×

Kakukkpogácsa

regényrészlet (1.)

Géczi János

2009 // 10
A kevésnél kicsivel többnek lenni, de csöppet szűkösebbnek a soknál – ismételgetem megszállottként, magamat rendszabályozni igyekezvén, e maximát, amelyet legutóbb a lengyel világjáró blogján olvastam, de ha az arany középút passzusait amolyan középkorias enciklopédikussággal összegyűjteném (a módszer amúgy jellemző lenne rám), e mondatra lelve (elsődleges, másodlagos, harmadlagos… sokadlagos) forrásként megnevezhetném csaknem az összes európai bölcset, filozófust, teológust és tudóst.

Éjszaka írta, s reggel, homályos szemmel silabizálom ki a baráti utánajárásra vállalkozott mesekutató és szerkesztőnő levelét, amelyben arról tudósít, hogy a regényem kiadására kinézett kiadó nem vállalkozik a szöveg megjelentetésére. Amit azonban nem értek, az a kertemből hallható, csellengő kakukkmadár planetális hangja. (Felvetődik menten, mekkora az éneklő madár feje. Ugyan nagyobb-e a valóságosnál az énekhangok jóvoltából, avagy kisebb?)

Kakukkpogácsa! Ezt a nevet jegyzi föl Herbárium című orvosbotanikai művében Méliusz Juhász Péter a bakfűről, másik néven kőrontófűről, amelyet én, aki szégyenszemre nem a családjában, rokonságában és falujában, hanem holmi kétes tudalmakra oktató univerzitáson szereztem legtöbb ismeretem, bakszakálnak (egyetlen l-lel!), botanikai nevén Tragopogonként ismerek. A bakszakálam (bakszakállam) különben kerti változat, a habitusa megegyezik bármely réti sorstársáéval, de a levele sárgán csíkozott, ezért vásárolhatóak időnként a jobb kertészetekben. Reggelre kivirágzott, apró és sárga napot ringató szárak törtek a magasba, s e szépséges bokrocska pillanatnyilag alig fér el az őszelni készülő fás bazsarózsa vénséges bokra alatt. Méliusz ezt a gazt még mint tápláléknövényt ismerteti, ha hinni lehet neki, akkor eleink nyersen is és salátaként is fogyaszthatták. Mivel tejnedvet eresztő növény, semmi kétségem, hogy ugyancsak megbánhatták azok, akik sokat téptek és faltak belőle, tetszik vagy sem, ez a herba mérgező. Ámbár az nem újdonsága a gasztronómiának, hogy toxikus növényeket használ, s mindenféle közönséges mérgek kerültek az éhezők elé. A régi orvosok is tudták, hogy bármit meg lehet enni, csak legyen abból kevés. Amint bármi, ha sok, csömört okoz.

A bakszakáll fészekvirágzata bizony gyönyörű, de jóval szebb, amikor elvirágzik és megszárad, és beérnek a fekete magvú termések. Nem borostás, hanem lengedező, hosszú szőrös lesz mindegyik, s olyan színű és állagú, mint a kecskebak szakálla. Szőke-szürke pamacsok inganak érésidőben a bakszakállas réteken, akárha kecskék nyírása után, ha a szél elkapkodta az olló alól a lehulló szőrt, s a szabad legelőre szórta szét. Ezért talán, hogy a humorálpatológia elvét valló antik és középkori elődeink szerint mind az igénytelen állat szőre, mind a kövön is megélő, hosszú gyökerével azt megrepeszteni kész növény meleg és nedves természetű, azaz a hideg és száraz tünetekkel jelentkező betegségek medicinája. És persze – az analógiákban gondolkodás eredményeként – a Barbula hircit, miként a szerzetesek emlegették, a vese kövének megrontójaként számon tartották, amely mellékesen a májat kitisztítja, a gyomor kavargását enyhíti, a hagymázban szenvedőt megéleszti.

Reggel van, locsolom a cserepes növényeket. A tó, amely egész nyáron, a mértéktelen esőzés miatt, fel volt telve, felére apadt, egy-két nap, és talán felfedezem, hol a rés, ahol elszökik a víz. Ugyanakkor a lépcsőház föld alatti részén nedvesedik a fal, s az előtte álló polc verskönyvei átnedvesedtek, dohszagúak. Gábor éjféltájt ért haza (de hogy saját lábán vagy mentővel, nem tudom) a dialíziséről. Én ugyancsak későn érkeztem meg, Ozorán jártam.

Kérdezem, amikor felébred, tíz felé, s lekászálódik emeleti szobájából. Újabban félmeztelenül támolyog alá. Valami pizsamaszerű dolgot visel felsőtestén, alul semmit. Hímtagja egyre nagyobb, azaz annak tűnik – mert testében ugyancsak fogy az uraság. Csupa csomó, csontvég, kiálló szöglet, horpadás a teste, s a farka ernyedten is megmaradt termetesnek. Németalföldi képek szegény emberei, osztrák festők grafikalényei ily elfogyottak. Gábor a vendégszobát érzi magáénak, apró változtatásokat eszközöl rajta, a szoba közepére beállít egy használhatatlan tévékészüléket, sőt, a tetőtér másik helyiségét, a könyvtárt is birtokba veszi, hiszen ha számítógépén dolgozik, ott teszi. Gábor a csillagok kifényesedése végével ér haza, mint mondja, az éjfeli mentővel, Budapestről. De így, s ragyog a boldogságtól, hétfőig élhet, s ez két nap szabadságot, a teljes hétvéget jelenti. Ami nem lesz igaz: ha másra nem, injekcióra majd bemegy a helyi kórház belgyógyászatára, s egyszer biztosan transzfúzióra is. Napi öt alkalommal maga adja be az inzulininjekciókat, azzal másnak nincs gondja. Nem tudom, a karjába szerelt kanült miként kell tisztítani s milyen gyakorisággal, meglehet, azzal nem lesz két napig semmi feladata.

Gáborral e héten nehéz beszélgetések estek.

Egymást keresztező mondatok sarkán téblábolok.

A hét közepével kap számos betegtársa egyike édesanyjától egy telefonhívást. Az a harmincnyolc éves férfi, akivel nap mint nap találkozott a kórházban, elhunyt. Alig hete közölte vele kezelője, hogy nincs reménye a gyógyulásra, tegye meg, amit még meg szeretne tenni. A srác könnyűzenei koncertre, Céline Dion új műsorára, valahová Kaliforniába utazott rögvest. Jelen voltam a párbeszédnél, hallottam a telefonból kiszűrődő indoklását. Nem kíván úgy meghalni, hogy ne hallja élőben az életében nélkülözhetetlen énekesnőt. Már sosem tudható meg, miért vált ily fontossá a díva. Az édesanya annyit zokog-suttog a telefonba, hogy fia röviddel a koncert után szenvedett ki, éjszaka, a szállodában.

Gábor reggeli közben bejelenti, hogy bizonyosan nem nézi meg azt a filmet, amit korábban figyelmébe ajánlottam. Nem akarja, deklamál, hogy holmi film határozza meg a hangulatát, az életét. Ez a szó szíven markol: mennyi időt gondol el magának? Ezzel szemben fölszólít, elvárja, azonnal nézzem meg azt a DVD-t, amit számomra hozott. Mindeddig nem beszéltünk egymással rejtjelezve: én sem tudom, mi az, ami mostanság elkezdődik.

Amúgy a DVD-t nem nekem szerezte. Talán magának. Az utóbbi időben Gábor csupa felkiáltójel, s minden egyéb finomabb részlet lekopott róla.

A nap nagyobb részét egymással töltjük. Délelőtt segít a takarítónőnek, nem tehetek mást, beszállok magam is az ablakpucolásba. Lenyesi a tenyérnyi alsó kert füvét, összeszedi a szerteszét potyogtatott kutyaszart, az avarnyivá gyűlt, kesernyés szagú diólevelet s végül a mogyorófa alá hullt termést. Ebédre lecsót főzet velem, s a hirtelen étkezés után, amikor óvatosan megkérdem, menjünk-e a nagy melegben a Balatonhoz, fölragyog a képe. Balácapusztai római villagazdaság, majd a veszprémfajszi kálváriát látogatjuk meg, végezetül Füredre igyekszünk, olyan cukrászdába, amelyben tartósítószerek nélküli édességek kaphatók.

Telefon telefont ér, sms-t sms követ – úgy tűnik, Gábornak akad mindahány ismerősöm közül a legtöbb ismerőse. Köztük az a félszáz éveshez közel álló férfiú, akivel régebben délutánokra eltűnt, s a szomszédos városokban tették tiszteletüket. Az autóban ülve önkéntelenül hallom, s máris értelmezem a beszélgetésüket. Gábort szavai alapján bizonyosan nem úgy érti ismerőse, amint én: végül is abban maradok magammal, hogy ismerkedésre alkalmat adó helyekre ma nem együtt tartanak. S Gábor indoka az, hogy most ezt az elve nem engedné meg. Valóban, élénken érdeklődik, s a gyakori telefonbeszélgetésből arra következtetek, mélyen vonzódik ahhoz a huszonöt éves, nála magasabb ifjúhoz, aki fel-feltűnik újabban.

Gábor, úgy sejtem, majdnem szerelmes. Hete ha kezdődött nála ez az érzelem, mintha azok után, hogy szövettani mintákat vettek májából, veséjéből, majd a nyaki nyirokcsomói egyikéből. Azt szeretnék eldönteni, visszatért-e csontvelő-átültetése után fél évvel a fehérvérsejtűsége, avagy a gyógyszerek az immunrendszerét rontották el akként, hogy a szervezete immár önmagát bontja le. Mára hatvanhét kilónyivá fogyott, azaz tizennyolc kilót vesztett azóta, hogy Koreából, műtétje utáni kontrollról, nyár elejével visszatért. Két napja, mikor a fiúk iránti szimpátiájáról beszélgetünk, arról tájékoztat (dehogyis tájékoztat: megmond, kinyilvánít, kinyilatkoztat), hogy betegsége jellegéről, sorsának lehetséges kimeneteléről komolyan felvilágosította és eligazította a halk hangú, ám (nyilván) érzékeny lelkű srácot, s innen az ő dolga, hogy így is vállalja-é vagy sem, e kapcsolatot. Bólogatok, de nem merek kérdezni; éjfél már, bort is ittam, nehezen viselem az érzelmi feszültséget. Gábor rég inzulininjekciókkal tartja életben magát, ezért szexuális aktusra képtelen. Orvosa ugyan valamiféle reményt csepegtetett belé a jövőjét illetően, de hogy mifélét, sejtésem sincs, s erről beszélni szégyellek.

Felelősséget érez tehát a srác iránt. Én, mint aki ennek a viszonynak komolyabb jövőjére számít, megemlítem, hogy nem szeretném, ha a házamban élnének majd együtt, erre nincs se terem, sem anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy egy újabb ember ellátásához járuljak hozzá. Gábor sértetten válaszol, paprikás, ő ugyan bármikor elköltözhet, de valóban igaz-e, érdeklődik, hogy azt se tűrném, ha a házamban, az ő szobájában hetente egyszer akár lefeküdne kedvesével? Majd előadja: féltékeny vagyok?

Nem tudom. Nem tudom, mi ez: dührohamot kapok, amikor ráébredek, Gábor ismét eszik húst, ámbár megtiltották bármilyen fehérje fogyasztását. Csirkepörköltet főz, kettőjüknek. S amikor barátja megérkezik, többnyire hoz az édesanyja főztjéből, legutóbb ugyancsak pörköltet. Túl az ilyen apró vétségeken, fizikailag is kifárasztja magát. Éjszaka képtelen aludni, mondja, a stressz miatt, s van úgy máskor is, mint most, hogy egymás után tízszer hány.

A nyár végi, délutáni forró szélben csodálja a balácai freskótöredékeket, a mozaikokat. Szeretne, sóhajtozik, kétezer évvel visszamenni az időben, s itt és ilyen épületben lakni a kedvesével. S amikor a közeli kálváriadomb tetejéről felfedezi, hogy milyen terjedelmes darabot lehet, ha akad hozzá tekintete, fölfedeznie és megnéznie a Balatonból, félvállról, fényképkészítés közben adja tudtomra, azt hiszi, ez az utolsó nyara.

Tegnap, amikor az első szövettani eredményekről kapott felvilágosítást Veszprémben, s azon nyomban indulnia kellett Budapestre, hogy dialízisnek vessék alá, azt közli (közömbösen), hogy már unja, nagyon unja az életet. Hogy nem tudja, csinálja-e tovább. Kérem, várja meg a végső, a második vizsgálat eredményét, s majd akkor térjünk erre a kérdése vissza.

Ma nem beszélünk semmit a tegnapról. A holnapról sem. Nézzük a rekonstruált villát, a selyemfüveivel szinte lángoló, szeles domb alatt a tájat, nevetünk, autókról beszélünk, szerelmekről, magányokról és munkáról, oly lazák vagyunk, mint akiknek semmi gondjuk az élettel. Én azonban izzadok. Komisz lehetőséget kínál okként: a férfiklimaxot.

Amikor Gábort a második vagy harmadik telefonáláskor (egyeztetik, mikor találkozzanak) arról faggatja barátja, merre van, bizony-bizony félreérthetetlenül kitér a válasz elől. Nem mondja el, hol van, kivel s mit csinál. Ezt az érthetetlen hamukázását régről ismerem, nem tudom, rejtélyesnek szeretne inkább föltűnni, avagy csupán fondorlatosnak.

Majd csupán Veszprémben mondja el neki, mert érkeztünk nyomán mindjárt felbukkan, kis dobozokba rejtett élelemmel, merre jártunk délután. (Aztán máris mennek a kórházba, az esti injekciót megkapni. Az aprócska álaktusra, meglehet, órákat várakozik, avagy várakoznak.)

Füreden nem található olyan cukrászda, ahol Gábornak alkalmas ételt állítanak elő. S ráadásul a tartósítószer nélküli Coca-Cola helyett Pepsit szolgálnak fel. Gábor feszült, a vércukra alacsony: végül megeszi a mimózatorta-szeletemről a csokoládédíszt, s a Lidlben, ahol zöldséget és gyümölcsöt vásárolunk, marokkal tömi magába a lehullt és összekapkodott, cseresznye nagyságú, délvidéki szőlőszemeket. Még fizetés előtt iszik a tartósítószertől mentesnek írt gyümölcsléből – amelynek hamisságát percen belül kifejezi a gyomra: nem igaz, amit a dobozra írt a forgalmazó.

Gábor tehát megduplázódik, röhögöm el magamat – egyszerre csak egy új Gáborral lett több. Kocsival mennek a kórházba, Gábor Gábora autót birtokol, vagy ha nincs is kocsija, a szülői járművet használja – előzetesen kikészítem a meséket, a kutyáimról szóló könyvet, amelyet éjjel olvasni szeretne. Azt hiszem, sosem kérdeztem eddig tőle, s nem is fogom, mi mindent olvas tőlem. Nem sok mindent, vélem, leginkább semmit. Verseket minden kétséget kizáróan nem, azokat utálja. Regényt, esszét sem, úgy sejtem. Akként lehet velem, mint fiú az apjával. Nem törődik velem, és ez kábé azt jelenti: lényegében leszar.

Jegyzetkészítés és körtefőzés közben nem ügyelek a telefonhívásaimra – időközben Gábor jelentkezik. Szokása szerint csak rám csörren, hívjam vissza. Nehezen, több hívás után emeli fel a készüléket és fogad, tévét néz éppen a kórházi váróban, s várakozik a szombati kezelésére. Délután, előre jelzi, hosszú, nagyon hosszú estéje lesz, szombatonként vég nélkül megvárakoztatják, jó, ha éjjelre vagy hajnalra hazaér. A házam és kertem iránt érdeklődő jehovista angol ismerőse jelentkezik, holnap egyeztetünk, miként találkozzunk személyesen.

Eladom, vagy ha nem is, de el szeretném adni veszprémi lakhelyemet.

A lakásomban halottszagot érzek. Mindent feltúrok, hogy megtaláljam az okot, végül Gábor szennyes ruhák közé szórt nadrágja zsebében bukkanok két illatozó növényhajtásra. Balácán törhette le a bazsalikomból és a vörös mentából, emlékszem, lelkendezett miattuk. Azok együtt keltettek ilyen szörnyűséges illatot. Valóban, amióta apai nagyanyám, néhai Turóczi Róza, hosszú, ágyban töltött betegség után, harminc éve meghalt, s a temetésén a macska, nagyanyám állata, beborította magát mama kedvenc szagos leveleivel, az istentiszteletkor használatos, Boldogasszonyfüvének nevezett fodormentába és a paradicsombefőzéshez nevelt bazsalikom ágyásába, majd bebújt a ravatal alá, erre a szagkeverékre riadtan reagálok.

Gábor, néhány hete, nevet váltott. Megérkezett az engedélye a névváltoztatáshoz – s immár nem nevelőapja és édesanyja nevéből összevont francia-magyar nevét viseli, hanem második keresztnevét fogadtatta el új családnévként. Indoka szerint azért, mert ezáltal könnyebben jut jogosítványhoz – hiszen Angliában, betegségére hivatkozva, felfüggesztették (ha jól hámozom ki a különböző időpontban elhangzott különböző magyarázatai közül a leginkább érvényeset: öt évre) a vezetői engedélyét. Több barátjának nem fogadja a hívását, s ha utóbb föltárcsázza őket, kritikusan figyeli közlendőjüket. Velem sem kíméletes. Sérelmei vannak, jócskán: amióta itt él, túl azon, hogy elélhet nálam, nem törődök vele. S mindebben igaza lehet, nem gondoltam másnak, mint olyan betegnek, akinek, mert módomban áll, segítek. Néha erőmön és tehetségemen túl, nemegyszer egzisztenciámat veszélyeztetve. Időközben Gábor az életem részévé lépett elő. Hozzá igazítom a programomat, úgy vásárolok, hogy részére legyen megfelelő étel, s nem morgok a magas villany-, gáz- vagy vízszámla miatt. Mindenen túl arról beszél, ha segít ezzel, Angliából hozzuk át az autóját. Betegségei okán repülőútjain összegyűlt bónuszait szeretné arra fordítani, hogy januárban nézzük meg Dél-Afrikát.

Korábban tárgyaltuk, de mindeddig nem tér vissza rá, alkalmasnak látom a pillanatot, s óvatosan fölvetem, akarja-e, és ha igen, miként, hogy feljegyezzem harminchárom éves élete általa elmondható történeteit. Nem szeretném, hogy a kedvemért tegyen bármit. Arról biztosítom, hogy kizárólag akkor fogom kérdezni, ha munkám mellett valóban jut rá időm, s ha ő aznapi, többnyire előzetesen nem listázható feladatainak végére jut úgy, hogy marad ereje a beszélgetésekre. Gábor, tapasztalom minden pillanatban, gyönge. A tegnapi séta kimerítette és ki is szárította. Holott olyan sovány és könnyű, hogy képtelen verítékezni, amire a szeptember eleji szokatlan kánikulában s a benapozott, nyílt mezőkön és dombokon, amerre kóboroltunk, lett volna oka.

Megnézem a filmet, amelyikről vissza-visszatérve, többször és darabosan beszél. The Bucket List. Bob Reiner munkáját A bakancslistának fordították magyarra, s két nagybeteg férfi utolsó, közös három hónapjáról szól, mert másként nem lehet, humorral, harsan és ünnepélyesen.

Kakukk röpül a kertem felett. Tökéletlenül mozog, akár a bolygók, így mégis megkérdőjelezhetetlen a hatalma. Elnémulnak jöttére a többi énekes szárnyasok. Hogy angyal él a kertemben, most bizonyítékára lelek itt, hiszen ő is néma.

Platón tanítványa, Eudoxosz beszél arról, hogy a bolygók nem úgynevezett állócsillagok, amelyek a csillagképeket alkotják, hanem vándorló égitestek, azaz planéták. A planéta csavargót jelent a görög nyelvben, s azokat a szabálytalan embereket nevezték így, akik nem letelepülten éltek, hanem koldulva járták a vidéket, és semmilyen társadalmi rendbe nem mutatkoztak betagolhatónak. Hogy az ilyen emberek rétege megnevesítődött, az annak a jele, hogy törekvés mutatkozott a szabálytalan bolyongók megrendszabályozására, egyébiránt a görög csillagászok sem tesznek egyebet az égi vándorok leírásával, mint hogy a leírt szabályokkal megbéklyózzák őket. Jelentőségteljesnek találom a társadalmi változások és a tudományos gondolkodás jelenségei közötti párhuzamot, fontosnak, hogy a görögök a rendezettséget kinn és benn, a makro- és a mikrokozmoszukban egyszerre tudják fokozni. És azt számottevőnek, hogy geometriai problémaként vagyok képes érzékelni azt, ami szociológiai, netán mentalitásbeli kérdés, de arra is hajlamossá alakulok így, hogy a társadalmi megállapítások átvonatkoztathatóvá váljanak a csillagászatiba.

Éjjel, miután visszaér a kórházból, karját fájlalja, mert sok helyen megszúrták, mígnem megtalálták a vénáját. A délutáni kirándulásunkról visszakanyarodva szó kerül arról, túl a korkülönbségen, mentalitáson, hogy miért nem lehetek a kedvese. Érti és mintha elfogadná az övétől gyökeresen eltérő, korom miatt meg nem változtathatónak elgondolt orientációmat, de hogy hiszi-e vagy sem, arról nincs erőm apró kérdések segítségével megbizonyosodni.

Sportolni akar, nyerje vissza erejét. Fallabdázni nem, mert egykori balesete miatt bármikor kifordul a vállízülete. Úszni ugyancsak nem ajánlatos, konditerembe járna, azt emlegeti egyre, de hogy miként jutott erre a következtetésre, egyelőre nem világos a számomra. Nyilván Gáborkettő lenne az oka. Javaslom, kerékpározzon. Mondja, húszezer forint végül is kerülhet egy biciklire. Aztán mintha elvetné az ötletet, a város túlságosan dombos. Sétáljon inkább? Az azonban nem keményíti a hasfalát, farát, hátát.

Mutatja csuklóját, lötyög rajta a felcsatolt óra. Oldalát, karja fonákát, combja külsejét. A pettyes bőr alatt ernyedt erek. Ma átvizsgálta a nővér, vannak-e rajta bőrelszíneződések, fekély kialakulására utaló helyek. Nincsenek. Néhány pattanás, amelyet azonban nem mer kitisztítani, mert a megnyíló bőrfelületen sokáig, nagyon tartósan, huzamosan, szinte a végtelenségig szivárog a vér. Aloe vera szprét keresek számára, és sok okoskodás és körülményeskedés közepette elbeszélem, miként használja fel. Anyám felfekvéseit, bőrgondjait eltüntette ez a szer, ajánlhatom hát bátran.

Mielőtt elsiet, beszélni azzal, aki szigeti otthonát gondozza, két angol barátja egyikéhez, átölel, fejbúbon csókol.

Nem tudok aludni. Órákkal később, hogy látja a fényt a szobámban, még bekukkant, rákérdez, jól vagyok-e. Befejezhette a Skype-on a beszélgetést, matat a konyhában. Az injekciók után néhány óráig nem vehet magához táplálékot, vélem, lejárt a várakozási idő. Reggel látom, a hűtőből nem majszolt ki egyebet egyetlen szirupban megfőzött, keserű csokoládéval leöntött körténél. A kutyáim, akik megszokatták velem, hogy hajnalonként a nyitott garázson át bejönnek, s óvatos csöndességgel a hálószoba szőnyegére terítik magukat, most zajjal érkeznek. Visszazuhanok az álomba, de hamarosan szipogva ébredek. Amiatt, hogy nem tudom, hova kell, ha kell, eltemetni. Azzal sem vagyok tisztában, hogy arról, amit manapság tesz, beszédképes lennék-e.

A vasárnap a semmittevésé, a hétfői nap az évkezdésé, a kedd pedig Pécsé.

Hétfő délután egy Olympus hangrögzítő tulajdonosává válok. Rég vágytam olyan diktafonra, amely a zsebemben lapulhat, s a jegyzettömböt pótolja. De aggódom, ha olyan bonyolult megtanulni a kezelését, mint a mobiltelefonét vagy valami egyéb kütyüét, vesztes leszek.

Gábor, úgy tűnik, beköltözteti az emeletre kedvesét. Amikor a munkából megérkezem, fenn zajonganak, s hogy lefekszem aludni, ugyancsak aktívak. A nappaliban, a földszinten a televízió, fenn valamelyik számítógéppel elérhető zenei rádiócsatorna üvölt. Kinn pedig a kutyák. Mint a boldogság szaga, úgy terjeng a hagymáé, a vacsoráé.

A keddi délelőttön Gábor angol hittérítő ismerőseit viszi a paloznaki kertbe, megnézni, hátha megvásárolják. Dél környékén hív, akkorra lefénymásoltatta az ingatlan iratait, s át is adta a vendégeinek, hogy segítségükkel a Földhivatalból kikérjék a tulajdoni lapot. Mondja, hogy hazaért, 12.13-kor, trikót vált, és indul dolgára. Ez a „dolog”, megszokhattam, többnyire a kórházi kezelést jelenti. Vagy egyebet. A „dolog” szó azt jelenti, hogy magánügy. Hogy nincs hozzá közöm. Hogy számomra a szó ajtaja mögé nem lehet bepillantani.

Háromra érek haza, rövid az egyetemi jelenlétem. A konyhában mindkét Gábor, ebédelnek, resztelt máj készülhetett, hívnak, egyek. Siófokon a McDrive-ban kínai ételeket vásároltam, nem vagyok éhes, elhárítottam az invitálást. Behurcolom a dolgozómba a könyveimet, a táskámat, aztán kiviszem a papírszemetet a konyhába, hogy néhány szót váltsak velük. Sikertelen a kísérletem. Gábor süteményeket szortíroz, mondja, a maradt májat egyem vacsorára, de elhárítom. Térülök-fordulok, aztán ismét a konyhában, felemás a helyzet, oldanám. Hát arról kérdezem Gábort, délelőtt járt-e itt a takarítónő, találkozott-e vele, s milyen munkát végzett el. Mondja, hogy alig futottak össze, amúgy nem tudja, milyen munkát végzett el, de már harsog, s az erős hangtól egyre apróbb leszek. Bizonyosan összefüggő az érvelése, de engem megsemmisít az a szidalom- és kárhoztatásözön, ami a nyakamba zúdul. Láthatom, deklamálja, hogy alig ért haza, a cipőjét sem tudta levenni, éppen elkészítette az ebédet. Nem tudja, Katalin, az asszony, aki a ház szüntelen elporosodó holmijait szabályozza, mit végzett, azt se, hogy az emeleten, a szintjükön járt-e, menjek fel, ellenőrizzem, ha akarom, vagy hívjam telefonon, és kérdezzem meg. Ő, Gábor, nem az adjutánsom, hogy felügyeljen a házra, amúgy, mivel telefonon egyeztettünk, számot vethetnék azzal, hogy délelőtt angol barátai és az én ügyemet bonyolította, aztán csak ruhát cserélni ért haza, akkor pedig nem dolgozott a bejárónő. Megjegyzem, emelt hangon, hogy ezt azért mégse kellene – értve ezen, hogy a barátja előtt rám ripakodik.

Gábor, azt sejtem, kulcsszerepét bizonyítja – hogy nélküle mi minden nem valósulna meg ebben a lakásban. Ebben a városban. Ebben az életben.

A lávaömlés elindul. Hadarja, hogy napok óta sértetten járkálok fel s alá, dúlok-fúlok, s amúgy is, a múlt héten történtek óta elege van abból, ami én vagyok. Nem emlékszem a múlt heti eseményre, hát kérem, pontosítson. Mindez olaj a tűzre. A barátja eszik, látszik, egyáltalán nem feszeng a vita miatt, de nem is trónol az események közepében, rajta kívül játszódnak le a dolgok, közömbösnek mutatja magát, végtére nem az ő ügylete, de én egyre inkább szorongok, nem akarok válaszolni, de csitítani sem vagyok képes hisztérikus barátomat. Öt perc alatt megtudom, hogy elviselhetetlen ebben a lakásban (a lakásomban) az élet, számon kérek, utasítok, minden szolgálata ellenére sértett vagyok, s máskülönben, a múlt hét betetőzte az eseményeket. Összekapkodja a holmiját, a sapkát, hátizsákot, kétszer felszólítja a barátját, hogy húzzanak el, miként a vadlibák. Üvölt, nem akar erről a dologról beszélni, és noha kérem, legalább kommentálhassam az eseményeket, meg sem hallgat. Újfent hadarja a napi történteket, nem tudom se csillapítani, se elrekeszteni a mese ismételt felhánytorgatását és a kárhoztatásomat. Végül a bejárati ajtóban áll, s onnan mennydörög. Kérem, az utcát ne avassa be az életünkbe. De igen! – harsogja, őt ugyan nem akadályozza meg mondandója közzétételében… Elköszön. A barátja úgyszintén. S hallom a lakásban, elhaladtukban miként káromol.

Azt hiszem, ettől a ponttól mindent, ami végbemegy, toleranciával illik fogadnom, és ehhez nem érzek magamban többé erőt. Nagy a fejem, mint annak, akiében minden szó (az a számtalan mocskos, indulatos, hangos és kíméletlen szó) benne ragad.

Gábor fél óra múlva visszaérkezik, oldalog, kisfiúsan, s ahogy gyorsítottan lépdel felém, félrebillent fejjel kérdezi, haragszom-e rá. Nagyon. Megölel. Bevallom, kétségkívül haragszom. Nem sokat beszélünk aztán az eseményekről. Amire azonban többször visszatér, hogy sűrűn kérte, ne más előtt beszéljünk. Nyilván igaz, én ilyesmire azonban nem emlékszem. Amúgy, de nem merem megjegyezni, hangosan főként nem, ilyesmi helyzetfeloldások az esetében gyakoriak. Kedvese, a másik, a hórihorgas fiú tán nehezen viselte a szituációt? – kérdezem, s meglep a válasz: ő bizony nem törődik senki (kvázi: a másik, a másika) problémájával. Az enyémmel sem. Nyilván ennek a kijelentésnek odaáti az értelme, s nem az, amit számomra, ezen a térfélen jelent.

Elmondja, hogy miként sikerült telekkönyvi adataim segítségével kikérni a helyrajzi igazolást és a térképet. Azt hiszem, ettől kezdve izgalmassá válik a kert sorsa: nem tudom, mi lesz vele. Bele sem gondolok, mi történhet a lakásommal és a kertemmel, ha valaki érdeklődő jelentkezne miattuk.

„Nem rettegek. Egyáltalán” – áll egymás alatt a két mondat a laptopom képernyőjén, hogy kinyitom. 23.32-kor érkezett az első, a második három perccel később. A Messengert előtte kapcsolom le, ezért ér hajnalban utol az üzenet. Sötét van még, fekszem az ágyamban, s a kertben, a leveleit tegnap hullatni kezdő, maga alá sárga avart terítő diófán élénken csicseregnek a feketerigók.

Nem érzem magamat kialudtnak, korán megébredtem, holott a szokásosnál később feküdtem le. Gábor este tíz környékén érkezik haza a kórházi kezeléséről, s mert nyugtalankodtam, utánaküldtem egy kérdő sms-t, nem akadt-e problémája. Fél órába se kerül, hogy hazaér, éppen csak beinteget a szobámba, mivel telefonálok. Az sms-t, magyarázza aztán, a lépcsőn kapta meg, azért nem válaszolt, hiszen visszatért.

A kutyameséket tartalmazó könyvet elrakom az asztalról, ahol napok óta hever. A Magyar Építészet legutóbbi számával együtt, ahol a kertről szóló szövegek olvashatók.

Elterül a fotelben, bámulja a tízes híradót. A hetest ugyanúgy mindenkor megnézi, s ilyenkor rendszerint a telefonjait se veszi fel. Ráköszönök, s fordulok ki, nehogy robbanjon. Kijelentem, ideje se maradjon válaszolni: majd később visszanézek, beszélni. Félreértheti, s utánam szól, hogy fáradt, nincs ereje kérdezz-feleleket játszani, s megértem, hogy az interjúra gondol. Magam ugyancsak gyenge vagyok, kizárólag a friss események érdekelnek, ha vannak. Aztán bort hozok, leülök hozzá, mert nem képes a műsort figyelni.

Nézegeti a tévét, s nem tudja, mit néz.

Gáborral valamicske számítógépes programról beszélnek, pontosabban ő hallgat, barátja pedig körülményesen érvel, hosszan és halkan, mígnem bevallja, hogy fáradt, nem tud figyelni, haza akar menni. Rosszul alszik, rémálmai vannak. Hajnalban valaki orvosnak tűnő asszony ébresztette, két szélén perforált papírcetlivel a kezében. Orvosként azonosította őt, mondja el többször: arról kap tájékoztatást, hogy megérkeztek a leletek, melyek szerint rákos. A tüdejében áttéti csomók keletkeztek. Műthető-e? S mert a válasz elutasító, azt kérdezi, mennyi ideje van még élni. Legfeljebb három hónap. Aztán visszaaludt, mert ráébredt, csak az álma riasztotta fel – de nem sokáig tehette, mert hallotta, hogyan nyöszörög a garázskapu. Ötkor lehetett, hiszen akkor tolattam ki az autómmal, s indultam az ország déli peremére szorult városba, tanítani.

Aggódás vagy szorongás? – hűvös és szenvtelen a kérdésem, de nyelem közben, az izgalom ellen, a bort. Szorongás, válaszol kimérten, óvatosan, azt hiszi.

Órányit beszélhetünk, megtudom, hogy az angol férfiak harminc százaléka meleg, s nagyjából ugyancsak ez az arány az olaszok között. S azt, hogy nem szereti a bizonytalan helyzeteket, nem bírja elviselni a döntetlen játszmákat. Nem érti meg azokat, akik nem betegségükben, hanem a betegségük keltette kérdőjelek alatt roppannak meg. Ő, és ez valóban így van, amennyire csak lehet, aktív. Betegtársait rokonok húzzák-vonják-tolják, ő mindent maga intéz, és nem sajnáltatja önnönmagát. Nem sokat hallom panaszkodni. Én az évkezdésről számolok be, az új hallgatóimról. Gábor kéri, jöhessen be az előadásomra, holnap. Hívom, biztatom, nézzen be. Majd felmegy, hogy újfent beszéljen angol barátjával, s közben még egy-két sort üzen, hiszen a gépem körül matatok, keresem számára az órarendemet, tudja, Messengeren utolér. Felviszem a csütörtöki programomat, fejbúbon csókolom, megköszöni, mint máskor is, a napot. Kérem, másnap, ha majd leletei eredményét közölték, nyomban értesítsen. Várom a hívását.

Szerda. Szeptember. A hónap tizedik napja. Negyed hétkor mentő hangja süvít át a városon. Ma nem szólal meg a tűztorony harangja, nem jelzi az idő múlását, s ha ébredne, nem tőle ébred a szobájában Gábor. Vélem, ismét hajnalig maradt fenn, ámbár a konyhában nem mutatkozik utána edény, ételmaradék, ami arra utal, hogy éjjel nem éhezett, s nem evett.

A szájpadlásomon kiújult a kötőszövetcsomó. Észleli a nyelvem, ki tudom hüvelykujjam begyével tapintani. Alig éve műtöttek hasonló okból, eszerint eredménytelenül. A bőrömön itt és ott öregségi foltok, kötőszöveti elváltozások, csomók. Havonta ellenőrzik a bőrfelületemet, mivel egykor, s van annak fél évtizede, rosszindulatú anyajegyekre bukkant rajtam orvos barátom. Mondja, mindezzel az immunrendszerem jelez valamit.

Gábor fél tizenegykor rendel magához, darálja, hadarja és morzsolja a mondatokat, és közönyösnek igyekszik látszani. Nem hiszek neki. Akut a kórja, s már hozzákezdett a vörösvérsejtek pusztításához. Nincs esélye, ha valóban ez a betegség, a túlélésre, ámbár, az orvosa szerint, lusták a sejtjei. S ez azt is felveti, tíz százalék valószínűséggel, hogy téves a diagnózis, ezért ismételten megvizsgálhatják a vérképzésben részt vevő szöveteit. Meglehet, autoimmunitási gondjai keletkeztek. Meglehet, a gyógyszerei okozzák a tünetet. Negyed tizenkettőkor autóbuszon ül, s délután háromkor, amikor hívom, hiszen némasága aggasztó, már túljutott a szövetmintavételen, s arra vár, türelmesen, hogy megengedjék, utazzék vissza Veszprémbe, százhúsz kilométert ismételten megtegyen. Ha majd megérkezik, szokásos jelenésére kerül sor a belgyógyászaton, hogy naponta esedékes injekcióját megkapja, s tíz felé visszatér alvóhelyére.

A következő kiadó vezetője ugyancsak visszautasította a regényemmel való foglalkozást. Kategorikus nemet mondott a közbenjárásra vállalkozó mesekutató-szerkesztőnek. Nem érint mélyen, ismerem az úr természetét.

Gábor hat után érkezik haza, másodmagával. Iparkodom fel a völgyből az Óváros térre, rövid tárgyalásra, az Elefántról elnevezett presszó kicsi teraszára. Látom, a Kínában vásárolt, onnan hozott olajzöld ingemet hordja – tegnap ugyancsak olyat viselt, ami az enyém. Ilyesmi régebben is elő-előfordult. Szóvá is teszem, hogy a tanítóingeim egyikét viseli. Kirobbanóan jó hangulatúnak látszik. Mire visszaérek, a televíziót nézik, szorosan egymás mellett ülve a kanapén. A mosógép lenn duruzsol. A kutyák a teraszon nyüszítenek. Ők pedig ananászt rágnak, ananászszagú a lakás nappalija, a konyhája. És leves a padló.

Gábornak nincs gyógyszere, amit beadhatnának neki. Először tiltakozik, de végül, hiszen így a buszmegállóhoz elkísérheti a másikat, beleegyezik, hogy a szükséges szert, amelyet az egészségügytől ingyen meg nem kaphat, az ügyeletes gyógyszertárban vásárolja meg, s elzarándokol a kórházba, juttassák a testébe, éjszaka ne legyen problémája.

Egy árva hangot sem szól a mai vizsgálatokról, sem arról, mit gondol mindezekről. Kiegyensúlyozott, vagy annak látszik. Éjjel, a Született feleségek előtt (amely filmsorozatra, mondja, „hónapok óta” vár) aztán ezt-azt elmond a nap eseményei közül. S amikor beszámolt a helyzetéről Gáborkettőnek, az elsírta magát. Hogy neki már az lenne a legjobb, ha minden abbamaradna. Hogy nincs kedve hiábavalóságokkal foglalkozni. Hogy segíteni sem akar másoknak, kivéve a betegeket és gyerekeket, de ebben az országban minden ilyenféle felajánlkozását visszautasították. Hogy, hogy, hogy. Megkérdezi, mellékesen, először, amióta kérdez, miért vagyok általában szomorú, és miért magányos. Aztán tanácsokat kapok, okosakat, megfogadhatatlanokat. Végül elvonul, negyed tizenegykor, a csethez, mert várja ott valaki, akit a műsor alatt idegesen elhajtott.

Tegnap kedélyesen kiszárítottam az ouzós üveget. Elfogyasztottam az ital maradékát, s még a hatását sem éreztem. Mindig kedveltem az ánizs illatát. Mivel először Görögországban ittam ilyen italt, számomra a görög emlékek fölidézője marad. Most azonban a Mamma mia filmet hívja bennem elő, amelynek kizárólag annyi a jelentősége, hogy az egyetlen játékfilm, amit Gáborral együtt néztem meg. Moziban.

Az évkezdés nehéz, évről évre nehezebb. Extra feladatok sorával látnak el, amelyek nem serkentenek, inkább bénítanak.

Péntek – anyámékhoz igyekszem. Három hete lehettem utoljára otthon, azóta rövid telefonokban érintkezem felmenőimmel. Miként Gáborral a háromszázhetven kilométernyi úton. Ebédidő előtt arról áradozik, hogy májbiopsziája nyomán ugyan bizonyos, a leukémiája tört elő, de arról semmit sem tudnak mondani, hogy akut-e ez a kór. Az akutság ugyanis életidőt prognosztizál. (Előző nap bemutattam Gábort barátomnak, munkatársamnak. István hosszan elnézte a fiúszerű férfit, s később mondja, mennyi életerőt fedez fel benne. Gábor, utólag, erre csak annyit vág rá, majd nézzük meg, mi marad egy-két hónap múlva mindebből.) Ahhoz meg kell várni a nyirokcsomókból vett mintákon végzett kísérletek értékelését. Vélekedése szerint ez biztató jel. Aztán elhadarja, mi minden feladat várja ezen a napon. Azon kamionosok egyikével találkozik, Budapestről jön hozzá, akiknek néhány hete Hajdúszoboszlón és Debrecenben két-három napot tolmácskodott. Munkaebédje után napi lelkesedése magasabb fokozatba csap: a gépkocsisok magyarországi képviselete dunántúli részlegének igazgatói szerepét ajánlják föl neki, mintegy nyolcszázezres nettóval, szolgálati lakással és autóval, csak éppen másik városban. Kérdezem, hány ember tartozna hozzá. Úgy tudja, hogy kétszáz. Érzékelheti csöndemet, s máris magyarázza, hogy tárgyalópartnere tud bizonytalan egészségi állapotáról, és önmaga számára mindenekelőtt a kezelés folyamatossága s állapota javítása a fontos. Magam pedig értem, mily lényegbevágóan fontos az, hogy legalább a lehetőség felvillan egészséges és önálló életére, s arra, hogy a pénzhiány ne korlátozza.

Délutánra ing- és könyvvásárlást ígér, a teleknézőknél óvatos érdeklődést. S miként mondja: babázást. Este ugyancsak tarthat a bejelentett (nyilván nekem szóló, hangsúlyozott üzenettel rendelkező) babázás, amikor kilenc fele (órák óta állok Hatvan előtt a sztrádán) kolbász után hiába kutakodva a hűtőben felhív, segítsek (a hűtőláda belsejében, a fagyott ételek zacskóin heverő kolbászt néhány nap alatt magam faltam fel), mondatai arra utalnak, hogy fessnek kíván látszani, s nyilván Gáborkettő előtt. Kérdem, ott alszik-e a fiú. Megpillanthattam őket néhányszor összebújva, jobbnak vélem tehát jelezni, tudja, látom kapcsolatuk elmélyülését. Ennek jele, hogy Gáborkettő állszakálla teljes szakállá teljesedik, kinézetében öregedni kíván a kamaszosan ifjú úr. A háta azonban görbe, a válla leejtett – abban megmarad magát megtestesíteni képtelen, az önképviseletre nem vállalkozó kamasznak.

Anyám hálóingben áll és vár, kerek szemmel tekinget a konyhaajtóban. Hallotta, hogy beállok autómmal az udvarba, avagy a kutyák ricsaja ébreszti, szélesen mosolyog, s leinti a csaholó ebeket. Fel sem fogom hirtelen, mit hallok:

– Csendben legyetek!

– Én is maradjak csendben? – röhögök, és szülőanyámat magamhoz ölelem.

– Ugyan! – elhúzza a hangot, s bohókásan legyint felém.

Máris indul a hálószobába, közben rámutat a fürdőszobára (körülbelül azzal a jelentéssel: a gáz ég, ha lezuhanyoztam, gondosan zárjam el, a törülközőt se felejtsem kiteríteni), rámutat alvó apámra (ébresszem fel, nem lesz dühös, ámbár tudható előre, azt fogja mondani, hogy éppen ebben a pillanatban aludt el), rámutat az ajtóra (ne feledjem bereteszelni, amely ugyan, ha jönne a betörő, semmi akadályt nem jelenthetne neki), rámutat apám ágyfőhöz támasztott fokosára (néhány éve, amikor betörő járt náluk, az összes értékkel, az autóval, az éves méztermést tartalmazó kannákkal egyetemben kirabolta a lakást, az volt a szerencséjük, hogy ők nem tartózkodhattak itthon, lévén kórházban), újból legyint, körülbelül azzal az értelemmel, hogy minek az ott, apám sem fel nem ébred a hívatlan látogatók zajára, se nem elég erős és ügyes, hogy fejbe csapdossa őket.

A falunkban minden évben sok és idővel egyvégtében több a rablás. S az ebbe belehaltak száma is.

Néhai nagymamám számára csináltatott ágyában alszom. Kilóg a lábam belőle, tehát nem szeretem, mert nekem rövid. Forgolódom, morgolódom, reggel hatkor fölkelek. Nincs munkám a háztartásban. Anyám vezénylete mellett rendet tettek mindenhol, a rokon alkalmazott amúgy takaros és figyelmes. Sőt, ételt találok a hűtőben, valami főzeléket kell, s nem egyebet, főznöm a füstölt hús mellé. A kertet derítem hát fel, a szárazság ellenére maradt laskatök, cukkini, mangold, sóska, rebarbara, beérett az újkrumpli, bármelyiket választhatják. Estével Pestre szeretnék érni, majd a lakóhelyemre, legalább egyetlen napot tartalékolok arra, hogy felkészüljek a hétfői előadásaimra. Mostanság az egyetemi létezés jókat nem tartogat, s baljós árnyak lebegnek fölöttem és a tanszék fölött, igyekszem közömbösen szemlélni a gondosan előkészítettnek látszó és lassan kiteljesedő dékáni szcenáriót.

Anyám akar beszélni.

A legutóbbi, kéthetes kórházi turnéja után (amikor ismét ki kell menekítenünk a kórteremből, ahol a felügyeletét azzal oldják meg, hogy – a családot nem tájékoztatva – számára dupla adag Xanaxot, antidepresszánst írnak elő reggelenként, aminek eredményeként, ha sétálni akar, összecsuklik, s következményként pelenkázzák, és tehetetlen testként gondozzák és taszigálják), mire fondorlatok révén kiderítjük rettenetes elesettsége okát, már az animális lét peremén billeg. S úgy adják haza, hogy végtére elismerjük, milyen kegyet gyakorol a nagy hatalmú egészségügyi intézmény és idegbajunkra tekintettel lévő orvos képviselője velünk, s azt is illő lesz megköszönnünk, úgy, miként azt ebben az országban boldog-boldogtalannak szokás, hogy befogadták. Anyám, hamarosan látom, visszakapaszkodik az értelmes világba, s minden erőfeszítése arra irányul, hogy nyálát ne csorgassa, és ép, bár rövid mondatokat préseljen ki magából.

A Delta, Mundruczó Kornél filmjének minimalizmusa, amely megragadja a figyelmemet. Bénán és erőtlen ülök a filmvetítés után, de a többiek (mi, a nézők nem sokan vagyunk) sem képesek helyükről elmozdulni. Éjszaka ébredezem, nem találom a helyemet, búvok vissza tehát az este megtekintett filmbe. A normaszegés bűnébe keveredett hősök halálát olyan törvényszerűnek élem meg, mint az antik drámák hőseiét, mégis megrendülök. Miért, hogy az, amit tudok előre, lesújtó? A bizonyos, a törvényszerűen bekövetkező sors és a megsemmisülés fölött ébredt rémület összejátszatására épült Mundruczó egyik-másik színházi rendezése, talán a Krétakörösökkel való együttműködése (amelynek, mármint a lehetőségnek, most vége, hiszen nem kerestem meg). Eddig sohasem vágytam arra, hogy beszéljek vele, a rendezni képes lénnyel; reggelre ébredve az első dolgom, hogy a You Tube-on megkeressem az arcát. Azt az interjúját nézem meg, amelyben filmje cannes-i sikeréről számoltak be, amit tudatosságra vallóan határozottan, de szűkös szavakkal kommentál.

Gáborral reggel szólok: hajnalban szállítják haza. Fázik. Kilenc fok van, szeptember 14-én. Kapcsolja be a légkondicionálót, biztatom, bátran fűtsön. Gondoskodni kell afféle alternatív lakásmelegítésről, ami azért elviselhető kiadást jelent.

Kertészmérnök barátom budai, kútvölgyi háza kertjében, az örökzöld babérmeggy bokra alatt urnára találok. Madáritató hever mellette, feketerigók fürdenek benne. Édesapja hamvait tartja az edényben. Kérdezem, mi lesz, ha továbbadja a házát. Magától értetődő, válaszolja, hogy viszi magával a néhány dekányi apai port, az apja az ő múltja. Magam, e röpke terefere után, elégszer gondolok arra: ha meghalok, szabad lenne-e a saját kertemben eltemetkezni, hogy tudjam, számomra fontos a kérdést megválaszolni. Igen. Az érzés biztonságot ad, a halálra.

Valahogy uralni szeretném, piszkálom csekélységem nem minden gonoszkodás nélkül.

Silabizálom megromló szemmel: az első kínai császár terrakotta seregénél félezer évvel régebbi sírfigurákat találtak Közép-Kínában. Maguk a festett figurák fából készültek, a szobortestek érthető módon elkorhadtak, ezzel szemben megmaradt a szobrot beburkoló agyagréteg. Gipszből ugyan kiönthetőek lennének e formák, de a művelet végzetes lenne az agyagbevonat számára. Az emberi alakokat utánzó figurák a szokás szerint a halott uralkodók mellé áldozatként temetett embereket helyettesítették.

Kora nyáron, amikor Xianban jártam, a Csin Si Huang császár sírját őrző közel hétezer figurát alaposan fölkutathattam. Színesek azok, szivárványszíneiket pedig tojásfehérje proteinjével vonták-fedték be, lakként, így mára leemésztették a felületet a gombák, baktériumok. Az örökkévalóság katonái földszínűekké változtak.

Ma tudni, hogy ezt a csomó figurát, a térdepelőt, az állót, a terpeszt csinálót, a lovast, a kocsisokat, íjászokat, magas rangú tiszteket, a császárt, a lovakat, a harci szekeret nem több, mint hét-nyolc mester készítette, még csak nem is évek, de hónapok alatt, s munkájukhoz alig húsz mintaformát használtak fel. A fejek azonban változatosak, egyéniek: a kontyuk, a szőrzetük és az arcszerkezetük Kína egykori népeinek antropológiai jellemzőit tárják elénk.

Hogy lehet e tömegnyi figura több a kevésnél, s hogy marad kevesebb a soknál? Valami arány létezik a xiani agyaghadseregben, és ezt az arányt ugyanannak találták, vélem, Kínában ez idő szerint és hajdan. De máris ellentmondok önnönmagamnak: egykor e nedves és tapadós földből formázott, kiégetett alakok színeseknek mutatkoztak; változatosságuk ettől vajon növekedett, avagy csökkent?

Kínai tapasztalataim, a nyár elejeiek, érzékelem, mint formázzák át személyiségemet. Észreveszem, az általam bejárt ázsiai világból nem mindenre emlékszem. Ha visszatérek valahová, akkor máshonnan süt be a fény az erdőbe, az épületekből nevenincs emberek ömlenek elő az utcákra, s a folyó sodrása sem olyan, amilyenként bennem maradt. Nem mindig megfelelő, nem mindenkor jó, ha a belém rekedt tér és a helyszínre visszatértem során érzékelt tér egymással találkozik. Hiszen a magam kisajátította emlék szüntelen átalakul, ide az omlatag vár került, amoda a reszketeg várúrnő, s az elhagyott térség ugyancsak megváltozik, áthalad rajta a zsúfolt és benzingőzös sztráda, s megtalálják a mélyén, és feltárják a kőkorról referáló települést. Tisztában vagyok vele, mindez valaha egymáshoz tartozott, a képzelet és a valóság által egyként átalakított fizikai tér, számos alak, történet úgy alakul át, hogy az egymással való szembesítés csalódást, némelykor tragédiát okoz.

Nem vagyok hajlandó dönteni, mi a fontosabb, mit is kell (ha kell egyáltalán!) megőrizni: a hajdani szobrot felidéző öntvényt, avagy a szobor burkát. A föld alatt évezrede strázsáló, erodálódó, pompás lakkozását elvesztett hadsereget vagy a rekonstrukcióját. S mi legyen a sír mélyén még feltáratlan tárgyakkal? A hagyomány szerint a központi kőkamrában fekszik a császár, higanypatakok övezte nyughelyen, drágakőből kirakott égbolt alatt, alattvalói, az aranyból készített szobrok felügyelete mellett. Leletek, avagy emlékek? Valóság vagy annak tárgyi jelzetei?

Mint újabban máskor is, éjnek évadján felébredek, s dologra fogom magam, mert aludni képtelen vagyok. Tegnap másfél órával hamarább indultam el Pécsre, és hét órakor, a szobámban ülve vártam a nyolcórai előadáskezdést, ma pedig négykor riadok fel. Ma ugyancsak egyetemezés, de Veszprémben. Kióvatoskodom a nappaliba, feljebb tekerem a fűtés hőfokát, Gábor este, mikor érkezte után nyomban elköszönt, tíz után, úgy vélem, azért érdeklődött annyit az éjszakai fűtés iránt, mert fél, megfázhat. Igényli a meleget, magam pedig a hűsebb klímát kedvelem. Tegnaptól, oly hideg érkezett, fűteni kezdünk, ámbár előre rettegek a kiegyenlítendő gázszámlától.

A testem szüntelenül jelzi a tűréshatárt. Kína óta érzékelem mindezt magamon. Tegnap délután levonultam a szaunába, de nem maradtam sokáig a száraz melegben. Megállapíthattam: elhíztam, annyira, mint eddig sosem. Gábor elől ijedtem el, vonultam a szaunafülke személyes terébe, a magányba, nyugtalannak láttam, s olyannak, aki óvakodik, most éppen tőlem. Másoktól, ismerősei külső körétől régebben távolodott el, most, úgy látom, tőlem kezdi magát elvágni. Egész nap rohangál, tesz-vesz, hangsúlyozza, legtöbbet az érdekemben, miattam, a fogyasztóvédelemmel beszél, ingeket és nadrágot kutat fel (ámbár magának vásárol), főz, annyit, hogy magukon túl nekem is jusson (zöldborsófőzelék s a kedvenc rántott húsunk). De a személyes jelenlétemet éppen nem szívelheti. Négy fele érkezem a lakásba, abban a tájban vonul nagy-nagy körültekintéssel a kórházi injekciójára, a nyakigláb Gáborkettővel, s amikor megérkezik, egyedül, menten az emeletre hurcolkodik, bömbölteti a zenét, matat a számítógépén, csaknem addig, amíg este, kilenc felé visszaérkezik hozzá hórihorgas és a szerelemtől fátyolos tekintetű, kótyagos híve.

Eszembe jut, talán fellelem tegnapi üzenetváltásunkat. Akkor ugyanúgy szintkülönbség volt köztünk, mint most.

szia

hogy erzed magad

jolesett a szauna?

en most olyan kis bagyadtka vagyok

azt hiszem izgulok megint a holnap miatt…

olyan senkinek a tarsasagara nem vagyom hangulatom van

ja lehet nem is vagy ott…

jol van en meg csak beszelek… na szep igaz?

És ide egy mosoly jelét gépelte be.

Ekkor érkezem a könyvekkel és félig vagy annyival sem teleírt lapokkal elborított asztalomhoz, s tüstént válaszolok, szónyit, érzékelje, él a gépem, kezdhetjük a csetelést:

- de

Majd folytatom.

- már megjöttem

- J

en meg most indulok tv-t nezni meg egy kicsit magamba lenni…

- ok

értem

- azt hiszem attol fogok megnyugodni

nyugtalannak erzem magam, meg talan megint egy kicsit feszult vagyok,

na majd …

holnap mar tobbet tudok

- tudunk

J

- hat igen

- nem lesz semmi baj, nyugi

higgyél az öregebbnek

- miert is kellene

?

- mármint hinni?

- ja akkor baj nincs… csak eppen azon gondolkodom, hogy csinalom ezt az egeszet vegig…

ettol meg az is jobb lenne ha mondjuk a legrosszabb derulne ki

akkor latnam a veget, valamilyen modon

sokat gondolkodtam ezen

az nem elet, hogy azt varom hogy mikor kap el teljesen

- igen, elmondanád?

- nem… mar elmondtam

ennel tobbet nem akarok errol beszelni

- értem

- szoval az jobb lenne, ha talan valami vegleges allapotot mutatnanak. Akkor tudnam hogy merre megy az utam

- tudod, ilyen nincs, nem is lehet

- mi?

mi nincs?

- hát végleges állapot az, ami nincs

- ja, de ha ugy alakulna, talan jobb lenne. Az azert valamifele allapotot es egyfajta vegleges allapotot mutatna

es akkor konnyebb lenne

- nyilván meg kell békélni azzal, hogy ilyen vagy olyan betegség mindig lesz – és ilyen élet jutott nekünk

az lenne a könnyebb, ha azt mondanák, hogy nem tudsz meggyógyulni?

- nezd, nekem hianyzik az eletem

- nekem is

- ja, igen… akkor nem kellene ujra meg ujra eltancolnom ugyanazt a tancot, es varnom, hogy megoregedjek ebben az egeszben… hat azt elhiszem hogy neked is az lenne a legjobb, ha kimondanak hogy nem lehet engem meggyogyitani

J

- ne hülyülj velem

megbántasz

- na megyek egy kicsit meg olvasgatok aztan meg megyek pihenni, meg tv-zni

te irtad

J

Ekkor, ezen a ponton felrohanok hozzá, a tetőtérbe. A cset szüntelen kommunikációs hibákhoz vezet. Hiszen a beszélgetők mindegyike egyidejűleg ír, s egyidejűleg küldheti el közlendőjét. S az egymást keresztező üzenetek tűnhetnek úgy, hogy a másik frissiben elküldött mondatára válaszolnak, holott nem, hanem az előbbi gondolatmenet végét jelentik. Ilyen hiba adódik: Gábor azt sejti, hogy szeretnék kilépni a megoldatlan helyzetéből. A helyzetünkből.

Magam ismételten gondolok arra az iszonytató lehetőségre, hogy Gábor meghal, meghalhat. Mindezt nem vallom be, mindössze, véltem, a magam haláláról gondolkodom. Mára tudom, a halála és az én halálom nem azonos időben következik be, s nem egyszerre veszünk ki egymásból. Külön halálunk lesz. Az ő halála prognosztizálhatóbb, mint az enyém.

S Gábor, ha elpusztul, Gáborkettővel együtt hal majd meg. Nekem az emlékével kell majd megküzdenem, egyedül, azzal, hogy szinte semmit, vagy ha igen, akkor csupáncsak ideig-óráig s alig valamit tudhatok róla.

Egy órát töltünk együtt, először munkahelye tárgyalásaival kapcsolatos levelezését mutatja, végezetül a saját könyvtárba elkülönített You Tube-on a zenei videóit. A Brokeback Mountain zenei betéteit, a Crowberries három-négy dalszámát, majd a maga szerzeményeit. Én Vaya Con Diost, de többnyire rá figyelek. Ügyelem őt. Sebes, tegnap, az üveglapok kihordásában megsérült tenyerét, amelyen az apró horzsolások piros színnel jelzett módon begyulladnak. Az arcát, amelyre a feszültség fényes maszkot rakott. Ritka haját a feje búbján.

Gábornak 5500 a kódja. Látom, amikor begépeli a pc-jébe. Eszembe villan, hogy néhány napja megmondta nekem ezt, tehát rám bízta a számát.

A leveleinek egytől egyig témacímet ad, kiterjedt archívuma, vélem, amikor pillanatra belép, rendezett és áttekinthető. Az egyiken, félkövéren az áll: Te vagy a legjobb dolog az életben. A névről látom, Gáborkettő írta ezt neki, s kutakodó tekintetem miatt rögvest szégyenpír önti el képemet. Régészként sem kívánok része lenni az életének, villan belém, de ezt nem mondom meg neki, magamnak is kizárólag suttogva.

A nap nem hoz eredményt: nem érkezik meg a szövettani vélemény, csak telefonon a hír, hogy a szegycsontjából vesznek újabb mintát, s készüljön, mert ugyancsak fájdalmas a beavatkozás. Az intervenció pedig holnapra várható.

Reggel megkésetten ébredek, ő korán – fél kilenckor összefutunk a kétszintnyi lépcsőházban. Éjszakája a szokásosnál jobban összegyűrte arcát. Több részletében újraálmodott történetét nehezen mondja el: Adél kutya haláláról. A kutya valóban napok óta sokszor meg-megáll, és dermedt helyzetben, mozdulatlanul bámul. Nem is tudom megállapítani, hová néz, mit néz, mire figyel. Adélnak két sírgödröt ásunk, egyet ő, egyet én, valami téli, hó nélküli szántóföldön, ahol fél méteres barázdák egyikének mélyéről lapátoljuk a földet. Végezetül nekem sikerül a gödröt megásnom, ő pedig nem bírja zokogás nélkül nézni, amiként elhantolom a jószágot. Álmából háromszor riad fel, s amikor visszatalál, ugyanabban a jelenetben él tovább, amelyből korábban kiébredt.

Gábor, megdermeszt a felismerés, néha lódít. Estével, hogy a szegycsontjából kivett darab után elnyugszik benne a fájdalom (ilyen lehet az, ha valakit ledöfnek), mentő hozza haza. Enyhe láza van, fáj a feje, de mosolyog. Aztán felfal két szelet rántott húst, amit délben készített el és sütött ki (a napi terhek elviselésére magam öt darabot zabáltam meg, hármat délben, kettőt a délutáni órám után, egyetemi gondjaim csillapítására), paradicsomsalátával, krumplipürével. Később, tán két-három órával, teát viszek az asztalára. Elvan a gépén, csetel, zenét szerez, néhány napja, felismerem a dallamtöredékek alapján, a Hattyúk tavát írja át. Majd mintha görcsösen, több menetben hányna. Amikor rákérdezek, kinevet. És tagad. S nincs, mert nem maradt meg, kontúrja az arcának.

Alszom egy sort, majd a bolond film elé ülök, amit Gábor is lejön megnézni – valahol már látta, talán Koreában, a kórházban. Két néger fiút fehér nőkké mázolnak-tömnek, s minden erre az ötletre épül. Másfél órán át harsogva röhögünk a faramuci és extrém helyzeteken.

A reggel derült és verőfényes. Látom, bakonyi szél ébred, az erdőszag miatt tudom, onnan érkezik, a madarak sem szólalnak fel. Kicsi a küszöb előtt fekszik, ott a lábtörlő az egyetlen napos hely, azt foglalja el, abba a fénytócsába csobbantja magát. Adél öregasszonyosan sétát a teraszon, a korláttól a lépcsőig, szorgalmasan rója reggeli sétáját, s hátára visszakunkorítva lengeti kopott szőrű farkát. A tó háromnegyedig felduzzadt a néhány napos ősz végi időjárásban, nem tudom, mikor apad le annyira, hogy felleljem a lukat, amelyen minduntalan elszökik a vize. A lila őszirózsa a kutyák alsóörsi vöröskőből faragott itatója mellett legszebb formáját veszi fel az éjszaka, szomorkás, ernyedt szirmú ugyan minden virága, de élénken izzik: mellette néhány fejnyi, barnára érett kasvirág és a kibomlott, szeplőtlen, barackszín angolrózsa, amelynek illata, tudom előre, délre, ha felmelegszik a levegő, betölti majd a kertemet. Megtervezni nincs kedvem a napot. Leszedném a fügét Paloznakon, a diófákra ugyancsak rá illenék pislantani, tavaly, mert nem ügyeltem, a teljes termést ellopták. Nem ártana készülni egy-két előadásra. S lenne apró-cseprő kertmunka, kitartó, estéig akár. A későbbi napokon nem lesz ilyesmire időm.

Néha az a jobb, ha nem találkozom senkivel, semmi újdonság nem történik velem. Este azonban, mivel telefont ígértem számára, meg fogom kérdezni azt a professzort, aki Méliusz Juhász Péter kompilatív könyvecskéjét, filológiailag feltártan, annak idején sajtó alá rendezte, ugyan az ő emlékképeiben mi dereng a kakukkpogácsáról. Érdekel, hogy az élővilágról olyan módon elgondolkodó ember, mint ő, mit is mond erről, s végtére is a kakukkpogácsa mára kihullt a szókészletünkből.

Délben nincs rózsaszag, nincs verőfény, nincs vénasszonyok nyara. Meg-megkondul a szélcsengő, kopog az eresz bádogján a dió. Az almafa alatt összetört, rothadni és erjedni kezdő gyümölcsök sorakoznak. De a mirigyes őszirózsa körül, lelassultan, sok-sok darázs donog.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben