Elpattant a nagybőgő húrja; A piac bibliai elvei; Hadarva írok, hardver vagyok

Elpattant a nagybőgő húrja

A szóbányában vájár volt a pásztor.

Ott hagyta a juhokat a csillék miatt.

Mert ragyogott a tárnákban az arany szén.

Verebek csiripeltek, mint pihésedő fiak.

Otthon ornitológust játszott, kórbonctannal

ötvözve az anatómiát. Izmokat elemzett.

Karpaszományos, angol szövet öltönyt viselt,

gangeszi gaviálbőrből makkos cipőt.

Amikor szabad idejében Berliozt játszott,

elpattant a nagybőgője húrja, ahogy húzta

a túlgyantázott vonót. A szavatosságával volt baj.

Mert a volt neje, egy iszákos kurva,

kőolajkék nadrágban imitált egy dirigenst.

Végül ordenáré volt az egész zenekar.

A hárfák a mű végén vízbe ugrottak volna,

ha hűek maradnak a partitúrához Lajosmizsén.

A piac bibliai elvei

A könyv mint megtartó toposz. Az értelem mint logosz.

El lesz ásva buzogány, fokos. És hiába tápászkodik a rossz.

Akkor is, ott is: olvasni fogsz.

Persze, vihog a gonosz. Most a nyomtató recseg-ropog.

Mélyen befelé építkezik, aki okos.

Nagyobb irgalommal bír egy-két konyhai robot,

mint a képviselt „Legek és csúcsok: lobogok!”.

A jelszó embere agyonmosott zászlói, kopott

tribünjei, B-középek kulisszái mögött zokog.

És a jelszó jajszó lesz, a nemzet shaw lett.

És csoportok tűnnek el, nagy eszmék megint.

Az idő túllép, a tömeg nekik is beint.

S talán hét-nyolc csalódás után

jön egy rokonszenves orangután, aki a könyvet

kinyitja, mint kétezer évnyi bekötött könnyet.

Lehet, hogy lecsúszott költő lesz, operatív tiszt.

De világosan érvel majd, és hisz.

És a könyv reneszánsza jön el.

Ama kőtörő öröm ezüstös filléreivel.

Minden szilárd hit naiv üzenetként kódoltatik előbb.

Azután az is feláll majd, aki ledőlt.

Egy valódi Isten, az Úr előtt.

Hadarva írok, hardver vagyok

Karaktereket spórol

az ijedt üzenet. Egyfajta szaggatott, szelíd stílus születik így.

Kihagy és tömörít, mintha több epigrammát fűzne egybe.

Persze a nagyítás kihozza az apró hibákat.

Ott, akkor, mi miatt történt: mégsem?

Egy szövegszerkesztő modorában, másfajta dialógusba kezd

a megbonthatatlan idővel.

Egyetlen mondaton belül van benne kérdés és felelet.

Mintha ikrek lennének a hétfő és a kedd. Élesítik egymást,

mint két kés. Ellentét csomagolva ellentétbe. Mint zsírpapírban

a képlékeny olvasat. S azon belül egy kisebb tárolóedény.

Majd abban egy gyűszűnyi dobozka. A mag, amit elvet.

Elveti vagy elveti? Kérdezi a haszid.

Elveti a földbe, vagy elveti mint használhatatlant?

Inkább az előbbi. Mondja a mókus. A költő.

Hadarva ír, mint a manócskák. Dadog, akár az angyal.

Selypít, mint Ildikó. A papírboltos amazon.

Aki sms-ben írja meg, hogy szerelmes.

Majd magyarázkodik: nem tukmálom magam senkire!

Épp azért kellettem. Mert nem kelletem magam.

A kelletés is kell. Jön a válasz.

A kell: kötelező alternatíva. Benne van a szabadság.

Arra vagy szabad, hogy megtedd. Buzdító módban

csak nevetve lehet folytatni. Befejezni nem.

A formák alkalmatlanok erre a gyors hadarásra.

A bölcsész járatlan ösvényeken jár. A kitaposott utakon átvág.