×

Géczi János: A rózsa és jelképei – A reneszánsz

Darvai Tibor

2009 // 10
A szerzőnek ez a harmadik olyan monográfiája, amely a rózsa kultúrtörténetét tanulmányozza. Eddig megjelent monográfiái az antik mediterráneum és a keresztény középkor rózsaszimbólumait mutatták be, e művében pedig a reneszánsz kori rózsaábrázolásokat és a hozzájuk fűződő jelképeket tárja az érdeklődő olvasók elé.

Géczi János könyvei feltáró és hiánypótló jellegűek, hiszen a hazai művelődéstörténeti kutatásokban kevéssé vannak jelen az egyszempontú monografikus igényű és jellegű munkák (pozitív kivétel például Stirling János Magyar reneszánsz kertek a XVI–XVII. században című könyve). Valószínűleg azért nem kapott ez a terület olyan figyelmet, amilyent megérdemelt volna, mert az ilyen kutatások megkövetelik a sokszor egymást átfedő vizsgálati és kutatási módszereket, interdiszciplináris megközelítési módokat.

Géczi János monográfiájában elsősorban azt a változást mutatja be, amely a reneszánsz korában végbement a rózsának mint virágnak és jelképnek a motívumán. A reneszánsszal – a középkori hagyomány szerves folytatásaként – új művelődéstörténeti kor és stílusirányzat alakult ki, amely óriási változásokat idézett elő az élet minden területén. Ez a transzformáció nem hagyta, hagyhatta érintetlenül a rózsák univerzumát sem. Géczi János ennek a jelentős „forradalomnak” a menetét és elemeit mutatja be lépésről lépésre.

A szerző fő állítása az, hogy a reneszánsz rózsaábrázolások nem szakítottak teljesen a középkori rózsahagyományokkal, hiszen azokból alakultak ki, hanem az „újjászületés” korszakának megfelelően új tartalmakkal, perspektívákkal bővültek. Az új szemléletmód hatására a rózsa és jelentései átkerültek a szakralitás világából a profán, a világi gyakorlatba. A középkori gyakorlat megújításaként a rózsa mint szimbólum a mindennapi élet új területeit hódította meg. Míg a középkorban a rózsa Jézus, Szűz Mária vagy más szentek privilégiuma volt, addigra ez a kizárólagosság az új korszakban eltűnt, és a jelkép „leszivárgott” a társadalmat alkotó egyén szintjére.

A rózsaábrázolások megújításával, új tartalmakkal való feltöltésével a reneszánsz alkotói visszanyúltak az antikvitás és patrisztika szerzőinek frissen feltárt vagy újra felfedezett munkáihoz. Ezért lesznek népszerűek az antik hagyományok, ezért lesznek teletűzdelve például Vergilius, Ovidius műveiből vett idézetekkel és különböző pogány mitológiai elemekkel a képzőművészeti alkotások. Itt gondolhatunk Botticelli Venus születése, Tiziano Flóra című alkotásaira és más korabeli alkotók munkáira.

Giovanni Boccaccio az elsők között volt, aki eddig ismeretlen, új jelentésekkel ruházta fel a rózsa virágát. Dekameronjában a rózsa jelentései között megjelenik a szerelmi és erotikus tartalom is. Számtalan novellájában a rózsa úgy jelenik meg, mint egy személy, a szerelmi kedves szinonimája. A virág egyaránt jelenthetett nőt és férfit is. Ugyanakkor a Dekameronban – az erotizmus mellett – megtalálható a transzcendentalitás átértelmezett szála is, hiszen a reneszánsz kert, bár látens formában, de a mennyei paradicsom megformálásaként vagy a teremtett világ – a kert –, Isten csodálatos műveként is értelmezhető.

Változások nemcsak a világi rózsahasználatban következtek be, hanem a szakralitás területén is. Ekkor terjed el a rózsafüzér használata mint ájtatossági gyakorlat, és alakulnak ki Európa-szerte a rózsafüzér-társaságok. Valamint míg a középkorban Máriáról a Fájdalmas Anya képe került monopolhelyzetbe – például Ómagyar Mária-siralom –, addigra ez a Mária-felfogás a reneszánsz idején szintén átalakult, és Jézus Anyja már felügyelő és közvetítő szentként jelenik meg.

A középkor rózsahagyományaihoz képest talán a legnagyobb változás az emberi test és a rózsa kapcsolatán belül történt. Míg a középkori ábrázolásokban a rózsa leggyakrabban a szakralitásra utaló virág volt, a reneszánsz ezt a képet kibővítette, és – elsősorban a pogány szerzők hatására – a rózsa erotikus tartalmú, a szexualitásra utaló szimbólumként is megjelenik. Erre talán a legjobb példa Tiziano Urbinói Venusa, ahol a meztelenül fekvő nő jobb kezében vörös rózsát tart, míg bal tenyerével nemi szervét takarja el, és ezzel mintegy felhívja a figyelmet a női ágyék és a rózsa közti kapcsolatra.

A szakralitás bizonyos formában megmaradt, csak a szubjektuma változott meg. Eddig az imádat tárgya az Isten vagy valamely szent volt, a reneszánszban ez megfordul, és a profán nőt ruházzák fel isteni, istennői tulajdonságokkal. Az „új ember” tehát elvesz a transzcendenciától egyes szentségi tulajdonságokat, de ezek a tulajdonságok nem tűnnek el, hanem átruházódnak egy kézzelfogható személyre vagy érzésre: a nőre, illetve a szerelemre. Ettől kezdve jelenik meg a nő mint „szent szakramentum”, ez a tartalom fejeződik ki például Petrarca Laurájában vagy Balassi Júliájában.

Géczi János kifejti, hogy a rózsa nemcsak az említett területeken jelenik meg, és hoz eddig nem ismert jelentéstöbbletet, hanem Shakespeare rózsaképein keresztül megjelenik a politika világában is. A rózsák háborújaként ismert trónharcban válik az angol politikai élet meghatározó elemévé a rózsa. A viszályban két család harcol az angol trónért: a York-ház, amelynek a fehér, és a Lancaster-ház, amelynek pedig a piros rózsa a jelképe. A háború befejeztével, megoldásként, egyesítik a rózsaképeket, ami ilyeténformán a két család összeolvadását jelenti, s a piros rózsa közepébe egy kis fehér rózsa kerül, amely aztán az angol királyi ház jelvényévé válik.

A szerző monográfiájában külön fejezet mutatja be a Kárpát-medence rózsatörténetét. Itt Balassi Bálint munkásságában érhető tetten leginkább a reneszánsz kori rózsajelképek átalakulása. Műveiben egyaránt megjelennek a világiasság és a vallásosság motívumai, az antik és a tudós humanista műveltség jelképei, valamint a főúri szabadosság jellemző jegyei is. A Balassinál található rózsákkal kapcsolatos jelképek legnagyobb része szerelmi tárgyú műbe ágyazódik be, valamint a rózsa sokszor erotikus tartalmú jelentést is hordoz.

A reformáció hatására szintén nagy változások történtek a rózsa megjelenésében és értelmezésében. A protestáns vallásokra jellemző puritanizmus és ábrázolásellenes törekvések kihatottak a rózsaábrázolásokra is. A protestáns egyházi művészetben megtaláljuk a rozettákat és egyes esetekben a rózsákat is, de ezek közül kikerülnek a női tartalmúak, így a Szűz Mária-ábrázolások is, hiszen a reformmozgalmak elképzelései ellentmondanak a katolikusokra annyira jellemző Mária-kultusznak.

A könyvet olvasva a recenzensnek sokszor olyan érzése támadt, mintha a könyv nem is a címről – a rózsáról – szólna, és mégis arról. Géczi János nem is a rózsát vizsgálja monográfiájában, hanem a rózsán keresztül az újjászületett, a reneszánsz ember érzéseit és gondolatvilágát. Valójában a rózsa önmagában csak egy virág, az egyén az, aki jelképekkel, szimbólumokkal, allegóriákkal ruházza fel. Így az ember, az egyén kerül a mű középpontjába. A rózsa csak egy nagyító, egy szemüveglencse, amelyen keresztül a történelmet alkotó, értelmező és felépítő individuum világába nyerhetünk bepillantást.

Géczi János monográfiájában elsősorban a „szemmel látható” rózsák megjelenését, jelképeit elemzi a reneszánsz korban. Ezen kutatási metodológia miatt a más érzékszervekhez kapcsolódó megismerési formák kimaradtak a vizsgálódásból. Így például a kutatás nem tér ki arra, hogy a rózsák hogyan és milyen módon jelentek meg a reneszánsz zenében, mind a profanitás, mind a szakralitás területén. Emiatt homályban marad, hogy a reneszánsz zene klasszikusainak alkotásaiban mennyire van jelen a rózsamotívum, illetve hogy a profán zenét tekintve a reneszánszban annyira kedvelt madrigálokban hogyan jelenik meg a rózsa mint szimbólum.

A következő kritikai észrevétel a mű tartalmi felépítésével kapcsolatos. Mivel Petrarcát tartjuk az itáliai reneszánsz első kiemelkedő lírikusának és humanista tudósának, a petrarkizmus rózsaképeinek bemutatása többet érdemelt volna egy alfejezetnél, különösen úgy, hogy kortársa, Boccaccio rózsáinak elemzése egy egész fejezetben történt meg.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Géczi János könyvének olvasója mindenfajta nyelvi nehézség nélkül kap kézhez egy nagyon alapos és rendkívül színvonalas monográfiát. A könyv elolvasása után közelebb kerülhetünk a reneszánsz kori ember gondolkodásvilágához, valamint felfedezhetjük, hogy az emberi világ egy kis szeletében, mikrokozmoszában – például a rózsában – leképeződik az egész társadalom világa, makrokozmosza. A könyvet széles perspektívája, tudományterületeket átfedő jellege miatt jó szívvel ajánlhatjuk neveléstörténészeknek, művelődéstörténészeknek, társadalomtudósoknak és biológusoknak is.

(Gondolat Kiadó, 2008)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben