet a gyógyulására. Vagy rendezzük át az egymás mellett élést, s járuljon hozzá – túl az étkezések költségein – a rezsihez, avagy akár a ház mindennapos költségeihez. Amelyeket, sosem kérdeztem, miért is, magától való értetődéssel elfogad, de meglehet, annak mértékével nincs tisztában. Valahogy legömbölyödnek így a dolgokról az élek, de hogy meddig?

Bécsben rendelő legújabb kezelőorvosával tartja a kapcsolatot, ő az, akitől a veszprémiekénél megbízhatóbb diagnózist remél. Mintha igénye kielégülne – két hét után végre Budapesten ígéretet csikar ki arra, hogy átesik a szeptember eleje óta várt lumbáláson, s az így nyert folyadékot vizsgálva ellenőrzik, a kór mennyire fejlődött ki, s támadta meg idegrendszerét.

Ami azonban eddig nem, most bekövetkezik. A hét végére szabadságra utasítom magamat. A budapesti, pénteki tanítás után nem megyek vissza Veszprémbe, nem térek haza, babázzon, s igyekszem azt tenni én is, ott, ahová s azzal, akihez tartozom.

Szombaton, majd vasárnap azt tapasztalom, hogy a telefonja megjavul: korábban két csörgés után azonnal foglaltra állt a készüléke, s egy hang hol azt közölte, hogy elérhetetlen a tulajdonos, hol hogy a készülék száma átmenetileg elérhetetlen. Mégsem veszi fel. Másnap szolgáltat rá magyarázatot, de mert tétova és kitérő, nem is figyelem, mifélét.

Hétfő van, éppen hajnalodik, amikor hazaérek. Rám köszön, s megy vissza aludni. Reggel úgy megyek el, hogy a szobájában szöszmög. Amikor egy sms-t küld, hogy hívjam vissza, büszkélkedik, mennyire jól aludt, s panaszkodik bokros napi teendői miatt. Tizenegy fele ismét jelez, keressem: összemosódhatnak benne a feladatai, elment a háziorvosához, aki délután rendel, ezzel szemben a MOL illetékesével tervezett tárgyalására nem érkezik meg időben. Azt telefonon holnapra teszi át (úgyis meg kell néznie azt a bérlakást, amelyet a munkahelye ajánlott fel számára), s engem azért keres, hogy menjünk el bevásárolni, nagyon kiürült a ház. Vásárlás közben kifaggat a vasárnap esti koncertről (Boban Markovic, Rúzsa Magdolna és Lajkó Félix közös fellépéséről), s mert maradt idő, felveti, hogy menjünk el neki inget vásárolni. Mióta visszajött Koreából, állítja, éppen harminchárom inget vásárolt, de olyan még sincs, amihez nyakkendőt vehet s amit munkában használhat. Újabb három kilót fogyott legutóbbi méretkezése óta. Az ingeket szín és minta alapján választja, majd megnézi az anyagukat, próbálgatja őket, de egyet sem talál megfelelőnek. S bár félkabátjai is tömeget alkotnak, rábukkan a neki megfelelő hamuszürke változatra. Igyekszem lebeszélni. Aztán rááll, azzal, hogy tavasszal vásárolja meg, ha megéri azt az időt.

Végre elkezdődik a lumbálás előtti vérképvizsgálata. Közben elrobog Tatabányára (onnan hív, kérdezi a kocsim motorjának űrtartalmát), megnéz egy újabb bérlakásajánlatot (telefonjára rögzít képeket, némelyiket nekem is megmutatja), s estével tér haza. Menten felvonul a komputeréhez (közben leugrik a híradóra), majd ügyintéz. Másfél óra után, amíg a dolgát végzi, nyolc nem fogadott hívást jelez a készüléke.

Levágom a kiszáradt évelők hajtásait, megmetszem a rózsákat, elültetek százötven tulipánhagymát, lefűrészelem a kihajló, a hegyoldal látványába nagyon belenyúlt két ágát a birsfának, behordom az érzékeny cserepes növényeket a lakás szobáiba (a citromon tucatnyi termés érik, s a chili vörösödik), majd a kőmagvú birsalmákat megfőzöm, péppé zúzom. Eszembe se jut, hogy egyéb feladatot is terveztem e napra.

Beleolvasok a Kertkönyvbe: ami mások számára nyilván kétségtelen, az számomra most világosodik meg. Két éve többé-kevésbé depressziós vagyok. S képtelen arra, hogy kompenzáljam a sikertelenségeket, életem baljós fordulatait, beleakadok a rosszul megépített épületek sarkaiba, összekoszolja nadrágom szárát a biciklilánc, és kihagy a szívem, ha landol a repülőgép. S megrémít, hogy a kert, amely létezésem centruma, már másnak is látszik, holott sosem volt az: menedéknek. Végül is kiteljesedésem helyszíne, s nem önkéntes bezáratásom hortusa.

Amikor délután (október 22-én, az utolsó őszi napon) visszaszállítja a sofőr a háromnapos emlékkiállításáról Szilágyi Lackó olajképét, különös eset zajlik le köztünk. Szembesültem a helyzettel, amely a különállásom fajtájáról referál. A törpe kontyvirág száraz leveleit szedegetem (nyár végére a tavacska kiszáradó partjára tettem, erősödjék, majd – hogy nem érte kellő fény, s megnyurgult – a kutyák itatója mellé, ahol pedig szüntelen átszárította a földjét a napfény és a szél), a kontyvirágét, amely egyetlen élő hagyatéka B.-vel való szépséges életemnek. B. lakásában nevelkedett egykor, ahonnan azért kellett elhoznom, s éppen az utolsó ottlétemkor, mert hosszabb időre vidékre utazott, s nem akarta, hogy „a gyermek” elszáradjon. Mintha nem láttam volna rajta pajzstetvet, holott egykori gyengesége éppen így mutatkozott volt meg.

A helyzet, szokásos ez, csengetéssel vette a kezdetét. Olyan feltűnés nélkülien szólt amúgy a csengő, amilyen egyszerűen szerelembe tud esni az ember.

A küldönc érkezik, aki visszahordta a Lackó képeit. Úgy hallom, hogy tíz alkotást állítottak ki a festő halála évfordulóján, s erre az alkalomra kérik el tőlem azt a nagyméretű munkát, amit egykor ajándékul kaptam. Mégpedig húsvétra – amint ezt a képre írt dedikálás tanúsítja. Úgy emlékszem, előzetesen erősen megbántott Szilágyi, s engesztelésül állított be hóna alatt a tákolt vakkeretre, hebehurgyán felfeszített vászonra készített termetes művel. Laci gyorsan dolgozott, már-már kapkodva, s mindenféle szemét anyagot felhasznált: bádoglapot, ledőlt vaskaput, kettéhasított lepedőt, zsákfoltot vagy lécdeszkát – s bizony művei emiatt romlékonyak.

A küldönc azonban nem az én tulajdonom hozza vissza, hanem a remek, városi éttermet fenntartóét. Láttam korábban már az övéihez hasonlatos, vastag csíkokkal kontúrozott s így nagyjából csak darabos csíkokból álló, plakátszínekkel és ezüsttel virító városképeket – többen akadnak, akik kész, felfeszített vásznakat vásároltak a festő számára, hogy ezzel egyenlítsék ki számlájukat, avagy egy-egy festményhez hozzájussanak. A tudatmódosítókon élő Lackó az ilyen műgonddal előkészített vásznakra többnyire széles horizontú, szalonba akasztható városjelenetet rittyentett, amelyeken indulatai ugyan nyomon követhetőek maradnak, de nagytermészetű brutalitása elvész.

A küldönc tehát visszafordul, hogy az én húsvéti festményemet megkeresse. Aztán magyarázatot fűz tévesztéséhez: a kiállított házportrék között az enyém az egyetlen, amely alakot ábrázol. S már látja is, hogy a kép nagy fejű figurája – éppen én lennék! Nagy fejű? – hitetlenkedem, hiszen világéletemben aprónak és lekerekítettnek tudtam apai nagyszüleim vérvonala alapján alakult, a partiumi zsellérekéhez hasonlítható fejemet, s ez a koponya, hogy alig van rajta haj, és a szakállamat szüntelen visszanyesem, még kisebb – miközben egészemben idővel korpulensebbé is válok. Szó, ami szó, a kobakom kicsinysége legalább anynyira bánt, mint férfitársaim javát az, hogy kicsinek, erényük és vágyálmuk mértékéhez képest méltatlanul alulméretezettnek vélik farkukat. Én, nagy fejű? – mondom ki hangosan, s ezzel zavarba hozom az amúgy tűzpirosra lobbanó arcú férfit. Ezért aztán szolgálatkészségét köszönve gyorsan kitessékelem, s alaposabban megnézem szilágyis képmásomat. Egy székben ülök, loboncos, kékes hajjal, s az ölemben Dugó kutyám kuporog. Valóban, minden kétséget kizárva, ilyennek látott-festett Lackó: kicsi a testem, és hatalmas a koponyám. Nem ültem modellt, a képzeletére lett utalva.

De miért akkora a fejem? Választ sosem kapok, bár kíváncsiságom határtalan.

Gábor szobájába kerül vissza a kép – amikor elvitték, hiányolta. Hogy visszakerül, nem veszi észre. Örvend a körömpörköltnek, éjjel tízkor lát hozzá az evéshez – hajnal ötkor zajra ébredek. Kitámolygok a konyhába, meztélláb, gatyában kóvályog, s rajta a néhány napja vásárolt ünneplő kék inge. Ételt melegít magának, s panaszolja: képtelen aludni.

Gábor titkok garmadájával veszi magát körül. Hidegkútnak tartva, hogy sétáljunk és gombásszunk, mondja, hogy ő ezt a tájat ismeri. Perceket töpreng, amíg emlékképét azonosítja. Valami APEH-os ismerősének a házához vezető utat mutatja, hogy egykor arra járt. S még kezdeni sem kezdem, amikor elzárkózik minden, az ismerősére vonatkozó tudakozódás elől. Amúgy a hivatali telefonszámát sem adja meg, kifejti, nem kívánja az itthoni létét és a munkahelyit összekeverni. Ámbár gyakran ezt a számát használja, s gyakorta ezen is hívják. Gáborkettő mindig. Hogyan érzi magát a rejtélyekben?

Szellőrózsákat ültetek. Éjjelre beáztattam a gumókat, s most akkorára duzzadtak, mintha szarvasgombák lennének. Oda a ráncok, a sok tektonikus minimalista felület, és sajnos oda a várakozásom is: már tudom, valóban szép virágok nevelődnek belőlük majd. Abban a negyedórában, amelyre magára hagyom a munkaasztalomtól is látható orchideát, az amúgy gyér szárú bimbók egyikéből kibomlik a virág. Krémsárga, barna csíkos, nedvdús és érzéki. Tudom, mert emlékszem, a barna csíkok az ajakos szirmok elöregedésével kápráztató rózsaszínűvé válnak, de nem tudom, hogy akarjam-e azt, hogy megöregedjen hirtelen, s vakító széppé váljék.

Rég nem hallottam bábművesnő levelezőtársamról. Üzenet érkezett tőle:

Egyszer egy debreceni jósnő anélkül, hogy bármilyen adata lett volna Rólad, azt mondta: ez a férfi nem tud egy nőhöz viszonyulni, csak úgy, mint anyjához vagy gyermekéhez. Minden nő sérülten távozik a kapcsolataiból.

Ijedten küldtem el a szöveget, kérdve véleményét, első feleségemhez – akivel majd harminc év után élénk levelezésbe kezdtünk. A válasza megnyugtat:

Nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Legfeljebb úgy, hogy „kikaptad” a sérült nőket, s nem távoztak „gyógyultan” … Esetem kb. ez. Nem hiszem, hogy annyit változtál volna, hiszen alapokban én sem változtam sokat, legfeljebb – remélem – kicsit jobb lettem… emberileg. Te nagyon tiszta, kedves őrült voltál – talán vagy is, legfeljebb a jóértelmű őrültön már jobban uralkodsz… Pörgetted azt, aki melletted volt. Lehet, hogy ebből a pörgésből egy-két kikeveredő nagyon megütötte magát, de ez nem a te hibád. Aki veled kapcsolatba került, már az elején dönthetett, hiszen végletesen őszinte voltál. Remélem, vagy is. Én bizonyos szempontból elárultalak, ezt nehezen dolgoztam fel hosszú évekig, hiszen… De az a korszak sem volt egyszerű, sem rendszerileg, sem a mikrovilágunkat illetően. Át-átszőtte sok-sok gubanc – kicsit eufémizálva… s az ember csak azt érezte, hogy menekülnie kell, el, el, el… Nem tudom,mennyire tudtál amolyan konvencionális kapcsolatot kialakítani, s egyáltalán vágytál-e rá. Nálam lépcsőfokok voltak, s Piaffal szólva, ugyan „nem bánok semmit sem”, azért tudom, hol dönthettem volna szerencsésebben. Szerencse? Vajon miért ezt a szót írtam le? Egyszer azt mondtad, akinek gyereket szülök, amellett maradok. Ez sokszor eszembe jutott, s az se kizárt, hogy rám is nőtt mint önbeteljesítő jóslat… Szóval, akinek adtál a szeretetedből, az ezáltal nem sérülhetett. A pillanat dühe után a józan végiggondolás képessége még a nőkben is adva van… De keveset tudok rólad, s nyilvánvaló, hogy mozgalmasabban éltél kapcsolataidban, szellemiségedben…

A borús egű szombatokon még mindig találtam feladatot a kertben. Balatonrendesre levittem tegnap néhány rózsatövet (Ildikó, a boszorkányszerű szerkesztő, az értem közbenjáró barátnő kertjét szemlézem, tanácsadás a feladatom), köztük azt a talajtakarót, amelynek organaszerű fürtöt alkotó, amúgy forintnyi s piros virágokból összeszedett virágzata jobb időnként adódik, azok helyét tüntetem el. Cickafarkot (Keszthelyen vásároltam), sziklakerti szegfüveket (eddig a teraszon nődögéltek, de télre nem merném cserépben hagyni őket). Majd kimegyek a kertészethez, hátha valami újdonságra bukkanok. Vásárolok, annyi minden között, egy üveg Frascatit, azt a száraz fehérbort, amelyet adó szőlők a Róma menti hegyeken teremnek, s amelyet egykoron nap mint nap az örök városban ihattam. Mellém helyezem a hasas palackot, vastag falú poharat rakok hozzá, és önfeledten szagolgatom az átható illatát.

Gábor tegnap bejelenteti, amikor visszahívatja magát telefonon, hogy Gáborkettő éjjel az otthonomban aludna, s kérdezi, nem, nem kérdezi, hanem leginkább bejelenti, még ha kérdő formában is: mit szólok mindehhez. Ijedtemben, hogy nem lesz higgadt a válaszom, elodázom a feleletet, majd néhány levegőfúvás után, egy-két perc múltával visszahívom, s a már megformázott mondataimban annyit kérek, hogy ha a házban is aludna, ne előttem szeretgessék egymást. Eddig többször értem haza, hogy összedőlve egymásba kapaszkodnak a nappaliban, a kanapén, s magam ilyenkor szégyenkezve, hogy zavart okozok, bekényszerülök a dolgozószobámba. Annak örülnék, ha a fenti szobát, ahol Gábor él, tekintenék intim együttlétük teréül, s nem azt, ahol magam is előfordulok. Gábor észbontó dührohamot kap, hogy ugyan jó, ha tudom, az anyja (akinek a nevét viselte mindaddig, míg nem a maga kreálta névre változtatta meg) se szólhatna bele, hogy mikor és hol hajtja a fejét a szerelembe, majd lecsapja a telefont. Este mindenesetre egyedül ér haza a kórházi kezelésből, s amikor kérem, hogy beszéljük meg a konfliktust, feliramlik emeleti szobájába. De nem hagyom a megbeszélésből kioldalogni, és félig nevetgélve, félig bohóckodva tudtára adom, ne szűkítse le a saját lakásomban az életteremet. Ma délben születésnapra hivatalosak, s mert Gáborkettő gyors tempóban ételt főzött, vélem, azért, mert estével együtt állítanak vissza. Abban azonban tévedtem, hogy csak akkor: Gábor tizenegykor érkezik, sugárzik a boldogságtól, s szokása szerint vagy nem vesz észre (én engedem be a kertkapun), vagy ha igen, akkor ismét a néma köszönési formát választja. Gábornak ugyan említettem, bizonyára süketülök, talán a vénségem miatt, de nem hallom sosem az üdvözlés bármi formáját. Állítólag ily csöndes a srác, és maradjon a továbbiakban ilyennek.

DVD-t veszek a bor mellé magamnak, majd azzal a hálószobámba gyorsan bezárkózom. Szentnek látom Gábor ragaszkodását, megalázó szituációkba azonban miatta sem kívánok keveredni. És okos elméleteket se gyártani arra, hogy én miért így és nem úgy viselem e helyzetek zűrzavarát. Aztán, amikor megkérdem, hogy hol van eltemetve a mamája (New Yorkban), a válasz után felcsattan, hogy nem akar erről beszélni. Magamban hozzáteszem: erről sem. S a tévéhíradó után elhúzódok a hálószobámba.

Gábor autóbusszal utazik a Honvéd kórházba. Ellenőrzik a vérképét, s megbeszélik, hogyan s mikor kezdhető a kezelése. Nem akkor értesít, amikor az információk birtokába jut, mi több, hogy mily információkkal lett gazdagabb, arról nem mond semmit. Igaz, megtudom, hogy valamikor hamarosan be kell feküdnie, először két, majd a következő lumbálás nyomán négy-öt napra. A procedúrák eredményeként fogják tisztán látni, hogy vannak-e már rákos sejtek az idegrendszere kötőszövetében. Egy éjjelre a kórházban marad, de már reggel iparkodik munkahelyére, ahol ügyek garmadája várja. Este telefonon kér rá, Pécsről menjek elébe Székesfehérvárra, szedjem le az autóbuszról, úgy hamarabb ér haza. Mert a következő reggel ismét két napra utazik vissza (a kocsimban felfedez egy sapkát, a fiújától kapta, hangoskodik egy sort, majd koporsónyi utazótáskájába süllyeszti el), részben dolgozni, részben a szokásos, heti nagy dialízisre, részben pedig a következő napi konferenciának nevezett kisebb találkozásra. Reggel hatalmas pakkal felszerelkezve viszem a buszállomásra, s délben látom, hogy fölkapcsolódik a gépe a netre, magával vitte tehát a laptopját. Nem ír egyebet, mint hogy pénteken vigyek utána majd valamit, Budapestre – eszerint addig nem fog visszaérkezni.

Z. barátom, az abonyi költő mondja a telefonba, hogy volt olyan időszaka, amikor kilenc nő tekintette ágypartnerének. Mondom neki – hitetlenkedve, hiszen csak azzal vagyok tisztában, hogy mi minden s milyen sok problémákat indukál, ha valakinek egyidejűleg négy szeretőhöz lehet köze –, nevetséges, ha a vén ember ifjúkori emlékeivel dicsekedik! Több se kell neki, mintha elaggott leskelődő lennék, kifaggat, kiröhög, megért és tanácsokkal szolgál. A bőrfétises harminchat évest hasznosan hagyjam meg fiatalnak, a huszonkét éves szeplős szakácsot szoktassam rá a némaságra, a bővérű, kikapós, kissé molett, csípőjénél mindig megragadható és hátára dönthető irodistát hagyjam, tegyen nedvdús szolgálatokat, s azt, akivel legboldogabb vagyok, mert velem egykorú, neveljem időnként cserfes, időnként halk, de engem mindenhová követő nagyasszonnyá. Z.-nek terjedelmes tapasztalatai mellett nem tudom, hogy jutott-e ideje szeretni – úgyhogy ellátom, már ahogyan verbálisan lehet, a baját. Végül megegyezünk, másfél hét múlva összefutunk, s áttárgyaljuk költészeti és ágyéki ügyeinket, lévén azok egygyökerűek. Mindenesetre a tévéfelvételén nem vennék részt, a statisztaszerep nem vonzó számomra sem.

Nem mondom meg neki, hogy tudok nem gondolni B.-re. Hogy rohangálások végeztével menten a kertembe húzódok vissza. Hogy érzékelem a világot: nincs pénzem, nincs könyvem, nincs a házamban társam.

Pénteken megyek haza, három hét elmúlt, anyám sorosa vagyok. Mondom is neki a telefonba, készüljön rám, megint érkezem, kénytelenek lesznek a főztömet enni, engem csodálni, és sápítozni azon, miféle öregség lett rajtam úrrá. És viszem a mécseseket, mert a temetőben tiszteletünket fogjuk tenni porladó őseinknél, úgy, miként azok, akik lángokkal jelzik előre érkeztüket, apró gyertyányi fényes nyelvekkel, hogy tudják ott, előbb-utóbb ők is odaérnek, nem azért, mert sietnek, de azért, mert egyszer csak elfogyott előttük a túlvilágra várakozók sora. Két éve ilyenkor tartottam az áfonyákban gazdag termésű guralok földjére, a Tátrában esett, s a temetőket beborította a fehér hó, s a sírhantok hava alulról világított.

Valahol Gyöngyös határában hívom Gábort. Bár kértem tegnap este, nem tette, s ma egész nap úgyszintén nem jelentkezett – azaz nem küldött sms-t, hogy hívjam fel. Arcpirítóan szenvtelen hangon veszi fel a (ki tudja, melyik) készülékét. Kérdésemre elmondja, hogy munkatársa viszi Veszprémbe, amely kijelentésének igazságát, utólag kétségbe vonom: szokása szerint idegen előtt korábban sosem beszélt, úgymond, magánügyekről, s most arra kér, hogy mondjam le a holnapi takarítónőt, ne fizessük! Az, hogy ne fizessük, nem nekem szól, hanem annak, akivel együtt utazik, azaz közeli ismerősét kérhette meg a szállításra. Igen, aki előtt így beszél, annak közelállójának kell lennie. Mondom, mert nem akartam akkor ismeretlen előtt faggatni, hogy hívjon vissza (azaz küldjön egy hívásra szólító sms-t), ha otthon lesz, ám közli, kimérten bár, de udvariasan, nem fog, mert még sok dolga van a számítógépén, s napok óta amúgy sem aludt jól. De közöljem, ha akarok valamit, ha már hívtam. Mondom is: nem akarok semmit. Túl azon, hogy tudni szerettem volna, mi volt az orvosával való beszélgetés eredménye – végtére tegnap említette, ma kiderül, milyen protokoll vár rá. Semmi nem történt. Így hát elköszönök, s még órákon át fulladozom a dühtől, amelylyel megajándékozott.

Tegnap vásároltam ismét néhány növényt: két darab kakasmandikót, félszáz botanikai tulipánt, öt vadnárciszt, amely egy száron több virágot is nevel, és egy kordonosra nevelhető sárgabarackfát. Az utóbbit a nagyobbik húgomnak. A kertészetben felháborított, és indulatosságomat kifejezésre is juttattam: egy kitömött, vadgalamb nagyságú, de annál hosszúkásabb, azaz karcsúbb madár ült a pénztáros feje fölött. Egy elnémított kakukk.

Amúgy az angliai jehovisták megvásárolható házam utáni érdeklődése abbamaradt, vagy csak Gábor nem veszi fel a telefonjaikat. Két hónap múltán magam sem érdeklődöm utánuk az egyenes válaszadás elől ügyesen kitérő Gábornál.

Az Aloe vera szpré visszakerül a fürdőszombámba.

Gábor elhagyja az önként kialakított feladatait. Nem vesz nadrágot és inget. Nem vesz nyelvkönyvet. Nem jár el a gépkocsiszervizzel kialakult konfliktusban. Nem vásárol többé semmit a háztartásba, s ha ételt főz, abból nem jut maradék. Elmaradnak a januárra tervezett közös útról való beszélgetések és az út is. Ha összefutunk, fáradtságára tekintettel televíziózik, aztán pedig ügyeket kell, munkáit illetőleg, intéznie a komputerén. Élénk telefonforgalma megmarad, működteti az angol számát, s kap egy új készüléket a munkahelyétől, s egy újabbat, amelynek feltöltésére egyszer ugyan kér, de annak hívása részemre tilos. Munkaadója a munkavégzés helyén lakást bérel számára, átszállítja a televízióját. Szép lassanként a holmijait. S amikor november elején végre elvégzik rajta egy budapesti kórházban azt a vizsgálatot, amelyhez lumbálni kell, a háromnapos vizsgálat előtt, közben s majd utána sem érzi szükségét, hogy tájékoztasson. Majd a hétvégén sem jelentkezik, s amikor igen, hol üresen fecseg, hol pedig dicsekszik. Holnap Bécsbe megy. Holnapután ismét megcsapolják a gerinccsatornáját.

A levelei – banktól, adóhatóságtól – és számlakivonatai a lakásom címére érkeznek továbbra is. Beolvasom neki azt, amelyiket kéri. Aztán lerázom magamról.

B. nem jelentkezik azóta, hogy elhajtottam a számítógépemről. A kert nedves a ködtől. A kutyák némák.